2012. május 19., szombat

A kádári gulyáskommunizmus történelmi gyökerei

Érdekes dolog, hogy csak a magyarországi kádár rendszert nevezte a világ gulyáskommunizmusnak, vagyis a nyugati fogyasztói társadalmakhoz hasonló fogyasztói kommunizmusnak. A többi kelet-európai szocialista ország nem kapott ilyen jelzőt a nyugattól. Ezt egyesek azzal magyarázzák, hogy az 56-os forradalom után a kommunista vezetés nem akart visszatérni a régi burutális módszerekhez, és inkább magasabb életszínvonalat teremtett. Más országokban is brutális módszereket alkalmazott a kommunista vezetés, köztük olyan európai hagyományokkal rendelkező országokban, mint Lengyelország, mégsem váltak gulyáskommunizmussá. Szerintem inkább kultúrális okai vannak ennek. Ennek a jelenségnek a gyökereit Wolfgang Kraus: Kultúra és hatalom című könyvének elemzésével szeretném megvilágítani.

Kraus ezt a könyvet még a szocialista időszakban írta, és részletesen elhatárolja benne egymástól az akkori kelet-európai szocialista, az egykori nyugat-európai nemzetiszocialista, továbbá a jelenkori demokratikus országok kulturális életét. Megállapítja, hogy mind a szocialista, mind pedig a nemzetiszocialista diktatúrákban nagy szerepet játszott a kultúra, mint a mozgósító propaganda, és az új szocialista, illetve árja embertípus kinevelésének az eszköze.

Ezek a diktatúrák mind felismerték, hogy milyen nagy hatással van az emberekre a kultúra. A nemzetiszocialista Németországban például Adolf Hitler maga is festőművésznek készült fiatalkorában, és bár nem vették fel a bécsi festőakadémiára, egész életében művésznek tekintette magát, és uralma alatt személyesen felügyelte a német kultúrpolitikát. Miből állt ezekben az országokban a kulturális élet? Mindenki láthatta már, ha máshol nem a televízióban a szocialista országok kulturális alkotásait.

A vörös csillaggal, illetve horogkereszttel kitapétázott, ormótlan, de gigantikus méretű építményeket, az izmos munkásokat, illetve atlétikus, árja férfiembereket ábrázoló szobrokat, a látványos tömegrendezvényeket. Ezekben grandiózus méreteiken, erőt és hatalmat sugárzó külsőségeiken kívül semmiféle mélyebb művészi, vagy szakrális mondanivaló nem volt ugyan, de a demokratikus országokhoz képest, legalább volt, ahogy Kraus mondja. Ezenkívül nem is az intellektuális, vagy vallásos elmélyülés volt a céljuk, hanem az emberek lelkesítése, az öntudatos, és harcos szocialista embertípus kinevelése, és ezt a szerepet jól be is töltötte.

Kétségkívül hatást gyakorolt az ezekben az országokban élő emberekre, egységes világnézetet közvetített feléjük, sokan lelkesedtek érte, mások lázadtak ellene. Ezzel szemben Kraus szerint a demokratikus országokban egyáltalán nincs is kultúra, vagy legalábbis a vezetés nem foglalkozik a kultúra továbbépítésével. Ez így nyilvánvalóan nem igaz, a demokratikus országokban is van kultúra, csak ezt úgy hívják, hogy fogyasztói kultúra, és ennek a célja a fogyasztási cikkek eladása az embereknek. Kraus nyilván azért érzi úgy, hogy ez nem is kultúra, mert nincs olyan látványos mozgósító hatása, mint a szocialista országok kulturális életének. Nem közvetít egységes világképet az emberek felé, amit nyilván nem is tehet, mert a demokrácia egymással ellentétes világnézetek egymás mellett éléséről szól. Nem lelkesít, legfeljebb szórakoztat, hogy el tudja adni az árucikkeket.

Akik lázadni akarnak ellene, azok is csak immel-ámmal lázadnak, mert ugyan mit tegyenek a helyébe, amikor a hippikultúra, aminek a nevében a szocializmusban lázadtak a rendszer ellen, most a fogyasztói kultúra integráns része. Ennek következtében az emberekre egyfajta általános unalom a jellemző a demokratikus országokban Kraus szerint, és szorgalmazza, hogy a demokratikus országok is vegyék fel céljaik közé a kulturális élet továbbfejlesztését, különben a demokrácia hosszútávon nem lesz működőképes, és az emberek a totalitárius diktatúrák életformája felé fognak fordulni.

Kérdés, hogy a demokrácia keretei közé átvihető e a szocialista kultúra tömegeknek szóló, és lelkesítő világa. Ugyanis három féle kultúrát különböztethetünk meg, a fogyasztói kultúrát, amely a tömegeknek szól, és a demokratikus országokban dominál, viszont hosszú távon a tömegek unalmához vezet. A szocialista kultúrát, amely szintén a tömegeknek szól, és lelkesíti az embereket, nem vezet unalomhoz, viszont a demokrácia keretei közé nem vihető át a fent vázolt okok miatt. Végül az intellektuális és vallásos kultúrát, amely nem vezet unalomhoz ugyan, és főként a demokratikus országokban van jelen, de nem a tömegekhez szól, mert tanulás és önképzés kell az elsajátításához, nem tudja akárki művelni, és elsajátítani. Kraus ezeket nem választja el egymástól.

Hogyan kapcsolódik ez a témánkhoz, kérdezhetné az olvasó. Ennek megválaszolásához a magyarországi Rákosi, illetve Kádár rendszer összehasonlítását kell elvégeznünk. Nos, hát Rákosi rendszere kétség kívül többi európai kommunista, illetve nemzetiszocialista diktatúra módszereit próbálta nálunk elültetni, és meghonosítani a kultúrpolitika területén is. Rákosi Hitlerhez hasonlóan teljes egészében felügyelete alá vonta a kultúrpolitikát, erőltetett iparosítást alkalmazott, az országot teleszórta izmos munkásokat ábrázoló szobrokkal, szovjet filmek mentek a mozikban. Látványos tömegrendezvényeket láthattunk a filmhíradóban. Igazi „acélemberi” mentalitást próbált meghonosítani.

Csakhogy ez a szovjet tagállamokkal és a nyugat-európai nemzetiszocialista országokkal ellentétben itt Magyarországon semmiféle hatással nem volt a magyar emberekre. Senki nem lelkesedett érte. Rákosi beszédeinek a végén csak és kizárólag a félelem, vagy a tapsért járó jutalom késztette tapsra az embereket. A mozielőadásokra is csak a félelem vitte el a magyarokat. Ennek az oka az, hogy mivel a szocialista kultúrpropaganda gigantikus méreteivel, és látványos erőfitoktatásával próbál hatni az emberekre, ahhoz hogy tényleges hatást gyakoroljon, kell, hogy legyen a lélekben valamennyi vágy a végtelen irányában, valamennyi fogékonyság a folyamatos, vég nélküli fejlődés, változás tárgyában, amely a végtelen felé tart. Ez a magyar lélekben nem volt meg.

Erről Prohászka Lajos írt könyvet Vándor és Bújdosó címen, hogy a magyar ember fél a végtelentől és a változástól, vagyis „finitista” Prohászka Lajos szavaival élve, ami nagy vitát kavart a két világháború közötti időszakban Magyarországon. Minden megállapításával én sem értek egyet, de kétség kívül van benne valamennyi igazság. Így már 56 előtt is, de ötven után a magyar kommunista vezetésnek végképp változtatnia kellett kultúrpolitikai stratégiáján, hogy meg tudjon valamennyire gyökeresedni a magyar társadalomban. Így alakult ki a kádári gulyáskommunizmus, vagyis fogyasztói kultúra kommunista változata.
Ez sokban eltért a többi szocialista ország propagandisztikus szocialista kultúrájától, ami nálunk tulajdonképpen soha nem alakult ki. Ez nem annyira a harcos szocialista embertípus, sokkal inkább a fogyasztói embertípus kinevelésére törekedett. Ha az eszmei, és az erkölcsi nevelés nem vezet eredményre, akkor nyilván a kenyér és a cirkusz eszközét kell alkalmazni, hogy hatni tudjunk a népre.

Ez volt a Kádár rendszer stratégiája. Valamennyire építettek is ebben a magyar kultúrára. Amolyan latinos, reneszánsz külsőségekkel ruházták fel a Kádár rendszer kulturális életét, ami jól észrevehető a 80-as évek reklámfilmjeiben is, építve a magyarság latin kultúra iránti vonzódásához. Talán nem véletlenül hozzák sokan összefüggésbe a Kádár rendszert a Fidesszel, mert a Fidesznek is latinos külsőségei vannak. A beatzenekarokat is megtűrték valamennyire. Éppen ezért érdekes számomra, hogy sokan azt mondják, hogy Kádár még többet ártott a magyarságnak gulyáskommunizmusával, mint Rákosi a brutális totalitarizmusával. Pedig Rákosi szellemiségét egyből kivetette magából a magyarság, Kádár pedig még valamennyire épített is a magyar kultúrára.

Prohászka Lajos: A VÁNDOR ÉS A BUJDOSÓ, Lucidus Kiadó, 2005.

Wolfgang Kraus: Kultúra és hatalom, Budapest, 1993.

Mi a magyar? szerkesztette Szekfű Gyula, Budapest, 1939.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése