A páneurópai eszme, vagyis Európa egységesülésének eszméje a két világháború közötti időszakra nyúlik vissza, de csak a szocialista rendszerek bukása után, a modern információs korban lett többé-kevésbé átültetve a gyakorlatba. Azonban sokan a páneurópai eszme élharcosai közül sem elégedettek az eredménnyel, ami létrejött. Ezt John Lukacs is kifejti, aki egyébként híve Európa egységesülésének, és az új nemzetek feletti Európai birodalom létrejöttének. Leírja egyik könyvében, hogy az egyesült Európa irányítói összetévesztik az államköziséget, ami főként az egyes országok gazdasági kapcsolataiban nyilvánul meg, a nemzetköziséggel, vagy inkább nemzetekfelettiséggel, ami Európa kulturális egységesülésében nyilvánulhat csak meg.
Ez Lukács szerint a marxista alapelvek beszivárgását jelenti az európai eszmerendszerbe, amelyek csak gazdasági képletekben tudnak gondolkodni. A páneurópai eszmerendszer egyik legfőbb képviselője korunkban Habsburg Ottó az osztrák császári, és magyar királyi ház utódja volt. A páneurópai eszme pedig a modern információs korban teljesedett ki, ami a liberális eszmerendszerhez kötődik. Ez talán nem is lehet véletlen, hiszen Nyíri Kristóf is kifejti „Az osztrák emberkép (Konzervatív elmélet Hofbauertől Hayekig)” című írásában, hogy az osztrák szellem két részből tevődik össze, egyrészt a római katolicizmusban gyökeredző tekintélyelvben, és rendszeretetben, másrészt a liberális gondolatrendszerben.
Ennek a két gondolatkörnek a hatása szinte az összes osztrák, vagy osztrák kötődésű gondolkodónál kimutatható Hofbauertől a jezsuita gondolkodótól kezdve Friedrich August von Hayekig, aki a liberális gazdaságpolitika híve volt, és mégis a liberális gazdaságpolitika keretei között, ami hagyományosan rendellenes, szorgalmazott valamiféle új rendet. Ezek között a mi Széchenyi Istvánunk is ott van. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehetne a mai főképp gazdasági alapokon szerveződő, és az információs társadalomhoz kötődő Európai Unióból egy az európai kultúrákat egyesítő államot csinálni.
Sokan állítják, hogy a gazdasági alapokon szerveződő Európai Unió uniformizált tömegkultúrájával, és tömegtermelésével éppen az európai kultúrákat teszi semmissé, és olvasztja egybe valamiféle amorf masszává, úgy hogy a gazdaság sem működik jól. Lásd: a mostani gazdasági válságot. A tömegkultúra, és a gazdasági válság mögött az információs társadalom áll. A modern tömegkultúra, csak a modern információs eszközök (televízió, internet) segítségével tud ilyen széles körben elterjedni.
A gazdasági válság hátterében pedig az áll, hogy egyrészt a modern informatika eszközeivel minél inkább automatizált ipar egyre több munkahelyet takarít meg, ami munkanélküliséghez vezet. Másrészt pedig a számítógépek és az internet megjelenésével a modern pénzpiacok globálissá váltak, ami különféle pénzügyi tranzakciók, hitelügyletek stb. számának megnövekedésével, és a pénzügyi folyamatok általános felgyorsulásával járt együtt, ez pedig a pénzügyi piacok bedőléséhez vezetett.
A kultúra ereje, mint tudjuk, sokszínűségében rejlik. A kultúra nemcsak több kultúrát együttvéve, hanem egy kultúrán belül is, azért szép, mert sokszínű. Sok formát, alkotást stb., foglal magában. Az információs társadalom pedig éppen hogy egyneművé akarja tenni a sokszínű európai kultúrát. A technológiai fejlődést pedig nem lehet visszafejleszteni, így az információs társadalom fejlődését sem. Ezért a megoldás talán az lehet, hogy magát az információs társadalmat kell sokszínűvé, tagolttá tenni. Ehhez hívhatnánk segítségül Szent István birodalmi eszméjét.
Teleki Pál magyar földrajztudós a földreformról kifejtett gondolataiban azt kifogásolja, hogy azt az ország minden részén azonos elvek alapján hajtották végre, pedig az ország nagyon vegyes területi sajátosságai, tájainak, térségeinek eltérő jellegzetességei miatt egy paraszt például Sopronban egészen eltérő mennyiségű földből tud csak megélni, mint mondjuk az Alföldön. Éppen ezért földrajzi szempontokat is figyelembe kellett volna venni a földreform tervének megalkotásakor, hogy alkalmazkodni tudjon Magyarország különféle tájainak, térségeinek sajátosságaihoz.
Ezt a gondolatot viszi tovább Szent István birodalmának jellemzésekor, amit „szimbiotikus” jellegűnek nevez, mivel Magyarország sokszínű tájainak, térségeinek eltérő életfeltételei miatt különféle életmódot folytató népek és egyéb más csoportok telepedtek meg ezeken a területeken, mint például városlakó, iparos, földműves, pásztorkodó stb.. Ezek az eltérő gazdasági felépítésű, eltérő életmódot folytató terültek és azok lakosságai mégis organikus gazdasági és politikai egységben „szimbiózisban” tudnak egymással élni. Ez Szent István birodalmának lényege a földrajzi szimbiózis. Ezt már keletről hozta magával a magyarság, és ez lehet Európa jövője is.
Tehát Szent István birodalmi eszméje a sokszínű, tagolt kulturális egységek szimbiotikus együttműködésére épül. Hogyan lehetne ezt az eszmét szintézisbe hozni az információs társadalom eszközeire épülő páneurópai eszmével? Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Tehát Európát csak kézműves gazdasággá való átalakítással lehetne újra sokszínű kulturális organizmussá tenni, ahol a sokszínű, tagolt kulturális egységek szimbiotikus egységben fejlődnek együtt. Csak a modern információs társadalom eszközeinek, és a régi kézműves tradíciók egyesítésének segítségével lehet sokszínűséget vinni az egysíkú információs társadalomba. Csak ez jelentheti a páneurópai eszme és Szent István birodalmi eszméjének egységét, vagyis Európa jövőjét. Azért is valószínű ez, mert a páneurópai eszme hívőinek legfőbb ideálja Svájc, ahol több nép él együtt. Svájcban pedig nagy hagyományai vannak a kézművességnek. Az óragyártás egyik szülőhazája éppen Svájc.
Ennek pedig éppen az lehet az oka, hogy a nemzeteket elválasztó nacionalizmus a nagyipar megjelenésének a terméke. Ezt jól mutatja Ernst Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus című könyve, amely a modern nacionalizmus elemzésekor különbséget tesz a régi földművelő civilizációk, és a modern ipari civilizációk között.
A régi földművelő civilizációkat vertikálisan, vagyis felülről lefelé tagozódó társadalmaknak nevezte, ahol alul nagyszámú földműveléssel foglalkozó zárt kisközösségek vannak, mint például faluközösségek. Fent pedig egy kisszámú irányító réteg. Papok, hivatalnokok, katonák stb. Az ő kezükben van minden műveltség és a hatalom. A társadalom alján helyet foglaló kisközösségeket kevés változás éri a földművelő életmód során, hiszen ebben a társadalomban nincs nagy technikai fejlődés, ezért életük állandó marad, kevésbé kényszerülnek rá, hogy az őket körülvevő, esetenként más etnikumhoz tartozó, kisközösségekkel kommunikáljanak, és kapcsolatba kerüljenek velük, tehát közösségi zártságuk megmarad, nem érzékelik maguk körül a többi nép kultúráját, és ezért saját kulturális öntudatuk sem tör a felszínre.
Ezért nevezi Gellner ezeket a társadalmakat vertikális tagozódásúaknak, mert ezek a kisközösségek nem oldalirányban, tehát a többi kisközösség felé orientálódnak, hanem csakis felfelé. Vezetőrétegükkel, papságukkal, egyházukkal tartják a kapcsolatot. Ezért egy olyan államban, ahol csak ilyen földművelő kisközösségek vannak, nem alakulhat ki a nacionalizmus, és az állam vezetőrétege soha nem tartja fontosnak, hogy az államhatárok az etnikai határokkal essenek egybe.
Az ipari államot viszont horizontális tagozódásúnak nevezi. Az ipari államban ugyanis általánossá válik az írni-olvasni tudás, állandó változás jellemzi ezeket a társadalmakat, a technológia állandóan fejlődik, ezért az emberek gyakran változtatnak munkahelyet, mobillá válnak, és így előtérbe kerül a kommunikálni tudás szükségessége, hiszen egy ilyen társadalomban a földművelő társadalmak zárt közösségei felbomlanak, és az emberek csak úgy tudnak életben maradni, ha széleskörű kapcsolatrendszert építenek ki minden téren.
Egy ilyen társadalomban az emberek az oldalirányú, horizontális kapcsolatok megsokszorozódása miatt megtapasztalják a más etnikumhoz tartozó emberek kulturális különbözőségét, és éppen ezért saját kulturális különállásuknak is tudatára ébrednek, továbbá ezek a társadalmak éppen a horizontális, oldalirányú kommunikáció szükségessége miatt kulturális homogenitásra törekszenek, mivel az ipari struktúra részei csak úgy tudnak megfelelően kommunikálni egymással, ha nyelvileg és kulturálisan homogének.
Ez a fő oka a könyv szerzője szerint annak, hogy sok országban a kissebségeket elnyomják azzal, hogy az állami nyelv kizárólagos használatára kötelezik őket, így a magyarokat is. Tehát Gellner cáfolja Marx azon tanítását, hogy az iparosodás a proletárnemzetköziség irányába viszi a társadalmat, azáltal, hogy a proletárok nemzetközileg szövetkeznek a nagytőke ellen. Az iparosodás éppen, hogy a nacionalizmust, a nemzetek közötti ellentéteket domborítja ki. Ott viszont ahol nem a nagyipar fejlődött, hanem a régi kézműves módszereket igénylő ipari ágazatok fejlődtek, mint például Svájcban az óragyártás az ipari struktúra nem vált homogénné, hanem tagolt maradt, és így nem jöhetett létre e nemzeteket elválasztó nacionalizmus. Az információs társadalom sokszínűvé tételéről még írtam egy cikket ide is: http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109364
Felhasznált irodalom:
John Lukacs: A XX. század és az újkor vége, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek, Osiris Kiadó, 2000.
Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt..., Budapest, 1999.
Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, Európa Könyvkiadó, 2000.
Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép (Konzervatív elmélet Hofbauertől Hayekig)
Dr. Erdélyi Ferenc A globális gazdasági válság néhány technológiai vonatkozása www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_globális_09.ppt
Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus, NAPVILÁG KIADÓ KFT., 2009.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése