Mostanában, ha már végképp nem tudom, hogy mit olvassak, akkor a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 70-es években megjelent könyveit olvasom, amelyek általában szocalista közgazdászok gondolatait közlik. Ilyen például P. A. Ignatovszkij: Fejlett szocializmus című műve vagy Kovács Géza: A jövő kritikus elágazási pontjai című könyve. A 70-es években az ipari korszakból az információs korba való átmenet derekán jártunk. Ekkor már egyértelműen érezhető volt a számítógépek megjelenésének hatása a társadalomra.
Ezért a szocialista írók a tudományos-technikai forradalom társadalmi hatásainak, és a szocializmus lehetséges jövőképeinek elemzésébe fogtak. Ezeket a könyveket a megbízott szakembereken kívül akkoriban sem olvasta senki, mert senkit nem érdekelt a hivatalos szocialista propaganda, manapság pedig már pláne nem olvassa őket senki, pedig bizonyos esetekben sokat okulhatunk belőlük. Néha többet is, mintha inkább a Drábik Jánosnak a hülyeségeit olvassuk.
Az emberek mindenáron a politikai események felszíni jelenségei mögé akarnak látni, és ilyenkor először mindig a Drábik Jánosnak a könyveihez nyúlnak, pedig a rendszert sok esetben akkor ismerhetjük meg a leginkább, ha a rendszer irányítóinak az írásait olvassuk, amitől idegenkednek az emberek, mert az biztos hazugság, meg ferdítés. Ez sok esetben valóban így van, viszont a hazugságok és ferdítések is sok mindent elárulhatnak a szerző személyiségéről, és valódi szándékairól, továbbá a rendszer képviselői is tudós emberek, ezért amit leírnak az nem feltétlenül jelent mindig hazugságot vagy ferdítést, mert a tudós emberek, még ha a rendszer kiszolgálói is, általában véve akkor is tárgyilagosságra törekszenek természetükből fakadóan.
A 70-es évek szocialista közgazdaságtudományi irodalmából többek között megtudhatjuk, hogy hogyan maradhatott volna fenn a Szovjetúnió korunkra is. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus végeredményben azért dőlt meg, mert a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet.
A 70-es évekbeli szocialista közgazdasági irodalom a kezdődő tudományos-technikai és informatikai fejlődés utópiájaként olyan ipari rendszert vázolt fel, ahol a fokozott automatizálás következtében eltűnik a hagyományos ipar kétkezi munkása, mert nem lesz már rá szükség a továbbiakban, hiszen a fizikai munkát gépek végzik majd, és az ipari munkásság hasonlatossá lesz az ipari dolgozók mérnöki és technikusi rétegéhez. Tehát kétkezi munkások helyett szellemi munkások fogják alkotni az ipari munkásság krémjét, akik az automatizálás következtében létrejövő új ipari gépeket kezelve nem összeszerelnek, hanem terveznek és elemeznek akár az igazi mérnökök.
Érdekes utópia, azonban kérdés hogy megvalósulhatott e volna, hogy az ipar ennyi szellemi munkást tudjon alkalmazni, amikor korunkban a rengetek kétkezi munkás mellett az a kevés mérnök, aki jelen van a társadalomban, az sem talál munkát. Ha jól meggondoljuk ez csak úgy lett volna megvalósítható, hogy az ipari termelés olyan ágazatokban fejlődjön tovább, amelyekben folyamatosan és minél nagyobb számban lehet tudományos és műszaki újításokat életre hívni. A mai modern kapitalista innováció különféle fogyasztási cikkek előállítására szorítkozik, amelyek az emberek kényelmét szolgálják, de ezekre építve nem lehet folyamatosan és olyan nagy számban előállítani műszaki újításokat, hogy nagy tömegeket el tudjon látni szellemi munkával, hiszen a piac értelemszerűen előbb-utóbb telítődik, és akkor nincs tovább.
Ezt Kovács Géza is érezte „A jövő kritikus elágazási pontjai” című könyvében, és éppen ezért elkülönítette a kapitalista országok iparát, amely a posztindusztriális társadalom irányába halad, ami manapság az információs társadalom szinonimája. Továbbá a szocialista országok iparát, amelynek a jövőben szerinte a biológia tudományán kell alapulnia. Véleménye szerint azok lesznek a jövő tudósai, akik a biológia módszereivel az emberi intelligencia, vagy egyéb más emberi tulajdonságok színvonalának emelésén dolgoznak, vagy a lélek mérnökeivé válnak.
Tehát a biológiát foghatta fel olyan ágazatként, amely a jövőben tömegeknek tud majd szellemi munkát adni a szocializmusban. Ez kissé ijesztő elgondolás, mert Aldous Huxley: Szép új világ című antiutópiáját idézi, ahol az embereket különféle embergyárakban a biotechnológia eszközeivel előre megtervezett kasztokba gyártják. Érdekes, hogy Kovács Géza a könyvében leírtak szerint nem látta előre azt a jelenséget, hogy az információs társadalom korunkban nem csak a szocializmust bomlasztja szét, hanem a kapitalista világot is válságba sodorja. Lásd: napjaink gazdasági válsága.
Mivel azt írta, hogy a kapitalista országokban az automatizálás eredményeképp létrejövő magasabb termelékenység, és magasabb jövedelmeknek köszönhetően nemsokára a szegények jövedelemszintben utolérik a gazdagokat, és ennek következtében a kapitalizmus hasonlatossá válik a szocializmushoz, mert eltűnnek a jövedelmi különbségek.
Véleményem szerint az űrkutatás lehetett volna a másik ágazat, ami sok szellemi munkást felszívhatott volna, mert a világűr az ember számára szinte végtelenül nagy, ezért meghódítása folyamatos, és mindig új technológiai igényeket ébreszt, nagymennyiségű technikai eszközt igényel, mint például űrhajók, vagy műholdak. Talán nem véletlen, hogy az Amerikaiak a Holdra szállás után az űrprogram finanszírozását azonnal felfüggesztették, mert tudták, hogy ha az űrprogramot folytatják, azzal végeredményben a szocializmust támogatják. Ez kevésbé ijesztő alternatíva, mint a biotechnológia fejlesztése.
Kétség kívül állíthatjuk, hogy ha a 70-es évekbeli szocialista közgazdászok utópiája megvalósult volna, vagyis ha rövid időn belül sikerült volna olyan ágazatot találniuk, amely képes nagy számú szellemi munkást felszívni, akkor a Szovjetúnió fenntartható lett volna az információs társadalomban is. Mivel a teljes foglalkoztatás továbbra is biztosítható lett volna. Továbbá megszűnt volna az irányítás válsága is, hiszen mivel eltűnt volna a dolgozó kétkezi munkások és az irányító mérnökök közötti különbség, és így az ipari irányítás hierarchiaszintjei csökkentek volna, nem lett volna szükség sok vezetőre az iparban, és így nagyfokú hatalommegosztásra sem, hanem az irányító központ közvetlenül irányíthatta volna az ipart, vagyis a munkásértelmiséget.
A tömegtermelés megszüntetéséről, és az ipari munkásság alkotó értelmiséggé való átvedléséről a konzervatív közgazdászok, is írnak korunkban, de ők nem munkásokból lett tervezőmérnökökről álmodnak, hanem új kézműves rétegről. Cséfalvay Zoltán Helyünk a nap alatt című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Tehát a konzervatív közgazdászok munkásokból lett tervező réteg helyett új kézműves réteget akarnak, akiknek az alkotótevékenysége nem annyira a műszaki újításokban, hanem inkább a kézműves termékek művészi kivitelezésében ölt testet. Egy ilyen szellemi réteget értelemszerűen könnyebb életre hívni, mint a 70-es évekbeli szocialista utópiában szereplő munkásokból lett mérnök réteget, azonban a szocializmustól általában idegen a művészet. Akkor is volt uralkodó művészeti irányzat ugyan: a szocialista realizmus, de ez a komolyabb művészeti teoretikusok szerint nem nevezhető igazi művészetnek, hanem csak giccsnek.
A kommunizmusról azt mondják, hogy atomizálja a társadalmat, mert egyenlőségre törekszik. Véleményem szerint nemcsak azért atomizálja a társadalmat, mert egyenlőségre törekszik, mivel az egyenlőség még soha sehol nem valósult meg, hiszen a szocializmusban is van párttitkár, meg pártfőtitkár, aki irányítja a társadalmat, tehát nincs egyenlőség, bár nyilvánvalóan ez is szerepet játszik benne, hiszen a kommunizmusban a kultúrateremtő réteget, vagyis az arisztokráciát, aki kulturálisan felemelheti a nemzetet, elsőként irtják ki. Véleményem szerint a szocializmus főként azért atomizálja a társadalmat, mert megszűnteti a kultúrát.
Giesswein Sándor: Egyén és társadalom című könyvében arról ír, hogy a társadalom sohasem egyének összessége, hanem az egyéni szellemnek és a társadalmi közösség szellemének a kombinációja. Az egyén a társadalomhoz fűződő kapcsolatai során sajátítja el az adott társadalmi közösség kultúrájának szellemét, de ehhez a szellemiséghez belül mindig hozzáadja a sajátját is valamennyire, aminek eredménye különféle kulturális alkotásokban ölt testet: művészet, vallás, jog stb. Így illeszkedik bele az egyén a közösségbe, hogy egyéniségét hozzáadja a közösség közös kulturális alkotásához, és céljait hozzáigazítja a közös célhoz. Ebből pedig egyértelműen kitűnik, hogy a közösségi szellem mindig a közös kultúrában ölt testet. A szocializmusban viszont azért esik atomjaira a közösség, mert megszűntetik ezt a közös kultúrát, és az embernek nincs mihez hozzáadnia egyéni szellemét.
Ez jól látható a szocialista nagyüzemek ipari termelésében, ahol az előállítandó termék semmilyen kulturális értéket nem képvisel, csak használati értéket, amit a mérnöki réteg előre megtervez, és így a munkás nem alkotó, csak mechanikus összeszerelője az előre megtervezett terméknek. Így nem tudja az egyéniségét belevinni a munkájába, aminek következtében a közösségbe sem tud igazán beilleszkedni, így a társadalom csupán egyének összessége lesz ahelyett, hogy egyének kombinációja lenne.
A 70-es évek szocialista közgazdászainak utópiájában azonban a mechanikus összeszerelést végző munkás tervezőmérnökké lép elő, tehát szellemi munkájával hozzáadhatja egyéniségét a közös műhöz, azonban itt a konzervatív közgazdászok által megálmodott kézműves társadalom kézműveseinek kulturális és művészi tevékenységét a tudományos és műszaki racionalitás helyettesíti. Hiszen a 70-es évek szocialista utópiájának tervezőmérnöke nem művészi alkotást nem hoz létre, csak új műszaki megoldásokat tervez. A kérdés az, hogy felépülhet e az egyénekből egy alkotó közösség pusztán a tudományos és műszaki racionalitás talaján. Helyettesítheti e a kultúrát a tudományos és műszaki racionalitás egyén és közösség viszonylatában. Erről érdekes utópiát lehetne írni, akárcsak Orwell 1984-e, vagy Huxley: Szép új világa. Talán egyszer majd valaki e cikk elolvasása után megírja a fejlett szocializmus utópiáját, ami azt vizsgálja, hogy milyenné válhat a jövőben az az alkotóközösség, ami csupán a tudományos és műszaki racionalitás talaján épül fel az egyénekből.
Felhasznált Irodalom:
DR GIESSWEIN SÁNDOR: EGYÉN ÉS TÁRSADALOM, BUDAPEST, KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA, 1915. http://mtdaportal.extra.hu/books/egyen_es_tarsadalom.pdf
Dr. Kovács Géza: A jövő kritikus elágazási pontjai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt..., Budapest, 1999.
Aldous Huxley: Szép új világ, CARTAPHILUS KIADÓI KFT., 2008.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése