2012. október 27., szombat

Kapitalizmus és szabadság (a keresztény polgárosodásról)

Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a nyugati szemlélettel ellentétben, amely távolságot feltételez a világ és Isten között, a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.

A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.

E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.

Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.

Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.

Pierre Francastel: Művészet és társadalom című könyvében művészetszociológiai válogatott tanulmánygyűjteményről van szó az egyik legismertebb francia művészettörténésztől. A könyv nagy hatással volt nálunk Magyarországon a kádár-rendszer kultúrpolitikai gondolkodására. A tanulmányok középpontjában a modern művészet és a társadalom kapcsolata áll. Ezen belül is lényeges helyet foglal el a modern technika és a művészet kapcsolatának témája.

Francastel a modern művészet és a technika kapcsolatát a különböző művészettörténeti korok egymást követő térszemléletéből vezeti le. A középkor térszemléletét objektív-projektív térszemléletnek nevezi, ami azt jelent, hogy ez mentes volt a természet festőiségétől, ahol az alkotást felépítő elemek egymáshoz való viszonyainak kidomborítása és matematikai eszközökkel való prezentálása dominál, és egyedül a keresztény Isteneszme közvetítése volt a fő cél.

A reneszánsz térszemléletében már dominálni kezdett a természet festőiségének jelenvalósága, hiszen a reneszánsz művészetben a művészeti alkotások különféle elemei között különféle matematikai viszonyokat, kapcsolatokat fedezhetünk fel. Ez pedig Francastel szerint mintegy alapot adott a modern technika kialakulásának a művészet terén, ahol a különféle műszaki építmények, és szerkezetek elemei között a technika sajátos jellegéből adódóan matematikai viszonyoknak kell jelen lenniük.

A modern művészet pedig a reneszánsz továbbfejlesztésének tekinthető Francastel szerint, ahol megjelent a pluralitás, vagyis a többszempontú megközelítés, és a szimultán jelleg. A fő kérdés, ami Francastelt érdekli, és amit a modernelméleti irodalom is minduntalan feltesz, hogy a modern technika fejlődésével háttérbe szorítja e a hasznosság kritériuma, amely a modern technikai eszközök legfőbb ismérve, a szépség esztétikai kritériumát, ami viszont a művészeti alkotások legfőbb követelménye.

Francastel válasza az, hogy nem. A modern technikai eszközök esetében a hasznosság és az esztétikai jelleg ma is ugyanúgy egymásba van ágyazva, és egymástól elválaszthatatlanok, mint a reneszánsz korában, és az azt megelőző archaikus művészeti korokban a középkor kivételével. Ez jól látható például a modern autók felépítésén, ahol a karosszériába mindig beépítenek olyan technikai elemeket, amelyek az ülőtér komfortos berendezését teszik lehetővé, ami a művészi tervezéshez kapcsolódik. Ha ezeket nem építenék bele, akkor az autó egy semmire sem jó ócskavas lenne, hiába tudna nagy sebességgel haladni az utakon.

Ugyanígy, ha filmezés és annak technikai kivitelezése csak és egyedül a mozgókép rögzítéséről szólna, és nem venne benne részt benne a képzelet és a fantázia, amely minél jobb képminőségű, és minél több egyéb más technikai elemekkel ellátott kamerák kivitelezésére ösztökéli a mérnököket, akkor a technikai fejlődés egyszerűen megállna ezen a területen. Tehát a technika hasznossága és a művészet esztétikussága egymásba van ágyazva, és elválaszthatatlan egymástól. A kettő nem létezhetne egymás nélkül manapság ugyanúgy, ahogy a reneszánsz korában.

A könyvről nekem megint csak a 2001 Űrodüsszeia című film jutott az eszembe, amiről már sokszor írtam különféle egyéb más írásaimban. A film az űrhajózásról szól, és a technika dicséretét zengi grafikailag jól kivitelezett képeken keresztül, amelyek a jövő űrhajóit mutatják be. Véleményem szerint ennek a filmnek a képei ötvözik leginkább a Francastel által leírt középkori térszemléletet a reneszánsz térszemlélettel. A középkori katedrálisok égbetörő csúcsaiban, mint ahogy a szerző leírta nincs technológiai hasznosságigény, csak a keresztény Isteneszme közvetítését szolgálják.

A reneszánsz térszemléletben viszont a természet festőiségének megjelenésével, a műalkotások elemeinek egymással való matematikai viszonyában a hasznosság mintegy összekapcsolódik a művészeti esztétikummal. A 2001 Űrodüsszeia című film monumentális űrhajóiban pedig egységben van a kettő, vagyis a technológiai hasznosságba ágyazott esztétikum és a középkori építészet monumentalitása.

Ezért is mondhatjuk, hogy a 2001 Űrodüsszeia című film grafikai stílusa egy új barokk kor szellemi fuvallatát vetíti elénk, hiszen a régi barokk művészeti stílus is tulajdonképpen a reneszánsz és a középkor szintézisének tekinthető. Ahogy azt Francastel kifejtette a művészet és a technika kapcsolatában technikai hasznosság nincs esztétikum nélkül, hiszen esztétikum nélkül a technikai innováció fejlődésképtelenné válna. Azonban a technikai innovációnak az a része, amely a hasznossághoz, vagyis a fogyasztói igények minél jobb kielégítéséhez kapcsolódik a technikai fejlettség jelenlegi szintjén, mint például egy jobb minőségű porszívó kifejlesztése, inkább a reneszánsz esztétikumhoz köthető. A Francastel által bemutatott középkori térszemléletet pedig inkább véleményem szerint a tudományos-technikai fejlettség magasabb szintre emeléséhez, vagy új tudományágak kifejlesztéséhez lehetne kötni.

Hiszen a 2001 Űrodüsszeában is az űrkutatás az a tudományág, amellyel kapcsolatban megjelenik a középkori térszemlélet, és ami korunkban még fejletlen, további fejlődése pedig nem csak a fogyasztói igények jobb kielégítését, hanem a tudomány és a technika magasabb szintre emelkedését jelentené. Az űrkutatás maga pedig az ember térbeli terjeszkedését, kiteljesedését segíti elő, tehát mindenképpen a térhez köthető. Viszont említhetnénk korunk másik tudományágát, vagyis a biotechnológiát is, amivel kapcsolatban az emberi intelligencia mesterséges növelését is szokták emlegetni, ez is az emberi képességek magasabb szintre emelését, tehát a térbeli terjeszkedést, és egyben a tudomány magasabb szintre emelkedését jelenti. Tehát mondhatjuk, hogy a középkori térszemlélet mindig a technika magasabb szintre emelkedéséhez köthető.

Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.

Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Plenter könyve szerint tehát a mai gazdasági rendszer nagyon hasonlít a Capra által leírt atomi szintek világára, ahol a panteista szemléletből kifolyólag minden egységet alkot mindennel, és ezért a rendszer bármelyik pontján bekövetkező változás kihat a rendszer egészére, ahogy a gazdaságban is a fogyasztók lelkivilágában bekövetkező változás a gazdasági rendszer állapotának egészére kihat.

A Magyar Tudományos Akadémia szerkesztésében megjelent „Globalizáció és közlekedés” című könyvben leírják, hogy a globalizáció, vagyis az információs társadalom korában az ipari korszak fő közlekedési eszközének a vasútnak a szerepe folyamatosan háttérbe szorul, és a közúti közlekedés, vagyis az autó lép egyre inkább előtérbe mind a személy, mind pedig az áruszállítás terén. Ez a jelenség pontosan egybevág a gazdasági rendszer egyre homogénebbé, és Plenter szavaival élve egyre kaotikusabbá válásának folyamatával, hiszen korunkban, mint ahogy már leírtam, egyre inkább a fogyasztók szükségletei, és szükségleteinek változásai határozzák meg a gazdaság működését, a fogyasztók szükségleteinek minél gyorsabb kielégítéséhez pedig helybe kell szállítani az árut, pontosan oda, ahol a fogyasztó tartózkodik, erre pedig csak az autó alkalmas, a vasút nem.

Az autó tehát a gazdasági rendszer egyre homogénebbé válásának egyik megtestesítője az atomi szintek szerkezetének, és a panteista szemléletnek megfelelően, és ebből kifolyólag szemben áll a tér szellemiségével, amit Capra az ég és föld dualizmusára épülő nyugati kultúrkörhöz kötött. Így tehát míg az autó a minden egy szemléletének megfelelő panteizmus megtestesítője, addig az ipari kor közlekedési eszköze: a vasút az ég és föld dualizmusára épülő nyugati térszemlélet megtestesítője. A vasút a XIX. század ipari korában terjedt el, amikor még a nagyvállalatok is egy személy, a vállalkozó irányítása alatt voltak, akik arisztokratikus polgári elitet képeztek a munkásosztály felett. A vasúton folytatott kereskedelem pedig ehhez hasonló vállalatok, és vállalatok, tehát egymástól elkülönült személyek, és személyek között, vagyis térben folyt, hiszen csak a makro méretekkel rendelkező térben lehetséges egymástól való elkülönülés, az atomi szintek mikro méreteiben már nem.

Manapság az információs korban a nagyvállalatok már nem egy személy irányítása alatt vannak, hanem egy elkülönült többféle szakemberből álló menedzserréteg irányítja őket, a tulajdonosi réteg pedig részvényesekké változott át, akik nem vesznek részt a vállalat irányításában, csak az osztalékot veszik fel a részvények után. Ez a vállalatirányítás régi polgári és arisztokratikus jellegének elvesztésével jár egyrészt. Másrészt pedig azzal, hogy az új menedzserréteg tervezőmérnökeinek, és közgazdászainak egyetlen célja ezentúl az, hogy az általuk létrehozott termékeket haszonnal értékesítsék, mert hiszen csak a részvényesek érdekeit képviselik, akik minél több osztalékot akarnak bezsebelni. A XIX. század polgári kapitalista világában még egyéb célok is felmerültek a profit megszerzésén kívül a termelés során, mint például a természet feletti uralom megszerzése a tudomány és a technika fejlesztése által.

A vasút pedig, ahogy a XIX. század nagy teoretikusai leírták, amellett, hogy összezsugorította a teret új tereket nyitott meg az ember számára, a tér összezsugorítása alatt pedig leginkább az utazás alatt bejárt köztes tér összezsugorítása értendő, ami nagy előrelépés volt a régi lovashintókhoz, és szekerekhez képest, amelyek lassan döcögtek a hegyek és völgyek ösvényein keresztül, ami a természettel való közvetlen kapcsolatot is jelentette egyben. Emiatt tehát a vasút nemcsak, hogy a térhez kötődik, de a szekerekhez és lovashintókhoz képest, egyfajta elszakadást is jelent a természettől, és így a természet feletti uralom megtestesítője is egyben.

Hogyan valósíthatjuk meg tehát a keresztény polgárosodást az információs társadalom korában? Hogyan hozhatunk létre újra olyan régi arisztokratikus polgári világot, amiről Széchenyi István álmodott? Mivel megállapítottuk, hogy a régi polgári kapitalista világ két legfőbb jellemzője az volt, hogy a panteista szemlélettel szemben a térhez kötődött, továbbá, hogy célja a puszta profitszerzésen kívül a természetfeletti uralom megszerzése volt. Francastel könyve nyomán arra gondoltam, hogy túl kellene lépni a technológiai fejlesztés mai szemléletében a puszta profitszerzés logikáján, ahol a technológiai innováció egyetlen célja a fogyasztók igényeinek minél szélesebb körű kielégítése és felkeltése. Új célokat kell adni a technológiai fejlesztésnek, ahogy a XIX. században sem csak a profitszerzés volt a technikai fejlesztés célja, hanem a természet feletti uralom megszerzése, tehát a reneszánsz térszemléletről át kellene térni a középkori térszemléletre.

Eötvös József: „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra” című könyvében arról ír, hogy az ő korában az emberi szabadság, és a keresztény polgárosodás, egyik legfőbb korlátozója az a szemlélet, hogy a demokrácia és az emberi szabadság egyetlen megjelenési formája a népfelség elve. Ez a francia forradalom eszméje és azt jelenti, hogy az emberiség csak akkor válik szabaddá, ha minden egyén egyformán hozzájárulhat szavazatával a politikai élet formálásához. Ez Eötvös szerint e legkeményebb rabsághoz vezet, mert az egyén nézetei nagyon manipulálhatóak a politikai hatalom által. Ma az állam szerepét a globális cégek veszik át, ahol minden fogyasztó egyformán hozzájárulhat a cégek termékpolitikájának formálásához azzal, hogy ő dönti el, mit vásárol, persze azt, hogy mit vásároljon, a cégek reklámjaikkal előzőleg manipulálják. Nem véletlenül nevezte Czakó Gábor a multinacionális cégeket magánállamoknak.

Eötvös erre a problémára többek között azt a megoldást gondolta ki, amit a katolikus angol gondolkodó: Chesterton is felvetett, hogy mindenkinek legyen saját tulajdona, mert csak a tulajdonjog felett nem tud teljes mértékben uralkodni az állam, és ez a keresztény polgárosodás egyik előfeltétele. A technológiai innováció is egyfajta tulajdont jelent a kitalálója számára, de manapság az információs korban mégsem érezheti igazi tulajdonának, hiszen egyetlen célja csakis a fogyasztó szükségleteinek felkeltése és kielégítése lehet, és így teljes mértékben a fogyasztóhoz, és az uralkodó divatokhoz kell igazodnia a profitmaximalizálás logikájából kifolyólag, és a multinacionális cégek parancsait követve. Így a mérnöknek meg kell erőszakolnia magát, amikor kidolgozza ötletét, és nem viheti bele igazán önmagát.

Ezt csak úgy oldhatjuk meg, ha túllépünk azon a szemléleten, hogy a technológiai fejlődés egyetlen célja a profit, és Francastel gondolatait követve a reneszánsz térszemléletről áttérünk a középkori térszemléletre. Csak akkor érezheti a mérnök valóban saját tulajdonának szellemi termékét, így függetlenítheti magát a multinacionális cégektől, és az uralkodó divatoktól, és válhat igazi arisztokratikus polgárrá, és csak ez vihet szabadságot a kapitalizmusba, hogy megvalósuljon az új keresztény polgárosodás. Hogyan lépjünk túl a technológiai fejlődés eme torz szemléletén, ami ma uralkodik? A vasút dominanciájához már nem térhetünk vissza, azonban Arthur C. Clarke: A jövő körvonalai című könyvében érdekes dolgokat ír a jövő közlekedéséről. Szerinte a jövő személy és áruszállítási eszközei a légpárnás járművek lesznek, amelyek pár hüvelykkel repülnek a talaj felett, és a helikopterhez hasonlítanak, de annál sokkal több terhet bírnak el, és sokkal nagyobb sebességgel tudnak repülni. Nagyobb méretben pedig akár légi tömegközlekedési eszközökként is használhatóak.

Miért ne lehetnének éppen a légpárnás járművek a jövő vasútjai, ezeknek a kidolgozása, és elterjesztése egyfajta túllépést jelentene a technológiai fejlesztés puszta profitmaximalizáló logikáján, és újra a térhez közelítenék a közlekedés szerkezetét. Clarke még több érdekes technológiai ötletet felsorol, amelyek megvalósításra várnak, mint például a láthatatlanná tevést, de aki elolvassa a könyvet erről úgy is tudomást szerez. Régen a vasút korában, és még előtte is a kereskedelemnek kultúraformáló ereje volt, ahogy azt Méhely Kálmán: „A kereskedelem filozófiája” című könyvében leírja. A régi idők kalmárjai nagy és veszélyes utakat, tereket jártak be, hogy ügyleteiket megkössék, vagy árujukat a vevőkhöz továbbítsák, miközben megismerkedtek más népek szokásaival, kultúrájával és kicserélték azokat egymással. Éppen ezért volt kultúraformáló ereje a régi kereskedelemnek, mert volt benne tágasság, a tér jegyében állt, ami az európai kultúra legfőbb megjelenési formája.

Az információs kor fő kereskedelmi formája viszont az MLM (Multi Level Marketing). Ebben nincs tágasság és tér, hiszen egyrészt teljes mértékben a nyerészkedés, és a profitmaximalizálás logikája hatja át, és semmi más, másrészt egyáltalán nem törekszik nagy távolságok térbeli áthidalására, hiszen éppen az a célja, hogy az egymáshoz közel álló egyéneket kösse egymáshoz egy hierarchikus fogyasztói láncolatban, ami jól megfelel a panteista szemléletnek, ahol minden egységet képez mindennel. Csak a technológiai fejlődés szemléletének a profitmaximalizálás logikáján való túlhaladása teremthet alapot annak, hogy a kapitalizmust újra összekössük a szabadsággal, és megvalósítsunk egy új keresztény polgárosodást.

Ahhoz pedig, hogy meghaladjuk a mai technológiai fejlődés profitmaximalizáló logikáját a munkásokból, és a szellemi dolgozókból kapitalista burzsuáziát kell csinálnunk, hiszen csak így szabadíthatjuk fel őket a globalizmus mai gazdasági rendszerének panteista logikája alól. Ehhez szolgáltat érdekes tanácsokat Péchy Henriknek a neokapitalizmusról szóló könyvei.

Péchy Henrik két könyvben a „Neokapitalizmus (Új kapitalizmus) Megsemmisülés vagy új élet?” és a „Neokapitalista világrend képe” című könyveiben fejti ki gazdaságpolitikai nézeteit, amelyek szerinte megoldást kínálnak a XX. század elején, vagyis az ő korában regnáló kapitalista világrend válságára. A kapitalista világrend válságának szerinte a legfőbb oka az, hogy a gazdasági termelést működtető három tényező: az eszme, a munka és a tőke közül a tőke szerepe kezd túlburjánzani a termelésben, amely sajátos banditizmust hoz létre a kapitalista rendszerben.

Novikov orosz közgazdász írta le ezt a három termelési tényezőt, amelyek a termelés alapjait képezik. Az eszme a termelés irányításáért felelős értelmiségi réteget jelenti így: a vállalkozót, vagy a tervezőmérnököt. A tőke a termeléshez szükséges eszközöket jelenti: a szerszámokat, gépeket stb. A munka pedig a termeléshez szükséges emberi munkaerőt jelenti. A tőke szerepe azért kezdett aránytalanul túlburjánzani a termelésben, mert a tőke tulajdonosai, tehát a tőkések a termelésből befolyó tőkét nem az emberi szükségletek minél jobb kielégítésére, és ezzel együtt a tárgyi világnak az emberi szükségletekhez való áthasonítására használják fel, ami a termelés célja, és a szükségletek kielégítésének legfőbb eszköze, hanem felhalmozzák, ráülnek, hogy saját kicsinyez fényűző igényeiket elégítsék ki vele.

Sokan a gazdasági válságot a gépek megjelenésével magyarázzák, amelyek egyre többet tudnak termelni, és ezért túltermelés alakul ki a gazdaságban. Ezt Péchy csak részben tartja igaznak. A gazdaságban szerinte nincs túltermelés, csak árutorlódás, ami azt jelenti, hogy az áru nem oda kerül, ahol szükség lenne rá. A tőke felhalmozása tehát akadályozza a tárgyi világ áthasonítását az emberi szükségletek mintájára, mint például, hogy az arra alkalmas növényekből megfelelő ruhát készítsenek, hogy az emberek ne fázzanak, és ezt nevezi Péchy banditizmusnak. Ennek ellenére Péchy szerint nem szabad a tőkét kiiktatni a termelésből, ahogy azt a kommunisták állítják, mert tőke nélkül nincs termelés. A tőkét csak arányba kell hozni a termelésben részt vevő többi tényező: az eszme és a munka szerepével.

A banditizmus, vagyis a tárgyi világ áthasonításának akadályozása több jelenségben is megnyilvánul a modern gazdaságban. Egyrészt a modern védvámrendszerben. Ez akadályozza az országok közti árumozgást, és az embereknek az olcsó árukhoz való hozzájutását azzal az indokkal, hogy a belföldi termelést kell védeni. Ezzel azonban a belföldi lakosságnak csak egy kis részét juttatják előnyhöz, és a többi szereplő kárt szenved, mert drágábban kapja meg ugyanazt a terméket. Ráadásul ez a tárgyi világ áthasonításának egyértelmű akadályozása.

Az adórendszer szintén ésszerűtlen, mert a jelenlegi rendszerben az fizet több adót, aki többet termel, vagyis fokozottabb mértékben hozzájárul a közjóhoz, a tárgyi világ áthasonításához. A kereskedelemnek az lenne a feladata, hogy a termelőtől a fogyasztóhoz minél közvetlenebb módon, és minél rövidebb úton eljuttassa az árut, és hogy minél olcsóbban elossza nekik. Ehelyett viszont többfázisú közvetítőkereskedelem, lánckereskedelem, továbbá kartellek, trösztök és egyéb visszaélések jöttek létre a modern kapitalizmusban.
A tőzsde igazi rendeltetése lenne „A környező világ áthasonításával kitermelt javak kicserélését és elosztását, nemzetközi viszonylatban a tényleges termelés és készletek reális arányában és értékében lebonyolítani. Ezzel szemben nem létező vagy csak még kitermelendő készletekkel űzött formális szerencsejáték folyik azok csarnokaiban (pl. papírosbúza!) miáltal a termékek természetszerű reális árait meghamisítják és ezzel a tömeg – még pedig úgy a termelő, mint a fogyasztótömeg – kizsákmányolását, kijátszását teszik lehetővé.”

Ez a jelenség aztán mesterséges munkanélküliséget, gazdasági válságokat és nyomorúságot okoz. A részvénytársaságok rendeltetése az lenne a világ áthasonításában, hogy mivel a termelésnek mindenképpen szüksége van a tőkére, ami az emberek szorgalma által megtakarított pénzből áll össze, de mivel egy ember sohasem tud annyit megtakarítani, amennyi elegendő lenne a nagyvállalkozás létrehozásához, sok embernek kell egyesítenie tőkéjét egy részvénytársaságban, hogy nagyobb termelési eredményt érjünk el.

Ennek megfelelően a tőkéjüket a vállalkozásba beadó részvényeseknek feltétlenül meg kellene kapniuk a vállalat nyereségéből a vállalatba beadott tőkéjük ellenértékét, vagyis az osztalékot. Ezzel szemben nem nyújtanak méltányos osztalékot a részvényeseknek, hanem a részvénytöbbség megszerzésével és különféle fondorlatokkal, visszaélésekkel a termelésben semmilyen formában részt nem vevő vezetőség: politikusok, díszigazgatók stb. szerzik meg az osztalék túlnyomó többségét.

A társadalombiztosítás rendszerében is sok banditisztikus elem van. Egyrészt a vállalkozó által kötelezően kifizetett társadalombiztosítási illeték megdrágítja a termelési költségeket, amit a vállalkozás a fogyasztókra hárít át. Illetve ez nagyban oka a munkanélküliség növekedésének is, hiszen a bérköltség megnövekedett terhei elbocsátásra késztetik a vállalkozókat.

Péchy szerint a védvámrendszer problémáinak megoldásához minden olyan termékre exporttilalmat kell kiterjeszteni, amit nem tudunk nyereséggel termelni és exportálni. Ezeknek a termékeknek a termelőit rá kell kényszeríteni, hogy termékeiket belföldön hozzák forgalomba. Szabadon, vámmentesen kell importálni minden olyan terméket, ami hiánycikként szerepel az országunkban. Exportálni pedig csak olyan terméket szabad, amit nyereséggel tudunk termelni és exportra kivinni.

Az adórendszert úgy kellene átalakítani, hogy a legkevesebbet termelő, tehát munkakerülő munkásokat és vállalkozókat intézményes munkakényszerrel kellene jobb teljesítményre kényszeríteni, de őket nem kellene adóztatni. A nagyobb mennyiségben termelő munkásokat és vállalkozókat sem kellene adóztatni, viszont a termelési normájuk, és rendes magánrendelési munkájuk feletti termelésük után prémiumot kellene fizetni. Az így keletkezett termelési többletet pedig át kellene adni a többfázisú közvetítő, és lánckereskedelem helyébe lépő állami elosztókereskedelem részére, ahol csak 10% polgári haszonszázalékkal terheli meg azt az állam. Így egyrészt a többfázisú közvetítőkereskedelem kiiktatásával, olcsóbb lesz az áru, másrészt pedig nagyarányú közvetlen haszonhoz jut általuk az állam anélkül, hogy adóterhet rótt volna a vállalkozókra, és egycsapással megoldottuk a kereskedelem modernkori problémáját is.

A részvénytársaságoknál meg kellene szüntetni a felső vezetés részvénytöbbségét. A részvények egy részét szét kellene osztani a szellemi és testi dolgozók között, hogy ezáltal proletárból burzsullyá váljanak az értelmetlen osztályharc helyett. A részvényeket három osztályba kellene sorolni, egyik részét kapja a vezetőség, a második részét a szellemi és testi munkások, harmadik részét pedig a kisrészvényesek. A részvények után fizetendő osztalékszázalékot államilag szabályozni kellene. A részvénytársaságokat a legszigorúbb könyvviteli ellenőrzés alá kell vonni. Mivel a munkások ezentúl osztalékot is kapnának részvényeik után munkabérük mellé jövedelmük tetemesen megnövekedne, és mivel kevesebb munkával is magas jövedelemre lehetne szert tenni, lehetőség nyílna a részmunkaidő bevezetésére, vagyis a munkaidő lerövidítésére, amely által több szabadidő állna a munkások rendelkezésére, és lehetőség nyílna az önművelésre.

A tőzsderendszerben törvényileg rögzíteni kell, hogy csak már ténylegesen kitermelt, illetve legyártott termék képezheti a tőzsdei forgalom tárgyát. A nem létező, fiktív termékekkel űzött tőzsdei szerencsejáték szigorúan bűntetendő. Az értékpapírkereskedelemben pedig csak az előbb felvázolt törvényileg három csoportba sorolt részvénytípusok képezhetik a tőzsdei kereskedelem tárgyát.

A társadalombiztosításban vagyonlaprendszert kellene bevezetni. Minden munkást pályája kezdetén vagyonlappal kellene ellátni, méghozzá hárommal, ami közül kettő a munkást foglalkoztató vállalatnál, illetve az illetékes pénztárnál maradna. Erre a vagyonlapra rá lennének jegyezve a munkás befizetései, amelyek magas összegűek lennének abból kifolyólag, hogy a munkás osztalékot is kapna részvényei után a munkabére mellé. Az állam kamatot fizetne a munkás befizetései után, mondjuk 5%-ot, amelyet felosztanának oly módon, hogy mondjuk 1%-ot a megrokkanásakor felmerülő rokkantsági nyugdíj igénylésére használhatna fel, 1% pedig hosszan tartó betegség esetén stb. Az állampénztárba befolyó összegek belső tőkekölcsönt képeznének az állam részére, amivel kiválthatnánk a külföldi kölcsön igénybevételének kényszerét. Továbbá a munkás teljes egészében saját befizetéseit venné igénybe, és nem terhelné az államot.

„Az így összegyűlt összeg, a részvénytársaságok „B” csoport részvényeibe, továbbá a földbirtok 1/3 eszmei részére, jelzálogilag bekebelezett, állami (üzemi) tőkekölcsönökbe és a ház, valamint a telekbirtok 1/3 eszmei részére folyósítandó, állami (építő) kölcsönökbe fektetendő kamatozóan, így az előbbiekben jelenleg fennálló kölcsönök egyöntetű konvertálást és kiegyenlítést nyernének.”

Második könyvében ír arról is, hogy az aranyfedezetű pénzrendszer már nem működik a világban, mert aranyból csak korlátozott mennyiség áll rendelkezésre a földön. Ez pedig krónikus tőkehiányt okoz a gazdaságban, ezért Novikov elméletét követve az országban rendelkezésre álló összes testi és szellemi munkaerőt, és az összes állótőkét, szerszámokat, gépeket kellene a pénz fedezetéül megtenni. Ami egy folyamatosan növekvő készlet, és így a pénzügyi rendszerben is helyreállna az eszme a munka és a tőke egysége a gazdaságban, és folyamatosan megfelelő mennyiségű tőke állna rendelkezésre a gazdaság számára. Ezek tehát Péchy nézetei a gazdasági válságot illetően. Kérdés, hogy hogyan alkalmazhatóak ezek a nézetek a mai információs korban, amikor szintén válságban van a gazdaság.

Felhasznált Irodalom:

Arthur C. Clarke: A jövő körvonalai, Gondolat, Budapest, 1968.
Wolfgang Schivelbusch: A vasúti utazás története – A tér és az idő iparosodása a 19. században, Napvilág Kiadó, 2008.
Péchy Henrik: Neokapitalizmus (Új kapitalizmus) Megsemmisülés vagy új élet?, 1931.
Péchy Henrik: A neokapitalista világrend képe, 1932.
Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra, Magyar Helikon, 1981.
MÉHELY KÁLMÁN: A kereskedelem filozófiája, A MAGYAR COBDEN-SZÖVETSÉG KIADÁSA, BUDAPEST. http://mtdaportal.extra.hu/books/mehely_kalman_a_kereskedelem_filozofiaja.pdf
MTA TÁRSADALOMKUTATÓ KÖZPONT: Közlekedés és globalizáció, 2005.
Chesterton G. K. / A józan ész nevében, Kairosz Kiadó, 2003.
Czakó Gábor: Beavatás. Magánállamok, Boldog Salamon Kör, 2003.
Pierre Francastel: Művészet és társadalom, Gondolat Kiadó, 1972.
Miklya Anna: Stanley Kubrick: 2001 Űrodüsszeia A monolit gyermekei (Mindennapi film) http://film.mindennapi.hu/cikk/kritika/stanley-kubrick-2001-urodusszeia/2011-08-24/6515
Fritjof Capra: A fizika taója, Tericum Kiadó, 1990.
Dr. Plenter János: Gazdaság és államhatalom, Kapu Könyvek, 2001.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése