2017. szeptember 17., vasárnap

A Spidron fraktál, mint a jelentésalapú nyelvek lehetséges szimbóluma

A világ nyelvei ma mind kivétel nélkül szimbólumalapú nyelvnek tekinthetőek, ahol egy-egy tárgyat, fogalmat vagy egyéb más konkrét vagy elvont formában létező dolgot egy-egy nyelvi szimbólum jelöl. Nyelvi karakterekből összerakott szó, vagy a képírás időszakában még grafikai elemekből összerakott képi jel. Miért mondom ezt? Talán létezhet másfajta nyelv is? Kérdezhetné az olvasó. Az Arrival, vagyis Érkezés című nemrég megjelent sci-fi filmben arról van szó, hogy a hozzánk látogató földönkívüliek úgynevezett jelentésalapú nyelvvel kommunikálnak egymással, amely képes tárgyak, fogalmak, jelentések és jelentésárnyalatok végtelen sorát, mint például a kalapács lehetséges formáinak végtelen sorát egyetlen szimbólummal kifejezni. Tehát nem egy szimbólum jelöl egy dolgot, hanem egy szimbólum akár végtelenül sok dolgot is jelölhet a jelentésalapú nyelvek esetében. A filmben ezt a földönkívüliek által alkalmazott nyelvi szimbólumokon belüli matematikai összefüggések teszik lehetővé.
A kérdés az, hogy létezhet e olyan mesterséges, vagy természetes forma, illetve szimbólum, amiben megvannak azok a matematikai összefüggések, amelyek lehetővé teszik, hogy bennük jelentések és jelentésárnyalatok végtelen sorát eltároljuk? Ennek megválaszolásához először is a káoszelmélet tudományát kell közelebbről szemügyre vennünk. A káoszelmélet olyan bonyolult, többkomponensű nemlineáris dinamikai rendszerekkel foglalkozik, amelyeknek viselkedése az őket leíró determinisztikus törvények ellenére sem jelezhető előre hosszú távon. Az ilyen rendszerek nagyon érzékenyek a kezdőfeltételekre. Tehát ha a rendszer viselkedését meghatározó kezdőfeltételekben akár a legkisebb eltérés, vagy valamilyen új külső behatás lép életbe az a rendszer hosszú távú viselkedését nagymértékben eltérítheti annak előre determinált menetétől. Az időjárás például egy többkomponensű rendszer, nagyon sok tényező, kezdőfeltétel határozza meg, hogy valahol éppen vihar van e, vagy süt a nap.
Ha ezekben az időjárást meghatározó kezdőfeltételekben valahol egy kismértékű külső behatás avatkozik bele, például, ha valahol a Föld felszínén meglebbenti a szárnyát egy pillangó, akkor ez nagy kihatással van az időjárás további menetére. Így a pillangó szárnycsapása vihart eredményezhet valahol a Föld másik részén, ahol egyébként sütne a nap. Ezt nevezik pillangóhatásnak, ami tömören azt jelenti, hogy a kezdőfeltételekben való kismértékű eltérés nagy hatással van a rendszer további működésére. Az időjáráshoz hasonló komplex rendszerek még a gazdaság, vagy a lemeztektonika stb. is, amelyek szintén érzékenyek a kezdőfeltételekre. A káoszelméletnek a geometriára is nagy hatása volt. Hatására jött létre a fraktálgeometria, ahol a fraktálok a sima felületekkel szemben végtelenül gyűrött és érdes felületeket jelölnek, amelyekben alapvető jellemző az önhasonlóság. Mit például a földi kontinensek partvidékei esetében, ahol a partvidék vonala korántsem sima, hanem végtelenül szabdalt és göcsörtös. Ha megnézzük a partvidék egy tízméteres részét, akkor bemélyedésekkel, kiszögellésekkel tarkított sziklákat láthat mindenki. Ha pedig megvizsgáljuk kis nagyítású mikroszkóppal a sziklák felszínét, akkor láthatjuk, hogy az sem sima, hanem szintén göcsörtös, sűrűn kiálló részek vannak a felületén. Ha nagyobb nagyítású mikroszkóppal vizsgáljuk meg, akkor ezeknek a kiálló részeknek a felületén is találhatunk újabb kiálló részeket, és így tovább a végtelenségig.
Ezt a végtelenül szabdalt és göcsörtös felületet nevezzük fraktálmintázatnak, amely önhasonló is egyben, hiszen a kisebb méretekben látható göcsörtösség nagyjából ugyanolyan mintázatokat követ, mint a nagyobb méretekben látható göcsörtösség. A szikla felületén mikroszkóppal megvizsgált szabálytalan felület nagyjából ugyanolyan, mint a tíz méter hosszban látható sziklás partvidék. Ez az önhasonlóság az, ami rokonítja a fraktálokat a káoszelmélet rendszereinek nonlinearitásával, vagyis a kezdeti feltételekre való érzékenységével, hiszen a pillangóhatás értelmében a kaotikus rendszerek egyszerre determinisztikusak és véletlen jellegűek. Viselkedésük előre jelezhető bizonyos mértékben, de nem teljesen. Csak azt tudhatjuk róluk előre, hogy hosszú távon a rendszer egyes időszakokban mért viselkedése hasonlítani fog a többi időszakokban mért viselkedésére, de nem lesz teljesen olyan, mint ahogy a fraktál mintázatok is csak hasonlítanak önmagukra az egyes mérettartományokban, de nem teljesen ugyanolyanok. Erre mondják, hogy a kaotikus rendszerek viselkedése csak statisztikai jelleggel jelezhető előre, de nem teljes pontossággal.




A következő kérdés, hogy létezhet e olyan kaotikus rendszer, ahol a pillangóhatások nem egymástól függetlenül nyilvánulnak meg az egyes esetekben, mint az időjárás esetében, hanem összefüggő rendszert alkotnak. A válasz igen. Ez pedig a tőzsde. Soros György a híres tőzsdén meggazdagodott milliárdos pénzügyi nézeteinek az alapja a visszahatás elmélete. Soros szerint a tőzsdén a befektetők gondolatai és várakozásai a részvények jövőbeni állapotát illetően általában tévesek. Ugyanis a tőzsdén az emberek várakozásai, és az ebből kialakuló cselekedetek hatással vannak a részvények árára, de a részvények így kialakuló ára aztán visszahat a befektetők gondolataira és cselekedeteire. Méghozzá úgy, hogy ha megfelelt a befektetők várakozásainak, akkor megerősíti őket, ha pedig nem akkor módosítja őket, hogy az így megerősödött vagy módosult vélemény ismét hatással legyen az árakra és így tovább a végtelenségig. Tehát a szerző szerint a tőzsdei áringadozások sohasem állapodhatnak, és nem is állapodnak meg, semmilyen egyensúlyi szinten, mert az árak és a befektetők nézetei között örökösen ismétlődő oda-visszahatás van akárcsak egy pingpong játékban. Az mindenképpen alátámasztja a szerző nézeteit, hogy a tőzsdén sohasem áll meg az áringadozás.
Soros rendszerében tehát a tőzsdei spekulánsok várakozásai, illetve a tőzsdei árak pillangóhatásként hatnak egymásra oda vissza. A spekulánsok várakozásainak kismértékű módosulása nagy hatással van a tőzsdei árakra, illetve a tőzsdei árak kismértékű változásai nagy hatással vannak a spekulánsok várakozásaira, és így a tőzsdei spekulációban és a tőzsdei árak alakulásában a pillangóhatások nem egymástól függetlenül megnyilvánuló tényezők, hanem összefüggő rendszert alkotnak. Ha pedig jobban belegondolunk abba, hogy milyennek is kell lennie annak a szimbólumnak, amelyben a matematikai összefüggések akár végtelenszámú jelentést, vagy jelentésárnyalatot is le tudnak tárolni, akkor azt kell mondanunk, hogy olyannak, amely bármilyen struktúrájú információt le tud tapogatni és önmagában eltárolni. Hiszen az információ, mint például egy bármilyen hosszúságú könyv, vagy folyóirat szövege lényegében bármilyen struktúrájú lehet végtelen sokfajta módon meg lehet írni egy könyvet, vagy egy folyóirat cikket.
Erre a normál fraktál nyilvánvalóan nem alkalmas, hiszen az csak olyan típusú információt tud eltárolni, aminek a szerkezete önhasonló. Olyan fraktálra van szükség, amely bármilyen struktúrájú információt le tud kódolni és le tud tárolni. Ez pedig nyilvánvalóan csak egy olyan fraktál lehet, ami nem az egymástól független nonlinearitást, tehát a kezdeti feltételekre való érzékenységet és az ebből eredő determinizmus és véletlenség kettősséget, hanem a nonlinearitások, vagyis véletlenség és determinizmus kettősségek összefüggő rendszerét jeleníti meg. Tehát ami a Soros által felvázolt tőzsdei mozgásokat jelenítik meg, ahol a pillangóhatások pingpong játékot játszanak egymással, mert csak egy ilyen rendszer tud letapogatni bármilyen struktúrájú információkat. Ahol a rendszer az információ letapogatásakor mindig másképp változó struktúrákkal szembesül, amelyek módosítják az ő viselkedését, hogy tudjon alkalmazkodni a struktúra újabb részeinek megváltozott állapotához visszahatva a struktúrára, hogy aztán a struktúra más részeinek újabb változása ismét visszahasson a rendszerre, hogy aztán az újra alkalmazkodni tudjon hozzá és így tovább a végtelenségig. Csak egy ilyen speciális fraktál lehet az, amely képes olyan szimbólumokat alkotni, amelyek bármilyen struktúrájú információkat le tudnak tapogatni.
Ennek a speciális fraktálnak kell rendelkeznie még egy tulajdonsággal is, nemcsak bármilyen struktúrájú, hanem bármilyen mennyiségű információt is gond nélkül le kell tudni tárolniuk. Az utolsó kérdés, hogy létezik e ilyen fraktál, amely ezeknek a feltételeknek megfelel? A válasz igen. Ez nem más, mint a Spidron fraktál. A Spidron egy geometriai alakzat, amit egy Erdély Dániel nevű magyar iparművész talált ki. Azóta nagy hírre tett szert a magyar és a nemzetközi tudományos médiában. Azonban nehéz megmondani, hogy mitől is olyan érdekes ez az alakzat, úgyhogy a legegyszerűbb, ha rögtön mutatok róla egy képet.






A fenti ábrán egy háromszögekből összerakott Spidron alakzat látható, ahol ezek a háromszögek a csúcsok felé haladva egyre kisebbek lesznek. Ezek a csúcsok láthatóan egy végtelenül kicsi pont felé konvergálnak, ahogy a háromszögek bennük egyre kisebbek és kisebbek lesznek, így valószínűleg a háromszögekből is végtelenül sok van, hiszen a végtelenül kicsi és a valamennyire nagy között mindig végtelen a különbség, és azoknak a mérete szintén a végtelenül kicsi felé konvergál. A Spidron tehát így egy végtelen felületet foglal magában egy véges térrészen belül akárcsak a fraktálok, és így kimondhatjuk, hogy maga is egy speciális fraktálnak tekinthető. Ha pedig közelebbről megnézzük ezeket a folyamatosan kisebbedő háromszögeket, akkor az a benyomásunk támad, mintha a Soros által felvázolt pingpong hatás tárulna elénk, hiszen a csúcsok felé haladva az egyik háromszög kisebbedése determinálja az utána következő háromszög kisebbedését az meg az utána következőjét és így tovább a végtelenségig. Visszafelé haladva pedig az egyik háromszög nagyobbodása meghatározza az utána következő háromszög nagyobbodását, és így tovább. A háromszögek méretei determinálják egymást oda-vissza, ez pedig semmi mást nem jelent, mint hogy az a bizonyos speciális fraktál, amelynek belső matematikai összefüggései képesek letapogatni bármilyen struktúrájú információt nem más, mint a Spidron. A Spidron az a fraktálstruktúra, amely elénk tárja a pillangó hatások egymással összefüggő rendszerét, és ami így le tudja kódolni az információ végtelenül változatos struktúráit, illetve ami alapja lehet a jelentésalapú nyelvek szimbólumainak.

Felhasznált Irodalom:

Soros György: A pénz alkímiája, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1996.
Fractal Geometry – Spidron http://www.econohistory.com/blog/index.php/2010/12/17/fractal-geometry-spidron/
Tilki Csaba: Fraktál alapú képtömörítés, Debrecen, 2007. (Szakdolgozat) https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/2385/;jsessionid=B2A27231F6AE25A0CB9DAFE5DE5F091E?sequence=1
BODOKY TAMÁS: Világszám a bűvös spidron http://index.hu/tudomany/spidron5030/
Érkezés /Arrival/ amerikai sci-fi, 116 perc, 2016 http://port.hu/adatlap/film/mozi/erkezes-arrival/movie-178362
Wikipédia: Fraktál https://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l
Wikipédia: Káoszelmélet https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1oszelm%C3%A9let

2017. szeptember 9., szombat

A mai építészet sivárságáról, és annak orvoslásáról

A manapság épített új épületek sivárságáról, egyhangúságáról már sokan írtak. Ennek legfőbb oka ezen épületek díszítetlensége, lecsupaszított puritanizmusa. Vagy ha van díszítés, akkor annak giccses, cikornyás jellege ami abból fakad, hogy a díszítést nem szakképzett képzőművész tervezte, hanem az építész tervező. Mindez véleményem szerint abból fakad, hogy az építészet, illetve a képzőművészet, gondolok itt szobrászatra, festészetre, üvegművességre stb. Véglegesen kettévált és elkülönült egymástól. Az építész ma már csak épületeket tervez, de nincsenek meg a kvalitásai ahhoz, hogy egy épületre szobrot faragjon, vagy festett üvegablakot készítsen, mint ahogy nem is kap segítséget ehhez képzőművészektől sem, pedig a régi építőcéhekben még együtt dolgozott a kőműves a szobrásszal, illetve a freskófestővel, vagy az üvegablak festővel. Ma már írtam egy cikket arról, hogy a régi művészet szépségeinek újjáélesztéséhez elengedhetetlen a felhasznált anyagok nemesítése. Most arról írnék, hogy mi szükségeltetik az építészeti formák nemesítéséhez. Véleményem szerint ezt egyszerű gazdasági intézkedésekkel lehetne kieszközölni. Az államnak anyagilag kellene támogatnia azokat az építész tervező cégeket, akik építészmérnökök mellett képzőművészeket is alkalmaznak, mint például szobrászokat, vagy festőművészeket, hogy azok újra együtt tudjanak dolgozni az építészmérnökökkel, mint a régi kőművescéhekben.

Felhasznált Irodalom:

Victor Vasarely: Színes város, Gondolat Kiadó, 1970.

2017. szeptember 2., szombat

A modern anyagok nemesítése, mint a régi művészet újjáélesztésének az alapja

Nemrég a Spektrumon hallottam egy bibliakutató előadását aki járatos a biblia régi nyelvű fordításaiban is, és szerinte Jézus foglalkozása nem ács volt, hanem kőműves, kőfaragó, a rómaiak palotáit és házait építette. Én persze nem tudom megítélni, hogy ez igaz e vagy sem, de örülnék neki, ha igaz lenne, mert a kővel való foglalkozás nemesebb hivatás szerintem, mint a fa megmunkálása, hacsak a rómaiak palotáira, vagy a középkori gótikus katedrálisokra gondolok. A kő az egyik legnemesebb anyag. Sok esetben pedig a modernitás ellenzői, mint például Jankovics Marcell egyik írásában éppen azt hangoztatják, hogy a modern korban épületeink, mindennapi használati tárgyaink egyre hitványabb anyagokból készülnek.
Mint például a beton, a műanyag, vagy a hungarocell. Valóban valószínűtlennek tartom, hogy a középkori gótikus katedrálisok ugyanolyan hatással lennének ránk ma, ha nem kőből, hanem például betonból készültek volna. Ezért az a gondolat merült fel bennem, hogy nem lehetne e olyan kémiai eljárásokat kidolgozni a tudomány segítségével, amely képesek a különféle anyagokat, főként az építőanyagokat és a különféle műanyagokat állagukban nemesíteni. Nemesebbé tenni, hogy hasonlatosakká váljanak a Föld gyomrából kibányászott kövekhez, úgy hogy a modern műszaki tervezés kívánalmainak továbbra is eleget tegyenek.
Ez egy fajta konszenzus lehetne a régi anyagok szépsége és a modern mérnöki tervezés szükségletei között, és ezt az új tudományágat nevezhetnénk akár evolúciós kémiának is. Hiszen a hegyekből kibányászott köveket az evolúció, a Föld erőinek évmilliós, vagy évmilliárdos formálóereje tette olyanná, amilyenek. A kövek szépsége az evolúció eredménye, így a tudománynak olyan kémiai eljárásokat kellene kidolgozni, amelyek valamiképp leutánozzák a geológiai evolúciót. Így hozhatnánk vissza valamit az ókor, vagy a középkor építészetének a szépségéből, mert ahhoz nemcsak az építészeti formák, hanem a felhasznált anyagok nemesítésén át is vezet az út. Biztosan lenne erre fizetőképes kereslet a társadalomban, és a modernitás ellenzőinek száját is betömhetnénk ezzel.

Felhasznált Irodalom:

A Nap szerepe a társadalom életében (tanulmánykötet), Argumentum, Budapest, 2016. Jankovics Marcell: Világos, mint a Nap 189. o.

2017. augusztus 20., vasárnap

A JOBBIK bérúniós tervéről

A Jobbik újabban ugyanúgy hülyíti a népet, mint az MSZP. "Bérúnió" Nem kell Nóbel-díjas közgazdásznak lenni ahhoz, hogy tudni lehessen, hogy Magyarországon nem azért alacsonyak a bérek, mert az Únió nem engedi, hogy magasak legyenek, hanem mert Magyarországon nincs olyan volumenű és minőségű termelés, mint mondjuk Luxemburgban, hogy a gazdaság azt ki tudja termelni a magasabb bért. A bérek nem szimpla politikai döntés eredményei, hanem a mindenkori termelés függvényei. A Jobbik már teljesen felhagyott a cigánykérdés hangoztatásával is, aminek még valamennyire jobboldali és nemzeti színezete volt, és belekezdett a sok elzüllött, műveletlen lumpenproli hülyítésébe, hogy így szerezzen szavazatokat, ugyanúgy, mint az MSZP. Tiszta baloldali párt lett belőle. Kulturális marxista párt.

2017. augusztus 16., szerda

Közlemény a blogom olvasói számára!

Bizonyára észrevették, akik figyelemmel kísérik a blogomat, hogy az utóbbi időben kevesebb cikket jelentettem meg, mint szoktam. Ennek az oka az, hogy 90-100 A4-es oldalas cikkek publikálásának, amiket eddig itt rendszeresen megjelentettem ezen a blogon már nem látom értelmét. Egyrészt ilyen formában nem olvassa itt végig őket szinte senki, másrészt ezek nem ilyen internetes blogba valók, hanem papíralapú könyvbe rendesen összerendezett formában. Így úgy döntöttem, hogy a nagyobb lélegzetű írásaimat majd könyvben fogom megjelentetni egy későbbi időpontban, ha sikerült összekuporgatnom a pénzt a kiadásukra, illetve ha az egyéb feltételek is megértek rá. Egy verses könyvet már sikerült megjelentetnem, így gondolom ezeknek az írásaimnak a megjelentetése sem fog akadályba ütközni. Már több könyv megjelentetéséhez is összegyűlt megfelelő mennyiségű anyag, így már csak idő kérdése, hogy megjelentessem őket. Ezen a blogon ezentúl csak kisebb lélegzetű, rövidebb írásokat fogok közölni. Megértésüket előre is köszönöm!

2017. augusztus 14., hétfő

A nyelv paradoxona a technikával és a művészettel kapcsolatban

Korunk nagyarányú és felgyorsult társadalmi fejlődésével kapcsolatban felmerül a kérdés egy terjedelme miatt nehezen átlátható és vizsgálható képződménnyel, konkrétan a nyelvvel kapcsolatban, hogy hogyan hat ez a társadalmi fejlődés a nyelvre. milyen megállapításokat, vagy gondolatokat alkothatunk ezzel kapcsolatban, ha a nyelv fejlődését egészében csak nehezen láthatjuk is át? Ezzel a kérdéssel foglalkozik ez a cikkem.
Ernst Fischer: A nélkülözhetetlen művészet című könyvében többek között a nyelv kialakulásával is foglalkozik, amiben szerinte döntő szerepet játszott a szerszámkészítés kialakulása. Az ősember, akinél még nem alakult ki a szerszámkészítés tevékenysége, az állatokhoz hasonlóan egységesnek látta az őt körülvevő természetet. Képzelete nem különítette el annak részeit. Ez csak a szerszámkészítés megjelenésével történt meg, hiszen a szerszámok készítéséhez és megmunkálásához éppen arra van szükség, hogy az ősember képzelete elkülönítse a természet egy részét, mondjuk egy fadarabot, vagy egy követ, hogy azt ki tudja szakítani természeti összefüggéseiből, hogy saját céljaira fel tudja használni.
A szerző előtt már sok tudós felvetette, hogy a nyelv kialakulása összefüggésben van az emberi munka megjelenésével, hiszen az emberi közösségben az embereknek csak a munkavégzés által lesz mondanivalójuk egymásnak. Azonban a szerző szerint a nyelv nemcsak, mint információátvivő áll kapcsolatban a munkavégzéssel és a szerszámkészítéssel, hanem mint az ősember számára még egységes természeti világ egyes részeinek elkülönítője, hogy ezáltal lehetőség nyíljon az ősember számára, hogy ezeket az elkülönült részeket saját céljaira használja fel.
Azzal, hogy az ősember a természeti világ részeinek szavak formájában neveket adott, elkülönítette és kiszakította azokat természeti összefüggéseiből, hogy saját céljaira használhassa fel, és ha jobban meggondoljuk, akkor azt kell, hogy mondjuk, hogy az emberi közösségen belül ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a természet egyes részeit az ember saját céljaira használja fel. Ha a csoporton belül egy ember közölni akarja a másikkal, hogy adott közös munka elvégzéséhez a fehér festékkel megjelölt fát kell kivágnod az erdei ösvény szélén, ha arra jársz. Akkor a csoporton belül az embereknek rendelkezniük kell a fehér festékkel megjelölt fa fogalmával. Amely azt elkülöníti a természet többi részétől, hogy ezt egymással közölni tudják, hogy aztán később a fehér festékkel megjelölt fát a közös munka során saját céljaikra fel tudják használni.
A különféle tárgyak nyelvi jelekkel, szavakkal való megjelölése tulajdonképpen egyfajta általánosítást jelent. Hiszen például a kalapács, mint szerszám, végtelenül sokféle alakot felvehet attól függően, hogy hány barázda van a fából készült nyelén, milyen formára munkálták meg a fémből készült fejét stb. Azonban bizonyos határon túl nem térhetnek el egymástól a kalapácsok formái, vagyis hasonlóaknak kell lenniük egymáshoz, különben már nem nevezhetnénk őket kalapácsoknak. Így kijelenthetjük, hogy a tárgyaknak való névadás egyfajta általánosítást jelent. Végtelenül változatos formájú tárgyak egy csoportját néhány hasonló tulajdonságuk alapján azonos kategóriába soroljuk. Ez az eljárás tette lehetővé az ember számára a szerszámkészítést és a technikai civilizáció életre hívását, ami valamiféle természetfeletti, vagy mondjuk így: szellemi világot jelent, a szerző szerint, a természeti világgal szemben.
Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a szerszámkészítés, és a technikai fejlődés a nyelv fejlődését az általános fogalmak, szavak, nyelvi jelek megjelenésének, vagy nevezzük így: a szimbólum alapú nyelv megjelenésének irányába viszi. Miért mondom ezt? Talán létezhet másfajta nyelv is? Kérdezhetné az olvasó. Az Arrival, vagyis Érkezés című nemrég megjelent sci-fi filmben arról van szó, hogy a hozzánk látogató földönkívüliek úgynevezett jelentésalapú nyelvvel kommunikálnak egymással, amely képes akár jelentésárnyalatok végtelen sorát, mint például a kalapácsok formáinak végtelen sorát egy szimbólummal kifejezni. A mi nyelvünkben ez nyilvánvalóan lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy a kalapácsok formáinak végtelen sorát nyelvi jelekkel megjelöljük, végtelenül sok nyelvi szimbólumra lenne szükség. A filmben ezt a földönkívüliek által alkalmazott nyelvi szimbólumokon belüli matematikai összefüggések teszik lehetővé.
A szimbólum alapú nyelveken kívül tehát elméletben létezhetnek úgynevezett jelentésalapú nyelvek is, amelyek úgy teszik lehetővé a körülöttünk lévő világ megismerését, hogy annak részeit ne különítsük el egymástól, hanem azt egységben lássuk, akárcsak az ősember, hiszen egy olyan nyelv, amely képes jelentések és jelentésárnyalatok végtelen sorát egyetlen szimbólumban megjeleníteni az egyértelműen egységben láttatja a világot az emberrel. Így a jelentés alapú nyelv megjelenése valamiféle visszatérés lenne a természethez, hiszen a híres filozófus Spinoza is az egységben látta a természet lényegét, amikor azt mondta, hogy a természet egy Istennel.
A társadalomban egy másik civilizációs produktum igényli a leginkább a jelentés alapú nyelv megjelenését, mégpedig a művészet. A művészet a közösség, vagy az ember egyéni élményvilágát jeleníti meg az anyag különböző megjelenési formáiban, szobrokban, festményekben stb. Ezek az élmények pedig olyan üzeneteket, mondanivalókat közvetítenek, amelyeket a mi technikára szakosodott általános fogalmainkkal nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk kifejezni. A különböző művészi élmény, vagy hangulatárnyalatokat csak olyan nyelvi eszközökkel lehetne szabatosan kifejezni, amelyek lehetővé teszik a kalapácsok végtelenül sokféle formáinak egy szimbólummal való leírását is. Tehát erre a jelentés alapú nyelvek lennének a legalkalmasabbak.
Ugyanakkor azt kell látnunk, hogy a technikai és társadalmi fejlődéssel párhuzamosan egyre több technikai eszköz áll a rendelkezésünkre, amelyek a természettől elkülönített tárgyi valóságot jelentenek, vagy másként természetfeletti világot. Ezzel együtt egyre több szakszó, általános fogalom keletkezik a nyelvben, amelyek a természettől elkülönített, természetfeletti tárgyi valóságot jelenítik meg, és ez egyértelműen a szimbólum alapú nyelv formái felé viszi a nyelv fejlődését. Másrészt viszont a technika fejlődésével párhuzamosan azt láthatjuk, hogy a művészet egyre inkább egyéniesedik. A gazdaságban a munkamegosztás kialakulásával, a különféle társadalmi osztályok elkülönülésével a művészi alkotómunka egyre inkább elkülönül az emberi közösség kollektív szellemétől, és egyéni alkotómunkává lényegül át, ami az egyéni, individuális élményvilág hangsúlyosabbá válását teszi lehetővé a művészi alkotásokban. Ez pedig azt jelenti, hogy a nyelvnek egyre több fajta művészi élményt kellene leírhatóvá tennie a különféle művészi alkotások tudományos elemzéséhez. Ami viszont egyértelműen a jelentés alapú nyelv formái felé tolja a nyelv fejlődését.
A társadalmi fejlődés tehát két egymással ellentétes irányba tolja a nyelv fejlődését, egyrészről a technikai fejlődés egyre több technikai eszköz létrejöttét segíti elő. Amely egyre több általánosított fogalom, nyelvi jel létrejöttét, vagyis a nyelvnek a szimbólum alapú nyelv irányába való fejlődését jelenti egyben. Viszont a technikai fejlődéssel párhuzamosan a művészi alkotómunka egyre inkább egyéniesedik és individualizálódik, és az így felhalmozódott egyre nagyobb mennyiségű művészi élményanyag leírása és tudományos elemzése a jelentés alapú nyelv formáinak megjelenését teszi szükségessé a nyelvben. A társadalmi fejlődés ilyenformán a nyelv szempontjából egyszerre jelent a természeti létállapottól való eltávolodást, és a természeti létállapotba való visszazuhanást. Ezt nevezem én a nyelv paradoxonának a technika és a művészet szempontjából. Jómagam a jövőben szorgalmaznám a nyelvészek számára ennek a két tendenciának a párhuzamos elemzését a nyelvben, hiszen talán ez tenné lehetővé a társadalmi fejlődés hatásának kielemzését a nyelvre vonatkozóan.

Felhasznált Irodalom:

Ernst Fischer: A nélkülözhetetlen művészet, Gondolat Kiadó, 1962.

Érkezés /Arrival/ amerikai sci-fi, 116 perc, 2016 http://port.hu/adatlap/film/mozi/erkezes-arrival/movie-178362

2017. augusztus 2., szerda

A tudomány skálafüggetlen hálózatai és a játékelmélet

Az úgynevezett sklálafüggetlen hálózatokat egy Barabási Albert László nevű magyar fizikus fedezte fel. Alapelvük pedig abban összegezhető, hogy kis fokszámú, vagyis kevés másik ponthoz csatlakozó pontjaik sűrű részhálókat alkotnak, és ezeket a részhálókat nagy fokszámú, tehát sok másik ponthoz csatlakozó, csomópontok kapcsolják össze. Skálafüggetlen hálózatnak tekinthető e legtöbb hálózat a természetben és a társadalomban. Így például a tudományos kapcsolatok szerzőségi hálózatai, ahol a szerzők egymásra hivatkoznak, és vannak olyan szerzők, akikre nagyon sokan hivatkoznak, (ők a nagy fokszámú csomópontok) illetve vannak szerzők, akikre nagyon kevesen. Vagy ilyen például a filmszínészek hálózata, ahol egyes színészek nagyon sok más színésszel játszanak együtt, mások nagyon kevéssel. De ilyen az internet hálózata is, ahol van olyan weboldal, amire nagyon sok hivatkozás mutat, más weboldalakra pedig nagyon kevés.

A játékelmélet a matematika egyik ága, amely azzal foglalkozik, hogy hogyan a legésszerűbb viselkedni olyan helyzetben, amikor személyközi kapcsolatokban, és szükségszerű döntést követelő helyzetekben, minden résztvevő lehetséges döntésére hatással van a többi résztvevő lehetséges választása. Az ilyen helyzetekben fellépő lehetséges viszonylatok száma végtelen. Az egyik legismertebb ilyen viszonylat az úgynevezett Nash-egyensúly. Ez lényegében az adott helyzetben résztvevők stratégiáinak olyan stratégia együttesét jelenti, ahol az egyes résztvevők stratégiája a lehető legjobb választ adja az összes többi résztvevő stratégiájára. Magyarul olyan állapotot jelöl, ahol egyik résztvevőnek sem éri meg változtatni a stratégiáján, ha a többi résztvevő sem változtat rajta, mert nem járna vele jobban.

Ez a cikk azt vizsgálja, hogy mikor áll be ehhez hasonló egyensúly a tudomány skálafüggetlen hálózataiban. A tudományos világ az egyik legkeményebb versenyt jelenti a professzionalizálódott szakmák körében, hiszen minden tudós vérre menő harcot vív a reputációért, a tudományos elismerésért, de egyedinek is tekinthető abban az értelemben, hogy a tudósok az egymás közti verseny ellenére egymástól függnek. Csak egymástól kaphatják meg ezt a tudományos elismerést, amiért versengenek, és ez sajátos helyzetet teremt abban azzal együtt, hogy a tudományos világ hálózata skálafüggetlen. Mint tudjuk, a legtöbb hálózat a természetben és a társadalomban skálafüggetlenségre törekszik. Ez egy természeti törvénynek tekinthető szinte mindenhol, így a gazdaság farkastörvényei közepette is. Vannak akik nagyon sikeresek a gazdasági versenyben, és ők uralják a személyközi kapcsolatok legnagyobb hányadát a társadalomban.

Nincs ez másképp a tudományban sem, ahol egyesek a tudományos elismerések legnagyobb hányadát uralják. Az ő írásaikra hivatkoznak a legtöbben, ők uralják a legmagasabb posztokat az egyetemi katedrákon. Lehet, hogy ők akár adott esetben a tudományos sikerek egészét is magukévá tehetnék egy-egy adott területen. Ekkor azonban az történne, hogy másoknak nem maradna semmiféle elismerés a tudomány egy adott területén, és ezek a személyek fellázadnának az adott személy ellen, aki a nagy fokszámú hálózati csomópontot alkotja, és az adott terület egyetemi katedráit uralja. Ami már ő magának sem lenne jó, hiszen ezután nem lennének tudóstársai, akiktől az elismerést kapja, és az ő tudós nimbusza is leáldozna amiatt, hogy a tudományos világban a tudósok az elismerést egymástól kapják.

Ez ellen a nagy fokszámú hálózati csomópontot alkotó személy csak úgy védekezhet, ha bizonyos számú tudományos elismerést átenged a tudóstársainak is, de tudóstársai tudományos elismeréseinek a megszerzését uralma alá vonja, ő koordinálja, hogy elismerésüket továbbra is ő kapja annak ellenére, hogy ők is részesülnek valamennyi elismerésben. Ez az oka annak, hogy a legismertebb tudósok túlnyomó többsége a tudományos munka mellett tudományszervezéssel is foglalkozik a tudományos világban. Koordinálja kezdő tudóstársai tudományos előmenetelét, segédkezik a doktori disszertációk megírásában, tudósokat mutat be egymásnak stb. A kérdés az, hogy mikor lép fel egyensúly egy ilyen helyzetben? Azt kell mondanunk, hogy akkor, ha a kevesebb tudományos elismeréssel rendelkező tudósok, tehát a hálózat kis fokszámú csomópontjait képező személyek tudományos képességei, vagyis a tudományos elismerés megszerzésére irányuló képességei, nem haladják meg azt a szintet, amit mint tudományos elismerést, a sok tudományos elismeréssel rendelkező tudósok a tudományszervezéssel, tehát az ő tudományos előmenetelük koordinálásával nekik nyújtanak.

Egy olyan hálózatban, amely a természet törvényei szerint a skálafüggetlenségre törekszik, ugyanakkor verseny van benne a kapcsolatokért, de ezeket a kapcsolatokat a tagok csak egymástól kaphatják meg, csak ilyen formában jöhet létre a játékelméletből ismert egyensúlyi helyzet, amelynek matematikai kifejtését én a matematikusokra bízom, ez csak egy elméleti levezetés volt.

Felhasznált Irodalom:

Nash-egyensúly: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nash-egyens%C3%BAly

Játékelmélet: https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1t%C3%A9kelm%C3%A9let

Barabási Albert László: Behálózva - A hálózatok új tudománya, HELIKON KIADÓ KFT., 2013.