2011. október 30., vasárnap

Hogyan szerettessük meg az emberekkel a természettudományokat?

Jómagam régóta szeretnék jobban elmélyedni a természettudományokban. Többször vettem már a kezembe olyan könyveket, amelyek a magas matematikát és fizikát tárgyalják. Változó sikerrel olvastam végig őket. A legtöbbet pár oldal elolvasása után kénytelen voltam letenni, mert egyszerűen nem értettem a benne sorakozó bonyolult képleteket, így pedig csak felesleges erőltetés lett volna a végigolvasásuk.

Viszont volt egy sikerélményem is ezzel kapcsolatban, amely Péter Rózsa: Játék a végtelennel című könyvéhez kapcsolódik. Ezt sikerült végigolvasnom elejétől a végéig, és a végén én is megértettem a Bolyai geometria legismertebb tételének a titkát, miszerint a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást, ami hihetetlennek hangzik egy laikus számára. Hogy lehet az, hogy a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást, kérdezhetné egy átlagember. Én már elmondhatom magamról, hogy értem miért metszik egymást a párhuzamosok a végtelenben, és ezt ennek a könyvnek köszönhetem, és el kell mondanom, hogy nem is olyan ördöngős dolog annak a titka, ha már valaki megértette, hogy miért.

A könyvről el lehet mondani, hogy kerüli a magas szintű matematika szimbólumrendszerének használatát, amely manapság már mindenféle kriksz-krakszokat tartalmaz, a gyökjeltől kezdve a nem tudom, hogy micsodáig. Ebből jött számomra a gondolat, hogy talán úgy lehetne jobban megszerettetni az emberekkel a természettudományokat, hogy emberközelibbé tesszük a természettudományok szimbólumrendszerét. Azok a sok kriksz-krakszok, amelyekből a modern matematika és fizika képletei felépülnek, tapasztalataim szerint a legtöbb ember számára riasztóan hatnak.

Sokan, ha meglátják ezeket a képleteket, rögtön azt mondják, hogy én ezt soha nem fogom megérteni, vagy ha mégis nekiesnek a természettudományoknak, akkor ezek a szimbólumok fárasztóvá és idegölővé teszik a tanulást, mint ahogy a programozás tanulása során is fárasztóvá és idegölővé teszi a munkát az a sok speciális írásjel, amiket a programozók használnak. Ezért arra gondoltam, hogy kísérletezésképpen talán érdemes lenne egy olyan multimédiás oktatóprogramot írni, amelyben a természettudományok ma használt szimbólumait más, emberközelibb szimbólumokkal helyettesítik, és majd kiderül, hogy ennek segítségével milyen eredménnyel tudnak tanulni a diákok.

2011. október 23., vasárnap

A számok belső természetének tükröződése a tárgyi világban

Ahhoz, hogy megértsük a számok belső természetének tükröződését a tárgyi világban, először is egy régi cikkemet kell újra leírnom ide. A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:


„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”


Erre a problémára több elméletet is kitaláltak a filozófusok, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni rá. Az elméletekről részletesebben ezen az oldalon tud olvasni: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1047&tip=0 A másik kérdés, hogy mi rendezi egységbe ezeket a tulajdonságokat a különféle partikulárékban? Mitől lehet egy alma egyszerre piros és kerek? Erre is több elmélet született a modern metafizikában, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni. Ezekről részletesebben: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1055&tip=0


A saját elméletemet ismertetném tehát ezekkel a problémákkal kapcsolatban. Az első kérdés megválaszolásához először is a keresztény teológia és a természettudomány kapcsolatáról kell írnom: Sok írást olvastam már a keresztény teológia és a természettudományok összekapcsolásának lehetőségeiről. Ezek legtöbbje leginkább arról szól, hogy a tudomány racionalitása, és a vallás (állítólagos) irracionalitása összeegyeztethető e egymással vagy sem.


Én most egy kicsit más irányból szeretném megközelíteni ezt a kérdést. A vizsgálatba szeretném belevenni a keleti vallások tanait is. A távol-keleti vallásokban, illetve a nyugati gnosztikus tanokban a természet, a kozmosz, vagyis az anyagi világ vagy ellentéte a szellemi világnak, mint a manicheus dualizmus esetében, vagy legalábbis minőségileg valamennyire lefokozott megnyilvánulása, mint a neoplatonizmusban. Meg kell jegyezni, hogy a keleti vallások mindig is sok helyütt összefonódtak a nyugati természettudományokkal, amiket azok egyébként sok megnyilatkozásukban elutasítanak, mint például a paratudományok körében, vagy abban, hogy sok természettudós, és műszaki szakember érdeklődött a keleti tanok iránt, és éppen azért, mert ott a szellemi világ nem független az anyagi világtól, hanem annak ellentéte, vagy lefokozott megnyilvánulása. A keresztény gondolkodásban Isten, és az égi világ teljesen független az anyagi világtól, és ebből következően, Isten szabad akaratából teremtette az anyagi világot, és szabad akaratából testesült meg az anyagi világban, Jézus Krisztusban. Azonban mind később látni fogjuk a keresztény teológiában a szellemi dimenzió, vagyis Isten, és a mennyei világ nemcsak hogy független az anyagi világtól, hanem egyáltalán nem is értelmezhető az anyagi világ síkján.


Tudjuk, hogy minden vallásnak van metafizikája. A metafizika a léten túli, az érzékelhető világon túli jelenségekkel foglalkozik. Én mindig is kissé használhatatlannak éreztem ezt a kifejezést a keresztény teológiára, mert a metafizika jelentése is az, hogy léten túli, ami leginkább arra utal, hogy ellentétes a léttel, vagyis az anyagi világgal, a keresztény teológiára viszont ez a fogalom véleményem szerint nem alkalmazható. A keresztény teológiában, vagy legalábbis a klasszikus keresztény teológiában, vagyis a katolikus teológiában üdvözülni csakis jócselekedet gyakorlásával, vagy legalábbis bűnbánattal, tehát erkölcsi megtisztulással lehet. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a keresztény vallásban a túlvilág, a mennyei világ, vagyis a szellemi dimenzió is csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik. Sok esetben olvashatunk olyan írásokat a bibliából, vagy keresztény teológusok tollából, hogy csak az igazak láthatják meg az Isten országát, vagyis az erkölcsileg tiszták. Még a hit is Molnár Tamás szavaival az Isteni akaratban való bizalmat, vagy tovább gondolva az Isteni akaratnak való önátadást, vagyis tulajdonképpen Isten szeretetét jelenti, tehát erkölcsi vonzata van. Ebben az érdekes az, hogy az erkölcs, vagyis az emberi jóság, a jóra való hajlam, mint olyan, nem értelmezhető az anyagi világ síkján.


Ez tulajdonképpen nem más, mint az emberi lélek egy tulajdonsága, az emberi lélek pedig nem anyagi létező, mint tudjuk, bár nem tudjuk, hogy pontosan mi is a lélek. Az anyagi világ síkján pedig csak maga az anyag, vagy annak valamilyen tulajdonsága értelmezhető, ami csakis a forma kategóriájába tartozhat, hiszen az anyagnak önmagán kívül csak formája van. Vagy a szellem, mint az anyag ellentéte, illetve fokozatilag magasabbrendű megnyilvánulása, ahogy a keleti gondolkodásban láttuk. Egy nem anyagi létező tulajdonsága nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ebből pedig az következik, hogy ha az erkölcs, mint olyan nem értelmezhető az anyagi világ síkján, akkor az sem, ami csak annak viszonylatában létezik, vagyis a kereszténység szellemi dimenziója, a mennyei világ és Isten.


Ez az egyik oka egyébként annak, hogy a keresztény transzcendencia a legtisztább, a legfényesebb, és legszebb. Egyrészt, mert csak az erkölcs viszonylatában létezik, ami eleve egyfajta tisztaságot kölcsönöz neki, továbbá, mert semmilyen viszonyban nincs az anyagi világgal, sem nem ellentéte, sem nem fokozatilag magasabb rendű megnyilvánulása, sem nem része az anyagi világnak. Miben nyilvánul ez meg a keresztény teológiában? Azok a keresztény szentek és teológusok, akik szerették a természetet, többek között Szent Ágoston, illetve Assisi Szent Ferenc azt állították írásaikban, hogy a természet szépsége; a rétek, az erdők, a mezők szépsége valójában a teremtő nagyságát prezentálják az ember előtt, vagyis tulajdonképpen szimbólumai a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak. Ez egyébként megmutatkozik egyes újkori barokk zeneművekben is, amelyeket halva szinte egyszerre látjuk magunk előtt a természet, és Isten trónjának szépségét.


Ez a jelenség pedig, hogy a természet, vagyis az anyagi világ, mintegy szimbólumává vált a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak, szerintem csakis a keresztény teológiában valósulhatott meg, és pedig azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá. Ugyanis a szimbólumok általában olyan formák, amelyeknek csak átvitt értelmű, vagy egyáltalán semmi köze nincs ahhoz, amit jelképeznek. Az (a) betű például az (a) hangot jelképezi, de formájának lényegében semmi köze sincs az a hanghoz, csak az emberi társadalom közmegegyezéssel úgy döntött, hogy ez a szimbólum fogja jelképezni az (a) hangot.


Mégis, amikor meglátjuk az (a) betűt mindig azt érezzük, hogy valódi kapcsolat van az (a) betű, és az (a) hang között, ami lehet az (a) betű állandó nyelvi, és írásbeli használatából következő belénk vésődés következménye. Illetve lehet annak a következménye is, hogy eleve van valamiféle minta a tudatunkban, ami az (a) hang és az (a) betű között kapcsolatot tételez fel. Érdekes, hogy egyes keresztény teológusok, és szentek a természet szépsége, és a teremtő nagysága között ilyen kapcsolatot vélnek felfedezni, pedig ebben nincs társadalmi közmegegyezés, továbbá érdekes, hogy általában csak Európa természeti világára érvényes ez. Óceánia pálmafákkal borított lakatlan szigeteire, vagy Dél-Amerika őserdeire már nem. Legalább is én nem érzek kapcsolatot a Dél-Amerikai esőerdő, és a teremtő nagysága között a keresztény mennyei világban. A természet, vagyis az anyagi világ tehát csak a keresztény vallásban válhatott a teremtő nagyságának szimbólumává, és éppen azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá, ott ahol az anyagi világ a szellemi világ ellentéte, vagy fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása, mint a keleti vallásokban, ez nem valósulhatott meg. Itt még egy teológiai kérdés is felvetődik, amelynek már természettudományos vonatkozásai is vannak, mégpedig az, hogy hogyan tudta egy olyan szellemi dimenzióban létező lény (gondolok itt Istenre) megteremteni az anyagi világot, amely szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, így maga Isten sem.


A földi világ tehát mintegy szimbóluma a mennyei világnak, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, mert csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik, ez pedig mindjárt választ is ad az első kérdésre. Az univerzálék, vagyis a tulajdonságok azért tudnak mindenütt jelen lenni a térben, úgy hogy nem értelmezhető rájuk az egész rész viszony, mert olyan létezőnek a szimbólumai, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, tehát nem érvényes rá az egész-rész viszony sem, ellentétben az anyagi tárgyakkal. A fent belinkelt írásokban egy helyen az univerzálék fogalmának kiiktatásával igyekszenek orvosolni a problémát a filozófusok, én nem akarom megszüntetni az univerzálékat, hanem tudomásul veszem, hogy ilyenek, és azért ilyenek, mert egy olyan világnak a szimbólumai, ahol a létezők szerkezete ilyen.


A második kérdés megválaszolásához szintén néhány régebbi cikkem újraírásához kell folyamodnom. Arnold J. Toynbee: Tanulmány a történelemről (Study of History) című művében arról ír, hogy a civilizációk fejlődését az határozza meg, hogy milyen mértékben tudnak megfelelő válaszokat adni az életük során felmerülő problémákra, továbbá hogy a civilizációk fejlődését az organikus és a kritikus korszakok váltakozása jellemzi.


Az organikus korszakban a civilizáció életének minden elemét egy adott eszme szabályozza, és határozza meg. Új organikus korszak volt Európa történetében például a katolikus egyház létrejötte. A kritikus korszakban pedig az eszme által létrehozott és szabályozott egység felbomlik, ami problémákat és önellentmondásokat hoz felszínre a civilizáció életében, és újra elkezdődik az egységkeresés, amit példánkban az egyház felbomlása után Toynbee szerint a reformáció oldott meg, ami új egységet teremtett.


Az organikus és kritikus korszakok váltakozása tehát az integráció (egységesülés) és differenciálódás (szétbomlás) fogalmával is leírható. A történelemben az integráció és a differenciálódás ritmusában halad előre a fejlődés Toynbee szerint. „Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” című cikkemben: http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/analogia-a-vilagmindenseg-es-az-emberi-tarsadalom-szerkezete-kozott már írtam Oswald Spengler és Szmodis Jenő történelemfilozófiájának összebékítéséről. Ezt most még egyszer le kell írnom ide attól tartok.




Spengler: A nyugat alkonya című könyvében a kultúrkörök elméletét fejti ki, miszerint minden kultúrának van egy ősszimbóluma, amely meghatározza az adott kultúra jellegét. A kultúra születésekor, és virágkorában ez az ősszimbólum vallásos formában határozza meg a kultúra jellegét. Ez a kultúra organikus kora. A kultúrák hanyatló korszakában azonban az adott kultúrának ősszimbóluma által meghatározott formái kiüresednek, elvallástalanodnak, mechanikussá válnak. Ez képezi minden kultúrában a racionalista, mechanizált, nagyvárosi korszakot, amelyet korunkban is láthatunk magunk körül.


A kultúrák ősszimbólumának tekintetében több kultúrát is tárgyal, de részletesen csak két kultúrát hasonlít össze. Az antik görög-római kultúrát, és a nyugati kultúrát. Az antik görög és római kultúra, amit más szóval apollóinak nevez, ősszimbóluma a lehatárolt felülettel rendelkező plasztikus testiség formája. Ezt jelzi például az is, hogy a görög matematika csak a természetes számokkal foglalkozott, amelyek természetszerűleg az egységes egészet reprezentálják, és amelyek ebből kifolyólag, a lehatárolt plasztikus testiség megjelenési formái. Ez az ősszimbólum jelenik meg a görög szobrászaton is, amely a csupasz test megjelenítésével foglalkozott, de ez jelenik meg Spengler szerint a görög építészet formáin is.


A nyugati kultúra, amit Spengler más szóval Faustinak nevezett, ősszimbóluma viszont a végtelen tér. Ez jelenik meg a nyugati matematikában is, amelyben megjelennek a végtelenbe nyúló irracionális, és egyéb más számok, az infinitezimálisok stb. De ez jelenik meg például a gótikus katedrálisok égbetörő csúcsaiban, amelyek a végtelen utáni vágyat testesítik meg. Vagy a keresztes hadjáratok szellemisége is, amely a távoli Földekre, a végtelenbe való zarándoklatot testesíti meg, ahol harcolhatnak Krisztusért. Illetve a barokk zene végtelenbe törekvő szólamai is.


A nyugati kultúra válságát, amit ma is tapasztalhatunk, Spengler szerint az okozza, hogy a nyugati kultúra ősszimbóluma által meghatározott kulturális formák kiüresedtek, elvallástalanodtak, mechanikussá váltak. Ez jelenti a hanyatló korszakot, amit Spengler szerint minden kultúra megél egyszer. Másképp szemléli a nyugati kultúrát Szmodis Jenő, aki Kultúra és sors című könyvében megpróbálja egymással összeegyeztetni Oswald Spengler ciklikus történelemszemléletét azzal a régebbi meglátással, hogy a keleti társadalmak és kultúrák: (India, Kína, az Iszlám) valamiféle állandóságot képviselnek történelmi folyamataikban.


Ellentétben a nyugati Görög, Római, mezopotámiai stb. kultúrákkal szemben, amelyek folyamatosan fejlődnek, majd lehanyatlanak, vagyis történelmi folyamataikban ciklikus természetűek, és ennek következtében a keleti kultúrák sokkal hosszabb életűek. A könyv első részeiben a szerző igyekszik definiálni azt, hogy mit is jelent maga a kultúra, és igyekszik górcső alá venni a történelemfilozófia eddigi megállapításait, többek között Spengler, Nietzsche, Toynbee, Huizinga nézetei alapján.


Ezután vázlatosan ismerteti a később részletesen kifejtendő történelemfilozófiai nézeteit, amelyben azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit próbálja számba venni, amelyekre a ciklikus történelmi folyamatok, vagyis a kezdet, fejlődés, virágkor és a lehanyatlás jellemzőek. Ezekhez a kultúrákhoz tartozik a mezopotámiai sumer, a görög, a római és a nyugati kultúra. Majd megpróbálja számba venni azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit is, amelyekre az állandóság jellemző, ezek: India, Kína és az Iszlám.


Azoknak a kultúráknak a közös jellemzői, amelyekre az állandóság jellemző egyfelől a kultúra elemeinek: művészet, tudomány, vallás teljes egysége a jellemző. Másfelől ez az egység megmutatkozik a vallás terén is, hiszen a hinduizmusban, vagy a Kínai vallásban a földi világ lényegében egy az Istenséggel, csak annak fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Ez az egység az Iszlámban is megmutatkozik, egyfelől a kultúra terén, másfelől a vallás terén is, igaz másképp, mint Indiában és Kínában. Míg a hinduizmusban a világ lényegében egy az Istenséggel, és az Istenség csak egy személytelen spirituális anyag, addig az Iszlámban ugyan Allah személyes Istenként van jelen, aki nem képez egységet a világgal, viszont ha megnézzük az Iszlám túlvilágképét, akkor azt látjuk, hogy ott az egység úgy valósul meg, hogy az evilági materialitás mintegy átáramlik a túlvilágba.


Hiszen az iszlám paradicsomban az üdvözülteknek földi gyönyörökben van részük. Továbbá jellemző még ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam hiánya. A keleti kultúrák uralkodói, és nagy történelmi személyiségei az állandóság lovagjai, és nem lázadók. A nyugati kultúrákra viszont az jellemző, hogy a kultúra egyes elemei a tudomány, művészet, vallás különállóak egymástól, jellemző továbbá a vallás dualizmusa is. Az ég és föld különállása. Jellemző még ezen kívül ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam, a kultúra belső ellentéteinek megléte, amelyek a kultúra hanyatlásába mennek át és, amiket Nietzsche a görög kultúra esetében az Apollói és Dionüszoszi formák ellentéteként aposztrofált.


Továbbá az a jelenség, hogy az adott kultúra hanyatlásának kezdetén a kultúra központja áthelyeződik egy másik földrajzi területre, mint például a nyugati kultúra esetében Európából Amerikába, vagy a görög kultúra esetében Görögországból Alexandriába. Ennek a szerző szerint az lehet az oka, hogy ezek a kultúrák hanyatlásukkor a bennük megjelenő új kulturális formáktól általában megriadnak, igyekszenek kivetni magukból azokat, és ezek más földrajzi területen indulnak virágzásba.


Ilyen eset volt például az, amikor a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje a tradicionális Európából átköltözött Amerikába, mert Európában nem tudott eléggé gyökeret verni. Az utolsó fejezetben Mezopotámia történelmét elemzi a szerző részletesen, amely az első kultúra volt, amiben jelen voltak a ciklikusan fejlődő kultúrák jellemzői. A római, a görög, és a nyugati kultúra részletes elemzésére majd a második kötetben kerül sor.


Szmodis ebben a könyvében nem a kultúrák Spengler által leírt ősszimbóluma, vagyis az antik kultúra esetében a lehatárolt plasztikus testiség, a nyugati kultúra esetében pedig a végtelen tér, által elemzi a különféle kultúrákat. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan egyeztethető össze Szmodis történelemszemlélete Spenglernek a kultúrák ősszimbólumáról alkotott elképzelésével. Nekem az a véleményem, hogy a nyugati kultúrák, amelyek Spengler és Szmodis szavaival élve ciklikusak, vagyis születnek, virágzanak és lehanyatlanak mind az antik, mind pedig a nyugati kultúra esetében egyaránt a tér formáiban testesülnek meg.


Az antik kultúra esetében is, hiszen a lehatárolt plasztikus testiség, ami a görög szobrászat sajátja is a tér szabályosságát, ésszerűségét és fenségességét hordozza magán. A tér a nyugati kultúrába vetítve az én szemléletemben nem csak kiterjedést jelent, hanem külső szimbolikájában egyfajta szabályosságot, ésszerűséget és ebből eredő fenségességet, ami mind az apollói plaszticitásban, mind pedig a végtelen tér Fausti szimbolikájában megmutatkozik.


Ezzel szemben azokban a kultúrákban, amelyek egyfajta állandóságot képviselnek, gondolok itt a keleti Indiai, Kínai stb. kultúrákra egész egyszerűen nincs jelen a tér szimbolikája. Ahogy Molnár Tamás írta: „Lásd például a különbséget a görög és egyiptomi művészet józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”


Tehát az indiai művészet túláradó színeiben, díszítményeinek túlburjánzásában nincs meg az az ésszerűség, szabályosság és fenségesség, ami a nyugati művészetben megvan, és ezért nem a tér szimbolikáját képviseli. Azt csak a nyugati kultúra képviseli. Feltehetjük a kérdést, hogy miért ciklikusak a nyugati kultúrkörök, illetve hogy milyen összefüggésben van ez azzal, hogy csak a nyugati kultúrkörök képviselik a tér szimbolikáját.


Ehhez érdemes szemügyre vennünk id. Bibó István: A számok szerepének és jelentéseinek kialakulása az emberiség történetében című könyvét. Id. Bibó István ebben a könyvében a különféle régi kultúrák mitológiáját, népmeséit, népmondáit stb. vizsgálja aszerint, hogy milyen szerepet játszottak bennük a különféle számok. Arra a megállapításra jut, hogy a 2-es szám a különféle kultúrák mitológiájában mindig a térbeli képzetekhez kötődik, ami szerinte azért van így, mert az emberi gondolkodás a térben mindig kettéoszt, mint például ég és föld, kelet és nyugat, menny és pokol stb.


A 3-as szám pedig mindig az időbeli képzetekhez kötődik, hiszen az emberi gondolkodás az időbeli folyamatokban mindig kezdetet, történést és befejezést különböztet meg. Mint ahogy a nap felkel, végigjárja nappali útját, majd lenyugszik. Az időbeli folyamatoknak ebben a szerkezetében, amit az emberi gondolkodás is tükröz, mondanom sem kell, már benne van ez a ciklikusság, ami a nyugati kultúrkörökre is jellemző. No de még mindig nem válaszoltuk meg, hogy mi köze ennek a térhez.


Előbb kifejtettük, hogy a térbeli viszonyokra az emberi gondolkodás a kettes számot alkalmazza, hiszen gondolkodásunk a térben mindig kettéoszt. Vajon milyen tulajdonságát fejezi ki közelebbről a térnek ez a kettes szám? Nyilvánvalóan a dimenzióét. Hiszen mindegyik térbeli dimenzió: a magasság, a szélesség és a hosszúság is két irányba terjed ki, előre és hátra és könnyen belátható, hogy ahhoz hogy az időbeli folyamatok kezdettel, történéssel és befejezéssel rendelkezzenek, vagyis hogy ciklikusak legyenek a térnek háromdimenziósnak kell lennie.


Vegyük csak az egydimenziós teret! Jól belátható, hogy egy egydimenziós vonalba bepréselt lény számára az időbeli folyamatoknak csak kezdetük van, mert az egydimenziós térben nem jöhet létre valós változás, hiszen ott a tárgyak megkerülni sem tudják egymást, mert csak egy irány van. Ha egy egydimenziós tárgy egy egydimenziós lény szeme elé kerül, az örökre ott is marad, hiszen megkerülni sem tudja, tehát ilyen körülmények között gyakorlatilag nem létezhet változás, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen történelem sem létezhet.


A kétdimenziós tér tulajdonságai az idő viszonylatában, tulajdonképpen egyfajta átmenetet jelentenek az időbeli folyamatok előbb levezetett ciklikussága, és az egydimenziós tér totális változatlansága között. Ami azt jelenti, hogy ott létezhet valamiféle ciklikusság, de csak korlátozott mértékben. Egy kétdimenziós naprendszerben élő lény például végigélhet egy nappalt napfelkeltével és naplementével, de évszakok például egy ilyen naprendszerben nem létezhetnek. Csak a háromdimenziós tér ad meg minden lehetőséget az időbeli folyamatok szerkezetének, hogy azok kezdetből, történésből és befejezésből álljanak.


Tehát lehet, hogy a tér háromdimenziós mivolta összefüggésben van az időbeli folyamatok ciklikus jellegével, és lehet, hogy ezért van az, hogy azok a kultúrák, amelyek a tér szimbolikájával rendelkeznek ciklikusak. Tehát lehet, hogy a nyugati kultúrkörök azért ciklikusak, mert a tér jelenti sajátos ősszimbólumukat. Továbbá valószínűleg az a jelenség is a tér háromdimenziós voltával való analógiához kapcsolódik, hogy a ciklikus természetű kultúrákra a vallási dualizmus a jellemző, tehát Isten és a világ különállósága, hiszen minden térdimenzió két egymással ellentétes irányba mutat. Véleményem szerint a cikk céljának kulcsa, vagyis a Spengleri és a Toynbee-i történelemfilozófia összebékítésének kulcsa a nyugati kultúrkörök ciklikusságának a tér háromdimenziós felépítésével való kapcsolatában érhető tetten.


A cikk elején említettem, hogy Toynbee szerint a történelem fejlődése a differenciálódás és integrálódás ritmusában folyik. A differenciálódás esetében, vagyis a régi rend felbomlásakor, tapasztalataim szerint, mindig valami önellentmondás keletkezik a régi rendben. Például a katolikus egyház felbomlásakor a reneszánsz világiassága, amely ellentmondásban állt a katolikus egyház természetfeletti, tarnszcendens jellegével. Erre volt válasz a reformáció. Bár abban lehet vitatkozni, hogy jó válasz volt e. Szerintem nem, de ez nem tartozik most a témánkhoz.


Vagy például a római világban általában mindig az új rend létrejöttekor felmerülő osztályellentétek alakították a társadalmat. Az önellentmondással pedig érdekes módon kapcsolatba hozható a tér háromdimenziós felépítésével. Hogy megértsük, hogy hogyan ahhoz el kell olvasnunk D. R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach című könyvét, ahol a furcsa hurkokról ír.


„A „Furcsa Hurok” jelenség akkor fordul elő, ha egy hierarchikus rendszer szintjei között felfelé (vagy lefelé) mozogva váratlanul az eredeti szinten találjuk magunkat.” A furcsa hurkokra példa Johann Sebastian Bach Zenei Áldozatának egyik kánonja, amelynek három szólama van. „A legfelső szólam a Királyi Téma egy változatát szólaltatja meg, míg az alatta lévő két szólam egy másik témán alapuló, kánon formájú harmóniát szolgáltat. A pár alsó tagja c-mollban szólaltatja meg a témát (ez az egész kánon hangneme), a pár felső tagja pedig ugyanezt a témát játssza, öt hanggal magasabban.


Ez a kánon abban különbözik a többitől, hogy amikor befejeződik – vagy inkább amikor befejeződni látszik – akkor már nem c-moll, hanem d-moll a hangneme. Bachnak valahogy sikerült a hallgató orra előtt modulálnia (megváltoztatnia) a hangnemet. A kánon pedig úgy épül fel, hogy ez a „befejezés” ismét simán kapcsolódik a kánon kezdetéhez; így az eljárás megismételhető, és az E hangra térünk vissza, hogy aztán ismét beléphessünk az elején. Ezek az egymás utáni modulációk egyre magasabb hangtartományra vezetik a fület, így azt várnánk, hogy néhány ismétlés után reménytelenül távol kerülünk az eredeti hangnemtől. Mégis, csodás módon pontosan hat ilyen moduláció után éppen az eredeti c-moll hangnembe jutunk vissza!”


A másik példa a „Furcsa Hurkokra” az úgynevezett Epimenidész-paradoxon vagy hazugság-paradoxon. „Epimenidész Krétán élt, és volt egy halhatatlan mondata: „minden krétai hazudik”. A mondat élesebb változata egyszerűen az, hogy „hazudok” vagy „ez a mondat hamis”. (Hiszen ő maga is krétai) Amikor az Epimenidész-paradoxonról beszélek, ez utóbbi változatot értem alatta. Egy olyan mondat, amely durván megsérti azt a feltételezést, hogy a mondatok igaz, vagy hamis voltuk szerint osztályozhatók, mert ha kísérletképpen feltesszük róla, hogy igaz, akkor azonnal visszalő, és elhiteti velünk, hogy hamis. Ha azonban úgy döntünk, hogy hamis, akkor hasonlóan visszalő, emiatt vissza kell térnünk ahhoz, hogy igaz. Tessék kipróbálni!”


A másik, amiről a könyv ír, és amit meg kell értenünk az az összekuszált hierarchiák fogalma. Ez lényegében az jelenti, hogy ezeket az önellentmondó furcsa hurkokat csak a rendszerből kilépve, és egy magasabb dimenziószámba lépve tudjuk feloldani. Ennek megértéséhez ismernünk kell azokat a furcsa hurkokat, amelyek a festészetben fordulnak elő közelebbről pedig Escher egyik képét, ahol két kéz egymást egyszerre rajzolja, vagyis a kéz önmagát rajzolja.


Ez nyilvánvalóan lehetetlen, és csak úgy tudjuk feloldani ezt a paradoxont, ha kilépünk a kép kétdimenziós teréből, és belépünk a harmadik dimenzióba, ahol Escher megrajzolja az önmagát rajzoló két kezet. De ehhez hasonló példát is említhetünk még. Például amikor két bíróság kerül egymással jogi vitába, tehát olyan intézmények, amelyek éppen a jogi viták elsimítására hivatottak. Akkor csak egy felsőbb szintű bíróság dönthet ügyükben. Tehát az első kéz rajzolja a másodikat, a második az elsőt. Ez nyilván lehetetlen. Ezt a paradoxont csak úgy lehet feloldani, ha Escher rajzolja mindkét kezet a harmadik dimenzióból. Ennek analógiájára a történeti fejlődés önellentmondásait is csak egy magasabb történeti dimenzióból lehet feloldani, ahogy a bíróságok jogvitáit is csak egy magasabb szintű bíróság oldhatja fel. A Toynbee által megfogalmazott differenciálódás – integrálódás ritmusa tehát valójában a Spengler által leírt kultúrkörök fejlődésének előrehaladása az időben, ahol a differenciálódás – integrálódás lépcsőfokai új történelmi dimenzióba lépést jelentenek a három dimenziós tér analógiájában, és a fejlődés végpontja minden nyugati kultúrkörnél (a keletieknél nem) a szükségszerű hanyatlás, ahogy Spengler leírta.


Fel kell tennünk még egy kérdést is mégpedig, hogy van e valami sajátos logika abban, ahogy a nyugati kultúrkörök térszemlélete, vagyis a sumer, a görög, a római és a nyugati kultúrkör térszemlélete egymás után következik.


Ennek elemzéséhez először is meg kell néznünk a sumér kultúra művészetét, hogy ebből megállapítsuk annak térszemléletét, vagy ősszimbólumát, amit Spengler nem elemzett. A sumér építészet alapjellegzetessége a Zikkurat, amiben valóban megvan a nyugati kultúrkörökre jellemző szabályos és ésszerű felépítmény, ellentétben a Dél-Amerikai Indián Zikkuratokkal, amelyek inkább az Indiai művészetre emlékeztetnek. Ezt a szabályos, és ésszerű felépítményt pedig, amit az ember akkor érez át, amikor meglát egy Zikkuratot a 2-es és a 3-as számra alapozott felépítmény adja. A Zikkuratoknál általában 3 egyre keskenyedő terasz épül egymásra lépcsőzetesen, ezek felett található a tényleges szentély, vagy templom. Ez adja a 3-as szám által megadott elrendezést. Egy-egy terasznak pedig függőlegesen két oldala van, egy felső és egy oldalsó. Ez adja a 2-es szám által megadott elrendezést.
Előfordul, hogy ez a három terasz lépcsőzetesen több teraszra oszlik, de az még ezekre a Zikkuratokra is mindig jellemző, hogy három nagy terasz van, és csak e közül a három terasz közül tagolódik valamelyik kisebb teraszokra. Így ezeknél is megmarad a 2-es és a 3-as szám által uralt felépítmény benyomása.


Tehát a sumér térszemléletre a 2-es és a 3-as szám által uralt térfelosztás a jellemző, ezekből a számokból pedig a fent leírt gondolataimban éppen a nyugati kultúrkörök ciklikus jellegét vezettem le. Tehát az első nyugati kultúrkörre éppen az a térbeli felosztás a jellemző, amiből levezethető az összes nyugati kultúrkör ciklikus jellege. Ha viszont megnézzük a többi nyugati kultúrkört, vagyis a görögöt, a rómait, a germánt akkor azt látjuk, hogy azoknak a térszemlélete nem vezethető le a kultúrkört alapító nép természetéből, sokkal inkább abból a feladatból, amit az végrehajtott. Ezt azért írom, mert mind a nagynémet, mind pedig az osztrák kultúrát a németek alapították, a nagynémet kultúra mégis inkább gótikus, vagyis a dinamikus végtelen, az osztrák pedig inkább barokk, vagyis a római kultúrkörhöz hasonlóan a statikus végtelen ősszimbólumát vette fel. A statikus végtelenben nincs dinamika, mint ahogy láthatjuk a régi római, vagy barokk épületeknél, hogy inkább vízszintesen, tehát széltében végtelenek.


A dinamikus végtelenben viszont van dinamika. Ahogy láthatjuk a középkori gótikus templomok esetében is, ahogy azok az égbe törnek. Ha megnézzük ezeknek a kultúrköröknek a történetét, akkor azt látjuk, hogy a görögöktől idegen volt a birodalomépítés, ők egymástól elkülönült városállamokban éltek. Ennek jól megfelelt a plasztikus testiség. A rómaiak már nagy birodalmat építettek, és sűrűn lakott területeket fogtak össze. Ennek a statikus végtelen felelt, meg, ami széltében végtelen, tehát nagy területet fog össze, mint ahogy később a Habsburg birodalomnak is ez vált a sajátos térszemléletévé. Továbbá Mátyás birodalmi eszményét elemezve Joó Tibor is azt írja a Mátyás korabeli reneszánsz kultúráról, ahol Mátyás király a Habsburg birodalomhoz hasonló birodalmat akart építeni, hogy ez a reneszánsz sok tekintetben a barokkra hajazott.


A gótikus germán kultúrkör kialakulásáról pedig, ahol a hűbéri felépítmény volt az uralkodó, amely mint birodalmi eszmény nagyon hasonlít a gótikus égbetörő katedrálisokra, Marc Bloch azt írja, hogy a nyugati középkor két részre osztható. Az első időszakban a nagyon alacsony népsűrűség, rossz közbiztonság, és nehézkes közlekedés volt a jellemző. Ez két okból is elősegítette a hűbéri rendszer kialakulását.


Egyrészt mivel az emberek a rossz közlekedés, és az alacsony népsűrűség miatt nehezen érték el egymást, az uralkodók arra kényszerültek, hogy az ország minden része felé közvetítő személyzetet alkalmazzanak. Ez a hűbéri láncolat létrejöttét segítette elő. Továbbá az is a feudális társadalom létrejöttét segítette elő, hogy a rossz közbiztonság miatt a gyengék és a szegények földesurak védelme alá kívánkoztak. Továbbá a pénzgazdálkodás elsorvadása is elősegítette a feudalizmus kibontakozását.


Így a germán kultúrkörnek a koraközépkorban a rómaival ellentétben egy alacsony népsűrűségű, rossz közbiztonsággal megáldott birodalmat kellett összefognia, ez hívta életre a hűbéri rendszert, majd a kultúra területén annak tükörképét, vagyis az égbetörő gótikus építészetet. Tehát a nyugati kultúrkörök közül csak a sumér kultúra rendelkezik önmagából eredő térszemlélettel, a többinek a térszemléletét az a feladat hívta életre, amit teljesíteniük kellett. Lehet, hogy a sumer kultúrkörnek éppen azért volt a 2-es és a 3-as szám által uralt térbeli felosztás az ősszimbóluma, mert az volt a feladata, hogy útjára indítsa a nyugati szellemiséget. Tehát a feladatokra adott válaszok alakítják ki a nyugati kultúrkörök térszemléletét. Arnold J. Toynbee könyvében pedig éppen azt írja, hogy egy kultúra életben maradását az biztosítja, ha megfelelő válaszokat tud adni a felmerülő feladatokra. Például, hogy megfelelően ki tud építeni egy birodalmat. A felmerülő feladatok pedig az adott kultúra térszemléletével vannak kapcsolatban, illetve maguk a feladatok határozzák meg egy kultúra térszemléletét. Tehát ezzel szintézist hoztunk létre a Spengleri a Toynbee-i történelemfilozófia között. A téma további kutatásokat igényel.


Visszatérve tehát arra a kérdésre, hogy mi hozza létre az egységet az univerzálék között a különféle partikulárékban. Azt kell felelnünk, hogy maga a tér. Mint ahogy fent leírtam a nyugati kultúrák művészeti alkotásaira, és a természet szépségére egyfajta rendezett szabályosság, ésszerű felépítmény jellemző. Tehát tulajdonságaik: színeik, formáik, vagyis az őket felépítő univerzálék a tér szimbolikája szerint rendeződnek el a különféle partikulárékban a nyugati kultúrkörök fejlődésének törvényei szerint. Fent már leírtam, hogy a mennyei világ a kereszténység esetében nem értelmezhető az anyagi világ síkján, és ennek a világnak a mintájára épül fel az univerzálék szerkezete. Amikor a mennyországot képzelem magam elé, mindig érzem, hogy az nem értelmezhető az anyagi világ síkján, mégis csak a tér mintájára tudom elképzelni a mennyei világot, amely az anyagi tárgyak mintájára kiterjedéssel rendelkezik.


Emiatt mindig csak feszültséggel telinek tudom elképzelni a mennyei világot, ahol feszültség van a térbeli kiterjedéssel rendelkező mennyei világ, és az erkölcs mintájára felépülő, és így az anyagi világ síkján nem értelmezhető mennyei világ között. Talán ezt a feszültséget szimbolizálja a nyugati kultúrkörök története, ahogy a tér a különféle nyugati kultúrákban saját mintájára egységbe szervezi az univerzálékat, vagyis az anyagi világ síkján nem értelmezhető mennyei világ szimbólumait. Meg kell jegyeznem még, hogy a tér csak a nyugati világban jelenti az univerzálék egységesítőjét, a keleti világra az imént kifejtett gondalotok alapján értelemszerűen más metafizikai törvények érvényesek.


A hosszú bevezetés után rá kell térnünk arra, hogy mik is valójában a számok a modern matematikafilozófia szerint. William W. Tait: Finitizmus című cikkében az egyes számokat univerzálékhoz hasonlította, Paul Benacerraf: Amik a számok nem lehetnek című cikkében pedig a számokra azt mondta, hogy azoknak úgynevezett struktúráknak kell lenniük. „A matematikai struktúra a modern huszadik századi matematika egyik legfontosabb fogalma a halmaz fogalma mellett, melyek teljesen átalakították a matematikát. Maga a struktúra is halmazelméleti fogalom, lényegében egy halmazrendszert jelent, amely egy alaphalmazt, valamint relációk, műveletek és függvények halmazait tartalmazza.”


Ahogy az imént kifejtettük, a modern metafizika fogalmai szerint maguk a partikulárék vagyis a tárgyak sem mások, mint univerzálék, vagyis tulajdonságok egybekapcsolódó halmaza, amelyek különféle relációk és viszonyok által kapcsolódnak egymáshoz, ha pedig az egyes számok nem mások, mint univerzálék, a számok maguk pedig matematikai struktúrák, tehát halmazrendszerek relációkkal és műveletekkel egybekapcsolódó rendszere, akkor a számok pontosan a tárgyi világ partikuláréinak, vagyis tárgyainak struktúráit tükrözi.


Érdekességként pedig megemlíthető Ligeti Pál: Új pantheon felé című könyve. Ligeti Pál ebben a könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.


Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.


A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.


Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.


Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.


Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.


Ez azért érdekes, mert mint ahogy azt kifejtettük, maga a tér rendezi egységbe, vagyis struktúrákba a különféle partikulárékban az univerzálékat, könyv pedig azt mondja, hogy a művészettörténet folyamán a művészeti korok folyamatosan haladnak az építészeti, vagyis egységes, térbeli szemléletet tükröző korszakoktól festői, vagyis naturalisztikus, részekre bomló szemléletet tükröző, tehát tagolt és strukturált korszakok felé. Tehát a művészettörténet lehet, hogy valóban nem más, mint a tér struktúrákká való átalakulásának korszaka, amelyekben a számok formái tükröződnek. Érdekes, hogy itt is megjelenik a hármas szám motívuma az építészeti, szobrászati és festészeti korszakok váltakozásában.


Felhasznált irodalom:


Marc Bloch: A történelem védelmében, Gondolat, 1974


Joó Tibor: Mátyás és birodalma (Bp., 1941)


Douglas R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach - Egybefont gondolatok birodalma, Typotex Kiadó, 2005.


Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.


Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II. Európa Könyvkiadó, 1995.


Arnold J. Toynbee: Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1971.


Dr. Bibó István: A számok jelentése és a gondolkodás alapformáinak története, Ponticulus Hungaricus • X. évfolyam 1. szám • 2006. január http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/bibo.html


Tőzsér János: Metafizika Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62


Molnár Tamás: A pogány kísértés Kairosz Kiadó, 2000


Csaba Ferenc: A matematika filozófiája a 21. század küszöbén Osiris Kiadó, 2003. William W. Tait: Finitizmus.


Csaba Ferenc: A matematika filozófiája a 21. század küszöbén Osiris Kiadó, 2003. Paul Benacerraf: Amik a számok nem lehetnek.


Wikipédia: Matematikai struktúra http://hu.wikipedia.org/wiki/Matematikai_strukt%C3%BAra


Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.

2011. október 20., csütörtök

Az iszlám bankrendszer katolikus szemmel

Az iszlám bankrendszer keresztény szempontú vizsgálatánál először le kell szögeznünk, hogy a kamatszedés tilalma, ami sajátja az iszlám bankrendszernek, a keresztény tanokban is benne volt, pontosabban a katolikus vallás tanaiban ma is benne van, a protestáns egyházak tanaiban már nem. A muszlim bankrendszert manapság a nyugati pénzügyi válság idején sokan a pénzügyi válság egyik lehetséges megoldásaként üdvözlik, mivel valóban megkerüli a kamat szedését, amit a pénzügyi válság legfőbb okaként tartanak számon, továbbá a nyugati pénzügyi válság valóban elenyésző hatást gyakorolt a muszlim bankokra.


Arról azonban nem írnak ezek az újságcikkek, hogy átültethető e az iszlám bankrendszer a nyugati viszonyok közé, és ha igen akkor hogyan. Ezt fogom most kifejteni. Először is nézzük meg, hogy hogyan kerüli meg az iszlám bankrendszer a kamatszedést. A muszlim bankok általában úgy kerülik meg ezt a problémát, hogy azoktól az ügyfelektől, akik üzleti vállalkozás alapítása céljából vesznek fel hitelt a banknál, nem kamatot számítanak fel, hanem a már megvalósult vállalkozásuk profitjából kérnek részesedést. Tehát, ha az ügyfél megvalósult vállalkozása már profitot termel, csak akkor kérhetnek részesedést a profit után.


Ehhez hasonlóan az ingatlanra felvett jelzáloghitel is ismeretlen az iszlám világban, ehelyett a bank először megveszi az ingatlant az ügyfél számára, hogy azután az ügyfél hozzájárulásaival, és befizetésével szerezhessen tulajdont az adott ingatlanban. Mindebben nem is a kamatszedés megkerülése a fő probléma, hiszen az, mint ahogy már leírtam, a keresztény alapelveknek is sajátja. A fő probléma a kereszténység szempontjából abban a társadalmi háttérben keresendő, amely a kamatszedés megkerülését lehetővé teszi az iszlám világban.


Ha össze akarjuk hasonlítani a mai modern nyugati társadalmat az iszlám világgal, akkor azt kell mondanunk, hogy a modern nyugati társadalom egy szélsőségesen individuális társadalomnak tekinthető. Az iszlám kultúra pedig egy szélsőségesen kollektív, vagyis közösségi jellegű, kultúrának tekinthető. Az iszlám kultúra kollektivizmusa, vagyis közösségi jellege talán abban mutatkozik meg a leginkább, hogy az iszlám országokban nincs államilag fenntartott szociálpolitikai intézményrendszer.


A szociális problémákat úgy oldják meg ezekben az országokban, hogy a jövedelemmel rendelkező állampolgároknak kötelező alamizsnálkodni, vagyis jövedelmük egy részét odaadni az egyháznak a szegények számára, amit a mecsetekben minden nap szétosztanak, és így mindenkinek jut annyi élelem, hogy senki ne haljon éhen. Hajléktalanokat pedig egyáltalán nem látni a muszlim országokban.


Ez a jelenség, hogy az emberek ezekben az országokban rendszeresen odaadják a pénzüket vadidegen embereknek, akikkel talán még soha nem találkoztak csak egy olyan világban lehetséges, ahol az egész közösség egy nagy családot képez, vagyis igen nagy összetartás és közösségi érzés van az adott város, vagy ország minden tagja között. Ez nem meglepő egy olyan világban, ahol az egyes családok olykor 100, vagy még több tagból állnak. Ha jobban meggondoljuk a muszlim bankrendszer is csak egy olyan világban jöhetett létre, és működhetett mindmáig, ahol ilyen erős közösségi szellem van.


A modern nyugati ember individualista jelleméből következően, valahogy úgy gondolkodik, hogy „mások hülyesége miatt én nem tartom a hátam”. Emiatt nem tudom, hogy lenne e a nyugati kultúrában olyan bank, vagy akár vállalkozni akaró magánszemély, aki felvállalná a muszlim bankok hitelezési módszereit. Ha hitelt adunk egy vállalkozásnak, ahonnan csak akkor remélhetünk pénzt, ha az a vállalkozás profitot termel, akkor vállalnunk kell a kockázatot, hogy ha az a cég csődbe megy, akkor a befektetésünk értelmetlen volt, és ha még vissza is kapjuk a pénzünket az általunk támogatott vállalkozás eszközeinek elárverezése folytán, akkor is időt fecséreltünk el, és felesleges munkát öltünk bele a beruházásba. A nyugati ember saját gyermekének sem ad szívesen pénzt értelmetlenül, annak kockázatával, hogy azt majd feleslegesen eltékozolja.


A muszlim országokban viszont az erős közösségi érzés folytán, ha egy ember bemegy egy bankba hitelt kérni, azt a bank, mint muszlim hittestvért, rögtön családtagként kezeli, mint ahogy a lakosság is családtagként kezeli a bankot. Ennek megfelelően ahhoz, hogy a muszlim bankrendszer átültethető legyen a nyugati viszonyok közé, először a muszlim közösségi szellemet kellene átültetni a nyugati világba. Másképpen ez nem fog működni, hiszen tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy az iszlám országokban sem maradhatott volna fenn a kamattilalom mindmáig, ha nem lett volna a muszlim társadalom ennyire kollektív jellegű. Mint ahogy nyilván a nyugati világ is inkább a társadalom individuális jellege miatt, és nem a keresztény vallás miatt tért át a középkor után a kamatszedésre, hiszen a nyugati világ az ókorban is individuális volt.


A másik lehetőség pedig az, hogy mint ahogy a nyugati világ a szociálpolitika terén is állami beavatkozással pótolja a muszlim világ hihetetlenül erős közösségi szellemét, úgy a bankokat is állami tulajdonba kell majd venni, hogy a muszlim bankok mintájára tudjuk üzemeltetni saját bankjainkat, ha már ezt a nyugati magáncégek nem vállalják fel. A bankok és ügyfeleik kapcsolata valószínűleg így is konfliktusokkal teli lesz az új bankrendszerben, mint ahogy a szociális munkások is azt mondják, hogy az ő munkájuk a legnehezebb. A nyugati individuális, és a muszlim kollektív mentalitás konfliktusán belül van egy dogmatikai szegmense is a dolognak, ami a katolikus dogmatikában gyökeredzik.


A katolicizmus középkori gyökereiből fakadóan elutasítja mind a szélsőséges kollektivizmust, ahol a közösség felszívja az egyént, és ami az iszlámot, vagy a kommunizmust jellemzi, mind pedig a szélsőséges individualizmust, ahol az egyénnek túl sok joga van, és ami a modern liberalizmust jellemzi, és a kettő között foglal állást, ami a keresztény szolidaritásban jut érvényre. Elismeri, hogy az ember közösséghez tartozó lény, és kötelességei vannak a közösség felé, ugyanakkor ez nem mehet annak rovására, hogy az egyén kibontakoztathassa önmagát, és eljuthasson végső céljához az üdvözüléshez.


Az egyén pedig csak saját küldetésében teljesedhet ki, ezért úgy kell beintegrálódnia a közösségbe, hogy saját küldetését hozzáigazítja a közösség küldetéséhez, így egyrészt a közösségnek is hasznos tagja lesz, másrészt pedig saját magát is kibontakoztathatja egyéni küldetése által, amelynek végső célja az üdvözülés. Ha a bank részéről a kamatmentes hitel nyújtása, csak a vallás törvényeiből fakadó kötelesség teljesítésének kényszere alapján történik a társadalom tagjainak irányába, ahol a felek az egymás iránti méltányosságból kifolyólag, biztosítani akarják a másik profitját és anyagi jólétét, az elmerülést jelent a közösségi kollektívumban, a materialitásban. Ez pedig idegen a nyugati mentalitástól.


Az egyén csak akkor törhet ki a közösségi kollektívum szorításából, ha a transzcendens felé orientálódik, úgy hogy közben a közösségnek is hasznos tagja marad. Éppen ezért a katolikus dogmatika hitelveit továbbgondolva a bank és az ügyfél kapcsolatának többnek kell lennie, mint pusztán az egymás iránti kötelességből, és méltányosságból fakadó kamatmentes hitel nyújtása. A bank és az ügyfél kapcsolatát mindkét részről a keresztény küldetés eszméjének kell áthatnia, és mi lehetne nagyobb küldetés a gazdálkodás terén, mint a munka szakrális jellegének visszaadása.


A kamatmentes pénzről, mint eszközről, amely visszaadhatja a munka szakrális jellegét, már írtam egy korábbi cikkemben mégpedig „A kamatmentes pénz bevezetésének lehetőségéről (1. rész)” http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=107599 című cikkemben, ahol a bevezetését a keresztény reszakralizáció lehetőségével akartam összekapcsolni. Hangsúlyozom, itt kamatmentes pénzről van szó, nem helyi pénzről. A helyi pénzt csak körülhatárolt csoportok használhatják egymás közötti vásárlásra, az általam felvázolt kamatmentes pénzt pedig az állam adja ki, és bárki részére hozzáférhető, csak kamatmentes. Leírtam, hogy a kamat valóban rossz ugyan, és a biblia is tiltja, de a piacgazdaság körülményei között szükség van rá, mert csak így tudjuk szabályozni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, hogy ne menjen fel az infláció.


A forgalomban lévő pénz mennyiségét mindenképpen szabályozni kell valahogyan, mert különben felmegy az infláció és összeomlik a gazdaság, ezért ha egyszer tényleg be akarjuk vezetni a kamatmentes pénzt, akkor mivel a kamat már nem fogja szabályozni a pénz keresletét, elemeznünk kell, hogy miben is áll a pénz kereslete. A pénz, vagyis a tőke keresletét származékos keresletnek nevezik a mikroökonómiában, mert végeredményben más javaknak a kereslete határozza meg a keresletét. A vállalkozók például akkor vesznek fel hitelt, ha vállalatot akarnak alapítani valamilyen termék, vagy szolgáltatás előállítása céljából, de egy ilyen vállalatot megalapítani csak akkor érdemes, ha van kereslet arra a termékre, amit a vállalat elő akar állítani.


Tehát végeredményben a hitel keresletét a példánkban szereplő termék kereslete határozta meg. Ennek megfelelően, ha a kamat már nem szabályozza a pénz keresletét, akkor csak magának az előállított termék kínálatának és keresletének a szabályozásával szabályozhatjuk a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A különféle termékek és szolgáltatások keresletének szabályozása egyébként nem idegen a modern kapitalizmustól. Mondják egyesek, hogy a kapitalizmus nem csak kielégíteni akarja az emberek szükségletét, hanem felkelteni is. Erre szolgálnak a különféle reklámok és hirdetések.


De mi nem ezt az utat választjuk, hanem érdemes lenne létrehozni egy pályázati rendszert, amely csak azoknak a vállalkozóknak osztja el a rendelkezésre álló kamatmentes hiteleket, akik nem olcsó fogyasztási cikkeket, hanem minőségi, és az emberek javát szolgáló, továbbá spirituális fejlődését elősegítő termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő. Tehát a vállalatok pályázat útján juthatnának hozzá a kamatmentes pénzekhez, és ezzel szabályoznánk egyfelől a forgalomban lévő pénz mennyiségét a kamat elhagyása mellet is, másfelől ezt összekapcsolnánk a keresztény reszakralizáció lehetőségével. Ez természetesen csak a kamatmentes pénz általános bevezetése esetén működik, mert ha egy vállalat a kamatmentes pénz helyett a banki szektorból vesz fel hiteleket, hogy olcsó fogyasztási cikkeket állítson elő, akkor könnyedén kiszorítja a piacról a minőségi termékeket előállító vállalatokat.


A bank és az ügyfél kapcsolatát tehát a keresztény küldetés eszméjének kell áthatnia, és ennek megfelelően a banknak a szakrális munkavégzés felé kell terelnie a vállalkozást, ahol a hitel nyújtása után is bírálnia, és irányítania kell a vállalkozás munkáját, hogy mind a bank mind pedig a vállalkozás betölthesse keresztény küldetését. Így ültetve át az iszlám bankrendszer előnyeit a nyugati világba úgy, hogy nem rendeljük alá teljesen az egyént a közösségi kollektívumnak, hiszen az idegen a nyugati mentalitástól. Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy csak a katolikus elveket követve lehet átültetni a muszlim bankrendszert a nyugati körülmények közé, hiszen csak a katolikus alapelvek garantálhatják, hogy az egyén ne merüljön el a közösségi kollektívumban.


Felhasznált Irodalom:


Mihelics Vid: Világproblémák és katolicizmus. DOM, 1934.


Helen J. Alford: Menedzsment, ha számít a hit, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2009.


Az iszlám bank keresztény szemmel http://www.evangelikus.hu/lapszemle_2009-2011/az-iszlam-bank-kereszteny-szemmel


Prof. Dr. BALÁZS JUDIT: Új arab világ születik?


Mihalics Vid: Világproblémák és katolicizmus (könyvajánló)

A szerző ebben a könyvében Európa korabeli problémáira adandó katolikus válaszokat sorolta fel. Egyrészt írt arról, hogy a katolikus eszmerendszer az egyetlen, amely a kommunizmus szélsőséges kollektivizmusával szemben, ahol az egyént elnyomja a közösség, és a liberalizmus szélsőséges individualizmusával szemben, amely az egyénnek minden jogot meg akar adni a közösséggel szemben, a keresztény szolidaritás eszméjét vallja, amely a kettő között helyezkedik el. Biztosítani akarja az emberi személyiség méltó fejlődését, és kibontakozását, de a közösségbe ágyazottan. Erre szolgál a hivatásrendiség eszméje, amely egyrészt az osztályharc felszámolására szolgál azáltal, hogy a foglalkozási rétegeket vagyoni alapú osztálytagozódás helyett hivatásuk szerint szervezi rendekbe.


Így megszűnik az emberi energiákat lekötő osztályharc, és a megélhetésért való küzdelem. Továbbá küldetést ad ezeknek a hivatásrendeknek, ahol ezek a közösségek, és bennük az emberi személyiségek szabadon kibontakozhatnak. Ezt tükrözi a tulajdonjogról szóló katolikus felfogás is, ami egyrészt elismeri a magántulajdont a kommunizmussal ellentétben, másrészt viszont a magántulajdon intézményébe kötelességeket is beleépítene a közösség irányába, ellentétben a liberalizmus alapelveivel. Az olasz fasizmussal kapcsolatban egyrészt elismeri annak érdemeit, hiszen az általa hirdetett korporatív gazdaságpolitika sokban hasonlít a katolikus hivatásrendi eszményhez, továbbá elismeri érdemeit abban is, hogy visszaállította a hitoktatást az olasz iskolákban.


Ugyanakkor viszont bírálja is, hogy az általa megfogalmazott korporatív gazdaságpolitika túlságosan az állam alá akarja rendelni az egyént, és ebben eltér a katolikus tanításoktól, továbbá hasonlóságot mutat a többi modern totalitárius rendszerrel. A cél csakis az lehet, hogy a fasizmust is teljes egészében a keresztény alapelvek hassák át. Felszólal a modern ipari tömegtermelés ellen is, amely a végletekig felaprózza a munkafolyamatokat, és ezáltal monotonná, lélektelenné teszi a munkát, továbbá hangsúlyozza, hogy ez ellen csak a modern technika megújításával lehet küzdeni. Szót ejt a keresztény univerzalizmus kérdéséről is, amely meg akarja szüntetni a pogány nacionalizmust Európa népei között, és újra akarja egyesíteni Európát.


Ezen a kérdéskörön belül a páneurópai eszméről is ír, amelynek célkitűzései sokban hasonlítanak a keresztény univerzalizmus eszméjéhez. Ugyanakkor fenntartásait is hangoztatja a páneurópai eszmével szemben, miszerint az világbékét akar mindenáron. A kereszténység pedig csak akkor helyesli a békét, ha az az igazság jegyében áll. Az igazságtalan békét nem tűrheti. A páneurópai eszméről sokan azt mondják, hogy a szabadkőművesség áll mögötte. Még ha ez igaz is, a katolicizmus akkor sem határolódhat el tőle egyértelműen, mert ha mindenben nem is, az európai egységben egyet kell, hogy értsen vele, ugyanakkor a katolicizmus sajátos történelemszemlélete szerint a történelmet Isten irányítja, és így mindenben valamiféle isteni célt kell látnia.


A könyv utolsó részében az etnikai kissebségek helyzetének rendezéséről beszél katolikus szempontból. Itt hangsúlyozza, hogy a kisebbségi jogban az állam jogalkotó szerepével szemben az emberi személy méltóságát kell figyelembe venni. Az állam mindig csak eszköz az emberi személyiség teljes kibontakozásának elősegítésében. Az emberi személy kibontakozását pedig mindig elősegíti az az etnikai közösség ahova az egyén tartozik. Így az államnak nincs joga felszívni, és asszimilálni az etnikai közösségeket.


2011. október 17., hétfő

A páneurópai eszme és Szent István birodalmi eszméjének szintézise Európa jövője?

A páneurópai eszme, vagyis Európa egységesülésének eszméje a két világháború közötti időszakra nyúlik vissza, de csak a szocialista rendszerek bukása után, a modern információs korban lett többé-kevésbé átültetve a gyakorlatba. Azonban sokan a páneurópai eszme élharcosai közül sem elégedettek az eredménnyel, ami létrejött. Ezt John Lukacs is kifejti, aki egyébként híve Európa egységesülésének, és az új nemzetek feletti Európai birodalom létrejöttének. Leírja egyik könyvében, hogy az egyesült Európa irányítói összetévesztik az államköziséget, ami főként az egyes országok gazdasági kapcsolataiban nyilvánul meg, a nemzetköziséggel, vagy inkább nemzetekfelettiséggel, ami Európa kulturális egységesülésében nyilvánulhat csak meg.

Ez Lukács szerint a marxista alapelvek beszivárgását jelenti az európai eszmerendszerbe, amelyek csak gazdasági képletekben tudnak gondolkodni. A páneurópai eszmerendszer egyik legfőbb képviselője korunkban Habsburg Ottó az osztrák császári, és magyar királyi ház utódja volt. A páneurópai eszme pedig a modern információs korban teljesedett ki, ami a liberális eszmerendszerhez kötődik. Ez talán nem is lehet véletlen, hiszen Nyíri Kristóf is kifejti „Az osztrák emberkép (Konzervatív elmélet Hofbauertől Hayekig)” című írásában, hogy az osztrák szellem két részből tevődik össze, egyrészt a római katolicizmusban gyökeredző tekintélyelvben, és rendszeretetben, másrészt a liberális gondolatrendszerben.

Ennek a két gondolatkörnek a hatása szinte az összes osztrák, vagy osztrák kötődésű gondolkodónál kimutatható Hofbauertől a jezsuita gondolkodótól kezdve Friedrich August von Hayekig, aki a liberális gazdaságpolitika híve volt, és mégis a liberális gazdaságpolitika keretei között, ami hagyományosan rendellenes, szorgalmazott valamiféle új rendet. Ezek között a mi Széchenyi Istvánunk is ott van. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehetne a mai főképp gazdasági alapokon szerveződő, és az információs társadalomhoz kötődő Európai Unióból egy az európai kultúrákat egyesítő államot csinálni.
Sokan állítják, hogy a gazdasági alapokon szerveződő Európai Unió uniformizált tömegkultúrájával, és tömegtermelésével éppen az európai kultúrákat teszi semmissé, és olvasztja egybe valamiféle amorf masszává, úgy hogy a gazdaság sem működik jól. Lásd: a mostani gazdasági válságot. A tömegkultúra, és a gazdasági válság mögött az információs társadalom áll. A modern tömegkultúra, csak a modern információs eszközök (televízió, internet) segítségével tud ilyen széles körben elterjedni.

A gazdasági válság hátterében pedig az áll, hogy egyrészt a modern informatika eszközeivel minél inkább automatizált ipar egyre több munkahelyet takarít meg, ami munkanélküliséghez vezet. Másrészt pedig a számítógépek és az internet megjelenésével a modern pénzpiacok globálissá váltak, ami különféle pénzügyi tranzakciók, hitelügyletek stb. számának megnövekedésével, és a pénzügyi folyamatok általános felgyorsulásával járt együtt, ez pedig a pénzügyi piacok bedőléséhez vezetett.

A kultúra ereje, mint tudjuk, sokszínűségében rejlik. A kultúra nemcsak több kultúrát együttvéve, hanem egy kultúrán belül is, azért szép, mert sokszínű. Sok formát, alkotást stb., foglal magában. Az információs társadalom pedig éppen hogy egyneművé akarja tenni a sokszínű európai kultúrát. A technológiai fejlődést pedig nem lehet visszafejleszteni, így az információs társadalom fejlődését sem. Ezért a megoldás talán az lehet, hogy magát az információs társadalmat kell sokszínűvé, tagolttá tenni. Ehhez hívhatnánk segítségül Szent István birodalmi eszméjét.

Teleki Pál magyar földrajztudós a földreformról kifejtett gondolataiban azt kifogásolja, hogy azt az ország minden részén azonos elvek alapján hajtották végre, pedig az ország nagyon vegyes területi sajátosságai, tájainak, térségeinek eltérő jellegzetességei miatt egy paraszt például Sopronban egészen eltérő mennyiségű földből tud csak megélni, mint mondjuk az Alföldön. Éppen ezért földrajzi szempontokat is figyelembe kellett volna venni a földreform tervének megalkotásakor, hogy alkalmazkodni tudjon Magyarország különféle tájainak, térségeinek sajátosságaihoz.

Ezt a gondolatot viszi tovább Szent István birodalmának jellemzésekor, amit „szimbiotikus” jellegűnek nevez, mivel Magyarország sokszínű tájainak, térségeinek eltérő életfeltételei miatt különféle életmódot folytató népek és egyéb más csoportok telepedtek meg ezeken a területeken, mint például városlakó, iparos, földműves, pásztorkodó stb.. Ezek az eltérő gazdasági felépítésű, eltérő életmódot folytató terültek és azok lakosságai mégis organikus gazdasági és politikai egységben „szimbiózisban” tudnak egymással élni. Ez Szent István birodalmának lényege a földrajzi szimbiózis. Ezt már keletről hozta magával a magyarság, és ez lehet Európa jövője is.

Tehát Szent István birodalmi eszméje a sokszínű, tagolt kulturális egységek szimbiotikus együttműködésére épül. Hogyan lehetne ezt az eszmét szintézisbe hozni az információs társadalom eszközeire épülő páneurópai eszmével? Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.

A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.

Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.

Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.

A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.

Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.

Tehát Európát csak kézműves gazdasággá való átalakítással lehetne újra sokszínű kulturális organizmussá tenni, ahol a sokszínű, tagolt kulturális egységek szimbiotikus egységben fejlődnek együtt. Csak a modern információs társadalom eszközeinek, és a régi kézműves tradíciók egyesítésének segítségével lehet sokszínűséget vinni az egysíkú információs társadalomba. Csak ez jelentheti a páneurópai eszme és Szent István birodalmi eszméjének egységét, vagyis Európa jövőjét. Azért is valószínű ez, mert a páneurópai eszme hívőinek legfőbb ideálja Svájc, ahol több nép él együtt. Svájcban pedig nagy hagyományai vannak a kézművességnek. Az óragyártás egyik szülőhazája éppen Svájc.

Ennek pedig éppen az lehet az oka, hogy a nemzeteket elválasztó nacionalizmus a nagyipar megjelenésének a terméke. Ezt jól mutatja Ernst Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus című könyve, amely a modern nacionalizmus elemzésekor különbséget tesz a régi földművelő civilizációk, és a modern ipari civilizációk között.

A régi földművelő civilizációkat vertikálisan, vagyis felülről lefelé tagozódó társadalmaknak nevezte, ahol alul nagyszámú földműveléssel foglalkozó zárt kisközösségek vannak, mint például faluközösségek. Fent pedig egy kisszámú irányító réteg. Papok, hivatalnokok, katonák stb. Az ő kezükben van minden műveltség és a hatalom. A társadalom alján helyet foglaló kisközösségeket kevés változás éri a földművelő életmód során, hiszen ebben a társadalomban nincs nagy technikai fejlődés, ezért életük állandó marad, kevésbé kényszerülnek rá, hogy az őket körülvevő, esetenként más etnikumhoz tartozó, kisközösségekkel kommunikáljanak, és kapcsolatba kerüljenek velük, tehát közösségi zártságuk megmarad, nem érzékelik maguk körül a többi nép kultúráját, és ezért saját kulturális öntudatuk sem tör a felszínre.

Ezért nevezi Gellner ezeket a társadalmakat vertikális tagozódásúaknak, mert ezek a kisközösségek nem oldalirányban, tehát a többi kisközösség felé orientálódnak, hanem csakis felfelé. Vezetőrétegükkel, papságukkal, egyházukkal tartják a kapcsolatot. Ezért egy olyan államban, ahol csak ilyen földművelő kisközösségek vannak, nem alakulhat ki a nacionalizmus, és az állam vezetőrétege soha nem tartja fontosnak, hogy az államhatárok az etnikai határokkal essenek egybe.

Az ipari államot viszont horizontális tagozódásúnak nevezi. Az ipari államban ugyanis általánossá válik az írni-olvasni tudás, állandó változás jellemzi ezeket a társadalmakat, a technológia állandóan fejlődik, ezért az emberek gyakran változtatnak munkahelyet, mobillá válnak, és így előtérbe kerül a kommunikálni tudás szükségessége, hiszen egy ilyen társadalomban a földművelő társadalmak zárt közösségei felbomlanak, és az emberek csak úgy tudnak életben maradni, ha széleskörű kapcsolatrendszert építenek ki minden téren.
Egy ilyen társadalomban az emberek az oldalirányú, horizontális kapcsolatok megsokszorozódása miatt megtapasztalják a más etnikumhoz tartozó emberek kulturális különbözőségét, és éppen ezért saját kulturális különállásuknak is tudatára ébrednek, továbbá ezek a társadalmak éppen a horizontális, oldalirányú kommunikáció szükségessége miatt kulturális homogenitásra törekszenek, mivel az ipari struktúra részei csak úgy tudnak megfelelően kommunikálni egymással, ha nyelvileg és kulturálisan homogének.

Ez a fő oka a könyv szerzője szerint annak, hogy sok országban a kissebségeket elnyomják azzal, hogy az állami nyelv kizárólagos használatára kötelezik őket, így a magyarokat is. Tehát Gellner cáfolja Marx azon tanítását, hogy az iparosodás a proletárnemzetköziség irányába viszi a társadalmat, azáltal, hogy a proletárok nemzetközileg szövetkeznek a nagytőke ellen. Az iparosodás éppen, hogy a nacionalizmust, a nemzetek közötti ellentéteket domborítja ki. Ott viszont ahol nem a nagyipar fejlődött, hanem a régi kézműves módszereket igénylő ipari ágazatok fejlődtek, mint például Svájcban az óragyártás az ipari struktúra nem vált homogénné, hanem tagolt maradt, és így nem jöhetett létre e nemzeteket elválasztó nacionalizmus. Az információs társadalom sokszínűvé tételéről még írtam egy cikket ide is: http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109364

Felhasznált irodalom:

John Lukacs: A XX. század és az újkor vége, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.

Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek, Osiris Kiadó, 2000.

Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt..., Budapest, 1999.

Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, Európa Könyvkiadó, 2000.

Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép (Konzervatív elmélet Hofbauertől Hayekig)

Dr. Erdélyi Ferenc A globális gazdasági válság néhány technológiai vonatkozása www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_globális_09.ppt

Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus, NAPVILÁG KIADÓ KFT., 2009.


2011. október 16., vasárnap

Habsburg Ottó emlékkonferencia NYME-KTK (válogatás saját videóval)

Dr. Ormos Mária: Bevezető előadás Habsburg Ottó huszadik százada Közép-Európában


Kevesen éltek át annyi vihart, mint Habsburg Ottó, és kevesek élete végződött olyan jól, mint az övé. Ottó a legjobbak közé tartozott a Habsburg uralkodók között. Ő bűnhődött az elődök bűneiért az előadó szerint, de bűnhődött e egyáltalán? Le kellett mondania a trónról apja halála után, Európa több részén lakott, végül Bajorországban telepedett le. Több oktatási intézményben is folytatott tanulmányokat. Végül a páneurópai eszme híve lett a német nemzetiszocializmus ellenében.


A legitimista mozgalom csak Ausztriában és Magyarországon volt jelen a közép-európai térségben. Megosztott volt annak tekintetében, hogy ki legyen az új király az uralkodóházból. Ottót a többség szívesen látta volna a közép-európai föderáció élén mérsékelt jelleme miatt. Az amerikai kormány segítségét szerette volna megszerezni. Erre viszont nem volt esély. A nagyhatalmak előbbre valónak tartották más országok területi igényeit, mint Ausztriáét, és Magyarországét.


Mindent a vesztesekre terhelni, és az organikus területi egységet szétdarabolni, ez volt az alapelv. Ebbe nyilvánvalóan belerokkan a közép-európai térség egész gazdasága, így ez ellen több brit képviselő is felszólalt, de szavuknak nem volt nagy súlya. A kis országok hallani sem akartak az osztrák-magyar uralom újjáéledéséről. A két független államot is sok ellentét választotta el egymástól. Így például Burgerland osztrák részről való megszerzése, mint magyar sérelem, vagy az a tény, hogy Sopron magyar maradt, amit az osztrákok sérelmeztek.


A magyar arisztokrácia már nem érezte magának Bécset. Később enyhült a viszony, miután keresztény szociális kormány jutott hatalomra Ausztriában. Ez közelebb állt a magyar vezetőréteg gondolkodásához. Később azonban több gazdasági incidens is volt. Ennél azonban mélyebb okai is voltak az osztrák-magyar ellentétnek. Mégpedig az, hogy a magyar parlament szeme előtt a függetlenség eszméje lebegett. Így nem volt esély a közép-európai föderáció életre hívására.


Sok terv született ebben az irányban, amelyeknek Hitler uralma vetett véget. Ebben az időben mindenki arra számított, hogy anschluss lesz. Tehát Ausztria és Németország egyesülni fog. A páneurópai eszme kombinálta a közép-európai és az összeurópai vonalat. Legfőbb magyar képviselője Hantos Elemér volt, akinek munkássága teljesen feledésbe merült. A háború után újra éledt a páneurópai eszme. Ottó ismét Amerikától kért segítséget. A szovjet vezetés viszont minden hatalmat egymaga tartott a kezében. Ottó felismerve a helyzetet, akkor lett a páneurópai eszme élharcosa.


A 60-as évek óta Ausztria hidat jelentett nyugat felé a közép-európai régió számára. Ekkor jött el az enyhülés korszaka. Az Ausztriába való belépés tilalmát fel kellett oldania Ottónak, hogy komoly politikusként léphessen fel. Magyarországra csak 1989 után léphetett be. Életútja jól végződött, uralkodói jelvények nélkül nagy tiszteletre tett szert hazájában.

A videó itt megtekinthető:


http://www.youtube.com/watch?v=WKhl5vyx9c4


Dr. Nagy Mariann: Osztrák-magyar gazdasági Közösség
az előző századfordulón


Az előadás az 1967-es kiegyezés következtében létrejött gazdasági közösség előnyeiről, és hátrányairól szól. A monarchia gazdasága egymástól igen eltérő részekből állt ekkor. A kiegyezés korszaka óriási gazdasági fellendülést jelentett az ország számára, és Magyarország gazdasági helyzete a 20. század eleje óta, tehát a kiegyezés vége óta nem javult lényegesen. A kiegyezés korában megegyeztek arról, hogy a monarchia egy gazdasági és vámterület, a tőkének a fejlettebb országokból a kevésbé fejlettebb országokba kell áramlania.


Tehát elismerték Magyarország függetlenségét, és elismerték a vámúniót. Tisza István 1870-ben felmondta a vámúniót, hogy előnyösebb feltételeket teremtsen Magyarország számára. Minden elfogyasztott termék után itt Magyarországon adózzanak a fogyasztók, ne ott ahol megtermelik, továbbá közös bank Ausztriával. Ez volt a követelés. Később önálló vámterületet is kértek.


Megerősödött a magyar nacionalizmus ebben az időben. A két eltérő fejlettségű ország érdekeit nem volt könnyű összeegyeztetni. Sokak szerint viszont az ország gyors fejlődéséből következően a vámúnió nem akadályozta Magyarország fejlődését, az előnyök fontosabbak voltak, mint a hátrányok. Ez a politikai történésekben is megmutatkozott, hiszen bár a magyar vezetőréteg a függetlenségi eszmék híve volt, nem mert radikálisan ellene menni a kiegyezés eszméinek.


A magyar mezőgazdaság és az ipar is gyorsabban fejlődött, mint Ausztriában. Ennek szemléltetésére az előadó különféle ábrákat mutatott be a hallgatóságnak, amelyek többek között bemutatták Ausztria részesedését a magyar külkereskedelemben, amely igen nagy volt akkoriban miután Magyarország termékei elbuktak a világpiacon, és így erre nyilvánvalóan nagy szüksége is volt Magyarországnak. Továbbá a magyar tőkefelhalmozás is nő ebben az időben. Főként a céges papírok iránt érdeklődtek a külföldi befektetők, és nem az államkölcsönök iránt, ami jól mutatja az akkori magyar gazdasági fejlődés jelentőségét. Tehát elmondhatjuk erről a korszakról, hogy akkoriban kiváló gazdaságpolitikusai voltak az országnak.

A videó itt megtekinthető


http://www.youtube.com/watch?v=yrtg6BdVWCQ


Dr. PhD. Tóth Imre: Mit tehet a politikus, ha közép-európai és magyar? Kánya Kálmán és Közép-Európa felépítése az 1930-as években


Kánya Kálmán soha nem lett politikus. Diplomata maradt. Geográfiai értelemben volt közép-európai, hiszen nem lehet kideríteni, hogy volt e ilyen irányú identitása, mivel Sopronban született ugyan, de elméletének kiformálódása Bécsben történt meg, így ez Bécshez köti. A monarchia bukása sem roppantotta meg személyiségét. Erős egyéniség volt, továbbá mexikói nagykövetként élte meg a monarchia összeomlását. Ez pedig nagy távolságot jelent a monarchiától mérve. Továbbá még az is megemlíthető, hogy a monarchia összeomlása segítette karrierje felívelését.


Kánya nehezen fogadta el Magyarország megaláztatását. Így tovább sodródott a monarchia bürokráciájának hierarchikus rendjében. Könyvet írt a monarchia gazdaságának újraegyesítéséről, amit nem adott ki, mert kedvezőbb időkre tartogatta művét, amikor újra lesz aktualitása. Összeurópai föderációt is követelt Európa fennmaradása érdekében. Az osztrák-magyar kapcsolatok történetiségébe is belebonyolódik művében. A vámúnió és a német birodalmi törekvések új értelmet nyernek nála. Osztrák diplomatából magyar nacionalistává válik.


Soha nem volt viszont németellenes, mert csak a németek szövetségében tudta elképzelni Magyarország jövőjét, a német nemzetiszocializmust viszont egyértelműen elutasította. Nézete szerint a monarchia és a piacok szétdarabolódásával piacnélküli, és szerkezethiányos gazdaságok jöttek létre. Így a legfőbb cél az, hogy le kell küzdeni a gazdasági nacionalizmusokat. Diplomáciai munkája során csak olyan nézeteket vallhatott magáénak, amelyek egybecsengenek a kormány gondolataival. Így követnie kellett a revizionizmus gondolatát, bár több megnyilatkozásából is kiderül, hogy azt megvalósíthatatlannak tartotta. Művének gyakorlati megvalósítására sajnos soha nem került sor.

A videó itt megtekinthető


http://www.youtube.com/watch?v=AZ_iW8n0lXg


Dr. habil. Gyarmati György: Az elmulasztott Páneurópai Piknik: a Monarchia széttagolt közös piacának újraálmodása a világháborúk közötti magyar politikai közgondolkodásban.


A 30-as évektől kezdve a 20-as években megjelent nagyhatalmi vákuumzóna ideje lezárult. Felmerültek a regionális megbékélés különféle gondolatai, de ezek gyakorlati formában soha nem valósultak meg, ezért adta az előadó előadásának azt a címet, hogy „az elmulasztott Páneurópai Piknik”. Kisállamok, regionális rendszerek jöttek létre a békeszerződés után. Ezek problémáikat saját maguk menedzselték. Az erre vonatkozó korrekciós kísérletek nagy ellenállásba ütköztek. Sok elmélet született a közép-európai föderáció, vagyis a Pax Danubia létrehozásával kapcsolatban.


Ezek közül csak azokat emeli ki az előadó, amelyek ha nem is voltak hatással a történelem menetére, de foglalkoztatták a vezetőket. A győztes államok sem voltak teljesen elégedettek helyzetükkel, így milyen lehetett Magyarország állapota, ahol a Szent István birodalmának elvesztése volt a fő szempont. A magyar vezetők Szent István birodalmának csonkítását látták a páneurópai eszmerendszerben, mert az nem követelt teljes revíziót.


A szociáldemokraták pedig azért ellenezték, mert a germán imperialista törekvések újjáéledését látták benne. Három nagy gondolkodója volt a páneurópai mozgalomnak Magyarországon: Gratz Gusztáv, Makai Miklós és Hantos Elemér. Sajnos munkásságuk korunkra teljesen feledésbe merült. Mindhárman eltérő szempontok szerint közelítették meg a kérdéskört. Ebben az időben Európában mind a három nagyhatalom kikerült az európai vezetésből. Oroszország Szovjetizálódott, a Habsburg birodalom szétbomlott, és Németország is problémákkal küzdött.


Ez volt az a hatalmi vákuum, amiről az előadás elején szó volt. Ez a tény kiszélesítette a kis országok mozgásterét. Azt az utat, amit a régió kis államai elfelejtettek megtenni, Hitler világháborújának pokla fizettette meg. A gazdasági együttműködés védelmet jelentett volna a német támadás ellen. Teleki Pál magyar politikus és földrajztudós egyik mondatát idézte az előadó, amely szerint minden történés a dolgok természetes rendjében a fejlődés célirányos folyamatával áll egységben. A fejlődés úgyis arra viszi a világot, amerre annak haladnia kell. A keletkezett nagyhatalmi vákuumzónában létrejöhetett volna az együttműködés a kisállamok között.


A 20-as években viszont a kisállamokat saját kisállamiságuk konszolidálása kötötte le. Ez a föderációs eszme a háború alatt újra felerősödik. A páneurópai eszmét egyesek a baloldalhoz kötik, pedig olyan jobboldali magyar politikusok is a közép-európai föderáció eszméjét hirdették a két világháború között, mint Bethlen István, vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre. Zita királynő ebben az időben lobbizott is fiáért: Habsburg Ottóért a páneurópai mozgalom vezető egyéniségéért Roosevelt elnöknél, aki azt válaszolta neki, hogy nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy ne legyünk barátai a Szovjetúniónak.

A videó itt megtekinthető:


http://www.youtube.com/watch?v=mJRBtkkpPWY

2011. október 12., szerda

Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt (könyvajánló)

Cséfalvay Zoltán ebben a könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.


A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.


Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.


Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.


A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.


Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.




Ligeti Pál: Új pantheon felé (könyvajánló)

Ligeti Pál ebben a könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.


Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.


A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.


Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.


Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.


Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.


2011. október 9., vasárnap

A vasfüggöny léte és vége című kiállítás a soproni városi könyvtárban (saját videóval)

A Széchenyi István Városi Könyvtár
és a Hanns-Seidel-Alapítvány
tisztelettel meghívja


Önt, kedves családját és barátait
„A vasfüggöny léte és vége”
című kiállítás megnyitójára
2011. szeptember 15-én 16:30 órára


A kiállítást megnyitja Dr. Janza Frigyes
a Magyar Rendészettudományi Társaság
főtitkára, nyugállományú vezérőrnagy


A kiállítás megtekinthető 2011.
szeptember 15. és 2011. október 1.
között.

A videó itt megtekinthető:

http://www.youtube.com/watch?v=1JAjeG-uVD8

Megjegyzés:

Ha a videóban elmosódottak a képek arról nem én tehetek. A youtube problémás mostanában. Próbálják meg kinagyítani a videót teljes képernyőre, akkor talán kitisztulnak a képek.

V. Soproni Fotópályázat díjazott fotói (válogatás saját videóval)

A Soproni Fotóklub Egyesület tagjai köszönetüket fejezik ki mindazoknak, akik a nyár utolsó hétvégéjét a kultúrának szentelték, és eljöttek megtekinteni a 9-ik szabadtéri kiállításunkat.


A tárlatot ismét több ezren nézték végig, és a média is képviseltette magát, amit ezúton is köszönünk nekik. A pályázóknak, és főként a díjazottaknak gratulálunk. Akinek felkeltettük érdeklődését a fotózás iránt, azt szeretettel várjuk a klub foglalkozásaira midnen csütörtökön a Liszt Ferenc kultúrális Központban 16-19 óra közt.


A fotópályázat elfogadott, és díjazott képei megtekinthetőek lesznek a hét végétől a LISZTben, az aulában a következő hetekben.


Mindenkit várunk vissza szeretettel a többi rendezvényükre, és a jövő évi kiállitásunkra is, ahol sok újdonsággal, meglepetéssel fogunk szolgálni!


Az ötödik soproni fotópályázat díjazottjai 2011-ben:


Hajtó György, Hillebrand Adrienn, Zeberer Zsolt, Major Áron, Tóth Dorottya, Horváth László Gábor, Nagy Zoltán, Csepreghy András, Kőrös Péter, Zarándi Bence, Fehér Balázs, Tömördy Szabolcs, Bencsik Péter, Steiger Ákos, Varga Nóra, Böröcz Tamás, Nagy Bertold,


Rámháp Balázs, Gosztonyi Lívia, Nagy Attila, Mentzel István, Pénzel Péter, Pete Balázs, Varga Nóra, Tóth Csaba, Horváth Réka, Hujber Melinda, Kotsmár Zoltán, Kurucz Ádám, Galgóczi Arnold, Sinkovits Mónika.


Forrás:


http://sopronifotoklub.hu/a-fotopalyazat-kepei-a-lisztben.html


A videó itt megtekinthető:


http://www.youtube.com/watch?v=x9F2Medze8c&feature=channel_video_title


A Habsburgok gazdaságpolitikájának mai vonatkozásai

Heckenast Gusztáv: A Habsburgok gazdaságpolitikája a 17-18. században című könyve szerint a Habsburg monarchia gazdaságpolitikáját lehet vizsgálni csak egy országból kiindulva, továbbá összbirodalmi szempontból is. A Habsburgok a birodalmat szerves egységnek tekintették, így jogosan vethető fel a kérdés, hogy ez az összbirodalmi gazdasági szemlélet és az ebből életre hívott gazdaságpolitika mennyiben segítette elő, vagy akadályozta az egyes országok fejlődését. A magyar történetírás egészen az 1960-as évekig egy virtuális, független Magyarország gazdasági érdekeinek érvényesítését kérte számon a birodalmi politikán.


A szerző szerint a Habsburgok nem tekintették külön gazdasági egységnek Magyarországot, mint ahogy ezt az ő szempontjukból nyilván nem is tehették, hiszen a birodalom fenntartására esküdtek fel, így nem veszélyeztethették a birodalom létét egyetlen ország miatt. Más kérdés azután, hogy ezzel a résszel, vagyis Magyarországgal szemben megtettek e mindent, ami az egésznek nem volt kárára. Megint más kérdés a szerző szerint, hogy Magyarország iránti rosszakaratból maradtak e el ezek a törekvések, vagy pedig a gazdaságpolitika általános hibái miatt, amelyek a többi társországot is ugyanígy sújtották.


A szerző szerint a Habsburgok gazdaságpolitikáját sok szempontból lehet bírálni, de nem kell az időszakos gazdasági összeütközések mögött Magyarország elleni rosszindulatot feltételezni a Habsburgok részéről. Eckhart Ferenc volt az a szerző, aki szerint a Magyarság újkori gazdasági elmaradottsága mögött a Habsburgok tudatos rosszindulata és elnyomása áll. A könyv szerzője ezzel ellentétben azt állítja, hogy az akkori Magyarság gazdasági elmaradottsága a középkorba nyúlik vissza. Magyarországon a gazdálkodás jellegében hagyományosan a középkor óta a mezőgazdaság dominál az iparral szemben.


A Habsburgok pedig az összbirodalmi szemléletnek megfelelően a birodalmat olyan gazdasági egységnek fogták fel, amelynek részei ki kell, hogy egészítsék egymást. Mivel pedig Magyarország ásványkincsekben nagyon gazdag, továbbá itt igen előnyösek a feltételei a mezőgazdaságnak, így ennek kell megszabnia Magyarország gazdasági szerepét a birodalomban. Tehát mezőgazdasági termékekkel, és ipari nyersanyagokkal kell ellátnia a birodalom többi részét, vagyis a mezőgazdaságot és a bányászatot kell fejleszteni Magyarországon.


A szerző részletesen áttekinti a birodalom gazdaságpolitikáját. Legfontosabb feladat a török uralom miatt megfogyatkozott magyar területek benépesítése volt. Ebben a kérdésben egyetértés volt a magyar rendek és a Habsburgok között, hogy ipari és kereskedelmi rétegek mellett mezőgazdasági munkásokat is be kell telepíteni. A Habsburgok elsősorban katolikus németeket akartak betelepíteni, lehetőleg nem Habsburg uralom alatt lévő tartományokból, de a körülmények szorítása, vagy napi politikai megfontolások miatt más nemzetek is betelepültek, mint például románok, vagy szerbek, akiket senki nem hívott. A telepítési akció sajnos másképp folyt le, mint ahogy az a Habsburgok által tervezve volt.


Azt a szerepet, amit a Habsburgok Magyarországnak szántak, miszerint élelmiszerrel, és ipari nyersanyagokkal kell ellátnia a birodalmat a magyar történetírás, nem kis túlzással, gyarmati függőségnek tekintette. Ez a szemlélet valóban nem segítette elő Magyarország általános fejlődését, viszont voltak ezen belül a gazdaságpolitikai alapszemléleten belül olyan intézkedései is a Habsburg kormányzatnak, amely a mezőgazdaság, és a bányászat fejlesztésére irányultak. Tehát a magyar polgárosodás nyugati mintára nem indult be Magyarországon a Habsburgok alatt, de amit a Habsburgok összbirodalmi szempontból fontosnak tartottak azt fejlesztették Magyarországon.


Itt sem a Magyarok iránti rosszindulat dominált tehát, hanem az összbirodalmi szempont. A szerző szerint a Habsburgok gazdaságpolitikája tehát a feltételeknek megfelelő volt, nem róhatjuk fel nekik, hogy az összbirodalmi érdeknek megfelelően, az ipari fejlődést a birodalom iparilag amúgy is fejlettebb, és az iparosodásra hajlamosabb régióiban támogatták. Megjegyzendő: a monarchia iparosodottabb területei (Csehország, Ausztria) ezt nem mindig érezték kiváltságnak, mint ahogy azt a régi magyar történetírás sugallni akarja, mert ezeken a területeken gyakori tiltakozások voltak abban az időben a magyar területekről oda beáramló mezőgazdasági termékek ellen, hogy azok elveszik a piacot a helyi termelőktől.


Magyarországnak kijutott ennek a gazdaságpolitikának mind az előnyeiből, mind a hátrányaiból, és a szerző szerint, ha összehasonlítjuk a 18. századi Magyarországot a régebbi korokkal, akkor az előnyök kerülnek túlsúlyba. Ha valami elmaradt az nem a Magyarország iránti rosszindulat, hanem az összbirodalmi szemlélet által kikényszerített szükségszerűség miatt történt így.


Mindebben nem is az az érdekes, hogy a magyar történetírás kissé elferdítette a Habsburg ház gazdaságpolitikájának magyarországi hatásait. A magyar történetírás ugyanis többségben kuruc illetve baloldali szabadkőműves kézben volt, és van ma is. A baloldali szabadkőművesek, mint tudjuk az osztályharc jegyében támadták a Habsburgokat, a kurucok pedig a nyugatellenesség jegyében, mivel az ő ősi céljuk az, hogy a magyarságot keleti gyökereihez térítsék vissza Koppány szellemiségének jegyében.


Az érdekes az, hogy ma már a kurucoknak, vagyis azoknak, akik régen a Habsburgok legnagyobb ellenségei voltak bizonyos szempontból még érdekükben is áll a Habsburg birodalom helyreállítása, ahol Magyarország a birodalom éléskamráját képezi, hiszen éppen a mai kurucok (MIÉP, Jobbik) azok, akiknek majdnem minden második szava a föld. A kuruc szellemiség az, amely a legerősebben kötődik a Földhöz, és a mezőgazdasági tevékenységhez. A Habsburg korban pedig a kelet-magyarországi kuruc régiók mezőgazdasági struktúrái érintetlenek maradtak, sőt továbbfejlődtek a Habsburgok gazdaságpolitikájának köszönhetően.


Ez pedig meg is látszik a kurucok mai politikai kapcsolataiban. A Habsburg ellenes retorika továbbra is megmaradt ugyan, ennek ellenére szoros kapcsolatokat ápolnak a különféle Habsburg párti mozgalmakkal. Ezt mindenki láthatja, aki egy kicsit utána néz ennek az interneten. Ma már a fő ellenségük a Fidesz, amely kétszeresen is ellenségnek számít mivel egyrészt polgári párt, tehát kevésbé kötődik a Földhöz, másrészt nyugatbarát, ami ősi ellenségévé teszi a Fideszt a kurucoknak. Tehát mondhatjuk, hogy az ő szempontjukból a Habsburg birodalom helyreállítása még előnyösebb is lenne, mint a Fidesz uralma.


Felhasznált irodalom:


Heckenast Gusztáv: A Habsburgok gazdaságpolitikája a 17-18. században, Budapest, 1991.