Igor Safarevich: A szocializmus, mint világtörténelmi jelenség című könyvében a világtörténelem szocialista mozgalmait, és államait veszi sorra, amelyek a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a XX. századi Európában voltak jelen. Az európai szocializmus története Platon: Az állam című könyvével kezdődött, amiben az eszményi állam katonai közösségének bemutatásakor olyan közösségről ír, ahol minden közös tulajdonban van, a katonák nem házasodnak, hiszen a nőket is közösen birtokolják. Ezek a jelenségek egyértelműen a modern szocializmussal mutatnak rokonságot.
Később a görög hellenizmus korában egyes görög írásokban sorozatosan előfordultak olyan utalások, amelyek ilyen társadalmi rendet vizionáltak, ahol minden közös tulajdonban van, és a család megszűnik. A szocializmus jelensége Európában a középkori eretnekmozgalmak idején ütötte fel újból a fejét. Ezek a mozgalmak két csoportra oszthatóak a gnosztikusokra, akik megkérdőjelezték a katolikus egyház megtestesülésről szóló dogmáját, ami azt mondja ki, hogy Jézus egyszerre volt isteni és emberi természetű, megáldva ezzel a természetfeletti világ mellett az anyagi világot is, és abszolút gonosznak hirdették ki az anyagi világot. Az anyagot az ő vallási rendszerükben egy gonosz Istenség: a demiurgosz teremtette, és az emberi lélek sajnálatos bukás eredményeként került a gonosz anyagi világba. Ennek megfelelően radikális aszkézist hirdettek az anyagi világból való szabadulás céljából.
Így elutasították a házasságot és a családalapítást, mint az anyagi világgal való érintkezés, és a szaporodás eszközét, de ennek koránt sem a test megzabolázása volt a célja, csak a család lerombolása, hiszen a paráználkodás, az öncélú szexualitás ettől függetlenül engedélyezve volt náluk. Elutasították a magántulajdont, minden közös volt náluk. Ellenségesen viselkedtek a kultúrával szemben is, lerombolták és pusztították a katolikus templomokat és kegytárgyakat. Ellenségesen viselkedtek a katolikus egyházi hierarchiával szemben is. A pápaság intézményét a babiloni szajha megtestesülésének tartották.
A magántulajdon eltörlése, és az egyházi hierarchia elleni lázadás nem jelentette egyben a társadalmi hierarchia teljes megszűnését is náluk. Sajátos hierarchiába rendeződtek, ahol legfelül a tökéletesek voltak, akiknek a legszigorúbb formában kellett betartaniuk a szekta aszkétikus szabályait. Ők egyáltalán nem dolgoztak, a szekta alacsonyabb rangú tagjai tartották el őket. Ők tartoztatták meg magukat a legszigorúbban a gyermeknemzéstől, és a katolikus egyház szentségeivel való érintkezéstől. Az alacsonyabb rangú tagok dolgozhattak, és hovatartozásuk álcájaként részt vehettek a katolikus egyház szertartásain is.
A másik eretnek csoporthoz a panteisztikus eretnekség tartozott. A panteisták azt hirdették, hogy az anyagi világ egy személytelen szellemi ősszubsztanciából: az egyből ered, amiből emanáció (kiáradás) útján jöttek létre a legfelsőbb tiszta szellemi létezőnél alacsonyabb rendű létszintek, míg végül megjelenjen a legalsóbb létszint az anyagi világ. Az emberi lélek célja pedig csak az lehet, hogy meditáció és különféle misztikus gyakorlatok által visszatérjen ebbe a személytelen ősszubsztanciába, és feloldódjon benne.
Ezek a szekták nem tanúsítottak olyan radikális, és erőszakos lázadó magatartást a katolikus egyház ellen, mint a gnosztikusok, csak éppen felrúgtak minden erkölcsi morált, és társadalmi tabut, és az individuum teljes szabadságát hirdették. Kicsapongó, szexuális orgiáktól sem mentes vallási szertartásokat tartottak, stb.
Később ezeknek a mozgalmaknak az eszmeisége a protestantizmusban, majd a különféle utópista gondolkodók írásaiban folytatódott. Az utópista gondolkodók: Morus Tamás, Campanella mind kivétel nélkül köztulajdonon alapuló teljesen uniformizált, egyformaságra épülő társadalmakat írnak le, és a család megszűntetésnek gondolata sem idegen ezektől az utópiáktól. Morus például olyan városállamot ír le utópiájában, ahol az emberek teljesen egyformán öltözködnek, és a házak is teljesen egyformák. Az első utópisták, mint például Morus bár hajlottak a panteizmusra, még nem voltak egyértelműen egyház és vallásellenesek, később azonban az utópisztikus irodalom egyértelműen vallásellenes színezetet kapott. Végül ezek az eszmék a marxizmusban tetőztek be, amely történetfilozófiai kontextusba helyezte az emberiség szocializmus felé vezető útját.
A marxizmus szerint a történelem mozgatórugója a termelőerők, vagyis a technika fejlődésében áll. Minden technikai fejlődési szinthez más társadalmi formáció tartozik, mint például rabszolgatartó társadalom, kapitalizmus. A technika fejlődése pedig a történelem végén elhozza az emberi történelem végcélját: a szocializmust. A szocializmus megjelenése azonban nem csak Európára korlátozódik. Safarevich szerint a nagy ókori keleti és nyugati birodalmak, mint például az ókori Kína, vagy Egyiptom, illetve a dél-amerikai inka birodalom mind kivétel nélkül szocialista berendezkedésűek voltak.
Az ókori kínai földművelő faluközösségeket kollektív köztulajdon jellemezte. Minden ilyen közösséget külön hivatalnokok (mandarinok) igazgattak, akiket a közösség tartott el kötelező terménybeszolgáltatásaival. Ez mondanom sem kell, nagyon hasonlít a nyugati gnosztikus közösségek gyakorlatához, ahol szintén az alacsonyabb rangú tagok kollektivista közössége tartja el a tökéleteseket. A mandarinoknak egy feleség mellett joguk volt korlátlan számú ágyast tartani, ami megint csak nagyon hasonlít a nyugati gnosztikus szekták gyakorlatára. (Család lerombolása, szabad szerelem.)
Ehhez hasonló despotikus, kollektivista társadalmak voltak az egyiptomi birodalom és az inka birodalom is. Ezt hívták a marxista gondolkodók ázsiai termelési módnak, és mivel nem illett bele a társadalom fejlődésének Marx által kigondolt egyenes vonalába, amely a rabszolgatartó társadalomtól egyenes vonalban fejlődik egészen a szocializmusig, továbbá mivel az ázsiai termelési mód nagyon hasonlított a szovjet szocialista berendezkedésre, vagyis egyfajta szocializmus előtti szocializmusnak tekinthető, Sztálin betiltotta az ázsiai termelési mód tudományos elemzését.
Safarevich szerint tehát az európai szocializmus visszafejlődést jelent Európa fejlettebb polgári rendjétől a primitív ókori kollektivisztikus és despotikus ázsiai rendszerekhez. Eszményi megvalósulása pedig az emberiség kipusztulását jelentené. A kultúra, a vallás vagy a család megszűntetése mind ezt a végcélt feltételezi, mert még ha megvalósulna is a szocialista álom, vagyis egyetemes jólét és bőség korszaka, az emberiség vallás kultúra és család nélkül nem tud fennmaradni, mert az ember nem csak kenyérrel él. Végül felmerül Safarevich-ben a kérdés, hogy tulajdonképpen nem ez jelenti e a szocialista mozgalom igazi célját, hogy kipusztítsa az emberiséget.
Safarevich leírja, hogy a korabeli szocialista írók műveiben egyértelműen érződik egyfajta halálvágy. Az európai szocialisták európai ősei, vagyis a gnosztikusok pedig egyértelműen az anyagi világ végső megsemmisítését tűzték ki célul maguk elé. Tehát az emberiség elpusztítása iránti vágy kódolva van a szocialista eszmerendszerben. Minden más gondolat, mint például a szegénységben élő munkások segítése csak ennek a végső célnak az álcázása. Ezt jelzi az is, hogy a középkori gnosztikus mozgalmaknál tilos volt a szegények számára való jótékonykodás, ellentétben a katolikus egyház gyakorlatával. Csak a tökéletesek, vagyis beavatott elit számára adakozhattak a gnosztikus mozgalmak alacsonyabb rangú tagjai.
A gnosztikusok és a szocialisták eme féktelen halálvágyát a despotikus, kollektivista szellem őshazájában: Kínában elterjedt buddhizmus nirvána utáni vágyával hozza kapcsolatba a szerző. Azonban a legérdekesebb kérdés, amit a szerző feltesz az nem más, mint az, hogy az ókori szocialista társadalmakban még nem volt fejlett technológia, mint a modern Európában. Azonban Marx a termelőerők, vagyis a technológia fejlődésével hozta kapcsolatba a társadalmi formációk fejlődését, amelynek végpontján a szocializmus áll. Ha tehát nem a termelőerők fejlődése, akkor vajon mi áll az ókori szocialista társadalmak, így Kína, Egyiptom, és az inka birodalom kialakulása mögött, teszi fel a kérdést a szerző.
Erre nagyon egyszerű a válasz. Maga a gnosztikus, illetve a panteista szemlélet. Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.
A gnosztikus szemlélet tehát összefüggésben van az ember és az Isten távolságával a monoteista vallásokban, az Isten és az ember távolsága pedig a kollektivizmussal, ami a szocializmus jellegzetessége. Tehát a kollektivista szocializmus valójában magának a gnosztikus szemléletnek a folyománya. Az ember és az Isten távolságára épülő zsidó gnosztikus szemlélet az európai kereszténységben is megjelent, mégpedig a protestantizmusban.
A protestantizmus alapja a predesztináció tana. A predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket. Így az európai kapitalizmus és a protestantizmus kéz a kézben jártak együtt. A predesztináció tanában tehát az ember és az Isten távolsága abban mutatkozik meg, hogy Isten végtelen hatalommal rendelkezik az ember felett, egyedül az ő akaratától függ az ember sorsa.
A másik eretnek szemlélet, vagyis a panteizmus inkább a szélsőséges individualitással van kapcsolatban. Az emberi szubjektum és a személytelen Istenség egysége egyértelműen a despotikus Istenkirályság vallási alapja a keleti kultúrákban, így Kínában és Indiában. A despotikus politikai berendezkedés esetén történik meg az, hogy az alattvalók teljes mértékben egyetlen személy, vagyis az uralkodó individuális szeszélyeinek vannak kiszolgáltatva, hiszen ő bármit megtehet velük. A despotikus Istenkirályság csak olyan kultúrákban jut érvényre, ahol az emberi szubjektum egységet képez a személytelen Istenséggel.
A kettő szintézise, vagyis a kollektivista gnoszticizmus, és az individualista panteizmus szintézise legtisztábban a Sárga (kínai) vallásosságban jelent meg. Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindáron egyesülni akar a tao-val.
A sárga kínai vallásosságban tehát szintézisben van egymással a gnosztikus kollektivista, és a panteizmushoz kötődő individualista szemlélet, így nem véletlen, hogy éppen a sárga Észak-Kóreában támadt életre a világ első kommunista uralkodódinasztiája, ahol a kollektivista kommunizmus ötvözve van a despotikus császári hagyományokkal. Továbbá, hogy a kínai kommunista vezető: Mao is a régi kínai császárokhoz hasonlította magát. A kollektivizmus és a despotizmus eme szintézise a kapitalizmusban is tovább folytatódik, hiszen Kínában valósult meg a világ első kapitalista diktatúrája.
Azonban a kérdés továbbra is az, hogy hogyan lehetséges az, hogy a modern európai szocializmusban a szocializmus szorosan összekapcsolódik a technológiai fejlődéssel, míg az ókori keleti szocialista államokban ez nem így volt. Max Weber erre egyenesen azt a választ adta, hogy a kapitalizmus kialakulásáért, amelynek a modern technológia a motorja, az Isten és az ember távolságára épülő protestáns szellem a felelős. Ez a válasz nem lehet helyes. Az ugyan igaz, hogy a kapitalista fejlődés és a protestantizmus a modern európai államokban kéz a kézben járt együtt, de a protestantizmus nem lehet oka a kapitalizmus kifejlődésének. Egyszerűen azért nem, mert a protestáns szemlélet, mint ahogy a fenti elemzésünkből kitűnik éppúgy jelen volt már az ókori Kínában, illetve az ókori Izraelben is, ezekben az államokban viszont mégsem jelent meg a kapitalizmus.
Továbbá maga a kapitalizmus már a hanyatló ókori Rómában és Görögországban, sőt az újkori latin reneszánszban is megjelent, még ha nem is olyan erőteljes formában, mint az újkori protestáns germán államokban, pedig ezekben az időkben, és ezeken a helyeken még nem létezett a mai értelemben vett protestantizmus. Érdemes elolvasni ezzel kapcsolatban Immanuel Wallerstein: A modern gazdasági rendszer kialakulása című könyvét. Wallerstein ebben a könyvében az Európából kiinduló gazdasági világrendszer fejlődését mutatja be. A világrendszer Wallerstein szerint olyan társadalmi rendszer, amelyben határok, struktúrák, részcsoportok, legitimációs szabályok és koherenciák vannak. Egy világrendszeren belül egymással harcban álló erők vannak, amelyek ezt a világrendszert alakítják, és ezáltal elősegítik fejlődését.
A világrendszer koncepciója Wallerstein szerint magyarázatot ad arra, hogy miért Európában alakult ki a kapitalizmus és nem Kínában annak ellenére, hogy Kína a középkorban gazdaságilag is, és tudományos-technikai szempontból is fejlettebb volt, mint Európa. Ez annak köszönhető, hogy a középkori civilizációk közül egyedül Európa tekinthető világrendszernek, vagyis olyan civilizációnak, amelyen belül az eltérő kulturális sajátosságokkal rendelkező régiók határokkal vannak elválasztva egymástól, és ezek a régiók versenyeznek egymással.
Ez a verseny pedig, vagyis a civilizáción belüli egymással harcban álló erők a fejlődés irányába terelték Európa történelmét. Kínában azért nem indult el a kapitalista fejlődés annak ellenére, hogy a középkorban fejlettebb volt technikailag, és gazdaságilag, mint Európa, mert a kínai birodalom homogén, kollektivisztikus egységet képezett egy despotikus uralkodó központosított egyeduralma alatt. Az új találmányokat pedig a császári vezetés rögtön elterjesztette az egész birodalomban, míg Európában, ha az egyik nemzet létrehozott egy új technikai újítást, akkor a többi régió és nemzet is elő akart rukkolni valami újdonsággal, és így kialakult a verseny a különféle régiók között, ami a fejlődés irányába terelte Európát.
A protestáns kollektivista szellemiség, amely a szocializmusnak is az alapja, tehát inkább éppen, hogy gátolja a technológia, és ezzel együtt a kapitalizmus kifejlődését, így önmagában nem lehet az oka a kapitalista fejlődés beindulásának. Viszont azon kívül, amit Wallerstein említ, mégpedig hogy kapitalista fejlődés hajtómotorja az európai államok egymástól való elkülönültsége, és ezáltal az egymással való versengése volt, létezett még egy ok is, ami elindította a technológiai fejlődést Európában. Ez pedig a francia hűbéri rendszer sajátos szerkezeti felépítése volt.
A modern kapitalizmus kialakulásának elemzésekor azért kell modern kapitalizmust írnunk, mert a kapitalizmus nem a mai kor terméke, hiszen az összes eddig fellépett nyugati típusú kultúrkör, gondolok itt a sumér, a görög és a római kultúrkörre, átment már kapitalisztikus korszakon. Bár ezeket a korszakokat rabszolgatartó társadalmakként definiálja a marxista történelemfelfogás, valójában a mai kapitalista korszak korabeli megfelelői voltak azokban a kultúrkörökben. Legalábbis a rabszolgatartó társadalmak későbbi századaiban, amikor megindult az iparosodás, mert addig a rabszolgák nem számítottak elnyomott és kizsákmányolt osztálynak.
Viszont az is tény, hogy korunk kapitalizmusa más, mint az ókorban létezett nyugati típusú kultúrák kapitalizmusa. A kérdést tehát inkább úgy kell feltennünk, hogy miért és miben más korunk kapitalizmusa, mint az ókorban létezett nyugati típusú kultúrák kapitalizmusa. A modern kapitalizmus kialakulását Bogár László megoldatlannak mondta a történelemtudományban Magyarország és a globalizáció című könyvében pedig ha valaki veszi a fáradságot, akkor össze tudja szedni ennek az okait a könyvtárakban rendelkezésre álló szakirodalomból.
Annak megválaszolásához, hogy miben más korunk kapitalizmusa pedig azt kell először is megválaszolnunk, hogy mi is az a kapitalizmus. A modern kapitalizmus meghatározását nem lehet egy mondatba tömöríteni. Csak úgy tudjuk jelentését az olvasó számára prezentálni, ha az összes hozzá kapcsolódó jelenséget leírjuk. A modern kapitalizmushoz olyan jelenségeket kapcsolnak a társadalomtudósok, mint az önszabályozó piacok létrejötte, ahol csak a termékek értékesítéséből származhat jövedelem, a termékek árát pedig a kereslet és a kínálat szabályozza, és ahol a munkaerő és a pénz is áru (bankok, tőzsde, pénzpiacok).
Az ember és az Isten távolságára épülő protestáns vallások létrejöttét. Az iparosodást, a városiasodást és a gépi technológia terjedését. A tömegtermelés létrejöttét, ami egyrészt a kultúra elsilányulásával, a fogyasztói társadalom létrejöttével, másrészt a mennyiségben mértéktelen termelés miatt a természeti környezet pusztulásával jár együtt. Továbbá a termelőeszközöket birtokló tőkés kizsákmányoló tevékenységét a bérmunkásokkal szemben.
Ezek közül elsőként a mai gépi technológia természetét szeretném összehasonlítani az ókori kultúrák gépi technológiájával, amiről azt mondják, hogy az nem is létezett, pedig valójában azokban a társadalmakban is volt gépkorszak, csak más formában, mint ma. A Technika és művelődés című könyv Hajnal István válogatott tanulmányait gyűjti egybe. Összegyűjtött tanulmányaiból az derül ki, hogy a nyugat történelmét okszerű és szokásszerű korszakokra bontja.
Okszerű volt például az ókori római birodalom és a modern kapitalista társadalom. Szokásszerű volt a középkori hűbéri társadalom különösképp a francia hűbériség. Elutasítja Max Weber azon gondolatát, hogy a protestantizmusnak lenne köszönhető a kapitalizmus, vagy legalábbis a gépek által vezérelt ipari társadalom kifejlődése, sőt még csak nem is az üzleti szellemmel megáldott kapitalizmusnak köszönhető a modern gépkorszak kialakulása, hanem a szokásszerű középkori hűbériségből nőtt ki.
Mit is jelent az „okszerű” és a „szokásszerű” megkülönböztetése. Az okszerű egyszerűen azt jelenti, hogy az adott társadalomban gazdaság és a munkavégzés irányítója az érdek. A munkavégzés csak abból a célból történik, hogy profitot termeljünk belőle. Nem önmagáért a kreatív munkavégzésért, az alkotás gyönyöréért. Ilyen volt az ókori római társadalom is ahol Hajnal szerint éppen ezért nem tudtak kifejlődni a modern gépek, és nem azért, mert nem tudták volna őket feltalálni.
Ugyanis a római embert az anyag csak annyira érdekelte, amennyiben értékesíthető késztermék állítható elő belőle, tehát csak a haszon miatt érdekelte. Viszont egyáltalán nem érdekli annak sokoldalú megmunkálása, hiszen nem a munka szeretete hajtja a munkára, hanem a haszon iránti vágy. A rómaiak annyira nem szerették a munkát, hogy azt egy az egyben rabszolgákra bízták, akiknek semmiben nem vették igénybe kreativitását, mert az csak a munka önmagáért való szeretetéből eredhet, továbbá az anyag sokoldalú megmunkálását feltételezi, és egyhangú, mechanikus munkafolyamatokat bíztak rájuk, alaposan részekre bontva a különféle munkafolyamatokat.
Így a római világban szinte minden munkafolyamatnak külön szakmája volt, mint például az építkezéseken volt, aki csak a kövek összeillesztésével foglalkozott, volt, aki csak a vakolással. Ennek következtében a rabszolgák a római világban pontosan ugyanazt a funkciót töltötték be, mint a mai ipari üzemekben a gépek. Egyhangú, mechanikus munkafolyamatokat végeztek el, amelynek célja egyedül az volt, hogy hasznot nyújtó, értékesíthető készterméket állítsanak elő. Tehát az ókori Rómában is volt gépkorszak, csak akkor a mai élettelen gépek helyett embergépek alkották az ipari civilizációt. Azért nem tértek át az állatok, vagy az élettelen gépek dolgoztatására, mert az emberi test sokkal ügyesebb bravúrokra volt képes a munkavégzés terén, mint az állat, és a rövidtávú profitérdekek szempontjából, ami a rómaiak türelmetlenségében is gyökeredzett ez volt az előnyösebb.
Ez egyben azt is jelentette, hogy a római világban a szellemi és a fizikai munka végletesen ketté vált, hiszen a rómaiak éppen azért bízták rabszolgákra a mechanikus fizikai munkát, hogy ők magasabbrendű szellemi foglalatosságaikkal törődhessenek, mint például háborúk, államügyek, irodalom stb. Tehát a társadalom felső rétegében éppen a szellem szárnyalása okozta a társadalom alsó rétegére jellemző végletes materializmust, ahol üzletiességre alapuló mechanikus munkát voltak kénytelenek végezni. A szokásszerű középkori francia hűbériségre viszont, ahol ismeretlen volt a rabszolgaság éppen az volt a jellemző, hogy az akkoriban kialakuló városok élete a falvak életviszonyaihoz igazodott, és az akkori kézművesek céhrendszerében a munkavégzést az önmagáért való örömteli foglalatosságok jelentették.
Tehát ott nem a profitért dolgoztak az emberek, hanem a munkavégzés gyönyöréért, ami magával hozta a különböző munkafolyamatokban, az anyag megmunkálásának különféle módszereiben való elmélyedést. Ez volt Hajnal számára az ideális kor, ahol az önmagáért való örömteli és kreatív foglalatosságokat, alkotómunkát, ami az emberi élet értelme, nem roncsolta szét a szabadverseny, mint a mai liberalizmusban. Ugyanakkor az ember nem is volt kénytelen feláldozni élete értelmét a nemzet, vagy a munkaközösség érdekeiért, mint a fasizmusban, vagy a kommunizmusban. Hajnal szerint azonban éppen ez volt az előzménye a gépkorszak kialakulásának. Anélkül az évszázadokon keresztül folyó, önmagáért való, fizikai munkával egybekötött szellemi munka nélkül, amit a középkori kézművesek végeztek, a különféle munkamódszerek kidolgozásában, és az anyag megmunkálásában, soha nem alakulhattak volna ki a modern gépek. Tehát nem a kapitalista üzletiesség, hanem éppen az érdek nélküli munkavégzés felelős a kapitalizmus kialakulásáért.
A modern kapitalista gépkorszak viszont éppen a középkori hűbéri rendszer szokásszerűségét nem örökölte át magába. A középkori hűbéri rendszerből kinövő gépek tulajdonképpen az ember helyett termelnek.
Általában úgy működnek, hogy beléjük pakoljuk a nyersanyagot, megnyomunk néhány gombot, és a másik oldalon kijön a késztermék. Így a modern munkás éppolyan lélektelen és mechanikus munkát végez, mint az ókori római rabszolga. Semmilyen formában nem veszi igénybe a modern kapitalista üzem a munkás kreativitását, és a kapitalista társadalom keretében nem is fogja, hiszen éppen az az érdeke, hogy minél olcsóbban legyártható készterméket állítson elő. Szellemi munkát korunkban csak a mérnök végez, tehát a fizikai és a szellemi munka éppúgy kettévált korunk kapitalista társadalmában, mint az ókori Rómában.
Hajnal szerint lehetetlen száműzni a gépet korunk iparából, és visszatérni a régi kézműves korhoz, viszont érdemes lenne a mai gépkorszak, és a régi kézműves kor előnyeit összekötni. Tehát a cél az, hogy a gépet tartsuk meg, de a gép ne a modern munkás helyett termeljen, hanem a gép csak elősegítője legyen annak, hogy a munkás kibontakoztathassa kreativitását, tehát a szellemi és fizikai munkát újra össze kellene kötni. Ennek megvalósításához érdemes lenne igénybe venni a munkások tapasztalatát, tehát megkérdezni erről a munkásokat, az üzemet kísérletező műhellyé kell alakítani, ahol a gépet beillesztjük a modern társadalomba, vagyis nem mechanikus, készterméket előállító készülékként kezeljük többé, hanem a munkás kezének meghosszabításaként, a dolgozó kreativitásának kibontakoztatójaként.
A középkori szokásszerűségnek van még egy következménye is. Mivel a francia hűbériség az előbb felvázolt szokásszerűség miatt nem érdekközösség volt, hiszen a földesúr lényegében a paraszti és a városi gazdaság védője, felügyelője és adminisztrátora volt. Azt felügyelte, hogy a paraszt és a kézműves zavartalanul űzhesse önmagáért való örömteli foglalatosságit, és a szokásszerűség miatt a hűbérbirtok egyre bonyolultabban összefonódó gazdasági közösséggé vált. Szükség lett külön adminisztratív hivatalnokokra. Ezt a munkát a papság végezte, aki francia földön teljes egészében belenőtt a hűbérbirtok intézményébe, éppen a szokásszerűség miatt. A hivatalnoki munka természetesen az íráskészség elsajátításával járt együtt. Ebből a hivatalnokrétegből nőtt ki később az európai értelmiség, és ezért születtek meg az első európai egyetemek Franciaországban. Azonban a hűbérbirtokokból kinövő hivatalnokréteg később teljesen átvette a hűbérúr funkcióját, vagyis a birtok adminisztrációját és védelmét, és így a földesúr funkciótlanná vált.
Ez volt az oka a későbbi francia osztályellentéteknek, és a francia forradalomnak. Tehát a francia paraszt nem azért lázadt a földesúr ellen, mert az kizsákmányolta, hiszen a kizsákmányolás valamennyire minden hierarchikus társadalomban jelen van, az államkapitalista, vagyis szocialista társadalmakban is, hanem mert funkciótlanná, feleslegessé vált. Tehát maga a szokásszerűség volt az oka a hűbéri rendszer hanyatlásának. Hajnal István írásaiból kiderül, hogy szerinte a feudalizmussal, vagy a hűbéri rendszerrel nem feltétlenül jár együtt a szokásszerűség, hiszen a német hűbériség már kevésbé volt szokásszerű, az orosz feudalizmus pedig teljes egészében érdekalapú volt.
Hajnal gondolataihoz annyit tennék hozzá, hogy a munkás kreativitását a műszaki tervezésben ma már nem lehet igénybe venni, mert ahhoz ma már nem elegendő egy szakmunkás tudása, és ha mégis igénybe akarnánk venni, akkor mindenkinek mérnöknek kellene lennie. Ez pedig lehetetlen. Viszont a modern termékek művészi kivitelezésében minden munkás kreativitását igénybe lehetne venni, aminek következtében megszűnne a tömegtermelés. Ennyiben hasznavehető Hajnal elemzése. A másik gondolatom az, hogy még ha igaza is van sok mindenben Hajnalnak, én nem vetném el teljes egészében a protestantizmus szerepét a kapitalizmus kialakulásában, nem baj, ha bizonyos jelenségek kialakulásában több tényezőt is figyelembe veszünk.
Tehát gépkorszak a római korban is volt, csak akkor az emberi munkaerő vette fel a gép formáját, viszont tény, hogy ez a gépkorszak más volt, mint a mai. Kizsákmányolás értelemszerűen akkor is volt, már a rabszolgatartás későbbi századaiban, hiszen eleinte a rómaiaknál a rabszolga majdhogynem a család egyenjogú tagja volt, csak később, az iparosodás előrehaladtával vált kizsákmányolt, elnyomott osztállyá. Városiasodás és iparosodás, értelemszerűen akkor is volt. Amik nem voltak akkoriban, azok a protestáns vallások, már ha a római államvallás kiüresedését nem tekintjük protestantizálódásnak, továbbá az önszabályozó piac.
Még a római kor kapitalisztikus korszakában sem alakult ki az a jelenség, hogy csak az értékesítésből származhat jövedelem, és az árakat tisztán a kereslet és a kínálat szabályozná. A római gazdasági rendszert nagyrészt még ekkor is önellátó gazdaságok alkották, akik csak feleslegüket vitték a piacra eladás, illetve csere céljából. A kultúra elsilányulása sokak szerint ezekben a társadalmakban is jelen volt, bár ez vitatható, viszont nem volt olyan mértékű környezetrombolás, mint a mai korban.
Hajnal István szerint tehát a modern gépkorszak a középkori hűbéri rend szokásszerű társadalmi felépítményéből fejlődött ki. Az vitatható, hogy ennek a szokásszerű társadalmi felépítménynek a létrejöttében teljes, vagy csak részleges tényezőnek tekinthető e a rabszolgaság középkori eltörlése, de egyik oka biztos, hogy ez volt, hiszen e nélkül létre sem jöhetett volna ez a szokásszerűség. A modern gépkorszak létrejöttében, tehát az egyik tényező, amiben a mai kapitalizmus más, mint az ókori kapitalizmus, az, hogy a kereszténység a középkor elején eltörölte a rabszolgaságot.
A következő kérdés, hogy miért jött létre az önszabályozó piac. Polányi Károly szerint az önszabályozó piac az újkori merkantilizmus korszaka után jött létre, amikor megjelentek a nagyméretű, többszintű munkafolyamatokra használható gépek, amelyeknek mind a megvásárlása, mint pedig a fenntartása és üzemeltetése nagyon sokba került, így ezeket csak úgy volt gazdaságos üzemeltetni, ha valaki folyamatosan és minél többet tud termelni, és eladni, állandó az utánpótlása a munkaerőnek és folyamatosan tud hitelt felvenni.
Ezzel pedig értelemszerűen együtt járnak azok a jelenségek, hogy megszűnik az önellátó gazdálkodás, csak termékek értékesítéséből lehet jövedelemre szert tenni. A munkaerő folyamatos utánpótlásának folyamatos szükséglete miatt a munkaerő áruvá válik. A hitel felvételének folyamatos szükséglete miatt létrejönnek a pénzpiacok, vagyis a pénz áruvá válik, a mértéktelen termelés miatt pedig pusztulni kezd a természeti környezet.
Tehát az önszabályozó piacok létrejötte, ami a római korban szintén nem volt jelen, a modern gépkorszak beköszöntének volt az általános következménye. A következő kérdés, hogy a protestantizmus létrejötte volt a kapitalizmus létrejöttének következménye, vagy a kapitalizmus létrejötte volt a protestantizmus létrejöttének következménye? Valószínűleg inkább a kapitalizmus kialakulása hozta magával a protestantizmus létrejöttét. Az első protestáns eretnekmozgalmak (katharok, valdensek) Franciaországban születtek meg, éppen abban az országban, amit Hajnal a gépkorszak szülőhelyének nevezett, és főként a polgárosodó kézműves rétegekből kerültek ki, leginkább a textilipar művelői közül, hiszen a textilipar volt az első kapitalista irányba fejlődő iparág.
Tehát a protestantizmus a gépkorszak kialakulásának kísérőjelensége volt. A protestantizmus megjelenésének a keresztény kultúrkörben voltak más okai is. A római korban többek között azért nem alakultak ki a protestáns vallások, mert a gépek, és az önszabályozó piac hiánya miatt a római arisztokrácia és a rabszolgák munkaviszonya nagyon élesen elkülönült egymástól. A rabszolgák munkájának irányítása nem igényelt sok irányítást és beavatkozást. Éppen ezért nem igényelte a protestáns munkaerkölcs életre hívását sem, ami Max Weber: „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című könyve szerint csak az ember és az Isten távolságából fakadhat. Továbbá a görög-római államvallás főként antropomorf természetvallás volt, közvetlenül a természettől kapott támogatást, ez pedig alkalmatlanná tette az ember és az Isten távolságának megvalósítására.
A kereszténység viszont, a pogány vallásokkal ellentétben, amelyeknél az Isten az emberek világában, és a természetben, a kozmoszban lakozott, kívül helyezte Istent a természeti világon. A természetfelettibe helyezte Istent, ami nagy kockázatokat is rejtett magában. Elősegíttette a protestáns racionalizmus kifejlődését abból kifolyólag, hogy a természetfelettit a természettel ellentétben sem az ész, sem az érzékszervek nem fogadják el egykönnyen, csak akkor fogadják el, ha olyan szimbólumok közvetítik, amelyek maguk is a kultikus életbe és valamilyen mitikus infrastruktúrába ágyazódnak. A keresztény vallás ezért a pogány vallásnál, amely néha közvetlenül a természettől kap támogatást, erősebben igényli az olyan szimbólumok közvetítő jelenlétét, amelyek a természetfeletti nem látható és nem érinthető valóságát jelenítik meg. Ez pedig nagyban fenntartja annak veszélyét, hogy az ész a vallás ellen fordul.
Tehát az ember és az Isten távolságára épülő protestáns racionalizmus csak a természetfeletti keresztény szakralitást képes áthatni, a protestáns munkaerkölcsre pedig éppen a középkorban kialakuló gépkorszaknak volt szüksége, hiszen a gépkorszak közepette kialakuló önszabályozó piac, ami csak úgy tartható fenn, hogy folyamatosan és minél többet tudunk termelni és eladni a munka maximalizálását előtérbe toló protestáns munkaerkölcsöt igényli. Tehát a fő oka annak, hogy a mai kapitalizmus más, mint az ókori kapitalizmus az a gép. A modern gépkorszak kialakulása volt az első, ami más volt, mint az ókori kapitalizmus emberi gépparkja, és ez hozta magával a protestantizmus, illetve az önszabályozó piacok létrejöttét is, amelyek még hiányoztak az ókori kapitalizmusból. A protestantizmus létrejöttét még az is elősegítette, hogy a kereszténység a természetfelettibe helyezte Istent.
Az ókori rabszolgatartó társadalmak valójában a mai kapitalizmus megfelelői voltak azokban a kultúrkörökben csak hiányzott belőlük a modern gép. Bizonyos keresztényellenes körökben hallhatóak olyan hangok, hogy a kereszténység hozzájárult a kapitalizmus mai formáinak létrejöttéhez és ezt egyesek a kereszténység zsidó gyökereire vezetik vissza, mivel hogy legtöbbször a zsidóságot hozzák kapcsolatba a kapitalizmussal. Ha arra akarunk választ adni, hogy hozzájárult e a kereszténység a kapitalizmus mai formáinak létrejöttéhez, azt kell mondanunk, hogy igen, hozzájárult, de ennek semmi köze a kereszténység zsidó gyökereihez, hiszen a kereszténység éppen, hogy a nem zsidó elemei által járult hozzá a kapitalizmus létrejöttéhez.
Vagy legálábbis azon elemei által, amelyeket nem zsidónak mondanak. Egyrészt a keresztény önzetlenség által, amelynek eredménye a rabszolgaság eltörlése volt a középkor elején, ami a gépkorszak kialakulásához járult hozzá, másrészt a természetfelettibe helyezett Istenség által, amely a protestantizmus létrejöttéhez járult hozzá, és amely szintén ellentétes az eleve Isten és ember távolságára épülő gnosztikus zsidó vallásossággal, viszont alkalmas arra, hogy a zsidó gnózis áthassa azt.
Tehát a szocializmus, vagyis a gnózis Safarevich szavaival élve világtörténelmi jelenség, és független a kereszténységtől, sőt a kereszténység legnagyobb ellenfele, azonban a technológiai szocializmus, vagyis a technológiai szellemmel áthatott gnózis már a kereszténység terméke. A technológia fejlődést a kereszténység segítette elő, egyrészt azzal, amit Wallerstein említ, hogy egységes keresztény szellemmel hatotta át Európa népeit, úgy hogy kulturális különbségeiket meghagyta, amivel elősegítette közöttük a technológiai versengést, másrészt azzal, hogy elősegítette kifejlődni a francia hűbéri rendszert. (Bár abban, hogy a hűbéri rendszer kifejlődését mennyire segítette elő a kereszténység szintén vita van. Egyesek szerint ez is független volt a kereszténységtől, mert a hűbéri rendszer szerintük az ókori Európa hanyatlásával fellépő új gazdasági körülmények terméke volt. Ezek szerint a rabszolgaság eltörlése sem csupán a kereszténység folyománya volt, hanem elsősorban gazdasági okai voltak, de ez egy másik cikk témája lehetne.)
Az így életre hívott technológia fejlődést azonban mégsem a kereszténység, hanem a gnózis, vagyis a szocializmus erői ragadták magukhoz, és eszközül használták a kereszténység ellenében is. A technológia tehát a kereszténység produktuma, még ha sok esetben a kereszténység ellen használták is fel, és ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy aki technológiaellenes az keresztényellenes. Ebben van némi igazság. Nyikolaj Berdjajev: A történelem értelme című könyvében azt írja, hogy a kereszténység legfőbb érdeme az, hogy a természetfelettibe helyezte Istent, és ezáltal megszabadította az emberiséget a különféle természetvallások démonaitól.
Ember és technika című tanulmányában a modern technika keresztény szempontú filozófiai elemzését hajtja végre. Egyrészt megállapítja, hogy a modern technika folyamatosan háttérbe szorítja a kultúra organikus formáit. A modern ipari üzemekben az ember alkotóképességei háttérbe szorulnak, a gép dolgozik helyette, és a munkás a gép puszta kiszolgálójává silányul. A művészetek régi vallásos formái szintén háttérbe szorulnak, és helyüket az esztétikai és vallásos jelleg nélküli használati tárgyak veszik át, amelyeket gépek készítenek. A régi vallásos filozófiai irányzatok, mint például a skolasztika hierarchikus rendszereinek helyét a gnosztikus haladáseszmék veszik át.
Ez azonban Bergyajev szerint nem minden, amit a technikáról elmondhatunk. Felteszi a kérdést, hogy van e valamilyen mélyebb értelme a technikai fejlődésnek. A keresztények vagy semlegesnek tekintik a technikát, amelynek semmi hatása nincs az ember üdvözülésének szempontjából, vagy kárhoztatják, és az ördög eszközének tekintik, mert akadályozza az ember és az Isten közötti kapcsolatot, és az embert saját képére formálja, vagyis megfosztja Istenhez való hasonlatosságától. Bergyajev szerint, ha a technika mélyebb értelmét keressük, akkor előbb-utóbb a technika kettős jellegére lelhetünk rá.
Egyrészt a technikában valóban van valamiféle dehumanizáló tendencia, ahol a technika egyre inkább megfosztja az embert Istenhez való hasonlatosságától, és puszta áruvá silányítja le, ami jól megmutatkozik korunk modern technológiájában, ami lehetővé tette az abortuszt, vagy a klónozást, tehát az emberek technikai úton való előállítását. A jövő technikai előrejelzéseiben pedig olyan prognózisok szerepelnek, mint az interneten keresztül zajló távszex, vagy a tapintási élményt is nyújtó mozi, ami szintén az ember dehumanizálásához vezet.
Másrészt viszont a technikában egy olyan tendencia is tetten érhető, amely az embert mindinkább elszakítja a Földtől, és így a természettől, amely a régi tellurikus, földmisztikára alapuló vallási irányzatok ellen hat, és kapcsolatba hozza az embert a végtelennel. Ezt jól szemlélteti Begyajev kora, amikor kezdtek megjelenni a repülőgépek, az ember elkezdte az eget ostromolni, és úgy látszott, hogy az ember egykor majd az egész kozmoszt, benne a világűrt is uralma alá hajtja. Tehát a földtől elszakadva valóban kapcsolatba kerül a végtelennel. Egy újfajta heroizmust látott ebben megvalósulni, amely a háborúkban gyakorolt heroizmus hanyatlásával a technikában, és az ég ostromlásában csúcsosodik ki.
Bergyajev szerint nem lehet többé visszatérni a régi tellurikus korokba, amikor a földművelés túlsúlya volt érvényben, ami egyébként nem volt olyan szép időszak, mint amilyennek manapság lefestik, ahogy Bergyajev azt állítja. Viszont elejét kell venni az ember dehumanizálásának is, ami szintén a modern technika velejárója, mert az ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, és ezért ezt a keresztény ember nem fogadhatja el.
Ezért a másik neves orosz filozófust Fjodorovot idézve azt mondja, hogy a keresztény eszkatalógiát, és a technikai eszkatalógiát össze kell kapcsolni. A keresztény eszkatalógia azt mondja, hogy a világ megdicsőülése, és az emberiség üdvözülése a végítélet után Isten beavatkozásának lesz az eredménye. A technikai eszkatalógia pedig azt mondja, hogy az emberiség a technikai fejlődés végén egyszer majd teljes egészében uralma alá hajtja a természetet. Fjodorov szerint a technikai fejlődés jövőbeli folyamatában mindent ki kell küszöbölni, ami az ember dehumanizálását jutatja érvényre, hogy visszaálljon az ember Istenhez való hasonlatossága.
Továbbá mindenben támogatni kell a technikai fejlődés arra irányuló tendenciáit, hogy az ember irányítása alá vonja az egész kozmoszt, ahogy az a bibliában is le van írva, hogy Isten az ember kezébe adta a világot, hogy ezáltal az ember kapcsolatba kerülhessen a végtelennel, és teljesíthesse a bibliában leírt hivatását. A végítélet, az ember üdvözülése pedig Fjodorov szerint akkor fog eljönni, amikor az ember valóban irányítása alá vonta az egész kozmoszt, vagyis teljesítette a bibliában leírt hivatását, és megvalósult a teljes szabadság. Tehát a Fjodorovi eszkatalógikus elképzelésben össze lett kapcsolva a technikai és a keresztény eszkatalógia.
A technológia létrejötte tehát a keresztény hivatás kiteljesedésének második szintje. Első szinten vallási értelemben szabadította meg az embert a természet démonaitól azzal, hogy a természetfelettibe helyezte Istent, második szinten pedig fizikai értelemben szabadította meg az embert a természet démonaitól azzal, hogy felszabadította a földműves munka alól. Ahhoz pedig hogy jövőbeli hivatását teljesítse, az kell, hogy kivegye a technikát a gnózis kezéből, és a világ művelését segítse elő vele, ahogy az a bibliában le van írva. Korunkban már ennek a hivatásnak a teljesítése nehézségbe ütközik, mert eljött az információs kor, ami sok tekintetben technikaellenesnek tekinthető. Az embert vissza akarja vezetni a régi tellurikus, földközpontú világba. Erről a következő két cikkemben írtam részletesen: Drábik János a globalizáció kiszolgálója http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2012/05/17/Drbik_Jnos_a_globalizci_kiszolglja/ A metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottsága Magyarországon
http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2012/06/03/A_metafizikai_tradicionalizmus_trsadalmi_begyazottsga_Magyarorszgon/
Felhasznált Irodalom:
Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Polányi Károly: A nagy átalakulás, NAPVILÁG KIADÓ KFT., 2004.
Molnár Tamás: A pogány kísértés Kairosz Kiadó, 2000.
Hajnal István: Technika és művelődés, História MTA Történettudományi Intézet 1993.
Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, OSIRIS KIADÓ KFT., 2000.
Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, CSERÉPFALVI KÖNYVKIADÓ ÉS KER. 1995.
Marc Bloch: A történelem védelmében, Gondolat Kiadó, 1974.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT, 1994.
Igor R. Safarevics: A szocializmus mint világtörténelmi jelenség, 2002. KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT.
Wikipédia – Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus
Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983.
2012. június 30., szombat
2012. június 16., szombat
Hogyan igazolhatjuk a modern panteista fizikával szemben az európai és keresztény fizika létjogosultságát?
A modern fizika panteista gyökereit Fritjof Capra: A fizika taója című könyvének bemutatásával szeretném érzékeltetni. Az szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet, amely távolságot feltételez az Istenség és a világ között, erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik, ami a nyugati művészet formáin is megmutatkozik. Vonzódik a szabályos ésszerű formák iránt. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
A panteista szemlélet tehát a modern fizikának mindkét nagy elméletében benne gyökeredzik. Így a relativitáselméletben is, de leginkább a kvantummechanikában. A modern fizika egyik legfőbb törekvése az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése. A relativitáselmélet a fizikai világ makroszintű rendszereit írja le. A bolygókat, a csillagokat, és a gravitációt, vagyis ebből következően a teret, hiszen a gravitáció a relativitáselmélet szerint nem más, mint a tér görbülete. A két elmélet pedig azért összeegyeztethetetlen, mert mint ahogy leírtam az atomi szinteken, amiket a kvantummechanika ír le állandó változás, forrongás és a fent leírt bizarr fizikai jelenségek tapasztalhatóak.
A fizika makroszintjein, vagyis a bolygók, csillagok, galaxisok szintjén pedig elegáns, szabályos formák, lassabb, követhetőbb mozgás, akárcsak a nyugati művészet formáiban. A kettő nem egyeztethető össze. A két modern elmélet összeegyeztetésére tett legismertebb kísérlet a húrelmélet, amelynek mára már rengeteg változata alakult ki. A húrelméletről hosszan lehetne írni. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy ez az elmélet azt mondja ki, hogy világunk, vagyis a tér az idő és az anyag a mikroszinteken apró, rezgő energiahúrokból áll. Ezeket a húrokat úgy kell elképzelni, mint a gitár, vagy a hegedű húrjait, és ezeknek a húroknak a rezgései alkotják a fizikai világ jelenségeit, vagyis a teret, az időt és az anyagot.
Ez az elmélet a fizikusok szerint azért egyesíti a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, mert a húrok rezgései az atomi világ viharos forrongásait, és változásait az atomi méreteken elkenik, és ezért mi itt a makroszinteken nem érzékeljük, hogy a világ valójában nem olyan szabályos és elegáns, mint amilyennek látjuk, hanem vadul forrongó, és káoszszerű. Ezt úgy kell elképzelni, mint a csiszolt márványlap felületét, mely nagyon kicsi mikro méreteken szabálytalan és göcsörtös, de mi mégis teljesen simának érzékeljük, mert csak nagyon kicsi méreteken szabálytalan tehát el van kenve ez a szabálytalanság. Ez egy kicsit rossz példa volt a húrelmélet szemléltetésére, de valahogy így kell elképzelni.
Miért fontos ez az elmélet a témánk szempontjából? Azért, mert ez az elmélet a mikrovilág, vagyis a kvantummechanika dominanciáját tolja előtérbe, amely a panteisztikus szemlélethez áll közelebb. Hiszen lényegében azt mondja ki, hogy a fizika világban a makrojelenségek is egészen olyanok, mint a mikrojelenségek, csak ezt mi nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág vad forrongásait. Továbbá a mikrovilágra jellemző inkább a változás és a forrongás, amely a keleti panteista szemlélet jellemvonása, és a fizikai világ makroszintjeire jellemző a szabályosság és az elegancia, amely a világ és az Istenség között távolságot feltételező nyugati és keresztény geometrikus, térhez kötődő szemlélet jellemvonása.
A húrelméletnek a keleti gondolkodáshoz való fokozott kötődését jelzi az is, hogy háromnál több térdimenziók, a miénkkel párhuzamos univerzumok következnek belőle. Ezek a keleti gondolkodás jellemvonásai, amely a látható válóság mögött másfajta további valóságokat akar meglátni. Ahhoz tehát, hogy végrehajtsuk a címben kitűzött feladatot, és igazoljuk a keresztény fizika létjogosultságát olyan egyesítési elméletet kell kidolgoznunk, amely megdönti a húrelméletet, ami egyébként amúgy sem bizonyított, és a makrovilág geometrikus szabályosságának és eleganciájának dominanciáját tolja előtérbe.
Így hát a fő kérdés az, hogy igaz e egyáltalán a húrelmélet. Ezzel kapcsolatban Lee Smolin: „Mi a gubanc a fizikával?” című könyvét érdemes elolvasni. Ebben arról ír, hogy korunkra a fizika fejlődése tulajdonképpen megállt, és ezért a húrelmélet szinte teljes dominanciáját teszi felelőssé a tudományos életben. Ez az elmélet már évtizedek óta úralja az egyetemi katedrákat, pedig Smolin szerint nincs rendesen megfogalmazva, továbbá kísérletileg ellenőrizhetetlen, és egyes tudományos megfigyeléseknek is ellentmond, mint például hogy az univerzum gyorsulva tágul.
Viszont aki ma tudósként nem ezt a kutatási irányt választja, az nem kap egyetemi katedrát, vagyis a karrierjével játszik. Hogy ez miért van így arra Smolin szerint maguk a tudósok azt a választ adják, hogy gyönyörű matematikai struktúrák rejlenek benne, de ez még nem biztosíték az elmélet helyességére, mert volt már rá példa a tudománytörténetben, hogy egy elmélet matematikailag szép volt, de nem volt helyes. Maga Smolin pedig különféle csoportszociológiai és szervezetszociológiai indokokat hoz fel ennek a magyarázatára.
Nekem inkább az a gyanúm, hogy éppen azért ragaszkodnak a tudósok ehhez az elmélethez, mert a pogány, panteista szemléletet tolja előtérbe, hiszen a tudomány a modern korban inkább ideológia, mint az igazságkeresés objektív megnyilvánulása, de ez csak az én véleményem. Smolin sajátos szubjektív ellenérzését is kifejti az elmélettel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a húrelmélet tulajdonképpen nem is fizika, inkább csak matematika. A fizika művelőit ugyanis két részre osztja: a technikai munkásokra, és az úgynevezett látnokokra. A technikai munkások az új elképzelések matematikai ellenőrzését, a fizikához kapcsolódó új matematikai struktúrák elkészítését végzik.
Ők azok, akik az általános iskolától az egyetemig minden matematikai feladatot a leggyorsabban és a legpontosabban oldanak meg, tehát ebben nagy tehetséget mutatnak. A látnokok pedig azok az emberek, akik a fizikai jelenségek mélyére látnak, és így új összefüggéseket látnak meg, mint például hogy mi a tér, mi az idő, vagy, hogy mi az energia, és ehhez nem elég az, hogy minden matematikai feladatot meg tudjanak oldani, amit eléjük raknak, hanem elsősorban filozófiai előképzettség, és filozofikus alkat kell hozzá. A látnokok sok esetben nem is jók matematikából, mint ahogy Einstein sem volt jó belőle. Ha nem fizikusok lettek volna belőlük, akkor művészek, írok vagy teológusok.
A húrelmélet ennek megfelelően csak matematikai elmélet, hiszen nem mond semmi újat a fizikai jelenségek természetéről, mert ahhoz például, hogy megállapítsuk, hogy a húrok rezgései bizonyos méretek alatt elkenik az atomi szinteken meglévő forrongásokat csak matematikai számolgatásokra van szükség, nem a fizikai jelenségek természetéről való filozófiai elmélkedésre. Smolin szerint ennek megfelelően vissza kellene térni a fizika régi, filozófikus szemléletű művelésére, ahogy még Einstein művelte a fizikát. Új látnokokra van szükség a fizikában, ahogy mondja, és ennek megfelelően nem kell felhagyni a húrelmélet kutatásával sem, de más nézetek vizsgálatának is teret kellene engedni a fizikában.
Smolin szerint nem sok esély van rá, hogy a húrelmélet valaha is kísérleti igazolást nyer, és matematikai bűvészkedéssel el lehet érni ugyan, hogy az elméletet cáfolni sem lehessen egyértelműen. Viszont, ha olyan elmélet is kötelezően polgárjogot nyerhet a fizikában, amit nem igazolhatunk kísérletileg, akkor el kell törölnünk a tudomány hagyományos etikai irányelveit, miszerint csak az egyértelmű tudományos bizonyítékoknak hihetünk, és a tudomány inkább a boszorkánysághoz, vagy az okkultizmushoz válik hasonlatossá, ahol nem szükségesek a bizonyítékok csak a tétel igazságában való hit.
Mi tehát az igazság, ha a húrelmélet nem helyes, és az igazság megegyezik e a fent megfogalmazott kritériumoknak, hogy a makrovilág tulajdonságait tolja előtérbe a fizikai világban, hogy ezzel érvényt szerezhessünk az új európai és keresztény fizikának a panteista fizikával szemben? Továbbá megfelel e annak a kritériumnak is, amit Smolin írt le, hogy ne csak matematikai struktúra legyen, hanem valami újat mondjon a fizikai jelenségek: tér, idő, energia stb. természetéről is?
Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.
Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.
Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy másik régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/ című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
Ezt a gondolatot továbbépítve pedig már meg is van kérdésünkre a megoldás. Lee Smolin a fent említett könyvében arról is írt többek között, hogy szerinte az idő természetét kell tüzetesen megismernünk ahhoz, hogy megleljük a relitivitáselmélet és a kvantummechanika egyesítésének magyarázatát. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Ez azt jelenti, hogy az idő lényegében egy a háromdimenziós tér irányaihoz (hosszúság, szélesség, magasság) hasonló új irány. Így ha egy test a térben nem egy helyben áll, hanem mozog, akkor tulajdonképpen nem csak térben, hanem időben is jelen lesz, vagyis az idő irányába is mozogni fog, amikor pedig egy helyben áll akkor van csak jelen teljes egészében a háromdimenziós térben, mert a tér és az idő egységes inerciarendszert képeznek.
Továbbá ahogy a tárgy egyre gyorsabban mozog annál inkább jelen lesz az időben, vagyis egyre inkább az idő irányába fog mozogni, és nem a háromdimenziós tér irányaiba. Smolin szerint ezt a tételt kellene megdönteni ahhoz, hogy az egyesített elméletet megleljük. A fent leírt gondolataimat követve mi van akkor, ha Einstein tévedett, és az idő nem a tér negyedik dimenziója, hanem a komplementere, amely a méretek csökkenésével válik egyre inkább térből idővé. Komplementer alatt itt például a színátmenetekre kell gondolni, amikor a kék szín lassan pirosba megy át, vagy a zöld sárgába ahogy a történelemben is az idő térré változik, hogy így ölelkezzen az örökkévalósággal. Mint ahogy fent már leírtam nagyon kis méreteknél nagyon nagy sebességű mozgások, forrongások tapasztalhatóak, nagy méreteknél pedig a galaxisok, csillagok világában csak lassú, komótos mozgás tapasztalható.
Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a méretek csökkenésével az idő egyre gyorsabban telik, vagyis a színátmenetekhez hasonlóan a tér lassan idővé válik. A skolasztikusok szerint Isten végtelen, és térként gondolták el Istent, továbbá az örökkévalóságban, vagyis Isten birodalmában időtlenség van, vagyis nem múlik az idő. Így tehát ha a tér méretei végtelenné válnak, akkor megszűnik létezni az idő, ha pedig közeledünk a végtelenül kicsi méretekhez egyre inkább csak az idő lesz jelen. „A modern matematika és a keleti vallások kapcsolata” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/04/modern-matematika-es-keleti-vallasok.html című cikkemben leírtam, hogy a végtelenül kicsi méreteknél egyre inkább a kvantummechanika törvényszerűségei érvényesülnek még a matematikai struktúrák esetében is.
Azonban az igazi egyesítéshez itt annak is teljesülnie kell, hogy a mozgás egyenlő legyen az idővel, az idő pedig az energiával, hiszen az atomi méreteken már csak óriási energiaáramlások vannak. Ezt a puszta józan ész alapján is beláthatjuk, hiszen az ókori görög filozófusok az időt mozgásként értelmezték, mozgás pedig csak energia ráhatás útján jöhet létre. Tehát az idő egyenlő a mozgással, a mozgás pedig az energiával.
Így a méretek csökkenésével a tér egyre inkább idővé, és ezzel együtt energiává válik. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy minél gyorsabban mozog egy test, annál inkább energiává változik át az anyagból. Én sohasem értettem egészen, hogy ez miért van így, amikor az elmélet tételeit olvastam. Azt ugyan értettem, hogy ez mit jelent, csak azt nem értettem, hogy ez hogyan következik az elmélet tételeiből. Így már nyilvánvaló, hiszen ez csak azért lehet így, mert a mozgás maga energia, így mozgás közben az anyag értelemszerűen energiává válik és idővé, vagyis a tér ellentétévé. Nem véletlenül írta le Brandenstein Béla: „Bölcseleti alapvetés” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című könyvében, hogy az anyag téres objektum, vagyis az idő ellentétjéhez kapcsolódik. Ennek megfelelően az is értelemszerű, hogy ha a test mozog, akkor a többi tárgyhoz képest gyorsabban telik az idő, mert a mozgás = idő.
Így tehát a húrelmélettel szemben visszahelyeztük régi, jól megérdemelt helyébe a teret, vagyis a nyugati keresztény szemlélet egyetemes szimbólumát, ha igaz az elméletem. Hiszen a makrovilág ezentúl nem teljesen ugyanolyan, mint a mikrovilág, csak mi ezt nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág forrongásait, hanem a makrovilág a mikrovilágtól függetlenül létező valóság. Csak azért létezik vele mégis egységben, mert a méretek csökkenésével fokozatos átmenet tapasztalható a makrovilág tulajdonságaitól a mikrovilág tulajdonságai felé. (Nem tudok róla, hogy ezt az elméletet bármilyen fizikai kísérlet alátámasztaná, ezt csak az én intuícióm mondja így.)
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával? Akkord Kiadó, 2011.
Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Metzger László Csaba: A pszichohistória alapjai, Magánkiadás, 2009.
Ajánlott további írásaim:
Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet, amely távolságot feltételez az Istenség és a világ között, erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik, ami a nyugati művészet formáin is megmutatkozik. Vonzódik a szabályos ésszerű formák iránt. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
A panteista szemlélet tehát a modern fizikának mindkét nagy elméletében benne gyökeredzik. Így a relativitáselméletben is, de leginkább a kvantummechanikában. A modern fizika egyik legfőbb törekvése az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése. A relativitáselmélet a fizikai világ makroszintű rendszereit írja le. A bolygókat, a csillagokat, és a gravitációt, vagyis ebből következően a teret, hiszen a gravitáció a relativitáselmélet szerint nem más, mint a tér görbülete. A két elmélet pedig azért összeegyeztethetetlen, mert mint ahogy leírtam az atomi szinteken, amiket a kvantummechanika ír le állandó változás, forrongás és a fent leírt bizarr fizikai jelenségek tapasztalhatóak.
A fizika makroszintjein, vagyis a bolygók, csillagok, galaxisok szintjén pedig elegáns, szabályos formák, lassabb, követhetőbb mozgás, akárcsak a nyugati művészet formáiban. A kettő nem egyeztethető össze. A két modern elmélet összeegyeztetésére tett legismertebb kísérlet a húrelmélet, amelynek mára már rengeteg változata alakult ki. A húrelméletről hosszan lehetne írni. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy ez az elmélet azt mondja ki, hogy világunk, vagyis a tér az idő és az anyag a mikroszinteken apró, rezgő energiahúrokból áll. Ezeket a húrokat úgy kell elképzelni, mint a gitár, vagy a hegedű húrjait, és ezeknek a húroknak a rezgései alkotják a fizikai világ jelenségeit, vagyis a teret, az időt és az anyagot.
Ez az elmélet a fizikusok szerint azért egyesíti a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, mert a húrok rezgései az atomi világ viharos forrongásait, és változásait az atomi méreteken elkenik, és ezért mi itt a makroszinteken nem érzékeljük, hogy a világ valójában nem olyan szabályos és elegáns, mint amilyennek látjuk, hanem vadul forrongó, és káoszszerű. Ezt úgy kell elképzelni, mint a csiszolt márványlap felületét, mely nagyon kicsi mikro méreteken szabálytalan és göcsörtös, de mi mégis teljesen simának érzékeljük, mert csak nagyon kicsi méreteken szabálytalan tehát el van kenve ez a szabálytalanság. Ez egy kicsit rossz példa volt a húrelmélet szemléltetésére, de valahogy így kell elképzelni.
Miért fontos ez az elmélet a témánk szempontjából? Azért, mert ez az elmélet a mikrovilág, vagyis a kvantummechanika dominanciáját tolja előtérbe, amely a panteisztikus szemlélethez áll közelebb. Hiszen lényegében azt mondja ki, hogy a fizika világban a makrojelenségek is egészen olyanok, mint a mikrojelenségek, csak ezt mi nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág vad forrongásait. Továbbá a mikrovilágra jellemző inkább a változás és a forrongás, amely a keleti panteista szemlélet jellemvonása, és a fizikai világ makroszintjeire jellemző a szabályosság és az elegancia, amely a világ és az Istenség között távolságot feltételező nyugati és keresztény geometrikus, térhez kötődő szemlélet jellemvonása.
A húrelméletnek a keleti gondolkodáshoz való fokozott kötődését jelzi az is, hogy háromnál több térdimenziók, a miénkkel párhuzamos univerzumok következnek belőle. Ezek a keleti gondolkodás jellemvonásai, amely a látható válóság mögött másfajta további valóságokat akar meglátni. Ahhoz tehát, hogy végrehajtsuk a címben kitűzött feladatot, és igazoljuk a keresztény fizika létjogosultságát olyan egyesítési elméletet kell kidolgoznunk, amely megdönti a húrelméletet, ami egyébként amúgy sem bizonyított, és a makrovilág geometrikus szabályosságának és eleganciájának dominanciáját tolja előtérbe.
Így hát a fő kérdés az, hogy igaz e egyáltalán a húrelmélet. Ezzel kapcsolatban Lee Smolin: „Mi a gubanc a fizikával?” című könyvét érdemes elolvasni. Ebben arról ír, hogy korunkra a fizika fejlődése tulajdonképpen megállt, és ezért a húrelmélet szinte teljes dominanciáját teszi felelőssé a tudományos életben. Ez az elmélet már évtizedek óta úralja az egyetemi katedrákat, pedig Smolin szerint nincs rendesen megfogalmazva, továbbá kísérletileg ellenőrizhetetlen, és egyes tudományos megfigyeléseknek is ellentmond, mint például hogy az univerzum gyorsulva tágul.
Viszont aki ma tudósként nem ezt a kutatási irányt választja, az nem kap egyetemi katedrát, vagyis a karrierjével játszik. Hogy ez miért van így arra Smolin szerint maguk a tudósok azt a választ adják, hogy gyönyörű matematikai struktúrák rejlenek benne, de ez még nem biztosíték az elmélet helyességére, mert volt már rá példa a tudománytörténetben, hogy egy elmélet matematikailag szép volt, de nem volt helyes. Maga Smolin pedig különféle csoportszociológiai és szervezetszociológiai indokokat hoz fel ennek a magyarázatára.
Nekem inkább az a gyanúm, hogy éppen azért ragaszkodnak a tudósok ehhez az elmélethez, mert a pogány, panteista szemléletet tolja előtérbe, hiszen a tudomány a modern korban inkább ideológia, mint az igazságkeresés objektív megnyilvánulása, de ez csak az én véleményem. Smolin sajátos szubjektív ellenérzését is kifejti az elmélettel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a húrelmélet tulajdonképpen nem is fizika, inkább csak matematika. A fizika művelőit ugyanis két részre osztja: a technikai munkásokra, és az úgynevezett látnokokra. A technikai munkások az új elképzelések matematikai ellenőrzését, a fizikához kapcsolódó új matematikai struktúrák elkészítését végzik.
Ők azok, akik az általános iskolától az egyetemig minden matematikai feladatot a leggyorsabban és a legpontosabban oldanak meg, tehát ebben nagy tehetséget mutatnak. A látnokok pedig azok az emberek, akik a fizikai jelenségek mélyére látnak, és így új összefüggéseket látnak meg, mint például hogy mi a tér, mi az idő, vagy, hogy mi az energia, és ehhez nem elég az, hogy minden matematikai feladatot meg tudjanak oldani, amit eléjük raknak, hanem elsősorban filozófiai előképzettség, és filozofikus alkat kell hozzá. A látnokok sok esetben nem is jók matematikából, mint ahogy Einstein sem volt jó belőle. Ha nem fizikusok lettek volna belőlük, akkor művészek, írok vagy teológusok.
A húrelmélet ennek megfelelően csak matematikai elmélet, hiszen nem mond semmi újat a fizikai jelenségek természetéről, mert ahhoz például, hogy megállapítsuk, hogy a húrok rezgései bizonyos méretek alatt elkenik az atomi szinteken meglévő forrongásokat csak matematikai számolgatásokra van szükség, nem a fizikai jelenségek természetéről való filozófiai elmélkedésre. Smolin szerint ennek megfelelően vissza kellene térni a fizika régi, filozófikus szemléletű művelésére, ahogy még Einstein művelte a fizikát. Új látnokokra van szükség a fizikában, ahogy mondja, és ennek megfelelően nem kell felhagyni a húrelmélet kutatásával sem, de más nézetek vizsgálatának is teret kellene engedni a fizikában.
Smolin szerint nem sok esély van rá, hogy a húrelmélet valaha is kísérleti igazolást nyer, és matematikai bűvészkedéssel el lehet érni ugyan, hogy az elméletet cáfolni sem lehessen egyértelműen. Viszont, ha olyan elmélet is kötelezően polgárjogot nyerhet a fizikában, amit nem igazolhatunk kísérletileg, akkor el kell törölnünk a tudomány hagyományos etikai irányelveit, miszerint csak az egyértelmű tudományos bizonyítékoknak hihetünk, és a tudomány inkább a boszorkánysághoz, vagy az okkultizmushoz válik hasonlatossá, ahol nem szükségesek a bizonyítékok csak a tétel igazságában való hit.
Mi tehát az igazság, ha a húrelmélet nem helyes, és az igazság megegyezik e a fent megfogalmazott kritériumoknak, hogy a makrovilág tulajdonságait tolja előtérbe a fizikai világban, hogy ezzel érvényt szerezhessünk az új európai és keresztény fizikának a panteista fizikával szemben? Továbbá megfelel e annak a kritériumnak is, amit Smolin írt le, hogy ne csak matematikai struktúra legyen, hanem valami újat mondjon a fizikai jelenségek: tér, idő, energia stb. természetéről is?
Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.
Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.
Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy másik régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/ című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
Ezt a gondolatot továbbépítve pedig már meg is van kérdésünkre a megoldás. Lee Smolin a fent említett könyvében arról is írt többek között, hogy szerinte az idő természetét kell tüzetesen megismernünk ahhoz, hogy megleljük a relitivitáselmélet és a kvantummechanika egyesítésének magyarázatát. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Ez azt jelenti, hogy az idő lényegében egy a háromdimenziós tér irányaihoz (hosszúság, szélesség, magasság) hasonló új irány. Így ha egy test a térben nem egy helyben áll, hanem mozog, akkor tulajdonképpen nem csak térben, hanem időben is jelen lesz, vagyis az idő irányába is mozogni fog, amikor pedig egy helyben áll akkor van csak jelen teljes egészében a háromdimenziós térben, mert a tér és az idő egységes inerciarendszert képeznek.
Továbbá ahogy a tárgy egyre gyorsabban mozog annál inkább jelen lesz az időben, vagyis egyre inkább az idő irányába fog mozogni, és nem a háromdimenziós tér irányaiba. Smolin szerint ezt a tételt kellene megdönteni ahhoz, hogy az egyesített elméletet megleljük. A fent leírt gondolataimat követve mi van akkor, ha Einstein tévedett, és az idő nem a tér negyedik dimenziója, hanem a komplementere, amely a méretek csökkenésével válik egyre inkább térből idővé. Komplementer alatt itt például a színátmenetekre kell gondolni, amikor a kék szín lassan pirosba megy át, vagy a zöld sárgába ahogy a történelemben is az idő térré változik, hogy így ölelkezzen az örökkévalósággal. Mint ahogy fent már leírtam nagyon kis méreteknél nagyon nagy sebességű mozgások, forrongások tapasztalhatóak, nagy méreteknél pedig a galaxisok, csillagok világában csak lassú, komótos mozgás tapasztalható.
Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a méretek csökkenésével az idő egyre gyorsabban telik, vagyis a színátmenetekhez hasonlóan a tér lassan idővé válik. A skolasztikusok szerint Isten végtelen, és térként gondolták el Istent, továbbá az örökkévalóságban, vagyis Isten birodalmában időtlenség van, vagyis nem múlik az idő. Így tehát ha a tér méretei végtelenné válnak, akkor megszűnik létezni az idő, ha pedig közeledünk a végtelenül kicsi méretekhez egyre inkább csak az idő lesz jelen. „A modern matematika és a keleti vallások kapcsolata” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/04/modern-matematika-es-keleti-vallasok.html című cikkemben leírtam, hogy a végtelenül kicsi méreteknél egyre inkább a kvantummechanika törvényszerűségei érvényesülnek még a matematikai struktúrák esetében is.
Azonban az igazi egyesítéshez itt annak is teljesülnie kell, hogy a mozgás egyenlő legyen az idővel, az idő pedig az energiával, hiszen az atomi méreteken már csak óriási energiaáramlások vannak. Ezt a puszta józan ész alapján is beláthatjuk, hiszen az ókori görög filozófusok az időt mozgásként értelmezték, mozgás pedig csak energia ráhatás útján jöhet létre. Tehát az idő egyenlő a mozgással, a mozgás pedig az energiával.
Így a méretek csökkenésével a tér egyre inkább idővé, és ezzel együtt energiává válik. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy minél gyorsabban mozog egy test, annál inkább energiává változik át az anyagból. Én sohasem értettem egészen, hogy ez miért van így, amikor az elmélet tételeit olvastam. Azt ugyan értettem, hogy ez mit jelent, csak azt nem értettem, hogy ez hogyan következik az elmélet tételeiből. Így már nyilvánvaló, hiszen ez csak azért lehet így, mert a mozgás maga energia, így mozgás közben az anyag értelemszerűen energiává válik és idővé, vagyis a tér ellentétévé. Nem véletlenül írta le Brandenstein Béla: „Bölcseleti alapvetés” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című könyvében, hogy az anyag téres objektum, vagyis az idő ellentétjéhez kapcsolódik. Ennek megfelelően az is értelemszerű, hogy ha a test mozog, akkor a többi tárgyhoz képest gyorsabban telik az idő, mert a mozgás = idő.
Így tehát a húrelmélettel szemben visszahelyeztük régi, jól megérdemelt helyébe a teret, vagyis a nyugati keresztény szemlélet egyetemes szimbólumát, ha igaz az elméletem. Hiszen a makrovilág ezentúl nem teljesen ugyanolyan, mint a mikrovilág, csak mi ezt nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág forrongásait, hanem a makrovilág a mikrovilágtól függetlenül létező valóság. Csak azért létezik vele mégis egységben, mert a méretek csökkenésével fokozatos átmenet tapasztalható a makrovilág tulajdonságaitól a mikrovilág tulajdonságai felé. (Nem tudok róla, hogy ezt az elméletet bármilyen fizikai kísérlet alátámasztaná, ezt csak az én intuícióm mondja így.)
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával? Akkord Kiadó, 2011.
Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Metzger László Csaba: A pszichohistória alapjai, Magánkiadás, 2009.
Ajánlott további írásaim:
Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
2012. június 9., szombat
A tudományos – technikai forradalmak és a gazdasági ciklusok összefüggései
B. M. Kedrov szovjet tudományfilozófus a természettudományos forradalmakat úgy jellemzi, mint átmeneteket a közvetlen tapasztalati szemléletből az absztrakt szemléletbe. Az első tudományos forradalom esetében például, amikor felfedezték, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül, semmi más nem történt, mint hogy a tudomány túllépett azon a szemléleten, amely a közvetlen érzéki tapasztalatból ered, mert a látszat nyilvánvalóan azt mondta, hogy a Nap forog a Föld körül, és a látszat mögött meglátta az eddig láthatatlan valóságot.
Ez nagyon hasonlít a különféle gnosztikus irányzatok gondolkodásmódjára, akik a gonosz anyagi világ látszata mögött akarják meglátni a szellemi valóságot. Sokan utaltak már előttem a modern természettudományok gnosztikus gyökereire. Visszatérve Kedrov elméletére, leírja, hogy ez az első tudományos forradalom a csillagászat rohamos fejlődését vonta maga után, ahol az új tudományos eredmények a XIX. századra a Newton-i mechanikában, vagyis a klasszikus fizikában új látszatvalósággá szilárdultak, ahol a mikrovilág, vagyis az atomok világa ugyanolyan szerkezetű, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és bolygók világa.
Ezt az új látszatvalóságot törte meg a második tudományos forradalom, vagyis a kvantumfizika kialakulása, ahol az atomi világ már egész más szerkezetet ölt, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és a bolygók világa. Tehát Kedrov szerint a tudományos forradalmak így haladnak előre. Egyes tudósok a látszatvalóság mögött meglátják az igazi valóságot, majd az így felszínre került tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak, hogy aztán egy új tudós ezek mögött megint meglássa az igazi valóságot, és így tovább.
Vegyük szemügyre most a technikában végbemenő forradalmakat. Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Tehát a technika fejlődésében az anyag és a szellem váltakozása figyelhető meg, ez láthatóan analógiában áll a Kedrov által felvázolt természettudományos forradalmakkal. Ahogy már utaltam a modern természettudományok gnosztikus gyökereire, ahol a tudományos forradalmaknál a látszat mögött meglátott valóság egybeesik a gnosztikusok azon törekvésével, hogy a gonosz anyagi világ látszata mögött meglássák a szellemi világot, és valóban az első technikai forradalom a textilipar, vagyis a szellem jegyében állt, ahogy azt más leírtam. Ezzel analógiában az első tudományos forradalom is a látszat mögött meglátott új valóságokra épült, ami analógiában áll a gnosztikusok szellemi világ utáni vágyával.
A második tudományos forradalomban az első tudományos forradalmak csillagászati eredményei új látszatvalósággá szilárdultak a Newton-i mechanikában. A mechanikai szemlélet pedig analógiában áll a második technikai forradalom szemléletével, amely szintén a mechanikára épül, és az anyag jegyében állt, hiszen a foszilis tüzelőanyagokra épült. A kvantummechanikai forradalom pedig a fent leírt gondolatokból levezetve megint csak egyértelműen a szellem jegyében állt, ahogy a vele párhuzamosan megvalósuló információs forradalom is a technikában. A következő anyagi jellegű technikai forradalom tehát valószínűleg a nanotechnológiában fog lejátszódni.
Ezzel párhuzamosan le kellene játszódnia egy újabb anyagi jellegű forradalomnak a természettudományokban is, ahol az eddig felhalmozódott tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak. Ez látszólag eddig nem valósult meg, mert manapság a húrelmélet divatozik a fizikában, ami extra dimenziókról, párhuzamos univerzumokról, tehát a látszatvalóság mögött meglátott új valóságokról szól. Ez azonban csak a látszat, mert a húrelmélet hitelességét egyre többen kétségbe vonják manapság a fizikában, és sokan más utakat próbálnak keresni, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok írni.
A természettudományokból a technikába áttevődő ciklikus forradalmaknak van egy mélyebb szintje is, amely a gazdaságban ölt testet. Erről Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev írt, aki a gazdaságban fellépő szokásos 8-10 éves ciklusok, vagyis a gazdasági recesszió és növekedés ciklusai mellett hosszabb ciklusokat is megállapított a gazdaságban, amelyek 40-80 évente jelentkeznek, és ezeket a technikában fellépő új forradalmakkal hozta kapcsolatba. Az egyes technikai találmányok termelésben betöltött szerepének kimerülése gazdasági recessziót idéz elő a világban, hogy azt az újabb találmányok megjelenése új gazdasági növekedést idézzenek elő. Bár Kondratyev több ilyen gazdasági ciklust feltételez, mint amit fent a technika és a tudomány területén felvázoltunk, az általa felvázolt technikai átalakulások szerintem illeszkednek az anyag és a szellem váltakozásának általános menetébe.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Wikipédia: Kondratyjev-ciklus http://hu.wikipedia.org/wiki/Kondratyjev-ciklus
B. M. Kedrov: Forradalmak a természettudományban, Kossuth Könyvkiadó, 1983.
A cikkhez ajánlott további írásaim:
Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html
Ez nagyon hasonlít a különféle gnosztikus irányzatok gondolkodásmódjára, akik a gonosz anyagi világ látszata mögött akarják meglátni a szellemi valóságot. Sokan utaltak már előttem a modern természettudományok gnosztikus gyökereire. Visszatérve Kedrov elméletére, leírja, hogy ez az első tudományos forradalom a csillagászat rohamos fejlődését vonta maga után, ahol az új tudományos eredmények a XIX. századra a Newton-i mechanikában, vagyis a klasszikus fizikában új látszatvalósággá szilárdultak, ahol a mikrovilág, vagyis az atomok világa ugyanolyan szerkezetű, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és bolygók világa.
Ezt az új látszatvalóságot törte meg a második tudományos forradalom, vagyis a kvantumfizika kialakulása, ahol az atomi világ már egész más szerkezetet ölt, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és a bolygók világa. Tehát Kedrov szerint a tudományos forradalmak így haladnak előre. Egyes tudósok a látszatvalóság mögött meglátják az igazi valóságot, majd az így felszínre került tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak, hogy aztán egy új tudós ezek mögött megint meglássa az igazi valóságot, és így tovább.
Vegyük szemügyre most a technikában végbemenő forradalmakat. Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Tehát a technika fejlődésében az anyag és a szellem váltakozása figyelhető meg, ez láthatóan analógiában áll a Kedrov által felvázolt természettudományos forradalmakkal. Ahogy már utaltam a modern természettudományok gnosztikus gyökereire, ahol a tudományos forradalmaknál a látszat mögött meglátott valóság egybeesik a gnosztikusok azon törekvésével, hogy a gonosz anyagi világ látszata mögött meglássák a szellemi világot, és valóban az első technikai forradalom a textilipar, vagyis a szellem jegyében állt, ahogy azt más leírtam. Ezzel analógiában az első tudományos forradalom is a látszat mögött meglátott új valóságokra épült, ami analógiában áll a gnosztikusok szellemi világ utáni vágyával.
A második tudományos forradalomban az első tudományos forradalmak csillagászati eredményei új látszatvalósággá szilárdultak a Newton-i mechanikában. A mechanikai szemlélet pedig analógiában áll a második technikai forradalom szemléletével, amely szintén a mechanikára épül, és az anyag jegyében állt, hiszen a foszilis tüzelőanyagokra épült. A kvantummechanikai forradalom pedig a fent leírt gondolatokból levezetve megint csak egyértelműen a szellem jegyében állt, ahogy a vele párhuzamosan megvalósuló információs forradalom is a technikában. A következő anyagi jellegű technikai forradalom tehát valószínűleg a nanotechnológiában fog lejátszódni.
Ezzel párhuzamosan le kellene játszódnia egy újabb anyagi jellegű forradalomnak a természettudományokban is, ahol az eddig felhalmozódott tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak. Ez látszólag eddig nem valósult meg, mert manapság a húrelmélet divatozik a fizikában, ami extra dimenziókról, párhuzamos univerzumokról, tehát a látszatvalóság mögött meglátott új valóságokról szól. Ez azonban csak a látszat, mert a húrelmélet hitelességét egyre többen kétségbe vonják manapság a fizikában, és sokan más utakat próbálnak keresni, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok írni.
A természettudományokból a technikába áttevődő ciklikus forradalmaknak van egy mélyebb szintje is, amely a gazdaságban ölt testet. Erről Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev írt, aki a gazdaságban fellépő szokásos 8-10 éves ciklusok, vagyis a gazdasági recesszió és növekedés ciklusai mellett hosszabb ciklusokat is megállapított a gazdaságban, amelyek 40-80 évente jelentkeznek, és ezeket a technikában fellépő új forradalmakkal hozta kapcsolatba. Az egyes technikai találmányok termelésben betöltött szerepének kimerülése gazdasági recessziót idéz elő a világban, hogy azt az újabb találmányok megjelenése új gazdasági növekedést idézzenek elő. Bár Kondratyev több ilyen gazdasági ciklust feltételez, mint amit fent a technika és a tudomány területén felvázoltunk, az általa felvázolt technikai átalakulások szerintem illeszkednek az anyag és a szellem váltakozásának általános menetébe.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Wikipédia: Kondratyjev-ciklus http://hu.wikipedia.org/wiki/Kondratyjev-ciklus
B. M. Kedrov: Forradalmak a természettudományban, Kossuth Könyvkiadó, 1983.
A cikkhez ajánlott további írásaim:
Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html
2012. június 3., vasárnap
A metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottsága Magyarországon
Egy nemrég a Kitartás.hu-n megjelent cikkben a metafizikai tradicionalizmusnak a kereszténységgel való összeegyeztethetetlenségét bizonyították. Én most ennek a mozgalomnak a magyarországi társadalmi és politikai életbe való beágyazottságát, a magyar helyzethez való viszonyát szeretném elemezni.
A metafizikai tradicionalizmus világnézeti elemzését a fent említett cikkben már részletesen elvégezték, de azért én is megpróbálom röviden bemutatni ezt a világnézeti rendszert. A metafizikai tradicionalizmus egy sajátos ezoterikus irányzat, aminek a létszemléleti alapja a szolipszizmus. Ez annyit jelent, hogy egyedül az emberi szubjektum, az én, vagy másként a tudat létezik, minden más, vagyis az egész tárgyi világ csak az emberi én, a szubjektum kivetülése, álma, ami a történelmi fejlődés során emanálódott, vagyis vetült ki az emberi énből.
A tradicionalista misztikus egyetlen célja pedig csak az lehet, hogy ebből az álomból felébredjen, megszabaduljon a tárgyi világ káprázatától, hogy így visszatérjen az aranykorba, amikor a lét, vagyis az emberi szubjektum, vagy másként a tudat és a tárgyi világ még nem vált ketté, hogy ezzel mintegy hatalmat szerezzen a tárgyi világ felett és Istenné válljon. Ebből a létszemléletből fakad a tradicionalisták sajátos történetszemlélete is, amely az egész emberi történelmet „involúcióként” visszafejlődésként, alászállásként értelmezi, hiszen az nem más, mint a tárgyi világ egyre fokozottabb uralomra jutása a tudat felett, ahol az ember egyre inkább beleragad a tárgyi világ káprázatába.
Tehát a történelem nem más, mint folyamatos tudati elhomályosulás, és szerintük ebből fakad minden szenvedés a történelemben. A szolipszizmus az, amivel egyben megkülönböztetik magukat a többi ezoterikus irányzattól. Azok ugyanis általában panteisták, akik szerint a világ nem annyira az emberi tudat, hanem inkább egyfajta személytelen ősszubsztanciának az emanációja, amit nevezhetünk Plotinosz szóhasználatával élve egynek, vagy a hinduizmus szóhasználatával élve brahmannak is.
Ők a panteizmustól határozottan elhatárolják magukat, szerintük a panteizmus ugyanúgy a tudati elhomályosulás terméke, mint a többi modern eszmerendszer, és szerintük a keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus), amelyeket a többi ezoterikus irányzathoz hasonlóan ők is favorizálnak, eredeti formájukban sohasem voltak panteisták, hanem mindig is a szolipszizmus létszemléletét vallották. Ebből a létszemléletből fakad a királyság eszméje iránti elkötelezettségük is. Az Istenkirály az ő szemükben az a személy, aki a leginkább fel tudott ébredni a tárgyi világ káprázatából, és aki így a leginkább megvalósította önmagában az aranykori egység eszméjét.
Így a király minden korban a legalkalmasabb egy birodalom vezetésére, és az ő ellene való lázadás, a különféle európai forradalmak és szabadságharcok a legnagyobb bűnnek számítanak a szemükben, így az újkori magyarországi forradalmak és szabadságharcok is, kivéve 1956-ot, mert az ellenforradalom volt pozitív értelemben véve, hiszen a királyság eszméje ellen lázadó kommunista rendszer ellen lázadt. Magyarországon pedig a Habsburg ház az egyetlen legitim királyi család, és így az ő visszatérésükért küzdenek.
A többi ezoterikus irányzattal ellentétben, akik számára az önmegvalósítás legfőbb eszköze a általában a meditáció vagy a vegetáriánus életmód, ők a harcos életmód mellett szálnak síkra, ezért is szimpatizálnak a középkori keresztény lovagrendekkel, különösen a templomos lovagrenddel, mert ezek szerintük a keresztény szellemiség legmagasabbrendű megnyilvánulásai voltak. Ezt leszámítva viszont a kereszténységgel úgy általában ellenséges viszonyban vannak, mert az a tárgyi világon kívüli személyes teremtő Istenség eszméjét vallja ellentétben az Istenség és az emberi tudat egységével.
A metafizikai tradicionalizmus magyarországi elterjesztője Hamvas Béla volt, mai magyar vezéralakjai pedig László András és Baranyi Tibor Imre. Ha nyomon követjük a különféle magyar internetes politikai honlapok híreit, eseményeit, akkor láthatjuk, hogy a metafizikai tradicionalizmus leginkább a nemzeti radikális oldallal fonódott össze a magyar politikai palettán, ami azért meglepő, mert a nemzeti radikális oldal a kuruc eszmék legradikálisabb terjesztői Magyarországon, a kurucok pedig hagyományosan Habsburg ellenes irányvonalat képviselnek.
Ahhoz, hogy a metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottságát átláthassuk, először is korunk egyik legfőbb gazdasági, technológiai és tudományos áramlatát, vagyis a információs társadalom megjelenését kell elemeznünk. Alvin Toffler a modern információs társadalom legfőbb kutatója szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Toffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Toffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Toffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparisítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Toffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kiscsalád, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.
Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Troffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Toffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.
Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.
Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Toffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt.
Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Troffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.
A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is, ami a kurucoknak az egyik legfőbb vesszőparipája. Toffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára.
A modern információs társadalom tehát felszámolja a régi ipari társadalmat, ennek következtében sokaknak megszűnik a munkahelye, sokakat elmagányosít, széles társadalmi rétegek alól húzza ki a talajt. Érdemes ezzel kapcsolatban feleleveníteni még az egyik legismertebb magyar filozófusnak: Brandenstein Bélának két írását, amelyek még az ipari korban születtek. Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása című cikkében. Végigelemzi Nietzsche kultúrakritikáját, majd a modern polgári liberális társadalmat elemzi, és keresztényellenességét leszámítva helyesnek találja Nietsche következtetéseit. A modern polgári társadalmat elemezve arra a megállapításra jut, hogy a modern társadalom rengeteg sok eszközt adott az ember kezébe, mind például: hihetetlenül fejlett technikát, demokráciát, szabadságjogokat.
Célokat viszont nem adott az ember kezébe, hogy ezeket az eszközöket mire használja. Pontosabban adott, de azok olyan célok, amelyek sohasem elégíthetik ki az embert. A modern liberális ideológia szószólói szerint például a haladás egyetlen célja az emberek jólétének, és kényelmének a lehető legmagasabb szintre való növelése. A kényelem, és az anyagi javak bősége, vagyis a jólét sohasem lehet cél, csak eszköz, mert az ember, ha dúskál is az anyagi javakban, de nincs cél, amelynek az érdekében használja őket, akkor csak a csömör és az unalom lesz az osztályrésze.
Immanuel Kant, azt írta, hogy az erkölcs gyakorlásának egyetlen értelme a kötelesség teljesítése, ami Brandenstein szerint olyan, mintha azt mondanánk, hogy a munka értelme egyedül maga a munka. Milyen cél elérésére használja tehát az ember az általa felhalmozott modern vívmányokat? Brandenstein szerint az európai ember sajátossága a végtelen felé való törekvés. A végtelen felé való törekvésnek pedig a folyamatos kultúrmunkában, a szépségnek, nagyságnak, erkölcsi erőnek folyamatos alakításában és alkotásában kell kiteljesednie.
Tehát követi Nietzsche-nek az emberfeletti ember eljövetelére vonatkozó nézeteit, a modern kapitalista polgárság sivár és konformista életével szemben, amely az ő értelmezésében a kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelenbe törekvő ember megtestesítője. Azzal a megkötéssel, hogy elveti Nietzsche-nek azokat a nézeteit, miszerint az emberfeletti ember világát a görög emberideál életre hívásával kellene megvalósítani. Ő ehelyett a keresztény kultúra és értékteremtő eszmény talaján áll. Ennek megfelelően elutasítja mind a liberalizmust, amely az egyén túlzott szabadságát hangsúlyozza, megengedve, hogy minden emberi egyén külön utakon járjon ahelyett, hogy Európa nemzetei a közös célban egyesülnének.
Továbbá elutasítja az európai nacionalizmusokat, és nemzetiszocializmusokat, mint például Adolf Hitler rendszerét, amelyek a nemzeti és faji kollektívum alá akarják rendelni az embert, szintén elvetve a nemzetek és egyének közös célra irányultságát, és közös célban való egyesülését. Ugyanígy elutasítja természetesen a kommunista kollektivizmust is, amely pedig a munkaközösség alá akarja rendelni az embert. A kultúra és értékteremtő ember világának megvalósítását egymás mellett élő hivatásrendek, hivatáskörök életre hívásával akarja elérni Európa és a világ területén, amelyeknek mind küldetésük van a saját területükön a kultúra és értékteremtés terén. A hivatáskörök létesítése által pedig minden nemzet és faj bevonható, és a közös célban egyesíthető, a középkori keresztény Impérium Romanum mintájára. Ebben pedig Hitler, vagy Sztálin sivár szocialista rendszerei helyett Benito Mussolini fasiszta államát tekinti mintaképnek.
Kornis Gyula: Tudomány és társadalom című művében arról ír, hogy az olasz fasizmust gyakran egybemossák a szovjet kommunizmussal, pedig a szovjet kommunizmussal ellentétben nem volt materialista, hiszen míg a szovjet kommunizmus csak gazdasági fogalmakban tudott gondolkodni, addig az olasz fasizmust a szellem hatotta át. A heroikus erkölcsiség talaján állt, amely nem fogad el semmilyen henyélést vagy évhajhászást, hanem a magasabb rendű eszmékért való harcot és önfeláldozást hirdeti. Ezeknek a heroikus energiáknak pedig az állam erővonalain kell kiteljesedniük, hogy így éledjen újjá az ókori római állameszmény az impérium.
Tehát így adhatnánk célt azoknak az eszközöknek, amelyeket a modern kor létrehozott, ezek közül az eszközök közül pedig Brandenstein nagyon fontos szerepet tulajdonít a technikának. Technika és erkölcs című cikkében megjegyzi, hogy manapság a technikát sokan kárhoztatják, hiszen az iparban a gépek megjelenése kiiktatta az ember alkotó tevékenységét a munkafolyamatból, amely a régi kézműves korokban még megvolt, hiszen a modern iparban lényegében a gép dolgozik az ember helyett, és a gépsor puszta alkatrészévé tette az embert, örömtelenné téve ezzel a munkát. A technikai fejlődés pártolói pedig azt hangoztatják, hogy a technika egyre kényelmesebbé teszi az életünket, és az anyagi javak bőségével halmoz el minket. Mindkét nézet azt tükrözi, hogy az ember még szellemileg nem nőtt fel ahhoz, hogy a technikát a maga teljességében tudja hasznosítani.
Azok, akik csak a munkafolyamat elembertelenítőjét látják a technikában, nem tudják, akik meg csak a kényelmes élet elhozóját látják, a technikában nem akarják meglátni a technikában azt a szellemi erőt, amely az eljövendő új kultúrkorszakok kultúrateremtő eszközévé tehetné a technikát. Ehhez az kellene, hogy az ember szellemileg felnőjön az általa létrehozott technikához. Mivel a technika és erkölcs viszonylatában meg kell jegyezni, hogy a technika a modern munkafolyamatokban az utilitaristák nézeteivel ellentétben, akik csak a kényelemteremtés eszközét látják benne, rendkívüli fegyelmező erővel bír. A modern gépek kezelése és felügyelete, erősen igénybe veszi az ember figyelmét, és testi erejét, ami jól mutatja a technika fegyelmező erejét.
Ez pedig arra utal, hogy a technikában meg van az a lehetőség, hogy a modern gazdag léhűtők kényelemnövelő eszköze, vagy a modern elzüllött proletariátus munkájának elembertelenítő eszköze helyett a jövendő kultúrkorszakok fegyelmezett és öntudatos kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelen felé törekvő emberének eszköze legyen. Az ipari korban tehát sokan a technikát kárhoztatták, mint a legfőbb elembertelenítő tényezőt, manapság pedig sokan az ipari társadalmat felszámoló információs társadalomban látják ugyanezt.
Abban a korban a konzervatív filozófusok és a fasiszták egy része, köztük Brandenstein Béla azt az orvosságot javasolta erre, hogy ahelyett, hogy elembertelenítő tényezőként tekintenénk a technikára, lássuk meg benne a fegyelmező, és magasba lendítő erőt. Mussolini a heroikus erkölcsiségnek az állam erővonalain való kibontakozását, Brandenstein a technika és a kultúra erővonalain való kibontakozását javasolta. Akkor tehát manapság mi más lenne erre az orvosság, mint hogy az információ, vagyis a semmi erővonalain bontakoztassuk ki önmagunkat, hiszen az ipar leépül, a közösségek szétbomlanak, így nem marad más, mint a lecsupaszított én, amiben az ember megkapaszkodhat.
Éppen ezt ajánlja a metafizikai tradicionalizmus, hiszen nem mást mutat kiútként számunkra, mint a tárgyi világ káprázatából való felébredést, hogy aztán a semmit meglátva hatalmat kapjunk a tárgyi világ fellett, vagyis a semmi erővonalain keresztül való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti, azután, hogy megláttuk a semmiben a felfelé lendítő erőt, ahol a semmit az információ testesíti meg. Ebben pedig valóban különbözik a többi ezoterikus irányzattól, hiszen míg azok a meditációt, a vegetáriánus életmódot, tehát a személytelen abszolútumban, a semmiben való teljes feloldódást hirdetik, addig a metafizikai tradicionalizmus a semmi erővonalain való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti. Így az ipari kor fasiszta eszméivel való analógiában akár információs fasizmusnak is nevezhetjük a metafizikai tradicionalizmust.
Ez tehát a metafizikai tradicionalizmus társadalomba való beágyazottságának első szintje, hogy az információt, amely alapvetően a baloldali, liberális társadalom építőköve a jobboldali beállítottságú ember számára elfogadhatóvá tegye. Itt pedig, bár én nem akarok összeesküvés elméleteket gyártani, de akár a baloldallal való összefonódásra is gyanakodhatunk, hogy mindezzel a metafizikai tradicionalizmus végeredményben azt idézze elő, hogy azok az emberek, akik a baloldal és az információs társadalom előretörése következtében elvesztették az állásukat, kicsúszott a lábuk alól a talaj, a metafizikai önmegvalósítás útján ezt egyfajta szabadságként éljék meg, és továbbra is a baloldalra szavazzanak.
Elemeznünk kell még a metafizikai tradicionalizmusnak a nemzeti radikális oldallal való összefonódását is. Ez, mint már említettem nagyon érdekes kérdés, mert a nemzeti radikalizmus, vagyis a kuruc mozgalom alapvetően Habsburg ellenes irányzat, a metafizikai tradicionalizmus pedig alapvetően Habsburg párti irányzat. Ehhez elemeznünk kell a nemzeti radikalizmusnak, a mai magyarországi baloldalnak, és a Habsburg háznak a vallási, politikai és társadalmi hátterét. A nemzeti radikális oldal, mint ahogy már leírtam a régi magyar kuruc mozgalomnak az örököse. A Habsburg ellenes kurucok főként a kelet-magyarországi, református magyarok közül kerültek ki.
Éppen ezért sokan a régi kuruc-Habsburg, vagy kuruc-labanc ellentétet egyszerűen protstáns-katolikus ellentétnek tekintették, hiszen a Habsburgok mindig is Magyarország rekatolizálására törekedtek. Ez sok tekintetben hibás álláspont. A kurucok nemcsak a katolicizmust, hanem úgy általában az egész nyugati társadalmat elutasították, legyen az katolikus, vagy protestáns.
Ennek a hátterében a magyar protestantizmusnak a nyugati protestantizmustól egészen eltérő belső jellegzetességei állnak. Max Weber írta, hogy a predesztináció tanítása szerint Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket. Ez a vallásos szemlélet nyugaton a kapitalista fejlődéssel kéz a kézben járt együtt.
A predestináció tana a magyar kálvinizmusban is jelen volt, de nem járt együtt a kapitalista fejlődéssel. A magyar kálvinizmus földműves vallás volt, és maradt mindmáig. Ennek mélyre ható kulturális gyökerei vannak a magyar jellemben, amely az iszlámmal rokonítja a magyar kálvinizmust. A magyar jellemről részletesen „A történetiség és a plaszticitás egysége a magyar szellemben (egyben)” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/a-tortenetiseg-es-a-plaszticitas-egysege-a-magyar-szellemben-_egyben_.html című cikkemben olvashatnak.
A predestináció azzal, hogy az emberi sors eleve elrendeltségét hirdeti az isteni kegyelem által, egyben Isten végtelen hatalmát is hirdeti az ember felett, vagyis az ember és az Isten távolságát hirdeti, amely a gnosztikus szemlélet átformált megjelenési módja. A gnosztikusok egy ókori keleti vallási csoportosulás voltak, akik az anyagi és a szellemi világ végletes ellentétét hirdették, ahol az anyagi világ jelenti a gonoszt, a szellemi világ pedig a jót, és az emberi lélek sajátos bukás eredményeképpen került a gonosz anyagi világba, ahol életének egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis útján visszakerüljön őshazájába, a szellemi világba.
Az európai kálvinizmusban, az iszlámban, és a zsidó vallásban az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságában, vagyis a predestinációban öltött testet. Azonban míg a zsidó vallásban és a nyugati protestantizmusban Isten tiszta szellemként van jelen, tehát a szellemet nem szennyezi be a természet, addig az iszlámban és a magyar kálvinizmusban jelen van a természet, hiszen mint ahogy már leírtam a magyar protestantizmus földműves vallás volt. A belőle kinövő további magyar újpogány szekták pedig egyenesen természetimádó jelleget öltenek. A keleti iszlám művészet külsőségei, és a túlvilágképük pedig szintén olyan érzékien burjánzó formát öltenek, amely csak a természetben van jelen.
Tehát a magyar kálvinizmusban a szellemet a természet hatja át, akárcsak az iszlámban, ezért van az, hogy a magyar kálvinisták gyűlölnek mindent, ami nyugati, legyen az katolikus, vagy protestáns, mert egész más kulturális tradíciót hordoznak, mint a nyugat, és egyetlen céljuk az, hogy a magyarságot visszavezessék keleti gyökereihez. Mai utódjaikat a nemzeti radikálisokat sokan szélsőjobboldali, vagy nemzetiszocialista pártnak tartják. Ez óriási tévedés. A nemzetiszocialisták a szocialista és indusztriális, vagyis ipari állam hívei voltak, nem a földműves államé. Ezt a gondolatkört követve voltak kapitalizmusellenesek. Tényleg faji alapelveket vallottak, és mindamellett nem voltak nyugatellenesek, éppen hogy a nyugati civilizáció megmentését tűzték ki célul.
A magyar nemzeti radikálisok viszont idegenkednek az ipari társadalomtól, és kapitalizmusellenességük alapvetően nyugatellenességből fakad, mint ahogy a zsidóellenességük is a nyugati civilizáció elvetésén alapul, és így az sem konkrétan faji alapú, mert zsidókat is befogadnak maguk közé, ha az ő nézeteiket vallja, mint ahogy cigányokat is. Tehát a nemzeti radikálisok sokban valóban hasonló retorikát folytatnak, mint a nemzetiszocialisták, így például kapitalizmus vagy zsidóellenes szólamaikban, de ezt egész más indokból kifolyólag teszik, mint a nemzetiszocialisták. Míg a nemzetiszocialisták például azért szidalmazták a kapitalizmust, mert a szocialista indusztrializmus hívei voltak, addig a nemzeti radikálisok azért szidalmazzák, mert az nyugati. Tehát náluk első a nyugatellenesség, és az összes többi ennek van alárendelve, így nem tekinthetőek a német nemzetiszocializmus örököseinek.
Át kell térnünk a Habsburg házra. A Habsburg, és általában az osztrák szellemiséget, mint ahogy általában a német gondolkodást, két, egymással sok tekintetben ellentétes elem alkotja, a katolicizmusban gyökeredző tekintélytisztelet egyfelől, másfelől pedig a liberalizmus. A Habsburg házat a legnagyobb európai katolikus dinasztiának tekintik. Ez a katolikus vallásosság azonban nem annyira a katolicizmus vallásos tartalmának szól, hanem inkább a benne rejlő dogmatizmusnak és tekintélyelvnek. A Habsburg házat sok tekintetben az a meggyőződés vezette a katolicizmus irányába, hogy kell lennie az emberi tömegek felett egy megfellebbezhetetlen igazságnak, amelyet mindenkinek követnie kell, hogy ezzel megfékezzék az emberi tömegek olykor felszínre törő alantas ösztöneit.
Hofbauer az osztrák jezsuita szerzetes dolgozta ki az osztrák katolikus szellemiség alapjait, és ez a szellemiség végigvonul szinte az egész osztrák és osztrák kötődésű értelmiségi vonalon. Hofbauertől egészen Hayekig az osztrák liberális gondolkodóig. A liberalizmus és a tekintélytisztelet kettőssége. Metternich osztrák kancellár is a tekintélyelvet dicsérte a katolicizmusban, amely megfékezi a tömegek alantas ösztöneit, és nem annyira annak vallási tartalmát. Friedrich August von Hayek pedig a liberalizmus, vagyis a parancsuralom ellentétének egyik leghűségesebb híve volt, gondolkodásában mégis a liberalizmus keretei között bontakozik ki valamiféle új rend. Tehát itt is a liberalizmus és a tekintélytisztelet szintéziséről van szó. Továbbá a mi Széchenyinkre is hatott az osztrák liberális szellemiség, hiszen ennek hatására került kapcsolatba az angol kapitalista polgári gondolkodással.
Ez a tény pedig érdekes fejleményeket indított el a magyar történelemben a magyar liberális gondolkodás és a kuruc mozgalom viszonylatában. Egészen a XX. század elejéig a kuruc mozgalom és a magyar liberalizmus között, amelyet a Magyarországra települt szabadkőművesség kezdett terjeszteni hazánkban szövetség volt abban a tekintetben, hogy a Habsburgokat el kell távolítani Magyarország éléről. A kurucok szakítani akartak végleg a nyugattal, hogy a magyarságot visszavezessék keleti gyökereikhez. A liberális szabadkőművességnek pedig nem tetszett a Habsburg ház katolikus tekintélytisztelete, ezért szövetség alakult ki közöttük. Akkoriban sok református is belépett a szabadkőműves páholyokba, köztük Ady Endre is.
A Habsburg ház trónfosztása után viszont ez a szövetség felbomlott, mert a szabadkőművesség további célja a Habsburg ház megdöntése után a liberális kapitalizmus kiépítése volt Magyarországon, amiben már nem találtak szövetségesre a református kurucokban, mert a magyar kálvinizmus megmaradt földműves vallásnak. Ekkor korábbi ellenségeik felé fordultak, és ha nem is kötöttek velük szövetséget, de sok szempontból az osztrák-Habsburg karakterből építették fel saját szellemiségüket, úgy hogy kidobták belőle a katolikus tekintélyelvet, és meghagyták a liberalizmust.
Hogy ez mennyire így van, ahhoz érdemes elolvasni a századelőn élt liberális és szabadkőműves, továbbá zsidó származású filozófus Jászi Oszkár: A monarchia jövője című művét. Ebben arról ír, hogy a monarchiát demokratizálni kell. Tehát meg kell szüntetni benne a feudalizmust, és érvényesíteni kell benne a polgári jogokat minden nemzetiség számára, hogy kultúrájukat, és gazdaságukat a kornak megfelelően fejleszthessék, de a monarchia kereteit meg kell őrizni. Tehát Jászi végeredményben nem akarja megszüntetni magát a Habsburg-monarchiát, csak meg akarja szüntetni benne a Habsburgok és a katolikus egyház szupremáciáját, és így lényegében egy liberális birodalmat akar létrehozni, ahol megmarad az osztrák liberalizmus a katolikus tekintélyelv nélkül.
A magyar liberalizmus osztrák gyökereit az is jól szemlélteti, hogy nemrég Gerő András a Habsburg Történeti Intézet vezetője, aki a liberális értelmiséghez tartozik a királyság visszaállítását szorgalmazta, igaz úgy hogy a király tényleges hatalmát nem állítja vissza, csak valamiféle köztársasági elnök félét csinál belőle. Ebből heves viták támadtak a különféle magyarországi monarchista honlapokon. Tehát a magyar liberalizmus, ha nem is szövetségese a Habsburg legitimizmusnak, de sok tekintetben belőle építkezik, a liberalizmus pedig régen szövetségese volt a kurucoknak. Kérdés, hogy újra helyre állt e a régi liberális-kuruc szövetség? Sok jel mutat arra, hogy igen. Most a Fidesz a közös ellenség. A kurucoknak azért, mert most az köti a magyarságot a nyugathoz, a liberálisoknak pedig azért, mert tradicionális elemekkel tölti meg az általában liberálisnak mondott polgári eszményt. Erről részletesen írtam az „Orbán Viktor: Egy az ország - Gyurcsány Ferenc: Útközben (összehasonlító elemzés)” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/orban-viktor_-egy-az-orszag---gyurcsany-ferenc_-utkozben-_osszehasonlito-elemzes_.html című cikkemben. Nem véletlen, hogy a nemzeti radikálisok, vagyis a Jobbik, és a liberálisok, vagyis az MSZP nagyon gyakran együtt szavaznak a parlamentben.
A Habsburg szellemiség, vagyis a liberalizmus és a tekintélytisztelet kettőssége egyébként analógiát mutat a német reformátornak Luthernek tanaival. Ott is két egymással ellentétes szemlélet ötvözéséről van szó. Luther Márton száműzött szinte mindent a katolicizmusból, ami által az ember önerejéből üdvözülhet. A jócselekedeteket, a szentségeket stb. Viszont az Isteni kegyelem egyoldalú hangsúlyozása mellett meghagyta a hitet. Az ember a hit által megigazulhat, és megismerheti Isten szándékát az ő üdvözülésének szempontjából.
A jócselekedetek, vagyis az erkölcsiség, mint az üdvözülés eszközének becsmérlésével, és a hit egyoldalú hangsúlyozásával az isteni kegyelem mellett, Luther lényegében a távol-keleti vallásokhoz tette hasonlatossá egyházának hitét, amiket a metafizikai tradicionalizmus is követ, amelyek szintén elutasítják a keresztény erkölcsiséget. Hiszen az önmagáért való, és náluk az erkölcs lényegében csak annyiban fontos, amennyiben az Istenség, pontosabban a személytelen spirituális szubsztancia felé emelik az embert, nincs önmagáért való értéke.
Ez Molnár Tamás: Pogány Kísértés című könyvében olvasható. A buddhistáknál az erkölcs nélküli meditáció Luthernél, pedig az erkölcs nélküli hit az, ami felfelé emel. Ez jól tükröződik a Lutherizmus társadalmi tanításaiban is, elutasították a katolikus egyház tekintélyét, de meghagyták a császári tekintély méltóságát. Ami tehát a Lutherizmusban az isteni kegyelem és a hit kettősségében ölt testet, azt a Habsburg szellemiségben a liberalizmus és a katolikus tekintélytisztelet kettőssége adja. Nem véletlen, hogy maga Hamvas Béla is eredetileg Lutheránus volt. Továbbá érdekes, hogy a kurucok és a metafizikai tradicionalisták által leginkább megvetett egyház a Hit Gyülekezete, ennek ellenére a Hit Gyülekezete tanításai is a Lutherizmussal, ezen keresztül pedig a metafizikai tradicionalisták által favorizált taoizmussal mutatnak rokonságot. Erről is részletesen írtam az „Újpogányság – Hit Gyülekezete – magyar baloldal – kelet barátság” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/ujpoganysag-----hit-gyulekezete-----magyar-baloldal-----kelet-baratsag.html című cikkemben.
A liberalizmusnak pedig ahogy már a cikk elején kifejtettem a legfőbb építőköve az információs társadalom, amihez a jobboldali gondolkodású fiatalokat mi más viszi közel, ha nem az információs fasizmus, vagyis a metafizikai tradicionalizmus. Így hozta össze a történelem a Magyarországon a kurucokat, a liberálisokat, a monarchistákat, illetve a metafizikai tradicionalistákat. Sokan talán paradoxont látnak az információs társadalom és a kuruc, vagy másképp az iszlám szellem szövetségében. Ezzel kapcsolatban azt kell, hogy mondjam, hogy az iszlám szellem és az információs társadalom, vagy annak régi európai csírái mindig is ambivalens viszonyban voltak egymással, vagyis hol üldözték egymást, hol meg szövetségesek voltak.
Az igaz például, hogy a Habsburg ház küzdött a legerélyesebben a magyarországi rekatolizációért, ugyanakkor a kelet-magyarországi református területek túlnyomórészt elmaradott földműves struktúráihoz nem akartak hozzányúlni, hogy elindítsák a magyar polgárosodást. Ebben még a katolikus Széchényivel is szembe mentek. Az igaz, hogy korunkban az információs társadalom őshazája: Amerika indítja a legtöbb háborút az iszlám országok ellen, viszont az információs társadalom előretörése nélkül, amely megbontotta az ipari társadalom által életre hívott etnikailag homogén nemzetállamokat, és multikulturális társadalommal cserélte fel őket, az iszlám sohasem kezdhetett volna el terjeszkedni Európában.
Alvin Toffler könyvének ismertetésekor említettem, hogy az információs társadalom előretörése részben az első hullámhoz, vagyis a földműves kor önellátó gazdálkodásához való visszatérést jelent. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy jóformán nincs olyan párt Magyarországon, amely jobban ostorozná a globalizációt, mint a Jobbik, de ha Toffler könyvének téziseit igaznak vesszük, akkor ők lényegében ugyanazt a társadalmi modellt állítják elénk a globalizációval szemben példaként, ami felé az információs társadalom előretörésével maga a globalizáció is halad. Az önellátó parasztgazdaságok rendszerét és ökológiai alapon álló társadalmat. Ha tüzetesebben elolvassuk az ezzel kapcsolatos írásaikat, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is a globalizációt, mint olyat ócsárolják, hanem a pénzt, a kamatot. Ez az alfája és az omegája az írásaiknak. A pénzügyi válság csak egy részjelensége a globalizációnak, nem maga a globalizáció.
Érdekes ezzel kapcsolatban megemlíteni a norvég tömeggyilkos Anders Breivik esetét is, aki az iszlám elleni harc nevében tömegmészárlást hajtott végre norvég baloldali fiatalok körében. Templomos lovagnak nevezi magát, akiket a metafizikai tradicionalisták is favorizálnak. Elméletileg az iszlám ellen harcol, mégsem muszlim bevándorlókat gyilkolt meg, hanem őshonos norvég fiatalokat, akikből még bármi lehet. Az információs társadalom termékeiért való rajongása közismert. Számítógépes játékokkal játszva gyakorolta be a későbbi tettét. Techno zenét hallgat. Állítólag szabadkőműves volt, és a homoszexuálisok házassága mellett propagált.
Tehát olyan eszméket propagál, amelyek miatt tulajdonképpen az Európára zúduló iszlám bevándorlást is elszenvedjük. Még olyan hírek is keringtek, hogy Magyarországon is járt, és a Jobbikkal is szimpatizált, annak ellenére, hogy a Jobbik iszlám barát, és sokak szerint tulajdonképpen az egész tettével az iszlám malmára hajtja a vizet, mert mártírt csinál vele a baloldali emberi jogvédőkből. Nem véletlen talán, hogy László András a magyarországi metafizikai tradicionalizmus egyik vezéregyénisége több cikkében arról írt, hogy a középkori keresztes hadjáratok idején a templomos lovagok és a muszlim harcosok a végső harc napja előtt baráti beszélgetést folytattak egymással, hiszen ők nem egymást, hanem csak a másikban rejlő sötétséget akarták kiirtani. Ez tehát a metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottságának második szintje, a jobboldali beállítottságúak, a baloldali liberálisok, és a nemzeti radikális oldal közötti közvetítés.
A metafizikai tradicionalizmus társadalomba való beágyazottságának tehát két szintje van. Az első szintje abban áll, hogy az információt, amely alapvetően a baloldali, liberális társadalom építőköve a jobboldali beállítottságú ember számára elfogadhatóvá tegye, jobboldalivá konvertálja. A második szintje pedig, a jobboldali beállítottságúak, a baloldali liberálisok, és a nemzeti radikális oldal közötti közvetítés. Szerintem ez így van, de lehet, hogy tévedek. Ez esetben elnézést kérek.
Felhasznált Irodalom:
Molnár Tamás: A pogány kísértés, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Brandenstein Béla: Technika és Erkölcs, Atheneum, 1939.
Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása, Magyar kultúra, 1933.
Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig http://www.hunfi.hu/nyiri/Europa_szelen_Hofbauer-Hayek.pdf
Jászi Oszkár: A monarchia jövője, Budapest, 1988.
Mihály Krisztián: Metafizikai tradíció és kereszténység http://kitartas.mozgalom.org/orokervenyu/metafizikai-tradicio-es-keresztenyseg
László András: A LOVAGI ÚT http://www.tradicio.org/kvintesszencia/trad99laszlolovagiut.htm
Raffay Ernő: Szabadkőművesek Trianon előtt, Kárpátia Stúdió Kft., 2010.
Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, Európa K., 2000.
Gerő András királyságot akar http://monarchista.blogspot.hu/2009/10/gero-andras-kiralysagot-akar.html
Breivik számítógépes játékokkal készült a mészárlásra http://hirek.msn.mainap.hu/kulfold/breivik-szamitogepes-jatekokkal-keszult-a-meszarlasra-13357/
Dögösnek tartja a magyar lányokat a norvég mészáros http://www.nlcafe.hu/ezvan/20110725/dogosnek_tartja_a_magyar_lanyokat_a_norveg_meszaros/
Anders Behring Breivik http://hu.metapedia.org/wiki/Anders_Behring_Breivik
Magyar barátja volt a norvég mészárosnak http://hvg.hu/vilag/20110724_anders_behring_breivik_magyar_kapcsolata
G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról Akadémiai Kiadó, 1979.
A metafizikai tradicionalizmus világnézeti elemzését a fent említett cikkben már részletesen elvégezték, de azért én is megpróbálom röviden bemutatni ezt a világnézeti rendszert. A metafizikai tradicionalizmus egy sajátos ezoterikus irányzat, aminek a létszemléleti alapja a szolipszizmus. Ez annyit jelent, hogy egyedül az emberi szubjektum, az én, vagy másként a tudat létezik, minden más, vagyis az egész tárgyi világ csak az emberi én, a szubjektum kivetülése, álma, ami a történelmi fejlődés során emanálódott, vagyis vetült ki az emberi énből.
A tradicionalista misztikus egyetlen célja pedig csak az lehet, hogy ebből az álomból felébredjen, megszabaduljon a tárgyi világ káprázatától, hogy így visszatérjen az aranykorba, amikor a lét, vagyis az emberi szubjektum, vagy másként a tudat és a tárgyi világ még nem vált ketté, hogy ezzel mintegy hatalmat szerezzen a tárgyi világ felett és Istenné válljon. Ebből a létszemléletből fakad a tradicionalisták sajátos történetszemlélete is, amely az egész emberi történelmet „involúcióként” visszafejlődésként, alászállásként értelmezi, hiszen az nem más, mint a tárgyi világ egyre fokozottabb uralomra jutása a tudat felett, ahol az ember egyre inkább beleragad a tárgyi világ káprázatába.
Tehát a történelem nem más, mint folyamatos tudati elhomályosulás, és szerintük ebből fakad minden szenvedés a történelemben. A szolipszizmus az, amivel egyben megkülönböztetik magukat a többi ezoterikus irányzattól. Azok ugyanis általában panteisták, akik szerint a világ nem annyira az emberi tudat, hanem inkább egyfajta személytelen ősszubsztanciának az emanációja, amit nevezhetünk Plotinosz szóhasználatával élve egynek, vagy a hinduizmus szóhasználatával élve brahmannak is.
Ők a panteizmustól határozottan elhatárolják magukat, szerintük a panteizmus ugyanúgy a tudati elhomályosulás terméke, mint a többi modern eszmerendszer, és szerintük a keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus), amelyeket a többi ezoterikus irányzathoz hasonlóan ők is favorizálnak, eredeti formájukban sohasem voltak panteisták, hanem mindig is a szolipszizmus létszemléletét vallották. Ebből a létszemléletből fakad a királyság eszméje iránti elkötelezettségük is. Az Istenkirály az ő szemükben az a személy, aki a leginkább fel tudott ébredni a tárgyi világ káprázatából, és aki így a leginkább megvalósította önmagában az aranykori egység eszméjét.
Így a király minden korban a legalkalmasabb egy birodalom vezetésére, és az ő ellene való lázadás, a különféle európai forradalmak és szabadságharcok a legnagyobb bűnnek számítanak a szemükben, így az újkori magyarországi forradalmak és szabadságharcok is, kivéve 1956-ot, mert az ellenforradalom volt pozitív értelemben véve, hiszen a királyság eszméje ellen lázadó kommunista rendszer ellen lázadt. Magyarországon pedig a Habsburg ház az egyetlen legitim királyi család, és így az ő visszatérésükért küzdenek.
A többi ezoterikus irányzattal ellentétben, akik számára az önmegvalósítás legfőbb eszköze a általában a meditáció vagy a vegetáriánus életmód, ők a harcos életmód mellett szálnak síkra, ezért is szimpatizálnak a középkori keresztény lovagrendekkel, különösen a templomos lovagrenddel, mert ezek szerintük a keresztény szellemiség legmagasabbrendű megnyilvánulásai voltak. Ezt leszámítva viszont a kereszténységgel úgy általában ellenséges viszonyban vannak, mert az a tárgyi világon kívüli személyes teremtő Istenség eszméjét vallja ellentétben az Istenség és az emberi tudat egységével.
A metafizikai tradicionalizmus magyarországi elterjesztője Hamvas Béla volt, mai magyar vezéralakjai pedig László András és Baranyi Tibor Imre. Ha nyomon követjük a különféle magyar internetes politikai honlapok híreit, eseményeit, akkor láthatjuk, hogy a metafizikai tradicionalizmus leginkább a nemzeti radikális oldallal fonódott össze a magyar politikai palettán, ami azért meglepő, mert a nemzeti radikális oldal a kuruc eszmék legradikálisabb terjesztői Magyarországon, a kurucok pedig hagyományosan Habsburg ellenes irányvonalat képviselnek.
Ahhoz, hogy a metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottságát átláthassuk, először is korunk egyik legfőbb gazdasági, technológiai és tudományos áramlatát, vagyis a információs társadalom megjelenését kell elemeznünk. Alvin Toffler a modern információs társadalom legfőbb kutatója szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Toffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Toffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Toffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparisítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Toffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kiscsalád, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.
Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Troffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Toffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.
Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.
Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Toffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt.
Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Troffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.
A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is, ami a kurucoknak az egyik legfőbb vesszőparipája. Toffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára.
A modern információs társadalom tehát felszámolja a régi ipari társadalmat, ennek következtében sokaknak megszűnik a munkahelye, sokakat elmagányosít, széles társadalmi rétegek alól húzza ki a talajt. Érdemes ezzel kapcsolatban feleleveníteni még az egyik legismertebb magyar filozófusnak: Brandenstein Bélának két írását, amelyek még az ipari korban születtek. Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása című cikkében. Végigelemzi Nietzsche kultúrakritikáját, majd a modern polgári liberális társadalmat elemzi, és keresztényellenességét leszámítva helyesnek találja Nietsche következtetéseit. A modern polgári társadalmat elemezve arra a megállapításra jut, hogy a modern társadalom rengeteg sok eszközt adott az ember kezébe, mind például: hihetetlenül fejlett technikát, demokráciát, szabadságjogokat.
Célokat viszont nem adott az ember kezébe, hogy ezeket az eszközöket mire használja. Pontosabban adott, de azok olyan célok, amelyek sohasem elégíthetik ki az embert. A modern liberális ideológia szószólói szerint például a haladás egyetlen célja az emberek jólétének, és kényelmének a lehető legmagasabb szintre való növelése. A kényelem, és az anyagi javak bősége, vagyis a jólét sohasem lehet cél, csak eszköz, mert az ember, ha dúskál is az anyagi javakban, de nincs cél, amelynek az érdekében használja őket, akkor csak a csömör és az unalom lesz az osztályrésze.
Immanuel Kant, azt írta, hogy az erkölcs gyakorlásának egyetlen értelme a kötelesség teljesítése, ami Brandenstein szerint olyan, mintha azt mondanánk, hogy a munka értelme egyedül maga a munka. Milyen cél elérésére használja tehát az ember az általa felhalmozott modern vívmányokat? Brandenstein szerint az európai ember sajátossága a végtelen felé való törekvés. A végtelen felé való törekvésnek pedig a folyamatos kultúrmunkában, a szépségnek, nagyságnak, erkölcsi erőnek folyamatos alakításában és alkotásában kell kiteljesednie.
Tehát követi Nietzsche-nek az emberfeletti ember eljövetelére vonatkozó nézeteit, a modern kapitalista polgárság sivár és konformista életével szemben, amely az ő értelmezésében a kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelenbe törekvő ember megtestesítője. Azzal a megkötéssel, hogy elveti Nietzsche-nek azokat a nézeteit, miszerint az emberfeletti ember világát a görög emberideál életre hívásával kellene megvalósítani. Ő ehelyett a keresztény kultúra és értékteremtő eszmény talaján áll. Ennek megfelelően elutasítja mind a liberalizmust, amely az egyén túlzott szabadságát hangsúlyozza, megengedve, hogy minden emberi egyén külön utakon járjon ahelyett, hogy Európa nemzetei a közös célban egyesülnének.
Továbbá elutasítja az európai nacionalizmusokat, és nemzetiszocializmusokat, mint például Adolf Hitler rendszerét, amelyek a nemzeti és faji kollektívum alá akarják rendelni az embert, szintén elvetve a nemzetek és egyének közös célra irányultságát, és közös célban való egyesülését. Ugyanígy elutasítja természetesen a kommunista kollektivizmust is, amely pedig a munkaközösség alá akarja rendelni az embert. A kultúra és értékteremtő ember világának megvalósítását egymás mellett élő hivatásrendek, hivatáskörök életre hívásával akarja elérni Európa és a világ területén, amelyeknek mind küldetésük van a saját területükön a kultúra és értékteremtés terén. A hivatáskörök létesítése által pedig minden nemzet és faj bevonható, és a közös célban egyesíthető, a középkori keresztény Impérium Romanum mintájára. Ebben pedig Hitler, vagy Sztálin sivár szocialista rendszerei helyett Benito Mussolini fasiszta államát tekinti mintaképnek.
Kornis Gyula: Tudomány és társadalom című művében arról ír, hogy az olasz fasizmust gyakran egybemossák a szovjet kommunizmussal, pedig a szovjet kommunizmussal ellentétben nem volt materialista, hiszen míg a szovjet kommunizmus csak gazdasági fogalmakban tudott gondolkodni, addig az olasz fasizmust a szellem hatotta át. A heroikus erkölcsiség talaján állt, amely nem fogad el semmilyen henyélést vagy évhajhászást, hanem a magasabb rendű eszmékért való harcot és önfeláldozást hirdeti. Ezeknek a heroikus energiáknak pedig az állam erővonalain kell kiteljesedniük, hogy így éledjen újjá az ókori római állameszmény az impérium.
Tehát így adhatnánk célt azoknak az eszközöknek, amelyeket a modern kor létrehozott, ezek közül az eszközök közül pedig Brandenstein nagyon fontos szerepet tulajdonít a technikának. Technika és erkölcs című cikkében megjegyzi, hogy manapság a technikát sokan kárhoztatják, hiszen az iparban a gépek megjelenése kiiktatta az ember alkotó tevékenységét a munkafolyamatból, amely a régi kézműves korokban még megvolt, hiszen a modern iparban lényegében a gép dolgozik az ember helyett, és a gépsor puszta alkatrészévé tette az embert, örömtelenné téve ezzel a munkát. A technikai fejlődés pártolói pedig azt hangoztatják, hogy a technika egyre kényelmesebbé teszi az életünket, és az anyagi javak bőségével halmoz el minket. Mindkét nézet azt tükrözi, hogy az ember még szellemileg nem nőtt fel ahhoz, hogy a technikát a maga teljességében tudja hasznosítani.
Azok, akik csak a munkafolyamat elembertelenítőjét látják a technikában, nem tudják, akik meg csak a kényelmes élet elhozóját látják, a technikában nem akarják meglátni a technikában azt a szellemi erőt, amely az eljövendő új kultúrkorszakok kultúrateremtő eszközévé tehetné a technikát. Ehhez az kellene, hogy az ember szellemileg felnőjön az általa létrehozott technikához. Mivel a technika és erkölcs viszonylatában meg kell jegyezni, hogy a technika a modern munkafolyamatokban az utilitaristák nézeteivel ellentétben, akik csak a kényelemteremtés eszközét látják benne, rendkívüli fegyelmező erővel bír. A modern gépek kezelése és felügyelete, erősen igénybe veszi az ember figyelmét, és testi erejét, ami jól mutatja a technika fegyelmező erejét.
Ez pedig arra utal, hogy a technikában meg van az a lehetőség, hogy a modern gazdag léhűtők kényelemnövelő eszköze, vagy a modern elzüllött proletariátus munkájának elembertelenítő eszköze helyett a jövendő kultúrkorszakok fegyelmezett és öntudatos kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelen felé törekvő emberének eszköze legyen. Az ipari korban tehát sokan a technikát kárhoztatták, mint a legfőbb elembertelenítő tényezőt, manapság pedig sokan az ipari társadalmat felszámoló információs társadalomban látják ugyanezt.
Abban a korban a konzervatív filozófusok és a fasiszták egy része, köztük Brandenstein Béla azt az orvosságot javasolta erre, hogy ahelyett, hogy elembertelenítő tényezőként tekintenénk a technikára, lássuk meg benne a fegyelmező, és magasba lendítő erőt. Mussolini a heroikus erkölcsiségnek az állam erővonalain való kibontakozását, Brandenstein a technika és a kultúra erővonalain való kibontakozását javasolta. Akkor tehát manapság mi más lenne erre az orvosság, mint hogy az információ, vagyis a semmi erővonalain bontakoztassuk ki önmagunkat, hiszen az ipar leépül, a közösségek szétbomlanak, így nem marad más, mint a lecsupaszított én, amiben az ember megkapaszkodhat.
Éppen ezt ajánlja a metafizikai tradicionalizmus, hiszen nem mást mutat kiútként számunkra, mint a tárgyi világ káprázatából való felébredést, hogy aztán a semmit meglátva hatalmat kapjunk a tárgyi világ fellett, vagyis a semmi erővonalain keresztül való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti, azután, hogy megláttuk a semmiben a felfelé lendítő erőt, ahol a semmit az információ testesíti meg. Ebben pedig valóban különbözik a többi ezoterikus irányzattól, hiszen míg azok a meditációt, a vegetáriánus életmódot, tehát a személytelen abszolútumban, a semmiben való teljes feloldódást hirdetik, addig a metafizikai tradicionalizmus a semmi erővonalain való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti. Így az ipari kor fasiszta eszméivel való analógiában akár információs fasizmusnak is nevezhetjük a metafizikai tradicionalizmust.
Ez tehát a metafizikai tradicionalizmus társadalomba való beágyazottságának első szintje, hogy az információt, amely alapvetően a baloldali, liberális társadalom építőköve a jobboldali beállítottságú ember számára elfogadhatóvá tegye. Itt pedig, bár én nem akarok összeesküvés elméleteket gyártani, de akár a baloldallal való összefonódásra is gyanakodhatunk, hogy mindezzel a metafizikai tradicionalizmus végeredményben azt idézze elő, hogy azok az emberek, akik a baloldal és az információs társadalom előretörése következtében elvesztették az állásukat, kicsúszott a lábuk alól a talaj, a metafizikai önmegvalósítás útján ezt egyfajta szabadságként éljék meg, és továbbra is a baloldalra szavazzanak.
Elemeznünk kell még a metafizikai tradicionalizmusnak a nemzeti radikális oldallal való összefonódását is. Ez, mint már említettem nagyon érdekes kérdés, mert a nemzeti radikalizmus, vagyis a kuruc mozgalom alapvetően Habsburg ellenes irányzat, a metafizikai tradicionalizmus pedig alapvetően Habsburg párti irányzat. Ehhez elemeznünk kell a nemzeti radikalizmusnak, a mai magyarországi baloldalnak, és a Habsburg háznak a vallási, politikai és társadalmi hátterét. A nemzeti radikális oldal, mint ahogy már leírtam a régi magyar kuruc mozgalomnak az örököse. A Habsburg ellenes kurucok főként a kelet-magyarországi, református magyarok közül kerültek ki.
Éppen ezért sokan a régi kuruc-Habsburg, vagy kuruc-labanc ellentétet egyszerűen protstáns-katolikus ellentétnek tekintették, hiszen a Habsburgok mindig is Magyarország rekatolizálására törekedtek. Ez sok tekintetben hibás álláspont. A kurucok nemcsak a katolicizmust, hanem úgy általában az egész nyugati társadalmat elutasították, legyen az katolikus, vagy protestáns.
Ennek a hátterében a magyar protestantizmusnak a nyugati protestantizmustól egészen eltérő belső jellegzetességei állnak. Max Weber írta, hogy a predesztináció tanítása szerint Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket. Ez a vallásos szemlélet nyugaton a kapitalista fejlődéssel kéz a kézben járt együtt.
A predestináció tana a magyar kálvinizmusban is jelen volt, de nem járt együtt a kapitalista fejlődéssel. A magyar kálvinizmus földműves vallás volt, és maradt mindmáig. Ennek mélyre ható kulturális gyökerei vannak a magyar jellemben, amely az iszlámmal rokonítja a magyar kálvinizmust. A magyar jellemről részletesen „A történetiség és a plaszticitás egysége a magyar szellemben (egyben)” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/a-tortenetiseg-es-a-plaszticitas-egysege-a-magyar-szellemben-_egyben_.html című cikkemben olvashatnak.
A predestináció azzal, hogy az emberi sors eleve elrendeltségét hirdeti az isteni kegyelem által, egyben Isten végtelen hatalmát is hirdeti az ember felett, vagyis az ember és az Isten távolságát hirdeti, amely a gnosztikus szemlélet átformált megjelenési módja. A gnosztikusok egy ókori keleti vallási csoportosulás voltak, akik az anyagi és a szellemi világ végletes ellentétét hirdették, ahol az anyagi világ jelenti a gonoszt, a szellemi világ pedig a jót, és az emberi lélek sajátos bukás eredményeképpen került a gonosz anyagi világba, ahol életének egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis útján visszakerüljön őshazájába, a szellemi világba.
Az európai kálvinizmusban, az iszlámban, és a zsidó vallásban az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságában, vagyis a predestinációban öltött testet. Azonban míg a zsidó vallásban és a nyugati protestantizmusban Isten tiszta szellemként van jelen, tehát a szellemet nem szennyezi be a természet, addig az iszlámban és a magyar kálvinizmusban jelen van a természet, hiszen mint ahogy már leírtam a magyar protestantizmus földműves vallás volt. A belőle kinövő további magyar újpogány szekták pedig egyenesen természetimádó jelleget öltenek. A keleti iszlám művészet külsőségei, és a túlvilágképük pedig szintén olyan érzékien burjánzó formát öltenek, amely csak a természetben van jelen.
Tehát a magyar kálvinizmusban a szellemet a természet hatja át, akárcsak az iszlámban, ezért van az, hogy a magyar kálvinisták gyűlölnek mindent, ami nyugati, legyen az katolikus, vagy protestáns, mert egész más kulturális tradíciót hordoznak, mint a nyugat, és egyetlen céljuk az, hogy a magyarságot visszavezessék keleti gyökereihez. Mai utódjaikat a nemzeti radikálisokat sokan szélsőjobboldali, vagy nemzetiszocialista pártnak tartják. Ez óriási tévedés. A nemzetiszocialisták a szocialista és indusztriális, vagyis ipari állam hívei voltak, nem a földműves államé. Ezt a gondolatkört követve voltak kapitalizmusellenesek. Tényleg faji alapelveket vallottak, és mindamellett nem voltak nyugatellenesek, éppen hogy a nyugati civilizáció megmentését tűzték ki célul.
A magyar nemzeti radikálisok viszont idegenkednek az ipari társadalomtól, és kapitalizmusellenességük alapvetően nyugatellenességből fakad, mint ahogy a zsidóellenességük is a nyugati civilizáció elvetésén alapul, és így az sem konkrétan faji alapú, mert zsidókat is befogadnak maguk közé, ha az ő nézeteiket vallja, mint ahogy cigányokat is. Tehát a nemzeti radikálisok sokban valóban hasonló retorikát folytatnak, mint a nemzetiszocialisták, így például kapitalizmus vagy zsidóellenes szólamaikban, de ezt egész más indokból kifolyólag teszik, mint a nemzetiszocialisták. Míg a nemzetiszocialisták például azért szidalmazták a kapitalizmust, mert a szocialista indusztrializmus hívei voltak, addig a nemzeti radikálisok azért szidalmazzák, mert az nyugati. Tehát náluk első a nyugatellenesség, és az összes többi ennek van alárendelve, így nem tekinthetőek a német nemzetiszocializmus örököseinek.
Át kell térnünk a Habsburg házra. A Habsburg, és általában az osztrák szellemiséget, mint ahogy általában a német gondolkodást, két, egymással sok tekintetben ellentétes elem alkotja, a katolicizmusban gyökeredző tekintélytisztelet egyfelől, másfelől pedig a liberalizmus. A Habsburg házat a legnagyobb európai katolikus dinasztiának tekintik. Ez a katolikus vallásosság azonban nem annyira a katolicizmus vallásos tartalmának szól, hanem inkább a benne rejlő dogmatizmusnak és tekintélyelvnek. A Habsburg házat sok tekintetben az a meggyőződés vezette a katolicizmus irányába, hogy kell lennie az emberi tömegek felett egy megfellebbezhetetlen igazságnak, amelyet mindenkinek követnie kell, hogy ezzel megfékezzék az emberi tömegek olykor felszínre törő alantas ösztöneit.
Hofbauer az osztrák jezsuita szerzetes dolgozta ki az osztrák katolikus szellemiség alapjait, és ez a szellemiség végigvonul szinte az egész osztrák és osztrák kötődésű értelmiségi vonalon. Hofbauertől egészen Hayekig az osztrák liberális gondolkodóig. A liberalizmus és a tekintélytisztelet kettőssége. Metternich osztrák kancellár is a tekintélyelvet dicsérte a katolicizmusban, amely megfékezi a tömegek alantas ösztöneit, és nem annyira annak vallási tartalmát. Friedrich August von Hayek pedig a liberalizmus, vagyis a parancsuralom ellentétének egyik leghűségesebb híve volt, gondolkodásában mégis a liberalizmus keretei között bontakozik ki valamiféle új rend. Tehát itt is a liberalizmus és a tekintélytisztelet szintéziséről van szó. Továbbá a mi Széchenyinkre is hatott az osztrák liberális szellemiség, hiszen ennek hatására került kapcsolatba az angol kapitalista polgári gondolkodással.
Ez a tény pedig érdekes fejleményeket indított el a magyar történelemben a magyar liberális gondolkodás és a kuruc mozgalom viszonylatában. Egészen a XX. század elejéig a kuruc mozgalom és a magyar liberalizmus között, amelyet a Magyarországra települt szabadkőművesség kezdett terjeszteni hazánkban szövetség volt abban a tekintetben, hogy a Habsburgokat el kell távolítani Magyarország éléről. A kurucok szakítani akartak végleg a nyugattal, hogy a magyarságot visszavezessék keleti gyökereikhez. A liberális szabadkőművességnek pedig nem tetszett a Habsburg ház katolikus tekintélytisztelete, ezért szövetség alakult ki közöttük. Akkoriban sok református is belépett a szabadkőműves páholyokba, köztük Ady Endre is.
A Habsburg ház trónfosztása után viszont ez a szövetség felbomlott, mert a szabadkőművesség további célja a Habsburg ház megdöntése után a liberális kapitalizmus kiépítése volt Magyarországon, amiben már nem találtak szövetségesre a református kurucokban, mert a magyar kálvinizmus megmaradt földműves vallásnak. Ekkor korábbi ellenségeik felé fordultak, és ha nem is kötöttek velük szövetséget, de sok szempontból az osztrák-Habsburg karakterből építették fel saját szellemiségüket, úgy hogy kidobták belőle a katolikus tekintélyelvet, és meghagyták a liberalizmust.
Hogy ez mennyire így van, ahhoz érdemes elolvasni a századelőn élt liberális és szabadkőműves, továbbá zsidó származású filozófus Jászi Oszkár: A monarchia jövője című művét. Ebben arról ír, hogy a monarchiát demokratizálni kell. Tehát meg kell szüntetni benne a feudalizmust, és érvényesíteni kell benne a polgári jogokat minden nemzetiség számára, hogy kultúrájukat, és gazdaságukat a kornak megfelelően fejleszthessék, de a monarchia kereteit meg kell őrizni. Tehát Jászi végeredményben nem akarja megszüntetni magát a Habsburg-monarchiát, csak meg akarja szüntetni benne a Habsburgok és a katolikus egyház szupremáciáját, és így lényegében egy liberális birodalmat akar létrehozni, ahol megmarad az osztrák liberalizmus a katolikus tekintélyelv nélkül.
A magyar liberalizmus osztrák gyökereit az is jól szemlélteti, hogy nemrég Gerő András a Habsburg Történeti Intézet vezetője, aki a liberális értelmiséghez tartozik a királyság visszaállítását szorgalmazta, igaz úgy hogy a király tényleges hatalmát nem állítja vissza, csak valamiféle köztársasági elnök félét csinál belőle. Ebből heves viták támadtak a különféle magyarországi monarchista honlapokon. Tehát a magyar liberalizmus, ha nem is szövetségese a Habsburg legitimizmusnak, de sok tekintetben belőle építkezik, a liberalizmus pedig régen szövetségese volt a kurucoknak. Kérdés, hogy újra helyre állt e a régi liberális-kuruc szövetség? Sok jel mutat arra, hogy igen. Most a Fidesz a közös ellenség. A kurucoknak azért, mert most az köti a magyarságot a nyugathoz, a liberálisoknak pedig azért, mert tradicionális elemekkel tölti meg az általában liberálisnak mondott polgári eszményt. Erről részletesen írtam az „Orbán Viktor: Egy az ország - Gyurcsány Ferenc: Útközben (összehasonlító elemzés)” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/orban-viktor_-egy-az-orszag---gyurcsany-ferenc_-utkozben-_osszehasonlito-elemzes_.html című cikkemben. Nem véletlen, hogy a nemzeti radikálisok, vagyis a Jobbik, és a liberálisok, vagyis az MSZP nagyon gyakran együtt szavaznak a parlamentben.
A Habsburg szellemiség, vagyis a liberalizmus és a tekintélytisztelet kettőssége egyébként analógiát mutat a német reformátornak Luthernek tanaival. Ott is két egymással ellentétes szemlélet ötvözéséről van szó. Luther Márton száműzött szinte mindent a katolicizmusból, ami által az ember önerejéből üdvözülhet. A jócselekedeteket, a szentségeket stb. Viszont az Isteni kegyelem egyoldalú hangsúlyozása mellett meghagyta a hitet. Az ember a hit által megigazulhat, és megismerheti Isten szándékát az ő üdvözülésének szempontjából.
A jócselekedetek, vagyis az erkölcsiség, mint az üdvözülés eszközének becsmérlésével, és a hit egyoldalú hangsúlyozásával az isteni kegyelem mellett, Luther lényegében a távol-keleti vallásokhoz tette hasonlatossá egyházának hitét, amiket a metafizikai tradicionalizmus is követ, amelyek szintén elutasítják a keresztény erkölcsiséget. Hiszen az önmagáért való, és náluk az erkölcs lényegében csak annyiban fontos, amennyiben az Istenség, pontosabban a személytelen spirituális szubsztancia felé emelik az embert, nincs önmagáért való értéke.
Ez Molnár Tamás: Pogány Kísértés című könyvében olvasható. A buddhistáknál az erkölcs nélküli meditáció Luthernél, pedig az erkölcs nélküli hit az, ami felfelé emel. Ez jól tükröződik a Lutherizmus társadalmi tanításaiban is, elutasították a katolikus egyház tekintélyét, de meghagyták a császári tekintély méltóságát. Ami tehát a Lutherizmusban az isteni kegyelem és a hit kettősségében ölt testet, azt a Habsburg szellemiségben a liberalizmus és a katolikus tekintélytisztelet kettőssége adja. Nem véletlen, hogy maga Hamvas Béla is eredetileg Lutheránus volt. Továbbá érdekes, hogy a kurucok és a metafizikai tradicionalisták által leginkább megvetett egyház a Hit Gyülekezete, ennek ellenére a Hit Gyülekezete tanításai is a Lutherizmussal, ezen keresztül pedig a metafizikai tradicionalisták által favorizált taoizmussal mutatnak rokonságot. Erről is részletesen írtam az „Újpogányság – Hit Gyülekezete – magyar baloldal – kelet barátság” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/ujpoganysag-----hit-gyulekezete-----magyar-baloldal-----kelet-baratsag.html című cikkemben.
A liberalizmusnak pedig ahogy már a cikk elején kifejtettem a legfőbb építőköve az információs társadalom, amihez a jobboldali gondolkodású fiatalokat mi más viszi közel, ha nem az információs fasizmus, vagyis a metafizikai tradicionalizmus. Így hozta össze a történelem a Magyarországon a kurucokat, a liberálisokat, a monarchistákat, illetve a metafizikai tradicionalistákat. Sokan talán paradoxont látnak az információs társadalom és a kuruc, vagy másképp az iszlám szellem szövetségében. Ezzel kapcsolatban azt kell, hogy mondjam, hogy az iszlám szellem és az információs társadalom, vagy annak régi európai csírái mindig is ambivalens viszonyban voltak egymással, vagyis hol üldözték egymást, hol meg szövetségesek voltak.
Az igaz például, hogy a Habsburg ház küzdött a legerélyesebben a magyarországi rekatolizációért, ugyanakkor a kelet-magyarországi református területek túlnyomórészt elmaradott földműves struktúráihoz nem akartak hozzányúlni, hogy elindítsák a magyar polgárosodást. Ebben még a katolikus Széchényivel is szembe mentek. Az igaz, hogy korunkban az információs társadalom őshazája: Amerika indítja a legtöbb háborút az iszlám országok ellen, viszont az információs társadalom előretörése nélkül, amely megbontotta az ipari társadalom által életre hívott etnikailag homogén nemzetállamokat, és multikulturális társadalommal cserélte fel őket, az iszlám sohasem kezdhetett volna el terjeszkedni Európában.
Alvin Toffler könyvének ismertetésekor említettem, hogy az információs társadalom előretörése részben az első hullámhoz, vagyis a földműves kor önellátó gazdálkodásához való visszatérést jelent. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy jóformán nincs olyan párt Magyarországon, amely jobban ostorozná a globalizációt, mint a Jobbik, de ha Toffler könyvének téziseit igaznak vesszük, akkor ők lényegében ugyanazt a társadalmi modellt állítják elénk a globalizációval szemben példaként, ami felé az információs társadalom előretörésével maga a globalizáció is halad. Az önellátó parasztgazdaságok rendszerét és ökológiai alapon álló társadalmat. Ha tüzetesebben elolvassuk az ezzel kapcsolatos írásaikat, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is a globalizációt, mint olyat ócsárolják, hanem a pénzt, a kamatot. Ez az alfája és az omegája az írásaiknak. A pénzügyi válság csak egy részjelensége a globalizációnak, nem maga a globalizáció.
Érdekes ezzel kapcsolatban megemlíteni a norvég tömeggyilkos Anders Breivik esetét is, aki az iszlám elleni harc nevében tömegmészárlást hajtott végre norvég baloldali fiatalok körében. Templomos lovagnak nevezi magát, akiket a metafizikai tradicionalisták is favorizálnak. Elméletileg az iszlám ellen harcol, mégsem muszlim bevándorlókat gyilkolt meg, hanem őshonos norvég fiatalokat, akikből még bármi lehet. Az információs társadalom termékeiért való rajongása közismert. Számítógépes játékokkal játszva gyakorolta be a későbbi tettét. Techno zenét hallgat. Állítólag szabadkőműves volt, és a homoszexuálisok házassága mellett propagált.
Tehát olyan eszméket propagál, amelyek miatt tulajdonképpen az Európára zúduló iszlám bevándorlást is elszenvedjük. Még olyan hírek is keringtek, hogy Magyarországon is járt, és a Jobbikkal is szimpatizált, annak ellenére, hogy a Jobbik iszlám barát, és sokak szerint tulajdonképpen az egész tettével az iszlám malmára hajtja a vizet, mert mártírt csinál vele a baloldali emberi jogvédőkből. Nem véletlen talán, hogy László András a magyarországi metafizikai tradicionalizmus egyik vezéregyénisége több cikkében arról írt, hogy a középkori keresztes hadjáratok idején a templomos lovagok és a muszlim harcosok a végső harc napja előtt baráti beszélgetést folytattak egymással, hiszen ők nem egymást, hanem csak a másikban rejlő sötétséget akarták kiirtani. Ez tehát a metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottságának második szintje, a jobboldali beállítottságúak, a baloldali liberálisok, és a nemzeti radikális oldal közötti közvetítés.
A metafizikai tradicionalizmus társadalomba való beágyazottságának tehát két szintje van. Az első szintje abban áll, hogy az információt, amely alapvetően a baloldali, liberális társadalom építőköve a jobboldali beállítottságú ember számára elfogadhatóvá tegye, jobboldalivá konvertálja. A második szintje pedig, a jobboldali beállítottságúak, a baloldali liberálisok, és a nemzeti radikális oldal közötti közvetítés. Szerintem ez így van, de lehet, hogy tévedek. Ez esetben elnézést kérek.
Felhasznált Irodalom:
Molnár Tamás: A pogány kísértés, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Brandenstein Béla: Technika és Erkölcs, Atheneum, 1939.
Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása, Magyar kultúra, 1933.
Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig http://www.hunfi.hu/nyiri/Europa_szelen_Hofbauer-Hayek.pdf
Jászi Oszkár: A monarchia jövője, Budapest, 1988.
Mihály Krisztián: Metafizikai tradíció és kereszténység http://kitartas.mozgalom.org/orokervenyu/metafizikai-tradicio-es-keresztenyseg
László András: A LOVAGI ÚT http://www.tradicio.org/kvintesszencia/trad99laszlolovagiut.htm
Raffay Ernő: Szabadkőművesek Trianon előtt, Kárpátia Stúdió Kft., 2010.
Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, Európa K., 2000.
Gerő András királyságot akar http://monarchista.blogspot.hu/2009/10/gero-andras-kiralysagot-akar.html
Breivik számítógépes játékokkal készült a mészárlásra http://hirek.msn.mainap.hu/kulfold/breivik-szamitogepes-jatekokkal-keszult-a-meszarlasra-13357/
Dögösnek tartja a magyar lányokat a norvég mészáros http://www.nlcafe.hu/ezvan/20110725/dogosnek_tartja_a_magyar_lanyokat_a_norveg_meszaros/
Anders Behring Breivik http://hu.metapedia.org/wiki/Anders_Behring_Breivik
Magyar barátja volt a norvég mészárosnak http://hvg.hu/vilag/20110724_anders_behring_breivik_magyar_kapcsolata
G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról Akadémiai Kiadó, 1979.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)