2013. június 30., vasárnap

A spanyol falangizmus modern kori megfelelője, mint a jövő társadalmi rendszere

Mielőtt témánkat kifejtenénk, először egy-két régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Michio Kaku: A jövő fizikája című művében arról ír, hogy a jövőben a nanotechnológia fejlődésének köszönhetően nem csak, hogy minden munkát gépek fognak végezni a művészi tevékenységen kívül, hanem a nanotechnológia segítségével, amelynek az a lényege, hogy az atomi szintekről épít fel különféle anyagfajtákat, szinte bármilyen terméket le tud majd gyártani bárki egyetlen gomnyomással. Akár egész városok nőhetnek majd ki a földből egyetlen gomnyomásra. Ez pedig radikális hatással lesz az emberi történelem további menetére, mert a közgazdasági szükségszerűség, és ezzel együtt a közgazdaságtudomány, amely eddig az emberi történelem egyik legfőbb hajtóereje volt meg fog szűnni. Ugyanis a javak korlátlaanul elérhetővé válnak, így nem lesz szükség többé közgazdaságtudományra. Mivel pedig az embert többé nem fogja többé hajtani az anyagi javakért folyó harc magától kell kigondolnia, hogy milyen értelmet választ életének. Valószínűleg lesznek olyanok, akik henyéléssel fogják eltölteni az idejüket, de lesznek olyanok is, akik művészetekkel és tudományokkal fognak foglalkozni, hogy valamilyeen értelmet találjanak az életüknek. Tehát a nanotechnológia, mint a technológiai fejlődés legfőbb jövőbeli ága minden nemzettől új gazdaság és társadalompolitikai stratégiát igényel. Több nemzetnek is van már nanotechnológiai stratégiai terve. Magyarországnak még nincs. Ezt a hiányt szeretném kipótolni ezzel az írással, hogy megkísérelem lefektetni egy nemzeti nanotechnológiai stratégiai terv alapjait.
 Erwin Schrödinger: Mi az élet? című írásában arról ír, hogy milyen különös rendszer az élővilág, ami a többi anyagi reendszerrel ellentétben nem öregszik, nem hanyatlik, nem esik szét, hanem évmillók óta fejlődik, és egyre változatosabb formákat hoz létre. Tehát nincs hatással rá a minden más anyagi rendszerre érvényes időben előrehaladó hanyatlás, vagyis az entrópia. Erre több magyarázatot is próbál adni írásában, amiből kitűnik a kérdés iránti bizonytalansága, az egyik magyarázata az, amit manapság mások is széles körben hangoztatnak a tudomány területén, hogy az élővilág nem zárt rendszer, hiszen az entrópia növekedése csak zárt rendszerekre jellemző, amelyekre kívülről nem hat semmi, az élővilág viszont kívülről negatív entrópiát kap a nap sugárzása által, ami kipótolja saját belső entrópianövekedését.
Ez a válasz ugyan széleskörűen elfogadott a tudomány berkeiben, azonban én mégis bátorkodom egy saját válasszal előállni ezzel kapcsolatban, mivel úgy láttam, hogy maga Schrödinger is bizonytalan a kérdésben, és mivel még ha ez a válasz igaz is, akkor is egészen egyedi jelenséggel állunk szembe az anyagi rendszerek területén. Hiszen a napfény energiának tekinthető, és ha valamilyen anyagi rendszernek energiát adunk át folyamatosan, akkor ez azzal az eredménnyel fog járni, hogy az anyagi rendszer valamilyen tevékenységet fog végezni, így például mozogni fog, mint az autó, de egy idő után az autó is el fog romlani, hiába adunk neki több energiát, tehát entrópiája nem fog csökkenni, csak energiája fog növekedni. Az, hogy egy anyagi rendszer úgy vegyen fel energiát, hogy az csökkentse entrópiáját is, egészen egyedi jelenség az anyagi rendszerek területén. Ahhoz, hogy témánkat részletesen megtárgyalhassuk először egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide.
A neokonzervatívizmust, amely ma az amerikai politikai életben honos liberálkonzervatívizmusnak is hívják, mert liberális gazdaságpolitikát a zászlajukra tűzve nevezik magukat konzervatívoknak. Kérdés, hogy hogyan fejlődhetett egy eszmerendszer egyszerre konzervatívvá és liberálissá? Sok helyütt olvasható a modern tudomány fórumain, hogy az úgynevezett mesterséges intelligencia kutatás, vagyis az emberi gondolkodás mintájára életre hívható gépi intelligencia, ugyan sok új mellékeredményt produkált a számítástechnika területén, de fő célját a gépi intelligencia életre hívását régóta nem érte el, és ezen a területen gyakorlatilag egy helyben kullog. Századunkban állapították meg a fizikusok, hogy a világegyetem véges, és fokozatosan tágul. Ha pedig véges, akkor kell, hogy legyen egy határa.
Ezt hívják a csillagászok vörös határnak, de vajon mi van azon kívül?  A modern fizika panteista gyökereit Fritjof Capra: A fizika taója című könyvének bemutatásával szeretném érzékeltetni. Az szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet, amely távolságot feltételez az Istenség és a világ között, erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik, ami a nyugati művészet formáin is megmutatkozik. Vonzódik a szabályos ésszerű formák iránt. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
A panteista szemlélet tehát a modern fizikának mindkét nagy elméletében benne gyökeredzik. Így a relativitáselméletben is, de leginkább a kvantummechanikában. A modern fizika egyik legfőbb törekvése az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése. A relativitáselmélet a fizikai világ makroszintű rendszereit írja le. A bolygókat, a csillagokat, és a gravitációt, vagyis ebből következően a teret, hiszen a gravitáció a relativitáselmélet szerint nem más, mint a tér görbülete. A két elmélet pedig azért összeegyeztethetetlen, mert mint ahogy leírtam az atomi szinteken, amiket a kvantummechanika ír le állandó változás, forrongás és a fent leírt bizarr fizikai jelenségek tapasztalhatóak.
A fizika makroszintjein, vagyis a bolygók, csillagok, galaxisok szintjén pedig elegáns, szabályos formák, lassabb, követhetőbb mozgás, akárcsak a nyugati művészet formáiban. A kettő nem egyeztethető össze. A két modern elmélet összeegyeztetésére tett legismertebb kísérlet a húrelmélet, amelynek mára már rengeteg változata alakult ki. A húrelméletről hosszan lehetne írni. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy ez az elmélet azt mondja ki, hogy világunk, vagyis a tér az idő és az anyag a mikroszinteken apró, rezgő energiahúrokból áll. Ezeket a húrokat úgy kell elképzelni, mint a gitár, vagy a hegedű húrjait, és ezeknek a húroknak a rezgései alkotják a fizikai világ jelenségeit, vagyis a teret, az időt és az anyagot.
Ez az elmélet a fizikusok szerint azért egyesíti a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, mert a húrok rezgései az atomi világ viharos forrongásait, és változásait az atomi méreteken elkenik, és ezért mi itt a makroszinteken nem érzékeljük, hogy a világ valójában nem olyan szabályos és elegáns, mint amilyennek látjuk, hanem vadul forrongó, és káoszszerű. Ezt úgy kell elképzelni, mint a csiszolt márványlap felületét, mely nagyon kicsi mikro méreteken szabálytalan és göcsörtös, de mi mégis teljesen simának érzékeljük, mert csak nagyon kicsi méreteken szabálytalan tehát el van kenve ez a szabálytalanság. Ez egy kicsit rossz példa volt a húrelmélet szemléltetésére, de valahogy így kell elképzelni.
Miért fontos ez az elmélet a témánk szempontjából? Azért, mert ez az elmélet a mikrovilág, vagyis a kvantummechanika dominanciáját tolja előtérbe, amely a panteisztikus szemlélethez áll közelebb. Hiszen lényegében azt mondja ki, hogy a fizika világban a makrojelenségek is egészen olyanok, mint a mikrojelenségek, csak ezt mi nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág vad forrongásait. Továbbá a mikrovilágra jellemző inkább a változás és a forrongás, amely a keleti panteista szemlélet jellemvonása, és a fizikai világ makroszintjeire jellemző a szabályosság és az elegancia, amely a világ és az Istenség között távolságot feltételező nyugati és keresztény geometrikus, térhez kötődő szemlélet jellemvonása.
A húrelméletnek a keleti gondolkodáshoz való fokozott kötődését jelzi az is, hogy háromnál több térdimenziók, a miénkkel párhuzamos univerzumok következnek belőle. Ezek a keleti gondolkodás jellemvonásai, amely a látható válóság mögött másfajta további valóságokat akar meglátni. Ahhoz tehát, hogy végrehajtsuk a címben kitűzött feladatot, és igazoljuk a keresztény fizika létjogosultságát olyan egyesítési elméletet kell kidolgoznunk, amely megdönti a húrelméletet, ami egyébként amúgy sem bizonyított, és a makrovilág geometrikus szabályosságának és eleganciájának dominanciáját tolja előtérbe.
Így hát a fő kérdés az, hogy igaz e egyáltalán a húrelmélet. Ezzel kapcsolatban Lee Smolin: „Mi a gubanc a fizikával?” című könyvét érdemes elolvasni. Ebben arról ír, hogy korunkra a fizika fejlődése tulajdonképpen megállt, és ezért a húrelmélet szinte teljes dominanciáját teszi felelőssé a tudományos életben. Ez az elmélet már évtizedek óta úralja az egyetemi katedrákat, pedig Smolin szerint nincs rendesen megfogalmazva, továbbá kísérletileg ellenőrizhetetlen, és egyes tudományos megfigyeléseknek is ellentmond, mint például hogy az univerzum gyorsulva tágul.
Viszont aki ma tudósként nem ezt a kutatási irányt választja, az nem kap egyetemi katedrát, vagyis a karrierjével játszik. Hogy ez miért van így arra Smolin szerint maguk a tudósok azt a választ adják, hogy gyönyörű matematikai struktúrák rejlenek benne, de ez még nem biztosíték az elmélet helyességére, mert volt már rá példa a tudománytörténetben, hogy egy elmélet matematikailag szép volt, de nem volt helyes. Maga Smolin pedig különféle csoportszociológiai és szervezetszociológiai indokokat hoz fel ennek a magyarázatára.
Nekem inkább az a gyanúm, hogy éppen azért ragaszkodnak a tudósok ehhez az elmélethez, mert a pogány, panteista szemléletet tolja előtérbe, hiszen a tudomány a modern korban inkább ideológia, mint az igazságkeresés objektív megnyilvánulása, de ez csak az én véleményem. Smolin sajátos szubjektív ellenérzését is kifejti az elmélettel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a húrelmélet tulajdonképpen nem is fizika, inkább csak matematika. A fizika művelőit ugyanis két részre osztja: a technikai munkásokra, és az úgynevezett látnokokra. A technikai munkások az új elképzelések matematikai ellenőrzését, a fizikához kapcsolódó új matematikai struktúrák elkészítését végzik.
Ők azok, akik az általános iskolától az egyetemig minden matematikai feladatot a leggyorsabban és a legpontosabban oldanak meg, tehát ebben nagy tehetséget mutatnak. A látnokok pedig azok az emberek, akik a fizikai jelenségek mélyére látnak, és így új összefüggéseket látnak meg, mint például hogy mi a tér, mi az idő, vagy, hogy mi az energia, és ehhez nem elég az, hogy minden matematikai feladatot meg tudjanak oldani, amit eléjük raknak, hanem elsősorban filozófiai előképzettség, és filozofikus alkat kell hozzá. A látnokok sok esetben nem is jók matematikából, mint ahogy Einstein sem volt jó belőle. Ha nem fizikusok lettek volna belőlük, akkor művészek, írok vagy teológusok.
A húrelmélet ennek megfelelően csak matematikai elmélet, hiszen nem mond semmi újat a fizikai jelenségek természetéről, mert ahhoz például, hogy megállapítsuk, hogy a húrok rezgései bizonyos méretek alatt elkenik az atomi szinteken meglévő forrongásokat csak matematikai számolgatásokra van szükség, nem a fizikai jelenségek természetéről való filozófiai elmélkedésre. Smolin szerint ennek megfelelően vissza kellene térni a fizika régi, filozófikus szemléletű művelésére, ahogy még Einstein művelte a fizikát. Új látnokokra van szükség a fizikában, ahogy mondja, és ennek megfelelően nem kell felhagyni a húrelmélet kutatásával sem, de más nézetek vizsgálatának is teret kellene engedni a fizikában.
Smolin szerint nem sok esély van rá, hogy a húrelmélet valaha is kísérleti igazolást nyer, és matematikai bűvészkedéssel el lehet érni ugyan, hogy az elméletet cáfolni sem lehessen egyértelműen. Viszont, ha olyan elmélet is kötelezően polgárjogot nyerhet a fizikában, amit nem igazolhatunk kísérletileg, akkor el kell törölnünk a tudomány hagyományos etikai irányelveit, miszerint csak az egyértelmű tudományos bizonyítékoknak hihetünk, és a tudomány inkább a boszorkánysághoz, vagy az okkultizmushoz válik hasonlatossá, ahol nem szükségesek a bizonyítékok csak a tétel igazságában való hit.
Mi tehát az igazság, ha a húrelmélet nem helyes, és az igazság megegyezik e a fent megfogalmazott kritériumoknak, hogy a makrovilág tulajdonságait tolja előtérbe a fizikai világban, hogy ezzel érvényt szerezhessünk az új európai és keresztény fizikának a panteista fizikával szemben? Továbbá megfelel e annak a kritériumnak is, amit Smolin írt le, hogy ne csak matematikai struktúra legyen, hanem valami újat mondjon a fizikai jelenségek: tér, idő, energia stb. természetéről is?
Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.
Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.
Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy másik régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/ című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
Ezt a gondolatot továbbépítve pedig már meg is van kérdésünkre a megoldás. Lee Smolin a fent említett könyvében arról is írt többek között, hogy szerinte az idő természetét kell tüzetesen megismernünk ahhoz, hogy megleljük a relitivitáselmélet és a kvantummechanika egyesítésének magyarázatát. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Ez azt jelenti, hogy az idő lényegében egy a háromdimenziós tér irányaihoz (hosszúság, szélesség, magasság) hasonló új irány. Így ha egy test a térben nem egy helyben áll, hanem mozog, akkor tulajdonképpen nem csak térben, hanem időben is jelen lesz, vagyis az idő irányába is mozogni fog, amikor pedig egy helyben áll akkor van csak jelen teljes egészében a háromdimenziós térben, mert a tér és az idő egységes inerciarendszert képeznek.
Továbbá ahogy a tárgy egyre gyorsabban mozog annál inkább jelen lesz az időben, vagyis egyre inkább az idő irányába fog mozogni, és nem a háromdimenziós tér irányaiba. Smolin szerint ezt a tételt kellene megdönteni ahhoz, hogy az egyesített elméletet megleljük. A fent leírt gondolataimat követve mi van akkor, ha Einstein tévedett, és az idő nem a tér negyedik dimenziója, hanem a komplementere, amely a méretek csökkenésével válik egyre inkább térből idővé. Komplementer alatt itt például a színátmenetekre kell gondolni, amikor a kék szín lassan pirosba megy át, vagy a zöld sárgába ahogy a történelemben is az idő térré változik, hogy így ölelkezzen az örökkévalósággal. Mint ahogy fent már leírtam nagyon kis méreteknél nagyon nagy sebességű mozgások, forrongások tapasztalhatóak, nagy méreteknél pedig a galaxisok, csillagok világában csak lassú, komótos mozgás tapasztalható
Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a méretek csökkenésével az idő egyre gyorsabban telik, vagyis a színátmenetekhez hasonlóan a tér lassan idővé válik. A skolasztikusok szerint Isten végtelen, és térként gondolták el Istent, továbbá az örökkévalóságban, vagyis Isten birodalmában időtlenség van, vagyis nem múlik az idő. Így tehát ha a tér méretei végtelenné válnak, akkor megszűnik létezni az idő, ha pedig közeledünk a végtelenül kicsi méretekhez egyre inkább csak az idő lesz jelen. „A modern matematika és a keleti vallások kapcsolata” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/04/modern-matematika-es-keleti-vallasok.html című cikkemben leírtam, hogy a végtelenül kicsi méreteknél egyre inkább a kvantummechanika törvényszerűségei érvényesülnek még a matematikai struktúrák esetében is.
Azonban az igazi egyesítéshez itt annak is teljesülnie kell, hogy a mozgás egyenlő legyen az idővel, az idő pedig az energiával, hiszen az atomi méreteken már csak óriási energiaáramlások vannak. Ezt a puszta józan ész alapján is beláthatjuk, hiszen az ókori görög filozófusok az időt mozgásként értelmezték, mozgás pedig csak energia ráhatás útján jöhet létre. Tehát az idő egyenlő a mozgással, a mozgás pedig az energiával.
Így a méretek csökkenésével a tér egyre inkább idővé, és ezzel együtt energiává válik. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy minél gyorsabban mozog egy test, annál inkább energiává változik át az anyagból. Én sohasem értettem egészen, hogy ez miért van így, amikor az elmélet tételeit olvastam. Azt ugyan értettem, hogy ez mit jelent, csak azt nem értettem, hogy ez hogyan következik az elmélet tételeiből. Így már nyilvánvaló, hiszen ez csak azért lehet így, mert a mozgás maga energia, így mozgás közben az anyag értelemszerűen energiává válik és idővé, vagyis a tér ellentétévé. Nem véletlenül írta le Brandenstein Béla: „Bölcseleti alapvetés” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című könyvében, hogy az anyag téres objektum, vagyis az idő ellentétjéhez kapcsolódik. Ennek megfelelően az is értelemszerű, hogy ha a test mozog, akkor a többi tárgyhoz képest gyorsabban telik az idő, mert a mozgás = idő.
Az anyag véleményem szerint azért téres objektum, mert fokozottan kapcsolódik hozzá a tömeg, vagyis a tehetetlenség jelensége. A tehetetlenség pedig a mozgást fékezi, ami azonos az energiával és az idővel. Így pedig mivel a tér az idő komplementere, a tömeg fogalma értelemszerűen a térhez kapcsolódik.
Így tehát a húrelmélettel szemben visszahelyeztük régi, jól megérdemelt helyébe a teret, vagyis a nyugati keresztény szemlélet egyetemes szimbólumát, ha igaz az elméletem. Hiszen a makrovilág ezentúl nem teljesen ugyanolyan, mint a mikrovilág, csak mi ezt nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág forrongásait, hanem a makrovilág a mikrovilágtól függetlenül létező valóság. Csak azért létezik vele mégis egységben, mert a méretek csökkenésével fokozatos átmenet tapasztalható a makrovilág tulajdonságaitól a mikrovilág tulajdonságai felé. (Nem tudok róla, hogy ezt az elméletet bármilyen fizikai kísérlet alátámasztaná, ezt csak az én intuícióm mondja így.)
A fizikusok szerint fekete lyukban a tér önmagába hajlik vissza, és egy ponttá zsugorodik össze így tulajdonképpen a végtelen, vagyis az örökkévalóság, és a kiterjedés nélküli pont, vagyis a maximális sebességű mozgás egyé válik. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon a fekete lyuk belső szerkezete megegyezhet e azzal, ami a vörös határon túl van. Timothy Ferris: A vörös határ című könyvében leírja, hogy a világegyetem legszélén, amin túl már nem látnak a távcsövek, úgynevezett kvazárok találhatóak, amelyek a fénysebességhez közeli sebességgel távolodnak tőlünk. Ezek egyfajta speciális fekete lyukak, amelyek erős fényt bocsátanak ki magukból, de ez most nem érdekes. A fenti elemzésben pedig kifejtettem, hogy a relativitáselmélet értelmében a mozgó anyag sebességének növekedésével minél inkább energiává, vagy fénnyé válik.
Tehát az atomi világ kvantumjelenségeihez válik hasonlatossá. Az a jelenség pedig, hogy a világegyetem szélén a vörös határ közelében a testek sebessége növekszik, ennek értelmében arra utal, hogy ott az anyag és az energia, vagyis a teret reprezentáló örökkévalóság, és a kiterjedés nélküli pont, ami azonos az idővel, fokozatosan eggyé válik.
Alekszej Loszev „A mítosz dialektikája” című könyvében arról ír, hogy a fénysebességgel haladó test nulla térfogatú lesz, és mozgása alatt megáll az idő, fénysebesség felett negatív méretű lesz, tehát a feje tetejére áll a világ. A végtelen sebességű test pedig mindenütt ott lesz, mert sebessége végtelen, és sehol, mert mindent rögtön maga mögött hagy sebessége miatt, tehát platoni ideává válik. A végtelen idő maximális összesűrítettsége az örökkévalóság, és a világegyetem különböző idősűrítettséggel rendelkező szférákból áll, a legkülső szférában van az örökkévalóság, ahol a testek térfogata 0, akárcsak a fénysebességgel mozgó testé is. Az egyszerre mindenhol, és egyben sehol sem levés az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a kiterjedés nélküli pont egységét jelenti, hiszen ami mindenütt ott van, az a végtelenség egészét magában foglalja, ezzel ellentétben, ami sehol sincs ott, az pedig csak a kiterjedés nélküli pontot. Tehát a végtelen sebességű test Loszev szerint egyszerre 0 kiterjedésű, vagy végtelenül kicsi és végtelen.
A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:
„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”
Tehát a fentiekből kiolvasható, hogy az úgynevezett univerzálék is úgy épülnek fel, hogy egyszerre ott vannak mindenütt és mégis sehol. Érdekes, hogy Loszev a mindenütt, és egyben sehol sem lévő objektumokat a platoni ideákhoz hasonlította, ahogy egyébként maga Platon is a Parmenidész című dialógusában. Az evilági dolgok pedig Platon szerint az ideák tükörképei. Lehet, hogy a vörös határon kívül rejtőznek a platoni ideák? Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) című cikkemben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html leírtam Brandenstein Béla a fent megjelölt könyvében az univerzálékat „tartalmak” névre keresztelte át, és mint ilyenek a tartalmak, formák, alakulatok rendszerében a térnek és az anyagnak feleltethetőek meg.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje című könyvében arról ír, hogy a Nietzsche-i időfogalomban nincs linearitás. A múltbéli idő nem egymásra következések sorozata. Nem korábbi és nem későbbi. Ennek mintájára a halott azonos az ő életrajzával, életpályájával, mégpedig egyszerre az egésszel, hiszen annak egyik pillanata sincs közelebb, vagy távolabb tőle, mint a másik. A múlt minden pillanatára az örökkévalóság érvényes. A jelenhez képest semmi sem távolibb vagy korábbi. Tehát a múltbéli örökkévalóság a jelen egy pontjában sűrűsödik össze, ami szintén az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a végtelenül kicsi szintézisét jelzi.
Fent leírtuk, hogy a végtelen tér szerkezetének úgy kell felépülnie, hogy két abszolút végtelennek kell közrefognia egy olyan térrészt, ami egyszerre véges is és végtelen is. Ennek a két abszolút végtelen térrésznek a léte meglehetősen paradox, mert elméletileg az egyszerre véges és végtelen térrésznek minden létezőt magába kell foglalnia, mert csak azt tudjuk végigjárni, így arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek a két abszolút végtelen térrésznek egyszerre kell végtelennek, és nem létezőnek lennie, ami megfelel azzal, amit az örökkévalóságot reprezentáló végtelen tér, és az időt reprezentáló végtelenül kicsi pont egységéről írtunk.
Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól című könyvében arról ír, hogy az „Anyag és energia megmaradási elvei úgy is fejezhetők ki, hogy a valóság minden változás közepette törekszik létben maradni; ha a változást egy helyen elnyomjuk, kiüt más helyen; ha az anyagot bármennyire is taglaljuk és szétszórjuk, még sem enyészik el. Miután pedig minden való tárgy valamely közösség tagja, nem áll elszigetelten, hanem folytonos kölcsönhatásban más objectumokkal, melyektől csak elvonásban választható el”
Az anyagnak és az energiának ezt a létben maradási törekvését, amit Pauler leír, én úgy írnám át, hogy egységesülésre való törekvés. Fent már leírtam, hogy a valóság atomi szintjeire, vagyis a kvantummechnaika világára fokozottan jellemző a panteisztikus szemlélet, vagyis hogy minden mindennel egységet alkot. A makrovilágra pedig, ami pedig a tér geometrikus fogalomrendszerével írható le fokozottabban jellemző az egymástól való elkülönülés, de mivel az energia, ami megfeleltethető a mozgásnak és az időnek az anyag állandó kísérőjelensége. A relativitás értelmében pedig lényegében az anyag energiává való átalakulását, vagyis az anyagi létezőnek atomi szintek létezőhez való hasonlóvá válását érthetjük rajta az anyaggal való kapcsolatának értelmében, az anyag az energiamaradás törvénye szerint a folyamatos egységesülésre, az atomi szintek világába való belezuhanásra törekszik.
Ez fokozottan igaz annak a jelenségnek a tükrében, amit a csillagászok nemrég állapítottak meg, miszerint a világegyetem gyorsulva tágul. Ha a világegyetem szélén található kvazárok a fénysebességhez közeli sebességgel távolodnak tőlünk, akkor a relativitáselmélet értelmében fokozottan törekednek az atomi szintek világába való belezuhanásra. Ráadásul a világegyetem gyorsulva tágul, tehát mondhatjuk, hogy a kvazárok egyre fokozottabban törekednek az atomi szintek világába való belezuhanásra, mígnem a világegyetem szét nem esik, hogy a makrovilág végleg belezuhanjon az atomi szintek világába. A világegyetem gyorsuló tágulásának a tudomány szerint végeredményben ez a következménye, hogy egyszer majd szétesik, és visszatér a teremtés előtti állapotokhoz.
Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html című cikkemben arról írtam, hogy az emberi társadalom fejlődése lényegében analógiába állítható a világegyetem fejlődésével. Aki akarja a linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja. A 2001 Űrodüsszeia című film mondanivalója korunk számára http://ujkozepkor.blogspot.hu/2011/08/2001-urodusszeia-cimu-film.html című cikkemben pedig azt mutattam ki, hogy a 2001 Űrodüsszeia című film szerint a történelem vége a tudományban az anyaggal foglalkozó tudományoknak, amelyek ilyen értelemben a makrovilágnak feleltethetőek meg, és a számítástechnikai tudományoknak, amelyek ilyen értelemben az információnak, vagyis az atomi szintek kvantumvilágának feleltethetőek meg, a szintéziseként fog bekövetkezni. Elgondolkodtam azon, hogy ha az emberi társadalom fejlődése és a világegyetem fejlődése ilyen szinten analógiában áll egymással, akkor nem lehetne e egyszer majd a csillagászati objektumok, mondjuk a kvazárok megfigyelésével az emberi társadalom fejlődésének jövőbeli alakulására következtetni? Ez a jövő kérdése.
A társadalom jelenségeinek és a vörös határon túl lévő világ szerkezetének összekapcsolásához még érdemes hozzátenni, hogy manapság a globalizáció világát olyan társadalmi rendszernek gondolják el, ahol összezsugorodott és megszűnt a tér, mert a közlekedés és a telekommunikáció műszaki fejlődésének köszönhetően az emberek közötti kommunikáció azonnalivá, a nagy földrajzi távolságok legyőzéséhez szükséges utazási idő pedig nagyon röviddé vált. Tehát nem kell már legyőzni a nagy földrajzi távolságokat, így a globalizált világ tere összezsugorodott, és megszűnt. Joós Ernő: Idő és történelem című könyvében pedig Heidegger filozófiáját elemezve arról ír, hogy a modern kor az egyedüli, amikor a történelem formálásában kimagasló szerepet kapott a tömeg, tehát kisember, vagyis az egyén.
A történelem elmúlt korszakaiban ugyanis általában csak a kimagasló egyéniségek kaptak szerepet a történelemben: így az arisztokrácia, vagy a király. Korunkban, vagyis a tömegdemokrácia világában viszont minden ember szavazati jogot kapott, továbbá fogyasztási szokásaival a világgazdasági rendszert irányítja, így a tömeg történelemformáló erővé lépett elő. Joós szerint Heidegger: A lét és az idő című könyvében az emberi tömegeket az idővel azonosítja, a világot pedig, amit korunkban a tömegek formálni kezdtek a léttel. Így mondhatjuk, hogy míg a globalizáció korában a tér összezsugorodott és megszűnt, addig az idő betört a létbe, ami analógiában van azzal, amit a vörös határon túli világról írtunk, ahol elméletem szerint a tér ponttá zsugorodott, és belezuhant a pontszerű időbe. Az idő, vagyis az atomi szintek kvantumfolyamatai, pedig ahogy már leírtuk kiszámíthatatlanok, és kaotikusak akárcsak a tömegek ízlésének és gondolatvilágának váltakozásai, amellyel a világgazdaságot és a politikai életet irányítják korunkban.
Nézzük meg, hogy hogyan is értelmezhető a modern társadalomban az idő. Johan Goudsblom: Időrezsimek című könyvében arról ír, hogy „az idő szociokultúrális tény, olyan konstrukció, melynek segítségével az emberek megpróbálnak közösen tájékozódni a világban, és összehangolni a cselekvéseiket.” Az emberek cselekvéseinek összehangolására a modern gazdaság sajátos követelményei között lett szükség, ahol megszűnt az önellátó gazdálkodás, és az emberek csak egymás szükségleteinek kielégítése által tudják kielégíteni saját szükségleteiket. Ha például valaki pizzát rendel időre, akkor a kiszállítónak pontosan tudni kell, hogy jelenleg hány óra van, hogy pontosan, időre odaérjen a pizza a megrendelőhöz.
Így a szerző szerint „Az idő meghatározása az ember műve, az idő kategóriája csak az időmeghatározás függvényében jön létre.” Az időmeghatározás fejlődését nyomon követve pedig ír az órák szinkronizálásáról az egész világra érvényes standard időrendszer gondolatáról stb. Az idő meghatározása tehát az emberi tömegeknek, vagyis Joós értelmezésében az időnek a történelembe való betörésével vált szükségessé, amikor már az emberi tömegek szükségletei határozzák meg a világgazdaság és a politikai élet működését, és itt felüti a fejét egy sajátos jelenség. Az igaz, hogy a globalizáció világában a modern közlekedési eszközök megjelenésével a tér összeszűkült, vagy a vörös határon kívüli világgal való analógiában a pontszerű időbe zuhant bele, de ennek következményeként ezentúl a pontszerű idő hozza létre a teret, amibe a tér belezuhant.
Ugyanis az igaz, hogy a közlekedés fejlődésével az utazási idő lerövidült, de mivel a modern gazdaságban, ahogy egyre több embernek a szükségleteit kell kielégíteni, vagy más szóval, ahogy az idő egyre inkább betör a létbe, úgy egyre többet, és egyre több helyre kell utazni a gazdaság szereplőinek, hogy ezeknek az embereknek a szükségleteit kielégítsék, hiszen egyre több embernek kell élelmiszert, ruhát stb., szállítani. Tehát a modern világgazdaságban a pontszerű idő hozza létre az új teret, amibe a tér eredeti létformája belezuhant. Lehet, hogy ez így működik a vörös határon kívül is? A modern fizika megállapítása szerint az ősrobbanás előtt, vagyis az univerzum megszületése előtt a ma ismert világegyetem összes anyaga és energiája, és így a tere is egy végtelen sűrűségű pontba volt belesűrítve. Ezt elgondolva az emberi képzelőerőt mindig próbára teszi az a kérdés, hogy mi volt ezen a végtelen sűrűségű ponton kívül.
Talán a semmi? A végtelenül kicsi méret, amit fent magával az idővel a mozgással és az energiával azonosítottunk a kvantummechanika törvényei szerint dinamikusnak tekinthető, ahogy az a fizika taója című könyvben is le van írva. Egyszerre van több helyen is, illetve van is, meg nem is, ahogy azt már leírtuk. Ha pedig ezt a tényt rávetítjük az ősrobbanás előtti végtelen sűrűségű pontra, amely magát a teret is tartalmazza, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ezen a szingularitáson kívül nem semmi volt, hanem egyszerre ott volt maga a tér is meg egyszerre nem is volt ott a kvantummechanika törvényeinek értelmében, hiszen ez a pont dinamikus forrongásával mindenhol létre is hozta e teret meg nem is. Tehát a vörös határon kívül lét, és az ősrobbanás előtti végtelen sűrűségű pont környezetének a szerkezete nem a semmit tartalmazza, hanem kettős természetű. Egyszerre tartalmazza is a teret meg nem is, és valóban, ahogy a modern társadalomban úgy a vörös határon kívül is az idő hozza létre a teret.
Arthur C. Clarke az imént említett 2001 Űrodüsszeia című könyv szerzőjének az utolsó könyvében, vagyis az Idő szemében is tulajdonképpen ez a jelenség érhető tetten. A könyv arról szól, hogy az emberi történelem utolsó időszakában a tér és az idő szerkezete szétszakad. A tér és az idő egyes részei előre vagy visszacsúsznak az időben és a föld különböző földrajzi részein az emberi történelem eltérő korszakaihoz tartozó embercsoportok kerülnek egymás mellé, és ezek a történeti csoportok harcolni kezdenek egymással, mint például Dzsingisz kán Nagy Sándorral.
Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Henri Bergson: Tartam és egyidejűség című könyvét. A könyvben a szerző a speciális relativitáselméletet elemzi. A speciális relativitáselmélet szerint, ha két test közül az egyik mozog, akkor a mozgó test számára az idő lassabban telik. Ha például egy űrhajóval nagy sebességgel elutazunk az űrbe, majd később visszatérünk a földre, akkor lehet, hogy míg mi csak két évet öregedtünk a földön 20 év telt el. Ez azért van, mert az idő és a mozgás relatív, minden test mozgása csak egy másik test mozgásához vonatkoztatva értelmezhető, ezért a testek vonatkoztató rendszereknek tekinthetőek. Bergson szerint ez vitatható, mert a két vonatkoztató rendszer felcserélhető, hiszen a relativitáselmélet szerint, ahogy nincs abszolút mozgás, úgy abszolút mozdulatlanság sincs.
Így mind a két rendszer vonatkoztató rendszernek tekinthető, és az űrhajóban lévő megfigyelőnek, továbbá a földön lévő megfigyelőnek ugyanazt a tartamot kell megélnie az utazás alatt a két rendszer felcserélhetősége miatt. Ha viszont ugyanazt a tartamot kell megélnie mind a két megfigyelőnek, akkor hogy lehet, hogy a két tartam, vagyis az űrhajóban lévő megfigyelő, és a Földön lévő megfigyelő által megélt tartam a tapasztalatok szerint nem egyidejű? Hiszen mégiscsak 20 év telt el a Földön lévő megfigyelő számára, míg az űrhajóban lévő megfigyelő számára csak 10. Ez csak úgy lehet, hogy két féle egyidejűség és egymásután van. „Az első az események belsejében van, anyagi mivoltuk része, belőlük származik.
A másikat egyszerűen a rendszeren kívül álló megfigyelő ragasztja rájuk. Az egyik abszolút, a másik pedig relatív és függ a sebességtől.”…”Így két módom van rá, hogy itt az egyidejűséget felismerjem: az egyik intuitív, és egyetlen, pillanatnyi látási ténybe foglalja azt, ami O’-ben és A’-ben történik, a másik leszármaztatott és órák nézésével jár ; és a két rendszer megegyezik.” Ami a rendszeren belül egyidejűség az kívül egymásután. A kétféle egyidejűség és egymásután tehát elszakad egymástól, és ebben az esetben a mozdulatlan megfigyelőnek egy mozgó testet megfigyelve saját jövendőjét kellene látnia és ez paradoxon. Érdekesek a szerző gondolatai a négydimenziós téridő elméletéről is ahol az elmélet felvetése a szerző szerint az idő térisítését jelenti. Az elmélet ugyanis azt mondja, hogy az idő a tér három dimenziójához, vagyis irányához kapcsolódó negyedik irány, amelyen keresztül a háromdimenziós térben zajló események, vagyis a testek áthaladnak. Térbeli testek viszont csak téren haladhatnak át.
A Bergson által felvázolt paradoxon tökéletesen érthetővé válik a relativitáselmélet általam kidolgozott értelmezésében. A fénysebességnél kisebb sebességgel mozgó, de mozgó test a relativitáselmélet értelmében részben energia, részben pedig anyag. Az energia, amivé a mozgó test részben átváltozik a mozgás és az energia azonossága miatt azonos az idővel, az anyag pedig a térhez kapcsolható, ami az idő ellentéte, így a mozgó test kettős természete miatt annak anyagi természete, vagy, ahogy Bergson írja: „az esemény belső része” egyidejű marad a mozdulatlan test egész természetével, mivel az teljes egészében anyagi természetű marad. Az energiává vált természete viszont, ahogy Bergson írja: egymásutánná válik, és túlhaladja a mozdulatlan testet az időben.
A vörös határon kívül, mint ahogy már leírtuk a tér és az idő egységben van, és a tér az anyaghoz, az idő pedig energiához kapcsolható. Az anyag pedig az egyidejűséghez, az energia pedig az egymásutánhoz kapcsolható, ahogy azt Bergson leírta. Így ha a tér és az idő, vagyis az anyag és az energia egységbe kerül, akkor az egymásután egyidejűséggé, vagyis térré válik, így az idő hozza létre a teret, ahogy az Clarke utolsó könyvében is megtörtént, ahol az egymás után következő történelmi korszakok az időben egymás mellé zuhantak vissza, tehát egyidejűvé váltak. Ahogy tehát Clarke-nak a 2001 Űrodüsszeia című könyve, úgy az Idő Szeme című könyve is a vörös határon kívüli léthez kapcsolható.
Mindebből az is kiderül, hogy a relativitáselmélet ezen új szemléletében, a vörös határon kívüli létben lehetővé válik mind az időutazás, mind pedig a fénysebességnél nagyobb sebességgel való utazás, hiszen a térnek az időbe való belezuhanásával az egymásután egyidejűséggé válik. Továbbá mivel az atomi szintek kvantumvilágában a makrovilágra jellemző távolságok nem érvényesek a panteisztikus szemléletből következően, ahol minden egységet alkot mindennel, a kvantumvilágba belezuhant tér, vagy anyagrész tetszőleges sebességgel mozoghat ebben a közegben.
Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) című könyvében arról ír, hogy az anyagnak három alaptulajdonsága van: a kiterjedés, a forma és az energia. Kiterjedése és formája értelemszerűen minden anyagi testnek van, és energiája is, hiszen, ha egy test nem mozog, akkor is rendelkezik helyzeti energiával. A kérdés, hogy megfeleltethető e ez a szentháromság három személyének, amiről már írtam itt? A skolasztikusok, mint ahogy már leírtam Istent végtelen térként gondolták el, ami megfelel a tiszta kiterjedésnek, hiszen sem formája, sem energiája nincs. Energiája azért nincs, mert az idő, vagyis az energia tökéletes ellentéte, ahogy azt fent kifejtettem, formája pedig azért nincs, mert egy minden irányban végtelen objektumnak nincs felülete. A tiszta kiterjedés így megfeleltethető a szentháromság első személyének, vagyis az atyának.
A szentlélek megfeleltethető a tiszta energiának, hiszen életet adó, és gyógyító szerepkörben olvashatunk róla a bibliában. Ő általa fogant meg Mária is. Az élet pedig mozgásként is felfogható, ami azonos az energiával. A fiú pedig tulajdonképpen a kettő gyermeke, vagyis köztes állapot a kettő között, ami az anyagi létre utal, hiszen a fent leírtakból egyértelműen kiderül, hogy az anyag köztes létformának tekinthető a végtelen tér, vagyis a tiszta kiterjedés, és a tiszta energia, vagyis az idő között. Energiából áll, ami az időhöz köti, viszont ez az energia tömegbe van zárva, ami lefékezi a mozgást, vagyis az idő folyását, ez pedig a térhez közelíti. Formája pedig egyedül a dinamikus energiának van, ahogy azt már leírtam "A kontinuum-hipotézis bizonyítása a geometria segítségével" http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/10/a-kontinuum-hipotezis-bizonyitasa.html című cikkemben, tehát a térnek, az anyagnak és az időnek az atyával, fiúval és szentlélekkel való analógiájában a fiú testesíti meg a forma és a tiszta kiterjedés egységét, vagyis az anyagot, hiszen egyedül az anyagnak van egyszerre kiterjedése és formája.
Mindebből egyértelműen kiderül, hogy a mi világegyetemünknek a felépítése a szentháromság tükörképe. A katolikus dogmatika szerint a szentháromság három személye teljes egységet képez, és öröktől fogva létezik. Ez pedig magyarázatot ad arra, hogy a világegyetem keletkezése előtt miért volt egységben az idő és a tér, vagy a tiszta kiterjedés, és az energia, továbbá hogy miért lesz egységben a világegyetem megszűnése után. Hiszen Isten öröktől fogva létezik, és ő nem más, mint a szentháromság, vagyis a tér a forma, és az idő egysége. A tér forma és idő hármassága az emberi történelem folyamatában is megjelenik, mint ahogy azt részletesen kifejtettem a „Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló)” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című cikkemben.
Telcs Máté László: Tér, idő, jóság című könyvében sajátos történelemfilozófiájának vázlatát írja le, amit később majd részletesen ki akart fejteni, de erre általam ismeretlen okokból sohasem került sor. Telcs értelmezésében az idő nem más, mint káosz, rendezetlenség. A megszületett csecsemő számára is ilyen a világ, vagyis kaotikus, és rendezetlen, és csak később rendezi el a világot tudatában, később ad neki formát, kontúrokat. A rend, a célszerűség, és az ésszerű formák világa pedig Telcs értelmezésében nem más, mint a tér.
A csecsemő példáján keresztül bemutatott hasonlatot átviszi az egész emberi történelemre is. Az emberi történelem szerinte nem más, mint az emberi kultúra folyamatos fejlődése, ami azt jelenti, hogy az ember a történelem során egyre inkább rendet és célszerűséget visz az őt körülvevő kaotikus és rendezetlen világba, vagyis az ember közreműködése által az időt mindinkább elnyeli a tér.
Ezzel kapcsolatban felvet egy érdekes kérdést is, vagyis hogy az emberi gondolat, intellektus hozta e létre a kultúrát. Erre egyértelmű nemmel válaszol, hiszen az őskorban, a kultúra fejlődésének kezdetén a gondolat, az értelem még semmilyen szerepet nem játszott az emberi a kultúra létrehozásában. Az őskorban az ember első kulturális teljesítményei, mint például a pattintott kő használata, ahol a tér kezdte elnyelni az időt, lényegében az emberi idegrendszer szerkezetének kivetülései voltak a tárgyi világba, mint ahogy a hangyaállam is a hangyák idegrendszerének sajátos megjelenési formái, és ezeknek az alaptevékenységeknek a további fejlődése hozta létre aztán az emberben a gondolkodást és az értelmet. Tehát a kultúra tanította meg az embert gondolkodni, és nem a gondolkodás hozta létre a kultúrát.
Ezzel a gondolatával lényegében az emberi idegrendszert illetve az agyat a térhez köti. Erről Wilhelm Bölsche: A jövő embere című könyve jut az eszembe. Wilhelm Bölsche ebben a könyvében arról ír, hogy az élet fejlődésének legfőbb szervezőereje a baktériumoktól az emberig az idegrendszer, illetve az agy volt. Ugyanis az élet fejlődése az ilyen irányú kutatások szerint úgy ment végbe, mintha minden fejlődési fokon a rovaroktól a gerincesekig az agy továbbfejlődése lett volna a cél, és a többi szerv mindig az agy fejlődéséhez igazodott. Ha egy fejlődési szint, mint például a rovarok szintje az idegrendszer, illetve az agy szempontjából kimerítette lehetőségeit a fejlődésben, akkor fejlődése megmerevedett, és a fejlődés egy új szinten folytatódott, mint például gerincesek.
A középkori skolasztika, ahogy az a középkori teológiai írásokból kiderül, végtelen térként gondolta el Istent, és azt vallotta, és vallja ma is, hogy az evolúciót, és az emberi történelmet Isten irányítja. Ha Isten végtelen térként gondolható el, és az evolúció célja az emberi agy kifejlődése volt, ami a térhez köthető, hogy aztán ez az agy átalakítsa a külvilágot a tér mintájára, akkor talán nem is meglepő, hogy a történelmet Isten irányítja, hiszen Isten tervei valósulnak meg benne. Ahogy az Bölsche és Telcs írásából kiderül, ami a fizika területén a tér által fémjelzett makrovilág, és a kvantummechanika, vagy az idő által fémjelzett mikrovilág ellentétét prezentálja, az a biológia területén a a térhez köthető emberi agy, és az idővel fémjelzett Darvini evolúcióhoz köthető többi testrész viszonyát tárja elénk.
A modern mesterséges intelligencia egyik legfőbb problémája, ami a cél elérésének útjában áll az a séma, vagy a sematikus gondolkodás gépi leképezése, ami az emberi, és az állati gondolkodás legfőbb sajátossága. A gondolkodási sémák azt jelentik, hogy az emberi és az állati gondolkodás kapcsolatokat tud létrehozni különféle dolgok között. Ha például egy gyereket egyszer már megtámadott egy oroszlán, akkor az illető akkor is menekülni kezd egy oroszlán láttán, ha az még nem támadta meg, mert tudata kapcsolatot tudott teremteni az oroszlán és a támadás lehetősége között.
Ha viszont egy gépet arra programoznak, hogy meneküljön az oroszlán támadása esetén, akkor mindig csak a tényleges támadás esetén kezd menekülni, mert nem tud tanulni, nem tudja összekapcsolni az oroszlán, és a támadás képét. Ezért tudja minden sakkmester gond nélkül legyőzni a sakkprogramokat, ha egyszer már kiismerte őket, mert a sakkprogram csak előre beprogramozott lépéskombinációkkal tud dolgozni, a sakkmester azonban magától tud kapcsolatokat teremteni a lépéskombinációk között, hogy újabb lépéskombinációkat hozzon létre.
Ha utána gondolunk az eddig leírtaknak, akkor rájöhetünk, hogy egymástól különálló dolgok között kapcsolatokat létesíteni csak térben lehet, hiszen csak térben vannak egymástól különálló dolgok, mint ahogy az emberi agy, vagyis az emberi gondolkodás székhelye is a térhez köthető, ahogy az Telcs és Bölsche írásaiból kiderül. A számítástechnika, pedig a matematika és a kvantummechanika tudományából nőtt ki, vagyis egyértelműen a panteista szemlélethez köthető, ahol minden egy, vagyis nincs tér, és nincsenek egymástól különálló dolgok.
Ahogy a fizikában a tér által fémjelzett makrovilág, és a kvantummechanika, illetve az idő által fémjelzett mikrovilág is komplementer viszonyban áll egymással, tehát egymástól elkülönül, úgy a biológia területén sem törhet be a számítástechnika által fémjelzett panteista szemlélet a tér által fémjelzett emberi agy, vagy az emberi gondolkodás világába. A kettő kizárja egymást. Ezért meddő tudomány a mesterséges intelligencia tudomány. Bár vannak területek, ahol mintha úgy látszana, hogy a kvantummechanika által fémjelzett idő képes feloldódni a térben. Ilyen a zene, és a csillagászat kapcsolata. Erről írtam a „Miért a zene szerkezetének mintájára épül fel a bolygók, csillagok mozgásának szerkezete? „ http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/12/miert-zene-szerkezetenek-mintajara-epul.htmlcímű cikkemben.
Brandenstein Béla magyar filozófus Bölcseleti alapvetés című könyvében sajátos filozófiai rendszerét az ideálrealizmust fejti ki, ahol a mindenség metafizikai felépítését három részre osztja: tartalomra, formára és alakulatra. A tartalmak nem mások, mint térbeli, vagyis jellegükben osztatlan, egynemű tulajdonságok, amelyek minden tárgyban jelen vannak, de nem tudunk rájuk külön tárgyi kategóriákat húzni, mint például az asztalra, vagy az almára. Ilyenek például a különféle színek, vagy illatok.
A formák nem mások, mint kategóriákba sorolható, egymástól elkülöníthető tárgyi valóságok, mint például az alma, vagy az asztal. Az alakulatok pedig egymáshoz rendelhető, de egymástól elkülönülő, tehát több részből álló, és így számszerűsíthető metafizikai objektumok, mint például maguk a számok, vagy a különféle geometriai objektumok. Ebből a három tulajdonságkategóriából épül fel tehát a mindenség Brandenstein szerint.
Erre a gondolatra építi fel az anyagi világ, az erkölcsi szféra, a művészetek, a természet stb. építményeit. Elveti a különféle panteista, és monista filozófiák elveit, miszerint a világ magából az Istenségből épülne fel, és az tárgyi világon kívül létező személyes teremtő Isten valóságát hangsúlyozza. Az Isten által teremtett világ az Isten által irányított fejlődésben a végtelen felé tart. Ebben a gondolatban erősen érződik a középkori filozófiai rendszerek, mint például a skolasztika hatása, akik Istent végtelen létezőnek fogták fel. Hivatkozik is rájuk.
Végül, ami számomra még nagyon érdekes volt a könyvben, hogy az anyagot térbeli létezőnek gondolja el, vagyis a tér tulajdonság nélküli, csak kiterjedésében megmutatkozó létmódjához hasonlítja. Érdemes összevetni a világ metafizikai felépítéséről, vagyis a tartalmakról, formákról és alakulatokról szőtt gondolatait egy másik magyar filozófus Ligeti Pál történetbölcseletével.
Ligeti Pál: Új pantheon felé című könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.
Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
Ligeti Pál szerint tehát az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Idegenek ettől a korszaktól a konkrét formák, amelyek a szobrászatban jelennek meg. Ez analógiában áll azzal, amit Brandenstein írt a tartalmakról, ahol a tartalmak nem mások, mint térbeli, vagyis jellegükben osztatlan, egynemű tulajdonságok, amelyek minden tárgyban jelen vannak, de nem tudunk rájuk külön tárgyi kategóriákat húzni, mint például az asztalra, vagy az almára. Ilyenek például a különféle színek, vagy illatok.
A szobrászat már konkrét, kategóriákba sorolható tárgyi valóságokat ábrázol, mint például embereket, vagy állatokat. Ez is egyértelmű analógiában azzal, amit Brandenstein a formákról írt. Végül a festészet már a természeti objektumokat ábrázolja, ahol a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságokból egyszerre több is van. Ilyenek az erdők, mezők stb., tehát a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságok megsokszorozódnak, számszerűsíthető alakot öltenek a festészet esetében, ami szintén analógiában áll azzal, amit Brandenstein az alakulatokról írt.
Érdemes még ehhez hozzávennünk azt is, hogy Brandenstein az anyagot térbeli létezőként gondolja el. „Intelligens tervezettség – evolúció – történelem – kereszténység” című cikkemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110306 részletesen írtam arról, hogy az építészeti, festészeti és szobrászati korok váltakozása korunkban is megismétlődött. A XX. század első fele az 1900-1950-ig tartó korszakot ipari korszaknak tekinthetjük. Jellemző volt rá, hogy a társadalom a XIX. századi individualizmusból, a fegyelmezett, hierarchikusan felépülő tekintélyelvű társadalmi fejlődés irányába tartott, hiszen ekkor jelentek meg a különféle kommunista és fasiszta diktatúrák, továbbá ekkor jelentek meg absztrakt formákra épülő avantgard művészeti irányzatok is.
Ez mindig is az építészeti korok sajátja volt. Ugyanakkor ezt a korszakot a középkori építészeti korszakkal ellentétben nem annyira a tér, hanem inkább az anyag eszméje uralta, hiszen ekkor tört előre a marxi történelmi materializmus eszméje, amely materialista volt, viszont Brandenstein szerint az anyagot magát is térbeli jellegűnek tekinthetjük, tehát a középkori építészeti kor térbeli szemlélete az ipari kor materialista szemléletében folytatódott. Az 1950-1990-ig tartó időszakot átmenetnek tekinthetjük az ipari és az információs kor között, ami analógiában áll azzal, amit Ligeti a szobrászati korokról írt, hogy azok átmenetet képeznek az építészeti és festészeti korok között.
Ahogy egyébként ez a kor külsőségeiben a reneszánszra hasonlított, amit szobrászati kornak tekinthetünk. Ez pedig analógiában áll az energia fogalmával, ami az anyag és az információ között képez átmenetet a fizikai világ háromdimenziós szemléletében, ahol a három dimenzió az anyagnak, energiának és az információnak felel meg. Napjainkban pedig eljött az információs kor, amit jellegében mindenki a számok korának tekint, hiszen maga az információ is nullákból és egyesekből épül fel. Ez pedig analógiában áll mind azzal, amit a festészeti korszakokról, mind pedig azzal, amit Brandenstein alakulatairól írtunk.
A tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ tehát háromszor hármas analógiában áll egymással, és így ha Ligeti Pál történetbölcseletét igaznak vesszük, akkor a történelem fejlődése a mindenség fizikai és metafizikai felépítményével áll analógiában.
Tehát lehetséges, hogy a modern korban a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat és így a tér, a tér és a felosztottság közötti átmenet, és a felosztottság ciklikus váltakozását az anyag, energia, információ, tehát az anyag és a szellem váltakozása váltja fel? Ezzel kapcsolatban érdemes tobább kutakodnunk.
B. M. Kedrov szovjet tudományfilozófus a természettudományos forradalmakat úgy jellemzi, mint átmeneteket a közvetlen tapasztalati szemléletből az absztrakt szemléletbe. Az első tudományos forradalom esetében például, amikor felfedezték, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül, semmi más nem történt, mint hogy a tudomány túllépett azon a szemléleten, amely a közvetlen érzéki tapasztalatból ered, mert a látszat nyilvánvalóan azt mondta, hogy a Nap forog a Föld körül, és a látszat mögött meglátta az eddig láthatatlan valóságot.
Ez nagyon hasonlít a különféle gnosztikus irányzatok gondolkodásmódjára, akik a gonosz anyagi világ látszata mögött akarják meglátni a szellemi valóságot. Sokan utaltak már előttem a modern természettudományok gnosztikus gyökereire. Visszatérve Kedrov elméletére, leírja, hogy ez az első tudományos forradalom a csillagászat rohamos fejlődését vonta maga után, ahol az új tudományos eredmények a XIX. századra a Newton-i mechanikában, vagyis a klasszikus fizikában új látszatvalósággá szilárdultak, ahol a mikrovilág, vagyis az atomok világa ugyanolyan szerkezetű, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és bolygók világa.
Ezt az új látszatvalóságot törte meg a második tudományos forradalom, vagyis a kvantumfizika kialakulása, ahol az atomi világ már egész más szerkezetet ölt, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és a bolygók világa. Tehát Kedrov szerint a tudományos forradalmak így haladnak előre. Egyes tudósok a látszatvalóság mögött meglátják az igazi valóságot, majd az így felszínre került tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak, hogy aztán egy új tudós ezek mögött megint meglássa az igazi valóságot, és így tovább.
Vegyük szemügyre most a technikában végbemenő forradalmakat. Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Tehát a technika fejlődésében az anyag és a szellem váltakozása figyelhető meg, ez láthatóan analógiában áll a Kedrov által felvázolt természettudományos forradalmakkal. Ahogy már utaltam a modern természettudományok gnosztikus gyökereire, ahol a tudományos forradalmaknál a látszat mögött meglátott valóság egybeesik a gnosztikusok azon törekvésével, hogy a gonosz anyagi világ látszata mögött meglássák a szellemi világot, és valóban az első technikai forradalom a textilipar, vagyis a szellem jegyében állt, ahogy azt más leírtam. Ezzel analógiában az első tudományos forradalom is a látszat mögött meglátott új valóságokra épült, ami analógiában áll a gnosztikusok szellemi világ utáni vágyával.
A második tudományos forradalomban az első tudományos forradalmak csillagászati eredményei új látszatvalósággá szilárdultak a Newton-i mechanikában. A mechanikai szemlélet pedig analógiában áll a második technikai forradalom szemléletével, amely szintén a mechanikára épül, és az anyag jegyében állt, hiszen a foszilis tüzelőanyagokra épült. A kvantummechanikai forradalom pedig a fent leírt gondolatokból levezetve megint csak egyértelműen a szellem jegyében állt, ahogy a vele párhuzamosan megvalósuló információs forradalom is a technikában. A következő anyagi jellegű technikai forradalom tehát valószínűleg a nanotechnológiában fog lejátszódni.
Ezzel párhuzamosan le kellene játszódnia egy újabb anyagi jellegű forradalomnak a természettudományokban is, ahol az eddig felhalmozódott tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak. Ez látszólag eddig nem valósult meg, mert manapság a húrelmélet divatozik a fizikában, ami extra dimenziókról, párhuzamos univerzumokról, tehát a látszatvalóság mögött meglátott új valóságokról szól. Ez azonban csak a látszat, mert a húrelmélet hitelességét egyre többen kétségbe vonják manapság a fizikában, és sokan más utakat próbálnak keresni, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok írni.
A természettudományokból a technikába áttevődő ciklikus forradalmaknak van egy mélyebb szintje is, amely a gazdaságban ölt testet. Erről Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev írt, aki a gazdaságban fellépő szokásos 8-10 éves ciklusok, vagyis a gazdasági recesszió és növekedés ciklusai mellett hosszabb ciklusokat is megállapított a gazdaságban, amelyek 40-80 évente jelentkeznek, és ezeket a technikában fellépő új forradalmakkal hozta kapcsolatba. Az egyes technikai találmányok termelésben betöltött szerepének kimerülése gazdasági recessziót idéz elő a világban, hogy azt az újabb találmányok megjelenése új gazdasági növekedést idézzenek elő. Bár Kondratyev több ilyen gazdasági ciklust feltételez, mint amit fent a technika és a tudomány területén felvázoltunk, az általa felvázolt technikai átalakulások szerintem illeszkednek az anyag és a szellem váltakozásának általános menetébe. Tehát a modern korban az építészet – szobrászat – festészet ciklikus váltakozása az anyag, az anyag és a szellem közötti átmenet, végül a szellem ciklikus váltakozásában folytatódott. Ebben a jelenségben jól megmutatkozik Brandenstein azon nézete miszerint az anyag téres objektum.
Matolcsy György: Amerikai birodalom – a jövő forgatókönyvei című könyvében az amerikai birodalom működésével akarja megismertetni az olvasókat, ahol első körben Amerika történelmi gyökereinek ismeretébe vezet be minket. Az amerikai kultúra alapja a protestantizmus, ami Európában a katolikus egyház hierarchikus felépítményének lerombolására tett kísérletet. Meg akarta szüntetni a katolikus papság közvetítő szerepét Isten és ember között. Ezt nevezik demokratizálódásnak, ami a társadalom hagyományos középkori közösségeinek: céhek, lovagrendek, papi és szerzetesi közösségek felbomlásával is együtt járt.
Mivel a régi kisközösségek felbomlása miatt az egyén már nem várhat segítséget embertársaitól, arra kényszerül, hogy az államtól várja a megoldást problémáira, amivel viszont egyre több hatalommal ruházza fel az államot ez pedig hosszú távon a despotizmus kialakulásához vezet. Ezt írta Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia című könyvében, és Matolcsy szerint Amerika, amely történelmének elején még mesterséges közösségek kialakításával próbált védekezni a despotizmus kialakulása ellen, nem tudta fenntartani demokratikus rendjét, és kifejlődött társadalmában a despotizmus, vagyis az ókori Rómához hasonlóan arisztokratikus köztársasággá vált.
Manapság Amerikában a demokrácia csupán formális Matolcsy szerint, és a tényleges hatalmat az új gazdasági és pénzügyi arisztokrácia gyakorolja Amerikában, akik a keleti despotákhoz hasonlóan uralkodnak Amerikán. Az új amerikai arisztokratikus rend legfőbb megtestesítője a politika terén a neokonzervatív réteg, amelyet a repuklikánus párt foglal magában Amerikában. Az amerikai rendszerben két váltópárt uralja a politikát: a republikánusok és a demokraták. A republikánusok, pontosabban a neokonzervatívok, a konzervatívizmus zászlaja alatt valójában liberális gazdaságpolitikát hirdetnek.
Nem támogatják az állami beavatkozást a gazdaságba, vagyis a szociális transzferek, és pénzügyi támogatások nyújtását a gazdaság szereplőinek, és főként a szegényeknek, mert az passzivításra, és a felelősség eldobására ösztönzi őket, ami szerintük hosszú távon rombolja az erkölcsöket. Az embereknek saját erejükből kell felemelkedniük, mert csak ez tarthatja életben a társadalom felelősségérzetét, és a pozitív erkölcsiséget, ennek megfelelően azokat támogatják, akik már elértek és bizonyítottak valamit, így a középosztályt. Tehát a nekonzervatívok tulajdonképpen arisztokratikus beállítottságuk miatt nevezik magukat konzervatívoknak, hogy a középosztályt, vagyis az új arisztokráciát támogatják, amellett, hogy a gazdaságpolitikájuk az európai logikát követve valójában liberális.
A demokraták testesítik meg a liberális osztályt Amerikában, ők a szegények, és a hátrányos helyzetű rétegek támogatásának zászlaja alatt nevezik magukat liberálisoknak, amellett, hogy gazdaságpolitikájuk az európai logikát követve tulajdonképpen konzervatív, mert ők támogatják a gazdaság működésébe való állami beavatkozást a szegény és hátrányos helyzetű rétegek megsegítése érdekében. A neokonzervatívok fokozottan kötődnek a modern pénzügyi rendszerhez, és az azt közvetítő információs társadalomhoz, ezért új protestantizmusként is aposztrofálják őket, mert a modern informatikai eszközök, így az internet, eltűntette a távolságokat országok, földrészek, tehát ember és ember között, ahogy az újkor elején az eredeti protestantizmus eltűntette az egyházi hierarchiát, vagyis a közvetítőt ember és Isten között.
Matolcsy szerint valójában új katolicizmusról van szól, pontosabban a katolicizmus esetében is annak egy újkori ágának, a jezsuita, és az ahhoz kötődő Habsburg szellemiségnek az újjászületéséről, akik a leginkább hangsúlyozták az egyházi szerzetesrendek közül a papi tekintély, és az egyházi hierarchia szükségességét. A neokonzervatívoknál a jezsuita rend papi tekintélyelvűségének helyébe az amerikai középosztály, pontosabban a gazdasági és pénzügyi arisztokrácia tekintélyelvűsége lépett. Ők most a közvetítők ember és Isten között.
Az amerikai birodalom kiépítése az információs társadalom előretörésével egyidejűleg ment végbe, és a neokonzervatívok nevéhez fűződik. Ők hajtották végre azt a pénzügyi deregulációt, ami lehetővé tette az amerikai hatalom kiterjesztését a világra. Az amerikai világbirodalom három pilléren nyugszik egyrészt a külföldi termékek nagyarányú importján az export visszaszorításával, ami a kereskedelmi mérleg hiányát idézi elő az amerikai gazdaságban, ezt a hiányt azonban kiegészíti a pénzügyi dereguláció által előállt állapot, ahol az Amerikába exportáló országoknak cserébe kötelezővé teszik, hogy amerikai államkötvényeket vásároljanak.
Ezzel kiegyenlítik a kerekedelmi mérleg hiányát. A többletet pedig azzal érik el, hogy országukba csábítják a világból a szürkeállományt, vagyis a műszaki és természettudományi értelmiséget, akiknek a segítségével a kezükben tartják a technológiai fejlődést. Ezzel a hármas trükkel érik el azt, hogy lényegében többet tudnak költeni, mint amit a gazdaságban saját maguk megtermelnek. Több pénz áramlik az amerikai gazdaságba, mint amennyit az úgynevezett kemény gazdaságban, vagyis az iparban, és a mezőgazdaságban megtermelnek.
Ahogy az ókori rómaiak annak köszönhették világuralmukat, hogy tengerük volt, és ellenőrzésük alatt tudták tartani azt, úgy az amerikaiak az információ tengerén utaznak, és hódítják meg a világot, és sokkal hatékonyabb birodalmat építettek ki, mint a rómaiak, mert míg azok a sokkal bizonytalanabb katonai erővel tartották fenn a birodalmukat, addig az amerikaiak az információ és a pénz eszközével tartják fenn azt.
Matolcsy érdekes történetfilozófiai elméletet állít fel a két arisztokratikus állam: Amerika és az ókori Róma viszonyáról. Alvin Tofflernek a gazdaságtörténeti hullámelméletét veszi át, aki azt állította, hogy a gazdaság fejlődése hullámszerűen halad előre, ahol az egykori mezőgazdasági kort: a többezer évig tartó első hullámot, a második hullám: a pár évszázadig tartó ipari kor váltotta fel, majd korunkban a harmadik hullám: az információs kor lépett életbe, amelynek kialakulásához pár évtized kellett. Matolcsy szerint nemcsak a gazdaság fejlődése, hanem az emberi történelem is hullámszerűen halad előre, legalábbis az újkor kezdete óta.
Európa újkori belső háborúinak története ugyanis a nagyhatalmak felemelkedéséről és bukásáról szól. Minden Európai nagyhatalom kezdeti százéves háborúiban gyűjtött erőt, mint például Spanyolország a mórok elleni háborúban, hogy aztán utána százévig uralkodjon, és egy másik országgal való háború miatt következzen számára a hanyatlás egy új nagyhatalom „a nevető harmadik” felemelkedésével, amely előtte szintúgy százévig gyűjtött erőt különféle háborúkban.
Az újkor előtti „százéves háború” után, ahol az angolok és a franciák harcoltak egymással Spanyolország lett a nevető harmadik. A 16. században lefolyt hosszú spanyol-francia háborúja után Hollandia került ki győztesen. A 17. század Holland-Angol háborúja után Franciaország volt a nevető harmadik. A francia-orosz háború nyertese a Brit Birodalom lett. Az Európán végigsöprő második világháborúból pedig Amerika került ki nevető harmadikként.
Tehát az Európai nagyhatalmak fejlődése és bukása hullámszerűen, százéves ciklusokban halad előre, azonban az amerikai és a római birodalmat összehasonlítva Matolcsy felteszi a kérdést, hogy nem léteznek e kétezer éves ciklusok is a történelemben? Ezt arra alapozza, hogy az amerikai és a római birodalom sokban hasonlít egymásra, mint például államszerkezetében, vagy építészetében, azonban sok különbség is van közöttük.
A római birodalom az iparra és a kereskedelemre építette birodalmát, míg Amerika az információra, ami kiterjedés nélküli és anyagtalan. A római birodalom erőszakos háborúkkal hódította meg a világot, és a birodalom békéjét adta cserébe a népeknek, de demokráciát nem, míg Amerika az információs társadalom jelképeivel: kulturális termékekkel, pénzügyi manipulációkkal csalogatja magához a világ népeit, és demokráciát, illetve az általa értelmezett szabadságeszményt ajánlja a világnak cserébe.
Amerika tehát a fordítottja, illetve tükörképe a római birodalomnak, akárcsak a DNS két spirálja egymásnak, ami arra utal, hogy a történelem az elmúlt kétezer év során saját tükörképébe fordult át. Ezért is beszél Matolcsy történelmi DNS-ről, ami talán nem véletlen, mert a DNS is, mint az ember örökítőanyagának, és ezáltal genetikai információjának a hordozója, az információs társadalom megtestesítője, akárcsak az Amerikai világbirodalom.
Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Logika, Természetfilozófia és a Szellem filozófiája című könyveiben fejti ki sajátos történetfilozófiájának alapvonalait. Történetfilozófiájának lényege, hogy az emberi szubjektum az külvilág objektív valóságának, amely egymástól elkülönült objektumokból áll, saját magában való egységbe olvasztásával jut el a történelem folyamán a teljes szabadsághoz. A külvilág objektív valósága az emberi tudatban válik egységes egésszé, ez a szabadság megvalósulása, és ez a történelem végcélja is egyben.
Az emberi szubjektum, és a külvilág objektív valósága a bibliai bűnbeesés során vált el egymástól, ekkor vesztette el az ember Isteni mivoltát, vagyis tudatának hatalmát a külvilág objektív valósága felett, Hegel értelmezésében. Mivel szerinte Isten nem más mint szubjektív szellem, aki önnön énjében, szubjektumában birtokolja a külső objektív valóságot. Az ember isteni mivoltának elvesztése miatt jött a földre Krisztus, aki Isten fia, vagyis emberi mivolta mellett Istennek is tekinthető, hogy megváltsa az embert, ami azt jelenti, hogy helyreállítsa az objektum és a szubjektum egységét, vagyis az ember isteni mivoltát.
Ez ahogy Hegel is leírja túllépést jelent a puszta panteista szemléleten, ahol az anyagi világ, és így maga az ember is egységet képez egy személytelen őszubsztanciával, amelynek létrendileg alacsonyabbrendű megnyilvánulása, és emanációval jött létre belőle. Mivel a panteista szemléletben az ember, mint az anyagi világ része képez egységet ezzel a személytelen ősszubsztanciával, és nem mint szubjektum, nem mint tudat. Így a panteista szemléletben, ha az ember újraegyesül ezzel a személytelen ősszubsztanciával, akkor, mint az anyagi világ része az anyagi világ többi alkotórészével együtt feloldódik ebben az ős egységben.
Hegel rendszerében viszont, ahol Isten, és az Istenné vált ember szubjektív szellemnek tekinthető, és mint szubjektum képez egységet a külső objektív valósággal, nem az újraegyesülés során neem feloldódik benne, hanem hatalmat szerez az objektív valóság felett. A Természetfilozófia című könyvében fejti ki sajátos történetszemléletének megfelelő tér és idő szemléletét. A tér az egységgel szemben az egymásonkívüliség világa, hiszen abban egymástól elkülönölt dolgok találhatók. Az idő  ezzel szemben a tér egymásonkívüli világának negációja, ami Hegel értelmezésében pontnak tekinthető, és így az egység megtestesítője. Ahogy a külső tárgyi világ az emberi tudatban egységgé olvad, úgy a tér átmegy az időbe Hegel értelmezésében.
A külvilág egységbe olvadt állapota a szubjektumban a „magábanvaló lét”, a külvilág eredeti, egymástol elkülönült állapota az „egymásonkívüliség”. Ahhoz, hogy a szubjektum eljusson a magábanvalólét állapotáig, hosszas történelmi fejlődésre van szükség. A fejlődés pedig a hegeli dialektika: a tézis, antitézis, szintézis folyamatában megy végbe, ahol „a kifejletlen, „magábanvaló” lét (tézis), hogy eljusson önmegismeréséhez, mely csak ellentétén keresztül lehetséges, mássá lesz, „elidegenedik” önmagától (antitézis), de egy második mássá-levéssel ismét visszajut immár kifejlett, „magáértvaló” önmagához, most már a fejlődés ellentmondásainak ismeretében (szintézis).”, vagyis magasabb egységben.
A metafizikai tradicionalizmus egy sajátos ezoterikus irányzat, aminek a létszemléleti alapja a szolipszizmus. Ez annyit jelent, hogy egyedül az emberi szubjektum, az én, vagy másként a tudat létezik, minden más, vagyis az egész tárgyi világ csak az emberi én, a szubjektum kivetülése, álma, ami a történelmi fejlődés során emanálódott, vagyis vetült ki az emberi énből.
A tradicionalista misztikus egyetlen célja pedig csak az lehet, hogy ebből az álomból felébredjen, megszabaduljon a tárgyi világ káprázatától, hogy így visszatérjen az aranykorba, amikor a lét, vagyis az emberi szubjektum, vagy másként a tudat és a tárgyi világ még nem vált ketté, hogy ezzel mintegy hatalmat szerezzen a tárgyi világ felett és Istenné válljon. Ebből a létszemléletből fakad a tradicionalisták sajátos történetszemlélete is, amely az egész emberi történelmet „involúcióként” visszafejlődésként, alászállásként értelmezi, hiszen az nem más, mint a tárgyi világ egyre fokozottabb uralomra jutása a tudat felett, ahol az ember egyre inkább beleragad a tárgyi világ káprázatába.
Tehát a történelem nem más, mint folyamatos tudati elhomályosulás, és szerintük ebből fakad minden szenvedés a történelemben. A szolipszizmus az, amivel egyben megkülönböztetik magukat a többi ezoterikus irányzattól. Azok ugyanis általában panteisták, akik szerint a világ nem annyira az emberi tudat, hanem inkább egyfajta személytelen ősszubsztanciának az emanációja, amit nevezhetünk Plotinosz szóhasználatával élve egynek, vagy a hinduizmus szóhasználatával élve brahmannak is.
Ők a panteizmustól határozottan elhatárolják magukat, szerintük a panteizmus ugyanúgy a tudati elhomályosulás terméke, mint a többi modern eszmerendszer, és szerintük a keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus), amelyeket a többi ezoterikus irányzathoz hasonlóan ők is favorizálnak, eredeti formájukban sohasem voltak panteisták, hanem mindig is a szolipszizmus létszemléletét vallották. Ebből a létszemléletből fakad a királyság eszméje iránti elkötelezettségük is. Az Istenkirály az ő szemükben az a személy, aki a leginkább fel tudott ébredni a tárgyi világ káprázatából, és aki így a leginkább megvalósította önmagában az aranykori egység eszméjét.
Így a király minden korban a legalkalmasabb egy birodalom vezetésére, és az ő ellene való lázadás, a különféle európai forradalmak és szabadságharcok a legnagyobb bűnnek számítanak a szemükben, így az újkori magyarországi forradalmak és szabadságharcok is, kivéve 1956-ot, mert az ellenforradalom volt pozitív értelemben véve, hiszen a királyság eszméje ellen lázadó kommunista rendszer ellen lázadt. Magyarországon pedig a Habsburg ház az egyetlen legitim királyi család, és így az ő visszatérésükért küzdenek.
A többi ezoterikus irányzattal ellentétben, akik számára az önmegvalósítás legfőbb eszköze a általában a meditáció vagy a vegetáriánus életmód, ők a harcos életmód mellett szálnak síkra, ezért is szimpatizálnak a középkori keresztény lovagrendekkel, különösen a templomos lovagrenddel, mert ezek szerintük a keresztény szellemiség legmagasabbrendű megnyilvánulásai voltak. Ezt leszámítva viszont a kereszténységgel úgy általában ellenséges viszonyban vannak, mert az a tárgyi világon kívüli személyes teremtő Istenség eszméjét vallja ellentétben az Istenség és az emberi tudat egységével. A metafizikai tradicionalizmus magyarországi elterjesztője Hamvas Béla volt, mai magyar vezéralakjai pedig László András és Baranyi Tibor Imre.
Mint tudjuk, a modern kor információs társadalma, amihez a neokonzervatív politikai réteg a leginkább kötődik, leépíti a régi ipari társadalom intézményeit sok munkanélküli, és életcélját nem találó embert maga után hagyva. Érdemes ezzel kapcsolatban feleleveníteni még az egyik legismertebb magyar filozófusnak: Brandenstein Bélának két írását, amelyek még az ipari korban születtek.  Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása című cikkében. Végigelemzi Nietzsche kultúrakritikáját, majd a modern polgári liberális társadalmat elemzi, és keresztényellenességét leszámítva helyesnek találja Nietsche következtetéseit. A modern polgári társadalmat elemezve arra a megállapításra jut, hogy a modern társadalom rengeteg sok eszközt adott az ember kezébe, mind például: hihetetlenül fejlett technikát, demokráciát, szabadságjogokat.
Célokat viszont nem adott az ember kezébe, hogy ezeket az eszközöket mire használja. Pontosabban adott, de azok olyan célok, amelyek sohasem elégíthetik ki az embert. A modern liberális ideológia szószólói szerint például a haladás egyetlen célja az emberek jólétének, és kényelmének a lehető legmagasabb szintre való növelése. A kényelem, és az anyagi javak bősége, vagyis a jólét sohasem lehet cél, csak eszköz, mert az ember, ha dúskál is az anyagi javakban, de nincs cél, amelynek az érdekében használja őket, akkor csak a csömör és az unalom lesz az osztályrésze.
Immanuel Kant, azt írta, hogy az erkölcs gyakorlásának egyetlen értelme a kötelesség teljesítése, ami Brandenstein szerint olyan, mintha azt mondanánk, hogy a munka értelme egyedül maga a munka. Milyen cél elérésére használja tehát az ember az általa felhalmozott modern vívmányokat? Brandenstein szerint az európai ember sajátossága a végtelen felé való törekvés. A végtelen felé való törekvésnek pedig a folyamatos kultúrmunkában, a szépségnek, nagyságnak, erkölcsi erőnek folyamatos alakításában és alkotásában kell kiteljesednie.
Tehát követi Nietzsche-nek az emberfeletti ember eljövetelére vonatkozó nézeteit, a modern kapitalista polgárság sivár és konformista életével szemben, amely az ő értelmezésében a kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelenbe törekvő ember megtestesítője. Azzal a megkötéssel, hogy elveti Nietzsche-nek azokat a nézeteit, miszerint az emberfeletti ember világát a görög emberideál életre hívásával kellene megvalósítani. Ő ehelyett a keresztény kultúra és értékteremtő eszmény talaján áll. Ennek megfelelően elutasítja mind a liberalizmust, amely az egyén túlzott szabadságát hangsúlyozza, megengedve, hogy minden emberi egyén külön utakon járjon ahelyett, hogy Európa nemzetei a közös célban egyesülnének.
Továbbá elutasítja az európai nacionalizmusokat, és nemzetiszocializmusokat, mint például Adolf Hitler rendszerét, amelyek a nemzeti és faji kollektívum alá akarják rendelni az embert, szintén elvetve a nemzetek és egyének közös célra irányultságát, és közös célban való egyesülését. Ugyanígy elutasítja természetesen a kommunista kollektivizmust is, amely pedig a munkaközösség alá akarja rendelni az embert. A kultúra és értékteremtő ember világának megvalósítását egymás mellett élő hivatásrendek, hivatáskörök életre hívásával akarja elérni Európa és a világ területén, amelyeknek mind küldetésük van a saját területükön a kultúra és értékteremtés terén. A hivatáskörök létesítése által pedig minden nemzet és faj bevonható, és a közös célban egyesíthető, a középkori keresztény Impérium Romanum mintájára. Ebben pedig Hitler, vagy Sztálin sivár szocialista rendszerei helyett Benito Mussolini fasiszta államát tekinti mintaképnek.
Kornis Gyula: Tudomány és társadalom című művében arról ír, hogy az olasz fasizmust gyakran egybemossák a szovjet kommunizmussal, pedig a szovjet kommunizmussal ellentétben nem volt materialista, hiszen míg a szovjet kommunizmus csak gazdasági fogalmakban tudott gondolkodni, addig az olasz fasizmust a szellem hatotta át. A heroikus erkölcsiség talaján állt, amely nem fogad el semmilyen henyélést vagy évhajhászást, hanem a magasabb rendű eszmékért való harcot és önfeláldozást hirdeti. Ezeknek a heroikus energiáknak pedig az állam erővonalain kell kiteljesedniük, hogy így éledjen újjá az ókori római állameszmény az impérium.
Tehát így adhatnánk célt azoknak az eszközöknek, amelyeket a modern kor létrehozott, ezek közül az eszközök közül pedig Brandenstein nagyon fontos szerepet tulajdonít a technikának. Technika és erkölcs című cikkében megjegyzi, hogy manapság a technikát sokan kárhoztatják, hiszen az iparban a gépek megjelenése kiiktatta az ember alkotó tevékenységét a munkafolyamatból, amely a régi kézműves korokban még megvolt, hiszen a modern iparban lényegében a gép dolgozik az ember helyett, és a gépsor puszta alkatrészévé tette az embert, örömtelenné téve ezzel a munkát. A technikai fejlődés pártolói pedig azt hangoztatják, hogy a technika egyre kényelmesebbé teszi az életünket, és az anyagi javak bőségével halmoz el minket. Mindkét nézet azt tükrözi, hogy az ember még szellemileg nem nőtt fel ahhoz, hogy a technikát a maga teljességében tudja hasznosítani.
Azok, akik csak a munkafolyamat elembertelenítőjét látják a technikában, nem tudják, akik meg csak a kényelmes élet elhozóját látják, a technikában nem akarják meglátni a technikában azt a szellemi erőt, amely az eljövendő új kultúrkorszakok kultúrateremtő eszközévé tehetné a technikát. Ehhez az kellene, hogy az ember szellemileg felnőjön az általa létrehozott technikához. Mivel a technika és erkölcs viszonylatában meg kell jegyezni, hogy a technika a modern munkafolyamatokban az utilitaristák nézeteivel ellentétben, akik csak a kényelemteremtés eszközét látják benne, rendkívüli fegyelmező erővel bír. A modern gépek kezelése és felügyelete, erősen igénybe veszi az ember figyelmét, és testi erejét, ami jól mutatja a technika fegyelmező erejét.
Ez pedig arra utal, hogy a technikában meg van az a lehetőség, hogy a modern gazdag léhűtők kényelemnövelő eszköze, vagy a modern elzüllött proletariátus munkájának elembertelenítő eszköze helyett a jövendő kultúrkorszakok fegyelmezett és öntudatos kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelen felé törekvő emberének eszköze legyen. Az ipari korban tehát sokan a technikát kárhoztatták, mint a legfőbb elembertelenítő tényezőt, manapság pedig sokan az ipari társadalmat felszámoló információs társadalomban látják ugyanezt.
Abban a korban a konzervatív filozófusok és a fasiszták egy része, köztük Brandenstein Béla azt az orvosságot javasolta erre, hogy ahelyett, hogy elembertelenítő tényezőként tekintenénk a technikára, lássuk meg benne a fegyelmező, és magasba lendítő erőt. Mussolini a heroikus erkölcsiségnek az állam erővonalain való kibontakozását, Brandenstein a technika és a kultúra erővonalain való kibontakozását javasolta. Akkor tehát manapság mi más lenne erre az orvosság, mint hogy az információ, vagyis a semmi erővonalain bontakoztassuk ki önmagunkat, hiszen az ipar leépül, a közösségek szétbomlanak, így nem marad más, mint a lecsupaszított én, amiben az ember megkapaszkodhat.
Éppen ezt ajánlja a metafizikai tradicionalizmus, hiszen nem mást mutat kiútként számunkra, mint a tárgyi világ káprázatából való felébredést, hogy aztán a semmit meglátva hatalmat kapjunk a tárgyi világ fellett, vagyis a semmi erővonalain keresztül való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti, azután, hogy megláttuk a semmiben a felfelé lendítő erőt, ahol a semmit az információ testesíti meg. Ebben pedig valóban különbözik a többi ezoterikus irányzattól, hiszen míg azok a meditációt, a vegetáriánus életmódot, tehát a személytelen abszolútumban, a semmiben való teljes feloldódást hirdetik, addig a metafizikai tradicionalizmus a semmi erővonalain való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti. Így az ipari kor fasiszta eszméivel való analógiában akár információs fasizmusnak is nevezhetjük a metafizikai tradicionalizmust.
Noel Mouloud: A festészet és a tér című tanulmányában arról ír, hogy a festmény és a tér viszonylatában a festmény akkor realizálódik térbeli objektumként, ha az őt alkotó grafikai elemek jelentésbeni egységbe tömörülnek. Ez pedig csak az emberi szubjektumban mehet vége, mert az emberi szubjektum, vagyis a festőművész, ad jelentést a külvilág különféle objektumainak, amikor átemeli őket a festészet terébe, vagyis lefesti őket. A festmény terében a valóságos térben helyet foglaló objektumok új jelentést nyernek az emberi szubjektuk által, és ezekkel az új jelentésükkel egységbe szerveződnek egymással, létrehozva a festmény sajátos terét.
Andrássy György: Történetfilozófia és genetika - A fogalmi megismerés biológiai titka című könyvében arról ír, hogy a hegeli, a kanti és a marxista történetfilozófia sok párhuzamot mutat a modern genetika fogalomrendszerével. Mivel a modern genetika fogalomrendszerében a gének hordozzák mindazt az információt, ami az élőlény kifejlődéséhez szükséges, vagyis mindazt a tulajdonságot, amivé a génjei által determinált előlénynek lennie kell fejlődése során, ami tulajdonképpen ő maga, mert génjei mindezt már magukban hordozzák. Hegel is pontosan ugyanebben a fogalomrendszerben gondolkodik, amikor történetfilozófiai nézeteit fejti ki.
Az ember a történelmi fejlődés során azzá kell válnia ami, szubjektív szellemmé, az objektív valóságot szubjektumában uraló, és így teljes szabadságban élő Istenné, hiszen fejlődésének célját kezdettől fogva magában hordozza.
A neokonzeervatívizmusban tehát egyszerre konzervatív és liberális. A liberális szemléletben a társadalom egyneműsége, egyöntetűsége dominál, ahogy azt Hegel is leírja, hogy a történelem végén a teljes szabadság világában a külső tárgyi világ egymásonkívülisége egységbe olvad az emberi szubjektumben. Tocqueville is leírta, hogy Amerika a liberalizmus őshazája gazdasági és társadalmi rendszerében milyen egyöntetűséget mutat egyöntetű ipari társadalmával és fogyasztói kultúrájával a régi konzervatív keresztény, vagy ha úgy tetszik katolikus világgal szemben, ahol a társadalom jellege tagolt, sokszínű képet mutatott céhekkel, lovagrendekkel, papi és szerzetesi közösségekkel.
Ahogy fent leírtuk a fizikában az atomi szintek kvantumvilága, amire a teljes egység a jellemző, és az időnek feleltethető meg, illetve a makrovilág, amire Hegel szavaival az egymásonkívüliség a jellemző és a térnek feleltethető meg komlementer viszonyban állnak egymással, és a biológia világában ez a kettősség az emberi agy és a többi alsóbbrendű testrész viszonyában folytatódik. Az emberi agy pedig Telcs Máté László szavaival élve tériesíti a kaotikus külvilágot, ami az időnek feleltethető meg. Ez eddigi szóhasználatunkkal élve azt jelenti, hogy egymásonkívülivé teszi, pedig Hegel szerint az emberi szubjektum éppen, hogy egységbe olvasztja a szubjektumban a külvilágot, tehát Telcs és Bölsche, illetve Hegel gondolatai között ellentmondás áll fent.
Fent leírtuk Ligeti Pál elméletét arról, hogy a nyugati kultúra történetében az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakoznak egymással. Ez megfeleltethető a szentháromság tiszta kiterjedés vagy tér (atya), anyag (fiú) és energia vagy szellem (szentlélek) hármasságának, tehát nemcsak a fizikai világ, hanem az emberi kultúra fejlődése is szentháromság mintájára halad előre. A haramdik: festészeti korban pedig, ami ma az információs kornak feleltethető meg Ligeti elmélete szerint a természet széttagoltsága és burjánzása a jellemző, Hegel és Tocqueville elmélete szerint pedig a panteizmus egysége.
Itt a festészet természetszerű széttagoltsága, és burjánzása tulajdonképpen a panteizmus egységének feleltethető meg, és Noel Mouloudnak a festészet és tér viszonyáról szóló írása szerint ennek az egységet jelképező széttagoltságnak az emberi szubjektumban való újraegyesítése szükségeltetik ahhoz, hogy a festészet objektumai újra térré áljanak össze, vagyis hogy a széttagoltság képezte egység újra egymásonkívülivé váljon.
Tehát Hegel, amikor azt írta, hogy az egymásonkívüliségben leledző külvilág az emberi szubjektumban egységbe olvad össze, egy olyan külvilágot képzelt el, ami ténylegesen egymásonkívüliségben leledzik, de korunkban a festészeti, vagy információs korban a külvilágra a panteista egység a jellemző, és ha így veszi birtokba az emberi szubjektum, akkor nem az egymásonkívüliség válik egységgé, hanem ennek a fordítottja történik, az egység lesz egymásonkívüli. Nem a tér megy át időbe, hanem az idő megy át térbe. Pontosabban egyszerre lesz rá jellemző az egység és és az egymásonkívüliség, a tér és az idő. Ezért van az, hogy a történelem végén, a hegeli szabadság világában a mondern liberalizmus, vagyis a neokonzervativizmus egyszerre konzervatív és liberális, mert az információs társadalom panteista egységét olvasztotta magába a hegeli szubjektív szellem, ami így egyszerre egymásonkívüli és egységes. Egyszerre tér és idő. Itt a hegeli szubjektív szellem tehát nem átmenet a tér és idő vagy az atya és a szentlélek között, mint az anyag, vagy másképp a fiú, hanem egyszerre tér és idő, atya és szentlélek.
Bölsche leírta, hogyan fejlődött ki az evolúció során az emberi agy a baktériumoktól az emlősökig, majd az emberig. Minden biológiai létszinten mutáció történt, és az adott létszint magasabb fejlődési fokra ugrott, így a rovarok gerincsekké váltak, majd a gerincesek emlősökké, és így tovább, hogy minden fejlődési fokon magasabb szintre fejlődjön a biológiai fejlődés lényegi célja az emberi agy. Ez tökéletesen megfelel a hegeli dialektika sajátos fejlődési ugrásainak, ahol az adott fejlődési létszint (tézis) mássá lesz (antitézis vagy mutáció), hogy végül visszatérjen önmagához egy magasabb létszinten szintézis. Mind a két esetben Bölsche-nél is, és Helnél is eleve benne volt a fejlődő objektumban a fejlődés végcélja. Hegelnél a történelemben a szabadság, és Bölcshe-nél a biológiai rendszerben az agy, ahogy azt Andrássy György: Történetfilozófia és genetika című írásában leírta.
Végül pedig mind a két esetben átalakította a fejlődés végcélja a külvilágot, így Hegelnél a szubjektum egységbe olvasztotta a külvilágot, még ha az tulajdonképpen egymásonkívülivé tevést is jelent. Bölsche-nél pedig az emberi agy térré alakította a külső időt, ahogy azt Telcs Máté László leírta. Ugyanígy megfeleltethető a hegeli dialektikának Matolcsy György történelmi elmélete is az újkori európai birodalmak egymást váltó fejlődéséről, ahol két európai birodalom harcából mindig a nevető harmadik kerül ki győztesen (tézis, antitézis, szintézis). Már csak azért is, mert a történelem előre haladtával mindig egyre liberálisabb, puritánabb országok kerültek világuralmi státuszba, ahogy Hegel is leírta, hogy a szabadság, vagyis a liberalizmus mindig magasabb szinten fejlődik tovább.
Spanyolország még a katolikus, barokk világhoz tartozik, Hollandia már a kálvinista puritán kapitalizmus világához tartozik, de még hatott rá a reneszánsz, humanizmus világa is, ami déli, és a katolikus világ terméke. Franciország még katolikus, de már emellett a liberális felvilágosodás, és a forradalmak őshazája is egyben, a Brit birodalom és Amerika pedig már teljes egészében puritán liberális kapitalizmus világához tartozik. Matolcsy írt a történelmi DNS elméletéről is, ahol Amerika és az ókori róma a tükörképei egymásnak, akárcsak a DNS két spirálja.
Ligeti Pál leírja, hogy az egyiptomi, a görög és a nyugati kultúra egymásutáni fejlődése is az építészeti, szobrászati és festészeti korok egymást váltó fejlődéssorának mintájára ment végbe. Sőt nyugaton ez volt az első alkalom, hogy az építészeti, szobrászati és festészeti korok fejlődéssora lezajlott. Én inkább a sumér, a görög és a római kultúra fejlődéssoráról beszélnék, mert a sumér volt az első nyugati típusú kultúrkör, és a római kultúra hanyatlásával kezdődött a nyugati kultúrkör fejlődése.
A római kultúra hanyatlásával pedig mivel az építészeti, szobrászati és festészeti korok egymásutánja már lezajlott egyszer a szentháromság mintájára, a kultúra kimerítette fejlődési lehetőségeit, és ezután már csak ennek a három kornak az újraismétlődikése figyelhető meg a nyugati kultúra további fejlődésében. A nyugati keresztény kultúra színrelépésével pedig fejlődés vonala ketté vált, és a kultúra területén csupán az építészeti, szobrászati és festészeti korok ismétlődése figyelhető meg ahogy az előbb leírtuk, a történelmi fejlődés terén pedig életre kelt az egyén, vagyis a hegeli szubjektum történelmi szerepe, ami a nagy egyéniségek által vezetett világbirodalmak egymást váltó fejlődésében figyelhető meg Spanyolországtól egészen Amerikáig. Ahol a két fejlődési vonal, így a kultúra fejlődési vonala, amely az információs társadalom panteista egységében végződött, és a hegeli szubjektív szellem fejlődésvonala, ahol a történelem végén a szubjektum magába olvasztotta a az információs társadalom panteista egységét, ily módon találkozott, és létrejött a neokonzervatívizmus, ami a tér és idő, illetve az egymásonkívüliség és egység egységének tekinthető.
Ugyanez ment végbe a társadalmon kívül a természet világában is, ahol miután a fizika világában, tehát a atomi részecskék kvantumvilágában, és a bolygók, csillagok, galaxisok alkotta makrovilágban lezajlott a hármas fejlődéssor a szentháromság mintájára, a fejlődés ketté vált azáltal, hogy létrejött a földön az élet, és a genetikai mutációk segítségével, ami megfelel a hegeli  dialektika (tézis, antitézis, szintézis) módszerében vázoltaknak, kifejlődött az emberi agy, ami megfelel a hegeli szubjektív szellemnek. Telcs Máté László gondolatait követve pedig az agy tériesítette az időt, ahogy Hegelnél a szubjektum magába olvasztotta az információs társadalom panteista egységét.
Ezt a kettős fejlődési vonalat jelképezi tehát a DNS kettős spirálja, ami mint a természetben mind pedig az emberi történelemben megfigyelhető. Bámulatos, hogy az emberi történelem fejlődése mennyire a természet fejlődésének mintájára megy végbe, és hogy ezt a fejlődési mintát éppen az emberi DNS tükrözi a leginkább. Vajon miért, kérdezheetnénk? A metafizikai tradicionalitás is a jezsuita szellemre épülő Habsburg katolicizmust tekinti mintaképének akárcsak a neokonzervatívok, és a szubjektum, vagyis az emberi tudat szerepét hangsúlyozza a szolipszisztikus létszemléletben akárcsak Hegel. Bár ők nem akarják feloldani a külvilágot az emberi szubjektumban, mert ők a külvilágot nemlétezőnek tekintik. Ők azáltal akarnak hatalmat szerezni a külvilág felett, hogy az emberi szubjektumot ráébresztik a külvilág nem létező voltára. A két szemlélet mégis sok hasonlóságot mutat egymással, tehát feltehető a kérdés, hogy a metafizikai tradicionalizmus egyetemes igazság, ahogy magáról állítja, vagy inkább egyfajta történelmi jelenség, ami a történelmi fejlődés sajátos termékének tekinthető? Ezen érdemes tovább gondolkodni.
Ha a fizikai világban a konzervatívizmus megtestesítője a makrovilág tere, a liberalizmusé pedig a mikrovilág kvantummechanikai ideje, akkor a konzervativizmust és a liberalizmust egyesítő neokonzervativizmus megtestesítője fény, amely a modern fizika szerint egyszerre részecske és hullám természetű, vagyis egyszerre magában foglalja a teret és az időt. A térnek és az időnek ez az egyesítése azonban kiszorítja magából a tér és idő átmenetét, vagyis az anyagot, vagy másképpen a fiút, ami Marx nyomán a kommunizmus megtestesítője, hiszen Marx volt az, aki sajátos filozófiai rendszerében a szellemet az anyagba alakította át. Nem véletlen, hogy a neokonzervatívok legnagyobb ellenfelüknek a kommunistákat, és a velük rokon ideológiát valló nemzetiszocialistákat tekintik. Erről részletesen írtam a "Kire vonatkoztatható Krisztus második eljövetele a történelemben?" http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/11/kire-vonatkoztathato-krisztus-masodik.html című cikkemben.
Szentkláray Jenő: A tér és idő philosophiája című írásában a teret és az időt próbálja definiálni, és arra a következtetésre jut, hogy a tér és az idő a kanti szubjektivizmus tanításaival ellentétben objektív valóságnak tekinthető, viszont Szentkláray megkülönbözteti egymástól a tiszta teret, amiben nem foglal helyet semmi, és a telt teret, amiben helyet foglal valamilyen anyagi test, és a tér és az idő létezése szerinte nem értelmezhető a bennük helyet foglaló testektől függetlenül, hanem a tér lényegében a benne helyet foglaló testek egymásmellettiségének tekinthető, mint ahogy az idő a benne mozgó dolgok egymásutánja, hiszen ha az idő a mozgással és történéssel egyenlő, akkor ha nem lennének dolgok, amelyek egymásután megtörténnek az időben, idő sem létezne. Ez érdekes gondolat. Kérdés, hogy mennyire igaz az általam fent felvázolt tér és idő szemlélet tükrében.
A fent leírtak szerint tehát a világegyetem a tér és az idő komplementerének tekinthető, az idő folyamatosan megy át térbe és a tér időbe a méretek növekedésével és csökkenésével, ahogy a színátmenetek. Ez azt jelenti, hogy a tér akármilyen nagyméretű, ha véges marad és nem végtelen, akkor mindig magában kell hordoznia valamennyi időt is, azaz mozgást is. A tiszta tér, amiről Szentkláray írt, azoban önmagában nem mozoghat, csak az anyagi testek mozoghatnak, amelyek a tér és idő szintézisének tekinthetőek, így a véges méretű tér tényleg nem létezhet a benne helyet foglaló anyagi testektől függetlenül, mert csak azok mozoghatnak, és a véges méretű térnek mindenképpen magában kell foglalnia a mozgást azaz az időt, viszont a tiszta tér önmagában nem mozoghat. Persze a végtelen térben ott más a helyzet, mivel az teljes ellentéte az időnek, nem foglalja magában a mozgást, ott létezhet a tér anyagi testektől függetlenül.
Az entrópia is csak az anyagi rendszerekre jellemző, hiszen a tiszta térben semmilyen entrópia nem mehet végbe, az entrópia pedig az idő átáramlása a térbe, ahogy azt már leírtuk. Ezzel pedig vissza kell kanyarodnunk a biológiai rendszerekhez. Ott mint ahogy leírtuk az agy, mint a fizikában a makrovilág, azaz a tér, és a többi alacsonyabbrendű biológiai kreálmány, mint a mikrovilág azaz a panteista idő áll egymással szemben, és nincs köztes létforma, ami a fizikai világban az anyagi testeknek felelne meg. Ez azt jelenti, hogy ott a fizikai világgal való analógiában az idő, azaz az alacsonyabbrendű biológiai szervek, a tiszta térben lebegnek, ahogy azt Szentkláray írása kapcsán leírtuk. Így mivel ahogy a fizikai világban nem mehet végbe az entrópia a tiszta térben, csak a tér és idő közötti köztes létezőkben, vagyis az anyagi világban, úgy a biológiai rendszerekben sem mehet végbe az entrópia, ahol az idő, aminek ott az alacsonyabbrendű biológiai szervek felelnek meg, a tiszta térben lebeg, aminek az agy felel meg, mert a biológiai rendszerekben nincs köztes létező, amin végbe mehetne az entrópia.
Egyébként Schrödinger írta le az elsők között, hogy az atomban az elektronok a fényhez hasonlóan egyszerre hullám és részecske természetűek, ahogy a naprendszer bolygói is egyszerre anyagi természetűek, és automatikus mozgásuk miatt energetikai természetüek is, illetve a fény is egyszerre részecske és hullám természetű. Nem véletlen, hogy ő írt először a fent említett könyvében az élet kvantummechanikai természetéről, hiszen amikor a történelmi elemzésünkben az amerikai birodalom kialakulásának történetét a DNS szerkezetével hoztuk analógiába, akkor leírtuk, hogy a DNS két spiráljának egyrészt a Hegeli szubjektum tézis, antitézis, szintézis útján való fejlődése felel meg, másrészt pedig a tér, köztes létező, panteizmus, vagy más szóval az építészeti, festészeti és szobrászati korok váltakozása felel meg. Így az egyik spirál, mivel a történelmi fejlődés analógiájában helyet foglal benne a tér, a fény vagy az elektron részecske természetének felel meg, míg a másik spirál, mivel a történelmi fejlődés analógiájában a szubjektumban megvalósuló panteista egység foglal benne helyet, teljes egészében az időnek, tehát a fény, vagy az elektron részecske természetének feleltethető meg.
Az élőlények DNS-ének felépítése tehát teljes egészében a fény illetve az elektron kettős természetével áll analógiában, és így a belőle felépülő élővilág rendszere is, ahol az egyik spirálnak a térnek megfeleltethető agy, a másik spirálnak pedig az időnek megfeleltethető alacsonyabbrendű testrészek felelnek meg. Nem véletlen, hogy Schrödinger az élővilág mutációit, ami a fejlődésének az alapja a kvantummozgások nem folyamatos, hanem megszakítottságokkal teli, azaz diszkrét természetével hozta analógiába. Ahogy az atommagban az elektronok hirtelen ugrásokkal kerülnek egyik energiaszintről a másikra, úgy az élővilág mutációi is hirtelen ugrásokkal történnek, és nem folyamatos fejlődéssel, és ahogy láttuk: mind az elektron, mind pedig az élővilág DNS-e kettős természetű.
Lick József: A személyiség és filozófia című könyvében a marxista személyiségelmélet kidolgozására tesz kísérletet. Elmélete szerint az ember a munka azaz a tevékenység által vált emberré, vagyis a külvilág, az objektum felett uralkodó szubjektummá, és elmélete szerint az objektum, vagyis a külső természet is csak azáltal vált igazán objektummá az emberi szubjektummal szemben, hogy be lett vonva az emberi munka folyamatába, úgy hogy az ember munkája által eszközöket kezdett el készíteni a természet erőforrásaiból. A marxista személyésigelmélet szerint az emberi szubjektum csak a tevékenység által hajthatja uralma alá a külső természeti világot, azáltal, hogy munkájával átalakítja, és saját szükségleteihez hasonítja. A különféle idealista irányzatok, mint például Hegel filozófiája kevésbé hangsúlyozza a munka szerepét a szubjektum uralomra jutásában az objektum felett, mert ezek az irányzatok hajlamosak a szolipszizmusra, ahol a külvilág lényegében az emberi tudat terméke, és nem létezik az emberi tudattól függetlenül, így azt átalakítani sem lehet a fizikai tevékenység által.
 Azzal, hogy az ember a tevékenység által átalakítja a külvilágot, elindítja a társadalmiasulást is egyben, hiszen a különféle tevékenységek technikai fejlődése, és kiszélesedése életre hívta a munkamegosztást a társadalomban. Mert már nem tudott minden tevékenységet egy szakember elvégezni. A munkamegosztásra épülő társadalomban pedig minden ember saját teevékenységeivel kapcsolódik bele a társadalomba, és azok a tevékenységek alakítják ki a személyiségét, amiket a társadalomban végez. Ebből következően minél sokoldalúbb egy ember, minél többfajta tevékenységet végez, annál fejlettebb a személyisége. Ebből következően Lick szerint a szocialista társadalom fejlődésének a célja, csak az lehet, hogy a termelőerők műszaki fejlesztésével minél sokoldalúbb tevékenységeket biztosítsanak az embereknek, hogy személyiségük maximálisan kifejlődjön. Ez a feltétele egyben annak is, hogy az emberi szubjektum minél inkább a hatalma alá hajtsa a természeti világot a tevékenység által. Ez a nanotechnológia korában megvalósulhat, mert akkor mindenki művész és tudós lesz.
 Oscar Wilde: Az emberi lélek és a szocializmus című írásában egy olyan fajta szocialista társadalmi rendet vázol fel, ahol minden ember egyenlő mértékben képes befogadni a művészi esztétikumot, és mindenki egyenlő mértékben tud művészileg szépet alkotni, ami mindenkinek a hivatása is egyben. Ennek jegyében elutasítja a gazdagok jótékonykodását a szegényekkeel szemben, mert az lealacsonyító, és megalázó a szegényekre nézve, mert emlékeztetik őket arra, hogy nem egyéniségek akik szabadok és önállóak. Szerinte mind a szegénység, mind pedig a mértéktelen gazdagság akadálya annak, hogy mindenkiből művész legyen. A szegénység azért, mert anyagi és szellemi nyomorra, és egész napos nehéz fizikai munkára kényszeríti a szegényeket, ami mellett képtelenség a széppel és a művészetekkel foglalkozni.
 A gazdagság pedig azért, mert a sok pénz ára az, hogy a gazdag emberek csak olyan művészi és egyéb más technikai alkotásokat állítsanak elő, amelyek a közönség ízlésének legszélesebb körét kielégítik, ami rendszerint silány termékeket eredményez, továbbá ez is egész napos elfoglaltságot kíván, ami mellett nem lehet művészetekkel foglalkozni. A megoldás csak az lehet, ha nem lesznek sem gazdag, sem szegény emberek, hanem minden ember csak annyi jövedelmet kap, amennyi feltétlenül szükséges a művészi alkotáshoz, amit úgy lehet megoldani, hogy a művészi alkotáson kívül minden más munkát gépek végezzenek, amit majd a tudomány fejlődése fog megoldani. Az embernek pedig csak a művészi alkotás marad. Csak ez teheti lehetővé, hogy az emberek egyéniségek legyenek, és ne a közönség izlésének kelljen megfelelniük anyagi szolgáltatás ellenében, ami a legfőbb feltétele annak, hogy hogy valóban magas színvonalú művészi alkotások szülessenek.
 Wilde nem volt tagja, de kapcsolatban állt az úgynevezett fábiánus mozgalommal, amely sajátosan angol szocializmust akart megvalósítani a korabeli Britanniában. Az írásából is látszik, hogy az angolok a szocializmusban is sajátosan individualisták voltak, akárcsak a kapitalizmusban. Nem az osztályharc, a gazdagok hatalmának a megdöntése, és nem az ipari kollektivizmus megvalósítása volt náluk a szocializmus életrehívásának a célja, mint a Szovjetúnióban, hanem az emberi egyéniség teljes körű kibontakoztatása, az erkölcsi és szellemi értékek színvonalának az emelése.
 Wilde írása jól szemlélteti a Kaku által leírt jövőbeli nanotechnológiára épülő társadalmat. Ahol megszűnik az anyagi haszonért végzendő munka, és a munka egyetlen célja a művészet és a tudomány művelése lesz. Mondhatni, hogy Kaku utópiáját vázolta fel ebben az írásában Wilde. Továbbá úgy is értelmezhető ez, mint a kultúra önmozgásának megvalósulása a történelem végén. Az atom kifejlődésével önmozgóvá vált az atom körül mozgó elektron. Az univerzum kifejlődésével önmozgóvá váltak a nap körül keringő bolygók.
 Az emberi agy kifejlődésével önmozgóvá váltak az emberi társadalom munkaszervezetébe, vagyis az emberi kultúra életébe bevont természeti objektumok, ahogy az Bölsche és Lick József írásából kiderül. Hiszen az objektum, vagyis a természet azáltal vált valódi objektummá, hogy az ember munkájával elkezdte átalakítani, és ezáltal került be az emberi kultúra körforgásába is (Lick József). Ehhez az agy kifejklődése kellett (Bölsche). A kultúra pedig az emberi viszonyok fejlődése közepette mozog, aminek alapja Lick szerint a gazdasági munkamegosztás fejlődése, ennek alapja pedig minden a természetből kivont erőforrás, vagyis a természeti objektum, és mivel a gazdasági rendszer önmozgónak tekinthető a természeti objektum ebben a kontextusban önmozgóvá vált.
 A történelem végpontjának legújabb fejezetében, vagyis a nanotechnológiai korban pedig a kultúra vált önmozgóvá, hiszen a nyugati kultúra összimbóluma a tér, de ez az ősszimbólum a Ligeti Pál által felvázolt építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozásának perspektívájából nézve csak egyéniségekkel, és eszmékkel felvértezett korokban, vagyis építészeti korokban tudott érvényesülni. A többi korban a nagy eszméket egyre inkább maga alá gyűrte a gazdasági szükségszerűség. Ez jól kivehetű Bodnár Zsidmond: Az eszmeerő magyarázata című könyvéből. Bodnár ebben a könyvében Ligeti Pálhoz hasonlóan szintén három szellemiség folyamatos váltakozását váli felfedezni a történelemben.
 Van az eszme kora, amikor a nagy eszmék születnek. Nagy gondolatok. Nagy hősök. Ebben a korban a társadalom erkölcsei még jó állapotban vannak. Az emberekre jellemző a bátorság, az aszkézis, a nagy eszmékért való önfeláldozás. Ezt Bogdnár ideálkornak nevezi. Aztán jön az ideálreálkor, amikor a nagy eszmék, a hősi szellem kora kezd gyengülni, és az emberek kezdenek a pillanatnyi élvezetekért, hedonista örömökért élni. Ez az átmenet kora. Majd végül jön a reál korszak, amikor az emberek teljes egészében a pillanatnyi élvezetekért, hedonista örömökért, gazdasági előnyökért élnek, és ezt a kort általában mindig a pragmatista közgazdasági szellem uralja. Ha az ideál, ideálreál és a reál korok váltakozása megfeleltethető az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozásának, akkor a Wilde és Kaku által vízionált nanotechnológiai kor a kultúra önmozgásával fémjelezhető, hiszen megszűnik a kultúrát, vagyis a tér ősszimbólumát gúzsba kötő és mindig lehúzó gazdasági szükségszerűség, amely mindig a reálkorszakba torkollik egy-egy hármas ciklus végén, és a kultúra folyását teljes egészében az eszmék által vezérelt emberi egyéniség fogja irányítani.
 A történelem modernkori vége az idelista szolipszizmus, és a marxista materializmus szintézisét is jelenti egyben, hiszen az emberi szubjektum egyrészt felszabadul a gazdasági szükségszerűség, vagyis az anyag, tehát az objektum uralma alól. Ez a hegeli szolipszista idealizmus egyértelmű győzelmét jelenti, hiszen a szolipszizmus azt mondja ki, hogy nincs objektív valóság, csak az emberi szubjektum létezik, az objektív valóság pedig csak az ember álma, káprázata, és a teljes szabadság eléréséhez fel kell szabadítani az embert ennek az álomnak alól a káprázata alól. Másrészt pedig jelenti a Lick József által felvázolt marxista, materialista szubjektivizmus győzelmét is, hiszen elhárul annak az akadálya, hogy emberi személyiség a tevékenység által sokoldalúan kiképezze magát, és így teljes egészében uralma alá hajtsa a természeti világot.
 Tehát a marxista szubjektivizmus, és az idealista szubjektivizmus szintézisbe kerül a történelem végén, de ez egyuttal szintézist jelent a keresztény szellemiséggel is, hiszen az egység valójában egymásonkívüliséget jelent, ahogy azt fent már leírtuk. Ez azonban nem jelenti a történelem abszolút végét, hiszen a fejlődés tovább fog folytatódni. Ahogy eddig a gazdasági szükségszerűség jelentette a kultúra ősszimbólumával, vagyis a térrel szemben álló jelenség legfőbb megtestesítőjét, és egyben a ciklikus, hármas váltakozás motorját, úgy most a természeti szükségszeerűség fogja megtestesíteni ugyanezt, amit majd az újabb törtnelem végén ismét le kell győzni, így most majd valamiképp erre fog épülni az újabb ciklikus hármas váltakozás, vagyis a tér, tér és panteizmus közti átmenet, panteizmus váltakozásának történelmi menete.
 Kossuth Lajos fiatalkorától kezdve érdeklődött a természettudományok iránt, és történetfilozófiáját is természetfilozófiai alapokból építi fel. Szerinte a természet és a társadalom múltjában teljes egyöntetűség van. Az ember és a természet történelme között az a különbség, hogy az ember történelmében tudatosság van, és ez a tudatosság a folyamatos alkotó, értékelőállító munkában jut kifejezésre. Az embernek egyetemes vonása az alkotás, értékelőállítás.
 Kossuth Thallóczy Lajosnak írt levelében az emberiséget „szerves testnek” nevezi, amelynek szervei a nemzetek. A nemzet történelmi produktum. Mindig hatása alá kerül olyan eszmeáramlatoknak, amelyek az emberiség kollektív történelmében a felszínre bukkannak. Ezeket egyik nemzet sem kerülheti meg, és csak az a nemzet lehet sikeres, amely ezekhez az eszmeáramlatokhoz jól hasonul, ezeket jól meglovagolja. A kor vezéreszméje a természeattudományokban rejlik, amelyek uralmuk alá hajtják, és hasznosítják a természeti világot, így a magyar nemzet csak akkor lehet sikeres, ha a természettudományos gondolkodást beépíti hagyományaiba.
 Széchenyi történetfilozófiája egyfajta ciklikus történetszemléletet mutat fel a nemzetekre vetítve. Születésre, gyermekkorra ifjúkorra és aggkorra osztja életüket. Szerinte nemzet ifjúkorában produkálja a legszebb eszméket, kulturális alkotásokat, mutatja a legjobb erkölcsöket, az aggkorban a nemzetek nemes tulajdonságai már hanyatlani kezdenek. Az ifjúkor nem minden nemzetnél jelenik meg. Van amelyik megreked a gyermekkorban, mint például a keleti nemzetek. Sajnálja, hogy a magyarságnak sem volt igazi ifjúkora, nem voltak történelmében olyan korok, amikor valóban kimagasló kulturális alkotásokat, csodás eszméket produkált volna, mint más nyugati nemzetek, csak egy-egy sikeres eseményre korlátozódott a magyar dicsőség. Ezt jelzi az is, hogy Magyarországon nem maradtak fenn olyan grandiózus kőépítmények a történelemből mint nyugaton, amelyek történelmi korokon átívelően jelezhetnék a nemzet nagyságát. Csak néhány kis templom, és elfelejtett várépítmény maradt fenn, amelyek szegény királyok ittlétére utalnak. Így Széchenyi új ifjúkort akar életrehívni a nemzet életében új kulturális felvirágzással kísérve.
 Kossuth történelemfilozófiája a történelem és a természet egységéről a múltban, és szétválásáról a jelenben előrevetíti az általam fent leírtakat a történelemről. Kossuthnak jó meglátásai voltak a történelemről csak az ő korában még nem ismerhette azokat az új történelemfilozófiai és természettudományos eredményeket amiket én már ismerek, és így nem tudta olyan részletességgel kidolgozni történetfilozófiáját mint én. A természet történelme és az emberi történelem korunkban újra egységbe jutott, mint ahogy az a fentiekből kiderül, és a  Thallóczy Lajosnak írt levelében egyfajta lineáris történelemszemlélet fogalmazódik meg, hiszen a történelem eszméi lineáris fejlődésben haladnak előre a történelemben, és minden korban alkalmazkodniuk kell az aktuális fejlődési irányhoz a nemzeteknek. A történelem jelenkori végére, vagyis az emberi történelem és a természeti történelem egységére is egy ilyen lineális történelmi mozgás a jellemző, hiszen a  tér, tér és panteizmus közti átmenet, panteizmus ciklikus hármas váltakozása megszűnik, és a történelem önmozgóvá válik, az emberi szubjektum teljes egészében uralma alá hajtja a kultúrát, vagyis a nyugati kultúra ősszimbólumaként megjelenő teret, amit a természet megtestesítőjeként is értelmezhetünk, és ezáltal a kultúra, vagyis a természet önmozgóvá, lineáris fejlődésű képződménnyé válik.
 Széchenyi történelemszemlélete ezzel szemben ciklikus. A nemzetek fejlődése a születés, virágkor, hanyatlás ciklusaiban halad előre. Széchenyi történeti szemlélete úgy láttatja a nemzetek történelmét mint egy organizmust, és ez fémjelzi igazán magyar, vagy legalábbis a nyugati magyar szellemiséget, ahogy azt már leírtam a „A történetiség és a plaszticitás egysége a magyar szellemben (egyben)” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/a-tortenetiseg-es-a-plaszticitas-egysege-a-magyar-szellemben-_egyben_.html című cikkemben. Ezt most nem írom le ide újra, aki akarja a linkre kattintva elolvashatja. Így ahhoz, hogy a nanotechnológiát bele integráljuk a magyar életbe Kossuth lineáris, és Széchenyi ciklikus történelemszemléletét kell szintézisbe hoznunk egymással. Kossuth ha hiányosan is, de felvázolta a nanotechnológiai kor történetfilozófiáját, Széchenyi pedig felvázolt egy magyar történelemszemléletet, a nemzeti nanotechnológiai stratégiai teerv megvalósításához a kettőt szintézisbe kell hoznunk egymással.
 Az információs technológiának a magyar szellemiségébe való beintegrálását már megvalósította Matolcsy György a Széchenyi terv kidolgozásával. Matolcsy György a Széchenyi tervről szóló könyvében részletesen leírja a Széchenyi terv néven ismert kormányzati pályázati rendszer létrejöttének folyamatát, és annak alapelveit, felépítését. Leírja többek között, hogy a legismertebb közgazdasági elméleten kívül a modern természettudományok eredményeit (fizika, biológia, matematika stb.) is felhasználták benne. Így például a Newtoni tömegvonzás törvényét, amit Richard Koch alkalmazott először a közgazdaságtanra.
 A közgazdasági tömegvonzás törvényét úgy alkalmazhatjuk a tervezésben, ha ki akarjuk kerülni a tömegvonzást, ezt pedig egy vállalkozás úgy teheti meg, ha abban, amiben erős még távolabb kerül a vetélytársaitól, vagyis még speciálisabb, még különlegesebb árukkal és szolgáltatásokkal áll elő, mert csak így tehet szert előnyre a versenyben. Ennek megfelelően a Széchenyi tervnek olyan pályázatokat kell támogatnia, amelyek már erősek valamiben, és ezen belül minél speciálisabb, különlegesebb ötletekkel állnak elő.
Kurt Gödel német matematikus 1931-ben rájött, hogy a körülöttünk lévő valóság nem előre adott létező, hanem mi emberek teremtjük meg gondolkodásunkkal, vagyis gondolataink hozzáadódnak a világhoz. Ahogy gondolkodunk a világról, azzal folyamatosan formáljuk a világot, ennek megfelelően a Széchenyi terv készítői fontosnak tartják a terv folyamatos ismertetését a lakosság számára, hogy minél gyorsabban megformálódjon az emberek gondolatai által az új világ.
 A kvantummechanikában alapvető törvény az ellentétek egysége, mint például, hogy a fény egyszerre hullám és részecsketermészetű. A Széchenyi terv szemlélete is ehhez hasonló gondolatot követ, amikor azt mondja, hogy lehetséges egyszerre a gazdasági egyensúly megőrzése, és a gyors gazdasági növekedés, amelyek a hagyományos közgazdasági tanítás szerint egymás ellen hatnak.
 Schrödinger német fizikus megállapította azt is, hogy az atomi szinteken az összes részecske hatással van az összes többi részecskére. Ez a gazdaság világában is így működik, ahol az egyes vállalkozásokban történő események szintén hatással vannak az összes többi vállalkozás döntéseire, és helyzetére. Ennek megfelelően a kormányzatnak megfelelő lökést kell adnia a gazdaság egyes szereplőinek, és ezzel az egész gazdaságot megmozgathatja, hogy új gondolatok szülessenek, új gyümölcsöző folyamatok induljanak be.
 A káoszelmélet azt mondja ki, hogy a végbemenő folyamatok nagyságrendje nagyon érzékeny a folyamatok kezdőfeltételeire, vagyis egy kezdeti kis változás később rendkívül nagy változás okozója lehet. Így például a földi időjárás folyamatában, ha Brazíliában meglebbenti a szárnyát egy pillangó, az Európában vihart okozhat. Ennek analógiájára a gazdaság egyes részterületein bekövetkező kis változásoknak is nagy kihatásai lehetnek a gazdaság más területeire, főleg a mai információs társadalomban, ahol a gazdaság minden része össze van kapcsolva a gazdaság minden más részével.
 A Széchenyi terv kidolgozói a biológiából vett hasonlattal mindig is úgy tekintettek a magyar gazdaságra, mint egy élőlényre. Az élőlényt pedig nehezebb irányítani, mint egy gépet, mert saját gondolatai, tervei és céljai vannak, továbbá fontos jellegzetessége, hogy képes a növekedésre, ellentétben a gépekkel, amelyek erre nem képesek. A növekedés folyamatában új sejteket, hálózatokat hoznak létre, ennek megfelelően a gazdaság szereplői is mindig új alakzatokba rendeződnek, az irányításukat pedig nem lehet úgy megoldani, hogy erőszakkal rájuk kényszerítjük az akaratunkat, hanem csak a változáshoz, növekedéshez szükséges kezdőlökéseket szabad megadni nekik, hogy a többit maguk vigyék véghez.
 Darvin az ismétlődésben és a változatosságban látta az élővilág rendszerének mibenlétét. Egyes tulajdonságok nagyon hosszú ideig ismétlődnek, de aztán kis mutációk alakulnak ki egy-egy fajnál ezek a változások tovább öröklődnek, hogy így a fejlődés egyre nagyobb változatosságot, és összetettséget hozzon magával az evolúció során. Darvin szerint ahhoz, hogy a változatosság ily módon növekedjen, sok szereplőre van szükség az élővilágban.
 A Széchenyi terv készítői mivel a gazdaságot élőlénynek tekintették építették Darvin elméletére, hiszen a gazdaság is egyre változatosabbá válik, új alakzatok jönnek benne létre. A változáshoz pedig a gazdaságban is sok szereplőre van szükség. Ezért sok és minél változatosabb program és pályázat kell, hogy a változások, mutációk minél szélesebb körben valósuljanak meg a gazdaság szereplői között, hogy aztán ki tudjon válogatódni közülük a legjobb, aki végül előbbre viszi a magyar gazdaságot. Ezek a változások, és a közülük kiválogatódott elit tényezők tovább öröklődnek a biológia törvényeihez hasonlóan a gazdaságban is. Hiszen ha például kiderül, hogy egy fürdőben jövedelmező, ha a tulaj tovább tart nyitva, akkor a fürdőüzemeltetők további generációi is követni fogják a példáját.
 A terv készítői szerint nagyon fontosak a gondolkodási minták. A XIX. században, vagyis az ipari korban új gépek jöttek létre, amely anyagot és energiát alakítottak át, a mai információs kor gépei viszont nem anyaggal, hanem információval dolgoznak, amelyeknek alapja a gondolat, ezért ebben a korban csak a gondolati minták sokaságából épülhet fel egy új kultúra és társadalom.
 A biológia tudománya szerint azok a gének öröklődnek tovább a legnagyobb eséllyel, amelyek részben feladják önzésüket, és valamennyire hajlandók az együttműködésre, ahogy a gazdasági fejlődésben is szükséges az összefogás és az együttműködés ennek megfelelően a Széchenyi terv pályázatain csak azok nyerhettek, akik valamilyen formában összefogtak a gazdaság többi szereplőjével a közvetlen környezetükben. Például egy építkezés csak akkor kezdődhetett el a pályázati szabályok szerint, ha a helyi önkormányzat is beleegyezett. A terv tudatosan ösztönzött a kockázatvállalásra is, mert az élővilágban is a kockázatvállaló élőlények válogatódnak ki legelőször.
 A változás, ahogy az élővilágban úgy a gazdaságban sem fordítható vissza, hiszen ahogy a többsejtűek sem nemzenek egysejtűeket, úgy a tervszerű gazdaságfejlesztésről sem lehet visszatérni a tisztán piaci viszonyokra. Az élővilágban a helyben lakó élőlények nagyobb eséllyel győznek a rájuk támadó behatolókkal szemben, ez a gazdaságban is így van a játékelmélet törvényei szerint is, ezért támogatni kell a helyben lakó vállalkozásokat.
 Egy biológiai test esetében meglehet változtatni egy gént, de ez nem fog tovább öröklődni a további generációknak, mert csak az ivarsejtekben meglévő gének öröklődnek tovább a következő nemzedékeknek, tehát a továbböröklődéshez az örökítő anyagot kell megváltoztatni. Ennek mintájára lehetett volna támogatást adni egy-egy vállalkozásnak gazdaságfejlesztési terv nélkül is, de az így létrejött változás nem indított volna el további evolúciót és öröklődési folyamatot, mert ehhez a gazdaság szereplőit gondolkodásmódjában, viselkedésmintáiban, stratégiájában, életmódjában, értékeiben és kultúrájában kell változására bírni, hiszen a modern gazdaság örökítő anyaga az információ, aminek alapja a gondolat.
 A Széchenyi terv logikája a legújabb közgazdasági eredményeket alkalmazva azt az elvet követte, hogy a kiinduló állapotokhoz aránylanak a további fejlődési lehetőségek a gazdaság szereplőinél, ezért azokat a régiókat kell támogatni, ahol már történtek fejlesztések, ahol már van valami, és nemcsak semmi, mert az nagyobb eséllyel fog fejlődni. A Széchenyi terv fontosnak tartja a technológia minél szélesebb körű fejlesztését is. A Széchenyi terv tehát megfelel Széchenyi organikus történetszemléletének, és az információs kor szellemének.
 A nanotechnológiai kor azonban az információs technológia, és a régi ipari technológia szintézisének tekinthető Az információs technológia megfeleltethető az idealista szolipszizmusnak, hiszen a régi ipari struktúra lerombolását, és ezzel együtt munkanélküliséget, vagyis embernek a munka és a gazdasági szükségszerűség alóli felmentését hozta magával. A régi ipari struktúrák viszont a munka, a tevékenység és a gazdasági szükségszerűség uralmát jelentették az ember felett, hiszen az ipari korban kellett a legtöbbet dolgozni. A nanotechnológiai korban viszont a kettő szintézisbe jut, és ez a Széchenyi terv szemléletének módosítását követeli. Ehhez Széchenyi történeti és kulturális eszméit tovább kell elemeznünk.
 Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
 Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
 Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere című művében arról ír, hogy a régi polgári lakások belső felépítésére egyfajta szimbolikus egység volt a jellemző. Vagyis a lakásokat alkotó bútorok, használati tárgyak külső megjelenésének összessége által létrehozott összképet nemcsak a tárgyak funkcionális, vagyis használati értéke határozta meg, hanem az általuk képviselt hagyomány.
 A régi bútorok, használati tárgyak által alkotott összkép mindig tükrözte az ősök szemléletét, a családi hagyományokat, és éppen ezért ezeknek a tárgyaknak mindenhol kijelölt helyük volt a lakásban, amit nem lehetett megváltoztatni. Ha új bútort vagy használati tárgyat vásároltak, azt mindig ugyanattól az iparostól, vagy iparoscsaládtól rendelték meg, hiszen ezek az iparoscsaládok mindig az elődjeik hagyományát folytatták, és csak ez a hagyomány biztosította azt, hogy az újonnan elkészült bútor is beleilleszkedjen a ház összképébe, amit az illető iparos elődjei hívtak életre. Tehát a régi polgári világban is sok olyan tárgy volt, ami nem szolgálta az emberek alapvető szükségleteit, de a fogyasztást mégsem az emberek pillanatnyi szeszéje határozta meg, hanem a hagyomány, és így a gazdaság állapota mégsem volt kaotikus.
 A mai modern lakásokat alkotó bútorokra és használati tárgyakra viszont csak a funkcionális egység a jellemző. Itt már nincsen szó hagyományokról és tradíciókról. A tárgyak egységét csak azok használati értéke adja meg. A modern lakástulajdonos csak akkor vásárol új használati tárgyat, ha annak hasznát veszi valamilyen formában a többi mellett. Például ágyneműtartót csak akkor vásárol, ha sok az ágynemű, és nem fér el az ágy belsejében.
 Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy nem köti a hagyomány egyetlen konkrét iparoshoz sem, így lényegében mindegy neki, hogy kitől vásárolja meg az adott használati tárgyat, ha az illető iparos bele tudja építeni a szükséges használati értéket, ami önmagában nem nehéz feladat. Az adott tárgyak pedig a tradíciók hiánya miatt tetszés szerint eldobhatók, kicserélhetők mihelyt olyan új használati tárgyat találunk, amelynek használati értéke jobban megfelel az elvárásainknak.
 Így tehát a régi polgári kultúra képviselőivel ellentétben a modern fogyasztót valóban csak pillanatnyi szeszéje irányítja abban, hogy mit és kitől vásárol meg, ahogy azt a Plenter János féle könyv bemutatásánál leírtam. Így tehát a modern gazdaság kaotikus jellegére az egyetlen megoldás a régi polgári kultúra, a régi polgári tradíciók újjáélesztése, a modern polgári eszmény régi hagyományokkal való megtöltése, ami Magyarországon Széchenyi István nevéhez fűződik. Ő volt Magyarországon a modern polgári eszmény és a régi kulturális tradíciók egyesítésének, szintézisének legfőbb teoretikusa.
 Érdekes kérdés, hogy vajon miért tud szintézist teremteni Széchenyi féle polgári kultúra a gazdasági káosz vad forrongása, és a kultúrális élet lassú, fegyelmezett folyása között. Szerintem azért, mert a magyar történeti szellemben gyökeredzik, amely szintézist teremt a haladás és az állandóság, vagyis a történetiség és a plaszticitás között. A magyar történeti szellemről, és annak szintetizáló képességéről részletesen írtam a fent belinkelt "A történetiség és a plaszticitás egysége a magyar szellemben (egyben)" című cikkemben.
 Lewis Mumford: A gép mítosza című könyvében arról ír, hogy a modern civilizáció technikai rendszerét az élő szervezetekhez kellene hasonlóvá tenni, mert azokban egységben van a változás és az állandóság, hiszen folyamatosan változnak, és mégis mindig jelen marad bennük valamiféle állandóság. Az "Erdőművelés – káoszelmélet – szociológia – teológia (Magyarság és infostruktúra)" http://ujkozepkor.blogspot.com/search?q=erd%C5%91m%C5%B1vel%C3%A9s+%E2%80%93+k%C3%A1oszelm%C3%A9let című cikkemben szintén kifejtettem, hogy a magyar történeti szellem hogyan tudja megfogni a gazdasági káoszt, és ezt az erdőművelés, vagyis az élő szervezetek rendszerének vizsgálatával tettem meg.
 Dr. Pongrácz Sándor: Művészet, célszerűség, technika című írásában azt vizsgálja, hogy hogyan kapcsolódott össze a legősibb koroktól kezdve a művészet fejlődése a technika célszerűségégével. Például az európai technikai fejlődés kezdetén az égbetörő katedrálisok célszerűsége a keresztény művészettel, vagy a Leonardo da Vinci által tervezett gépek célszerűsége a reneszánsz művészettel. Itt a technika, mint célszerűség és a művészeti alkotás kapcsolatában megint csak a változás, és az állandóság szintézisét érhetjük tetten, ami a magyar történeti szellem sajátja, azonban ez a változásra való törekvés különbözik a mai gazdasági káosztól, amely az információs társadalom terméke.
 Célszerűség, vagyis konkrét célra való törekvés csak a kemény technológiákban volt, mint például a nehéziparban, vagy a repülőgépgyártásban, illetve az égbe törő katedrálisokban, ahol a szabadságra törekvés, vagy a vallásos átélés volt a fő cél. A mai információs társadalomban a technológiai fejlődésének nincs önmagán túlmutató célja, csak az árutermelés és a fogyasztói igények minél olcsóbb kielégítése. Ezt mutatja az információs technológia sajátos jellege is, ahol az ipari automatizálásban a munkaerő és a tőkeköltség megtakarítása, továbbá az emberi munka feleslegessé tétele, és így minél nagyobb kényelem elérése a fő cél.
 Lewis Mumford írta le a fent említett könyvében, hogy a piramisok építése is bizonyos mértékű technológiai fejlettséget igényelt, de ez nem iktatta ki az emberi erőfeszitést, és így a célszerűséget sem, hiszen a piramisépítés az egész közösség összefogott erejét igényelte még fejlett technológia mellett is. Így ami az információs társadalomban egyszerű gazdasági káoszként van jelen, az a kemény technológia korában konkrét cél felé való haladás volt, és úgy látszik a magyar történeti szellem ezt is szintetizálni tudja az állandósággal, ha egy magyar szerző írta meg a Művészet, célszerűség, technika című cikket.
 Mivel tehát a nanotechnológiai korszak a kemény ipari és a puha információs technológia szintézise lesz, és így a kemény technológia szelleme is bele lesz oltva Széchenyi organikus történeti szemléletének a célszerűséget kell átitatnia saját szellemével, hogy a nanotechnológia beintegrálható legyen legyen a magyar viszonyok közé. Ezzel önmagában nem is lesz gond. Ezt a gondolatot már Eötvös József is felvázolta a XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra című könyvében, ahol többek között azt vizsgálta, hogy mi hozta létre az államot a történelemben.
 Az állam létrejöttének szerinte nem lehetett az oka az, mint egyes filozófusok állítják, hogy a történelem kezdetén az ős anarchiában minden ember minden másik ember farkasa volt, aztán pedig rájöttek az emberek, hogy így nem lehet élni, és szerződést kötöttek egymással, hogy mindenki betart bizonyos szabályokat, hogy az emberek együtt tudjanak élni, mert ilyen ős anarchia nem létezett a történelemben. Erre semmiféle történettudományi, vagy régészeti lelet nem utal. Az állam létrejöttének csak az lehetett az oka, hogy minden embernek van valamiféle célja az életben, és ennek a célnak az eléréséhez más emberek és közösségek tevékenységének bevonására is szüksége van. Így jött létre az állam, hogy az emberek céljaikat egy nagyobb közösség közös céljával igyekeztek összehangolni, hogy cserébe segítséget kapjanak attól a nagyobb közösségtől saját céljaik eléréséhez. Így a mai állam feladata is csak az lehet, hogy segítsen az állam alatvalóinak, hogy el tudják érni céljaikat.
 Ez a gondolat sokat mondó a jövőben megvalósuló nanotechnológiai korra nézve, mert akkor a gazdasági, megélhetési szükségszerűség, ami addig az állam törvényeinek betartására ösztökélte az embereket meg fog szűnni, és így az egyetlen lehetőség arra, hogy az államot megszervezzük, vagy egyben tartsuk az lesz, hogy az embereknek célt adunk, és ezeket a célokat az államban segítjük megvalósulni, továbbá egybehangoljuk őket. Ez lesz a jövő feladata, és ehhez a célszerűséghez kell hozzáidomulnia a Széchenyi féle történeti szellemnek.
 Ami ebben még kérdéseket vet fel az nem más, mint az, hogy mivel a történelem vége a külső objektív valóságnak az emberi szubjektumban való feloldódásával valósul meg mind a hegeli, mind pedig a marxi szubjektivizmus értelmében, így a Széchenyi féle történeti szellemet is csak a szubjektum viheti bele a külső objektív valóságba. Ennek a folyamatát írja le Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi alkotásban című írásában.
 Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi alkotásban című írásában megcáfolja Benedetto Croce azon gondolatát, hogy a művészet csupán intuíció lenne, vagyis pillanatnyi hangulatok, beleérzések megjelenítése. Egy-egy hangulat is minden pillanatban más, így a művész soha nem tudná a pillantnyi intuíciót művészi alkotásban megjeleníteni, ha nem tudná emlékezetben visszaidézni. Az emlékezet azonban nem csak tárolja, hanem át is alakítja az intuíciókat sok esetben úgy, hogy idealizálja, vagyis megszépíti őket. Továbbá az emlékezetben tárolt több egymást követő intuíciót megszűri, és egymással kombinálja is őket, hogy így egy több intuícióból álló organikus művészi alkotás jöjjön létre, ez a forma.
 Az emlékezésnek fontos szerepe van az időtudat kialakulásában is. A mozgó idő Fülep szerint mindig csak a jelen egy pillanatában létezik. A múltba zuhanó időpillanatokra (történésekre) az ember mindig úgy emlékezik, mint térbeli mozgásra, térben végbemenő folyamatokra, így ha tér nem lenne, akkor az időtudat sem lehetne jelen az embernél, tehát az időtudat feltétele a tér, és a multbeli pillanatokat az emlékezet forrasztja egységbe az időtudat számára, ami összességében úgy is értelmezhető, hogy az emlékezet tériesíti az időt. Ez a gondolat nagyon emlékeztet Edmund Husserl időfilozófiájára, amit ő évekkel később írt le. Mint ahogy az imént leírtuk Fülep szerint az emlékezet idealizálja a természet formáit művészi alkotássá emelve őket, ami azt is jelenti, hogy művészileg széppé teszi őket. Ez a szépség pedig az örökkévalóság ideáit tükrözi vissza. Tehát Fülep szerint a szépség nem más, mint a formák „örökkévalóság jellege”.
Fülepnél tehát a Lick János által felvázolt tevékenység által művészi alkotások jönnek létre a külső objektív valóságból az emlékezés segítségével, ahol Széchenyi történeti szellemének mintájára organikus formákat hoz létre az emlékezés, vagyis az emberi szubjektum, ahogy a magyar történeti szellem lényege is az elmúlt aranykorra való emlékezés, mint azt már leírtam a fent belinkelt "A történetiség és a plaszticitás egysége a magyar szellemben (egyben)" című cikkemben, ahol az organikus formák az örökkévalóság képét öltik magukra. Az emberi szubjektum tehát az emlékezés által olthatja bele a külső objektív valóságba a Széchenyi féle történeti eszméket.
Anders Breivik a 77 halálos áldozatot követelő merényletről elhíresült norvég mészáros interneten fellelhető 1515 oldalas írását elolvasva érdekes gondolatok fogalmazódtak meg bennem az európai puritán államok (Skandinávia, Ausztria) jövőjéről. Breiviket sokan nácinak mondják, ő azonban éppen ez ellen tiltakozik a leginkább, annak ellenére, hogy a multikulturalizmust tartja Európa legfőbb ellenségének, és éppen ellenfeleit a multikulturalistákat tekinti nácinak.
 A multikulturalizmus eredetét az úgynevezett Frankfurti iskoláig vezeti vissza, amelynek többek között Lukács György, Sigmund Freund, Henri Marcuse voltak a vezéralakjai. Ez lényegében egy reformmarxista irányzat, ami a XX. század közepe táján jött létre, és szakított Marxnak azokkal a tanításaival, amelyek az osztályharcra vonatkoznak. Ők már nem csak a tőkésosztályt tekintik ellenfelüknek, hanem az európai kultúrát, mert lényegében ez az alapja az európai burzsuázia uralmának az alsóbb osztályok felett. Az európai kultúrához tartozik a kereszténység, a kapitalizmus, a patriarchális, férfiuralmat megtestesítő családszerkezet.
 Így ennek megfelelően a burzsuáziához már nem elsősorban a tőkések tartoznak, hanem mindenki, aki valamilyen formában az európai kultúra megtestesítője. A sikeres fehér vállalkozó, az öntudatos keresztény, a jó családapa stb. A proletariátushoz, pedig nem elsősorban a munkások tartoznak, hanem mindenki, aki nem illik bele az európai kultúrába, és rombolja azt. Így: fogyatékosok, homoszexuálisok, feministák, a társadalomba beilleszkedni nem tudó színes bevándorlók stb. Breivik szerint tehát a multikulturális eszmerendszer a frankfurti iskolából fejlődött ki, és korunkra vezető erővé vált az európai politikában.
 Mivel nem osztályharcot folytatnak, hanem az európai kultúrát akarják lerombolni, de szellemi elődeik között Marx is ott van, kulturális marxistának nevezi őket, és szerinte manapság azok az európaiak tartoznak közéjük, akik sikertelenek. Így pedig irigykednek a sikeres fehér Európaiakra: kapitalista vállalkozókra, öntudatos keresztényekre, jó családapákra. Ezért a bevándorló etnikai kisebbségeket, homoszexuálisokat, fogyatékosokat, feministákat stb., használják fel, hogy harcoljanak a sikeres fehér Európaiak ellen, tehát tulajdonképpen saját kultúrájuk ellen.
 Breivik szerint a kulturális marxisták legfőbb szellemi forrása Sigmund Freund, aki fel akarta szabadítani az ember szexuális ösztöneit, hogy így rombolja le a kereszténységet és a családot, tehát az európai kultúrát. A multikulturális előrenyomulás is a szexuális forradalommal vette kezdetét Európában, amikor a fiatalok ledöntötték a szexuális tabukat. Teret nyert a házasságon kívüli szabad szex, a fogamzásgátlás, az abortusz, az azonos neműek közötti szex. Felütötte a fejét a feminizmus, ahol a nők függetlenedni akarnak a férfiaktól, és férfias szerepeket vállalnak magukra. A férfiak kezdtek elnőiesedni. Európán demográfiai válság lett urrá. Henri Marcuse: Erosz és civilizáció című könyvében részletesen le is írja, hogy hogyan kell a szexuális forradalom által lerombolni az európai kultúrát.
 Breivik szerint a kulturális marxisták leginkább abban hasonlítanak a régi marxistákra, hogy szocialisták, tehát az összes ember egyenértékűségét hirdetik, a nőt egyformának tekintik a férfival, a zsenit a fogyatékosokkal, de ők emellett az összes vallás és kultúra egyenértékűségét is hirdetik egyben, és szocializmusukban hasonlítanak a kommunistákra és a nemzetiszocialistákra. A nemzetiszocialistákat, akikhez manapság éppen őt hasonlítják pogánynak és barbárnak tartja, akik szocializmusukkal, és az iszlámhoz hasonló fanatikus militarizmusukkal a zsidóság kiirtására, és az európai kereszténység megsemmisítésére törtek. Szerinte, ha Hitler nincs, akkor a Szovjet kommunisták nem vonták volna uralmuk alá Közép-Európát, és ma egy jobb Európában élnénk.
 A mai kulturális marxisták szerinte abban is hasonlítanak a kommunistákra és a nemzetiszocialistákra, hogy meg akarják semmisíteni a demokráciát, és egyeduralomra törnek az európai politikában. Ezt a politikailag korrekt beszéd erőltetésével akarják elérni ahol, ha valaki kritikát fogalmaz meg a jelenlegi európai multikulturális rendszer ellen, azt antidemokratikusnak, rasszistának, vagy éppen nácinak bélyegzik, és így megpróbálják ellehetetleníteni. Így aki ellenük beszél, az nehezen jut szerephez az európai politikában. A mai európai multikulturális rendszert a kommunista és nemzetiszocialista rendszerekhez való hasonlósága miatt többek között EUUSSR-nek is nevezi.
 A kulturális marxisták szocialista elképzelései ellenében fogalmazódnak meg Breiviknek a jóléti állammal szemben felvetett aggályai is, ami szerinte az egyik okozója az európai fehér lakosság drámai demográfiai válságának. Ugyanis a lakosságnak juttatott jóléti szolgáltatások magasabb jövedelmet biztosítanak a nőknek, ami lehetővé teszi számukra, hogy függetlenedjenek a férfiaktól, mert már nem szorulnak rá, hogy a férfiak eltartsák őket, ez pedig egyértelműen a családok szétbomlását, és a demográfiai válság súlyosbodását segíti elő. A kapitalizmust az európai kultúra részének tekinti, ennek ellenére bírálatokat is megfogalmaz vele szemben, mert szerinte a multinacionális cégek támogatják a színes bevándorlókat, mivel azok lenyomják a munkabéreket.
 Az európai színes bevándorlók közül legnagyobb ellenfeleinek az iszlámot tartja. Ennek megfelelően a kommunistákat és a nemzetiszocialistákat, vagyis a kulturális marxisták elődeit is az iszlámhoz hasonlítja az iszlámhoz hasonló szocializmusuk, és fanatikus militarizmusuk miatt. Az iszlámmal kapcsolatban tagadja, azt a mostanában terjedő nézeteket, hogy az iszlám önmagában nem erőszakos vallás, csak vannak fanatikus képviselői, szerinte az koránban egyértelműen benne van, hogy az iszlámot akár erőszakosan is terjeszteni kell, és hogy az iszlámnak világuralmat kell szereznie a földön. Ezt a koránból vett idézetekkel igyekszik bizonyítani.
 Részletesen felsorolja, és részletezi az iszlámnak a keresztények, és egyéb más vallások: hinduk, buddhisták stb., ellen elkövetett bűneit. Többek között az örmény népirtást, a görögök leigázását stb. Részletesen kitér arra, hogy mivel járt az iszlám uralom a keresztény világban, így leírja az emberek rabszolgának való elhurcolását, az iszlám háremek világát, ahol keresztény nőket kényszerítettek szexuális szolgáltatásokra, és gyakran meg is erőszakolták őket. Az iszlám uralkodók által alkalmazott szexuális elnyomást, a muszlim férfiak perverz érzékiségét, nagy részletességgel elemzi.
 Példaképének a középkori keresztes lovagokat, köztük is leginkább a templomos lovagrendet tekinti, akinek fő erényeik a bátorság, szegénység, mártíromság voltak. A mártírhalálra való állandó felkészülést jelképezte zászlójukon a vörös kereszt, amely a vér színe. Le akarja rombolni azokat a manapság elterjedt tévhiteket a középkori keresztes hadjáratokról, hogy azokhoz az anyagi haszon reményében csatlakoztak az európai demográfiai növekedés következtében föld nélkül maradt fiatalok. Oda a bűnbocsánat, és az üdvözülés reményében, tehát tisztán vallási okokból mentek az akkori lovagok. Azokat a tévhiteket is le akarja rombolni, hogy a keresztes lovagok körében gyakori volt a kegyetlenkedés abban az időben, a keresztes lovagok egyetlen célja szerinte a védekezés volt a nyugati világot uralma alá hajtani akaró iszlámmal szemben.
 Szerinte a multikulturális rendszer kiépülése a 60-as években vette a kezdetét, amikor Franciaország függetleníteni akarta magát Amerikától és Izraeltől. (Ezt a két országot Breivik messzemenőkig favorizálja, annak ellenére, hogy a Frankfurti iskola szellemi elődeinek többsége: köztük Lukács György, Karl Marx és Sigmund Freund zsidók voltak.) Ezért Franciaország szövetséget kötött az arab országokkal, aminek következtében elkezdődött a kulturális és gazdasági együttműködés a két kultúrkör között, majd megkezdődött az iszlám bevándorlás. A két kultúrkör szövetségét EURÁBIÁ-nak nevezi.
 Részletesen elemzi a muszlim bevándorlás következményeit, a bűnözést, a terrorizmust, a bevándorlók beilleszkedésének hiányát, a bevándorlókra költött magas összegek miatti gazdasági visszaesést. Itt is részletesen elemzi a bevándorlók által elkövetett szexuális atrocitásokat, az általuk elkövetett nemi erőszakok nagy számát. A bevándorlás okozta problémák megoldását a bevándorlók kiutasításában látja. Továbbá Európának újra szövetséget kell kötnie igazi kulturális testvéreivel: Amerikával és Izraellel.
 A kulturális marxistákat békés eszközökkel már nem lehet visszaszorítani, ezért a hithű Európaiaknak, akiket ő kulturális konzervatívoknak nevez, harcos szervezetbe kell tömörülniük, vagyis újjá kell alakítaniuk a templomos lovagrendet, amelynek fegyverrel kell harcolnia a kulturális marxisták ellen. Az ujjá alakult templomos lovagrendet az iszlám terrorista sejtek mintájára képzeli el, ahol a szervezetbe belépett egyes személyek Európa különböző vidékein önállóan hajtanak végre akciókat a rendszer ellen.
 Részletes tanácsokat ad a jövőbeni templomos lovagoknak, hogy hogyan fegyverkezzenek fel, hogyan rejtőzködjenek, milyen objektumok ellen hajtsanak végre merényleteket stb. Még azt is leírja, hogy milyen zenét hallgassanak. Itt derül ki, hogy a zenei irányzatok közül a RAP zenét ítéli el a leginkább, mert az a gettólakó bevándorlók zenéje, és a nacionalista popzene hallgatását ajánlja a leendő lovagoknak, aminek a köréből különféle együtteseket is ajánl. Az európai fehéreket sújtó demográfiai válság megállítását a patriarchátus, vagyis a családon belüli férfidominancia visszaállításában látja. Az oktatásban is vissza kell állítani a régi fegyelmet, és az európai kultúra szeretetére kell oktatni a diákokat. A férfiaknak újra igazi férfivá, a nőknek újra igazi nővé kell válniuk.
 A templomos lovagrendbe nem léphetnek be nácik és kommunisták, beléphetnek viszont a keresztényeken kívül zsidók, buddhisták, hinduk, és az iszlámon kívül szinte bármilyen vallás képviselői. Ez érdekes momentum, hogy az iszlámon kívüli nem keresztény vallásokat gyakorlatilag a kereszténységgel egyenértékűként kezeli. Sőt, a konfuciánus államokat: így Japánt, vagy Dél-Kóreát mintaállamoknak tekinti, hiszen ezek Amerikához és Európához hasonlóan liberális kapitalista, tehát globalista államok csak éppen multikulturalizmus nélkül. Mivel ez számára az eszményi társadalom: a jelenlegi liberális kapitalista globalizáció multikulturalizmus nélkül.
 Ennek megfelelően a liberalizmust a marxista szocializmus elé helyezi, hiszen ahogy írja: egy marxista biztos multikulturalista, de egy liberális már nem biztos, hogy marxista. Keringtek olyan hírek a médiában, hogy a homoszexuálisokat támogatja. Erre nem találtam utalást az írásában. Hallani lehetett olyasmiről is, hogy a pápa ellen propagált, ez annyiban igaz, hogy elítéli a mai európai keresztény egyházak gyakorlatát, mind a II. vatikáni zsinat utáni katolikus, mind pedig a protestáns egyházakét, mert támogatják a multikulturális rendszert, de ez nem a katolicizmus, mint eszme ellen irányul, mert a katolicizmust, vagy legalábbis a II. vatikáni zsinat előtti katolicizmust magasabbrendűnek tekinti a protestantizmusnál.
 Szerinte csak a katolicizmus hordozta magában azokat a kulturális konzervatív értékeket, így a régi tridenti mise méltóságát, a család szentségét, a katolikus templomok külsőségeinek nagyságát, ami tartást adhat az európai embernek, és ami a protestantizmusból hiányzik, ezért az általa alapítandó templomos lovagrend hatalomra jutása esetén az európai protestáns országoknak feltétlenül át kell térniük a katolicizmusra. Olyat is lehetett hallani, hogy a Magyarországon köztudottan iszlámbarát Jobbikot támogatja. Néhány linket valóban beszúrt az írásába a Jobbikról és a MIEP-ről, amikor a támogatandó európai nacionalista pártokat sorolja fel, de ezenkívül írásban nem elemzi sem a Jobbik, sem a MIEP magyarországi működését, így azok iszlámbarátságát sem. A magyarországi történelmi eseményekkel kapcsolatban csak Hunyadi János törökellenes harcairól emlékezik meg pár sorban.
 Az írásról nagyvonalakban az mondható el, hogy ugyanolyan, mint a többi demagóg, főként az érzelmekre hatni akaró, és félrevezető ideológiai írás, mint például itthon Magyarországon Drábik Jánosé. Nem a minket körülvevő világ jelenségeinek igazi okát keresi, hanem kiválaszt a jelenségek közül egyet, mint ahogy Drábik a pénzt, ő pedig a Frankfurti iskola szellemiségét, és minden rossznak az okát ebben akarja megtalálni, ami végül oda vezet, hogy azoknak az erőknek az előretörését segíti elő, akik ellen a leginkább harcol. Így Drábik le akarja rombolni a nemzetközi globalista pénzrendszert úgy, hogy az emberiséget vissza akarja vezetni az önellátó földműveléshez, amivel éppen, hogy a globalizáció előretörését segíti elő, mert a globalizáció éppen efelé halad, ahogy azt leírtam a „Drábik János a globalizáció kiszolgálója” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/05/drabik-janos-globalizacio-kiszolgaloja.html című cikkemben.
Breivik pedig görcsösen el akarja választani a modern nyugati információs társadalmat a multikulturalizmustól, miszerint az nem liberális, hanem marxista eszmerendszer, holott az információs társadalom és a multikulturalizmus mindig is összefonódott egymással az európai kultúrkörben, ahogy a frankfurti iskola is az információs társadalom szekértolója, mert lerombolja legnagyobb ellenségüket: az ipari technológiát. Így végeredményben ő is egy olyan rendszert támogat, amely azokat az erőket segítik, amelyek ellen a leginkább harcol. Mindemellett mégis azt kell, hogy mondjam, hogy Breivik írása a skandináv szellemiség terméke, és mintegy előre vetíti a Skandináv térség jövőjét. Ennek megértéséhez először is meg kell vizsgálnunk magát a skandináv szellemiséget. A Skandináv térség országai lutheránus országoknak számítanak, legfőbb szellemi termékük a vallás terén mégis a mormonizmus.
 A mormonizmus egyes angol nyelvű weboldalak szerint sokban hasonlít az iszlámra. Ez érdekes gondolat. Aki egy kicsit járatos a különféle vallásokban az tudja, hogy az európai protestantizmus mindig is hasonlított valamennyire az iszlámra. Ezek szerint a mormonizmus jobban hasonlít az iszlámra, mint a protestáns vallás? Tény, hogy már a mormon vallás megalapítójának Joseph Smith-nek életrajza is sok párhuzamot mutat az iszlámot megalapító mohamed próféta életrajzával. Mindketten prófétának nevezték magukat. Mindketten új szent könyvet írtak, amit az isteni kinyilatkoztatás termékének tekintettek. Mohamed a koránt, Joseph Smith a mormon könyvét.
 A többnejűséget is említhetnénk, mint hasonlóságot a két vallás között, meg még sok minden mást is. Azonban én inkább teológiai szempontból szeretném megközelíteni ezt a kérdést. Ha pedig ilyen formában közelítjük meg, akkor arra jöhetünk rá, hogy bizonyos szempontból jobban hasonlít az iszlámra a mormonizmus, mint a többi protestáns egyház tanítása, bizonyos szempontból viszont nem. Először az iszlám tanításait kell egy kicsit górcső alá vennünk, de csak annyiban, amennyire a téma szempontjából fontos. Az összes iszlám tanításra most nem térek ki.
 Az iszlámban jelen van a predesztináció, vagyis az eleve elrendelés tana, hogy Allah az emberi lelkekről már születésük előtt eldöntötte, hogy pokolra vagy mennybe kerülnek. Ez a nyugati kálvinizmus tanításaihoz áll közel. A túlvilágról alkotott képzeteik pedig meglehetősen materiális és érzéki formát öltenek. Az üdvözülteknek a túlvilágon földi gyönyörökben van részük. A paradicsomban a véget nem érő lakmározás, ivás és a rabszolganők szolgáltatásai várják az üdvözülteket. A túlvilágon az iszlámban nincs fáradság, harc vagy további aktivitás, munkavégzés, csak a paradicsom gyönyörei.
 Ez fontos lesz később a témánk szempontjából. Ezután pedig rá kell térnünk a mormonizmus kialakulásának történetére. A középkor második felében bontakozott ki a skolasztika, amelynek mennyországképe kerülte a menny édenkertként, vagy városként való bemutatását, amely az iszlám képzeteire hajaz. A mennyei megismerést pedig szigorúan az értelemre vezették vissza, és azt hirdették, hogy a menny a fény helye. A menny szellemi alkotórészét a fény jelképezi. A menny fényországként való leírása mellett a skolasztikusok hangsúlyozták a menny hierarchikus jellegét is, miszerint az üdvözültek érdemeik szerint fognak közelebb, illetve távolabb helyet foglalni az Isteni középponttól.
 Továbbá kifejezetten ellenezték azokat a ma divatos nézeteket, hogy az emberek a mennyben találkozni fognak elhunyt családtagjaikkal. Az üdvözültek egyetlen jutalma csakis az Istenről való elmélkedés, Isten látványában való gyönyörködés lehet. Tamás szerint a mennyben nincs fejlődés, sem visszafejlődés, tehát nincs változás, a szentek üdvözítő mozdulatlanságban vannak. A reneszánsz korában a menny az iszlámhoz hasonlóan érzékivé vált. Az újjászülető antik görög-római művészet nyomdokain haladva gyönyörű kertként kezdték ábrázolni a mennyországot, ahol az érzéki gyönyöröknek és a szerelemnek hódolnak az üdvözültek.
 A reformáció, amely Isten mérhetetlen hatalmát hangsúlyozta az emberi lelkek felett a teocentrikus menny egy új fajtáját kezdte felvezetni. A predestináció tanának következtében a menny elvesztette hierarchikus jellegét, hiszen az üdvözülés immár nem a földön gyakorolt erkölcsöktől függ, hanem Isten eleve kiválasztja az embereket az üdvözülésre vagy a kárhozatra. Ennek következtében a mennyei lelkek nem földi érdemeik szerint tagozódnak hierarchiába a mennyben, hanem mind egyenlők az isteni kiválasztottságban.
 Az ember Istentől való távolsága és így méltatlansága, hogy bármilyen formában elősegítse saját üdvözülését a halál után is megmarad. Ott is csak Isten engedheti közelebb magához a lelkeket. Az ember feladata a földön is és a mennyben is Isten hatalmának dicsőítése. Minden cselekedetnek Istenért kell történnie. A katolikus ellenreformáció is teocentrikus, istenközpontú mennyet képzelt el a modern heliocentrikus világképet felhasználva, ahol az üdvözültek Isten körül lebegnek koncentrikus körökben, akár a bolygók a nap körül. Viszont a reformáció mennyképével ellentétben nem Isten hatalmának kötelező dicsőítése irányította az üdvözültek szemeit Isten felé, hanem az Isten iránt érzett szeretet. Továbbá menny továbbra is megtartotta hierarchikus jellegét a katolikus teológiában.
 A protestáns teológia azonban nem sokáig maradt meg ebben az állapotban. Emanuel Swedenborg a svéd protestáns filozófus misztikus mennyei látomásában egy olyan mennyországot képzelt maga elé, ahol az elhunytak újra egyesülnek szintén elhunyt családtagjaikkal. Tehát újra családban élnek, akár csak a Földön. Az emberek ugyanúgy dolgoznak, tanulnak és tevékenykednek, mint a földön. Ezeket a nézetek később nagyon népszerűekké váltak a túlvilági életről szóló irodalomban, és a spiritiszták is átvették. Az evilági materialitás, és az evilági protestáns munkaerkölcs, amely a predestináció tanának volt az eredménye, tehát kezdett átáramlani a túlvilágba az iszlám tanításaihoz hasonlóan.
 A predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket. A túlvilágon végzett munka, tanulás és Isten egyéb módon való aktív szolgálatának tanítása később oda vezetett, hogy egyes protestáns és spiritiszta mozgalmak a predestináció tanát is elvetették.
 Az emberek nincsenek születésüktől fogva mennyre vagy pokolra ítélve, hanem a túlvilágon végzett munka az emberi lélek túlvilági továbbfejlődését és Isten felé való közeledését is jelenti egyben, amelynek következtében a lélek akár a pokolból is kiemelkedhet, és Isten felé közeledhet. Tehát a protestáns munkaerkölcs következtében életre hívott evilági aktív munkavégzés átáramlása a túlvilágba végül oda vezetett, hogy a predesztináció tana is eltűnt a protestáns tanokból, ami a protestáns munkaerkölcs alapja volt. Továbbá a protestáns munkaerkölcs a túlvilágon spirituális fejlődéssé változott át, amely megbontotta azt az ősi keresztény dogmát, hogy az embernek csak földi élete során van módja előkészíteni túlvilági életét, hogy az az üdvözülés, vagy a kárhozat irányába fog továbbfolytatódni, a túlvilágon pedig már nincs módja javítani sorsán.
 Az ember a munkavégzés során tanúsított fegyelemmel a túlvilágon is változtathat sorsán, továbbfejlődhet, és haladhat Isten felé. Ez a tanítás a mormonizmusban teljesedett ki, ahol a túlvilág már annyira evilági jelleget ölt, hogy a mormonok számára a túlvilágon jelenlévő szellemi létezők is lényegében finomabb szerkezetű anyagból állnak. Tehát a szellem nem más, mint a földinél finomabb szerkezetű anyag. Ennek következtében Isten is anyagi lénynek tekinthető. A túlvilági materialitás hangsúlyozásában odáig mentek, ameddig még a legradikálisabb protestáns szekták sem, vagyis hogy a halál után a túlvilágra került szellemek nem csak, hogy újra egyesülhetnek a házasságban, hanem szellemgyerekeket is nemzhetnek. Tehát a lelkek szaporodnak és szexuális kapcsolatban vannak egymással a túlvilágon.
 A predesztináció tana, vagyis az ember és az Isten távolsága, pedig olyan mértékben háttérbe szorult ebben a tanrendszerben, hogy a szellemek a túlvilágon végzett munkájukban való sikeres előrehaladás esetén akár Istenné is válhatnak. A mormonizmus szerint több Isten van, és akármelyik ember válhat Istenné a túlvilágon, ha megfelelő életmódot folytat.
 Szemükben a túlvilági társadalom a mormon egyház evilági szerkezetének mintájára épül fel. Tehát a túlvilágon folytatódik a mormon egyház vallásos élete, és ez a túlvilági spirituális továbbfejlődés alapja. Tehát az iszlám és a mormon vallás teológiai tanításainak legfontosabb eltérése abban érhető tetten, hogy az iszlámban csak az evilági materialitás áramlik át a túlvilágba, a mormonizmusban viszont az evilági aktivitás is. Ez lehet az oka annak, hogy az iszlámban máig él a predesztináció tanítása, a mormonizmusban viszont nem. Így a mormonizmus hasonlít abban az iszlámra, hogy a túlvilágképe szintén materiális, viszont a többi protestáns egyház tanaival ellentétben különbözik tőle abban, hogy nincs benne predesztináció.
 Ez a különbség azért nagyon fontos, mert ez lehet az oka annak, hogy a mormonizmus a többi protestáns egyházhoz hasonlóan szintén a modern nyugati kapitalizmus alapja, annak ellenére, hogy nincs jelen benne a predesztináció tanítása. Az iszlám viszont nem támogatja a modern nyugati kapitalizmust annak ellenére, hogy jelen van benne a predesztináció tanítása. A mormonizmusban nincs ugyan jelen a predesztináció, viszont az evilági aktivitás túlvilágba áramlásának következtében a földi világ egy olyan túlvilág tükre, ahol jelen van az evilági munkavégzésben tanúsított aktivitás, és így a földön is jelen van. Az iszlámban viszont jelen van a predesztináció tanítása ugyan, de amiatt, hogy csak az evilági materialitás áramlik át a túlvilágba, az evilági aktivitás pedig nem, a föld egy olyan túlvilág tükörképe, ahol a munkavégzés során tanúsított aszkézis helyett a paradicsom gyönyörei uralkodnak, és így a földi világ is organikus jelleget ölt.
 A mormonizmus legfőbb szellemi elődje tehát egy svéd misztikus volt, ami egyértelműen a mormonizmus skandináv gyökereire utal, továbbá megállapítható, hogy a mormonizmus erősen hasonlít az iszlámra. Hegel a nagy német bölcselő, amikor elkülönítette egymástól a közel-keleti kultúrák közül a zsidó és a perzsa kultúrát ahol a másodikban mára az iszlám gyökeredzett meg, megállapította, hogy a zsidó kultúrában Isten tiszta szellem, míg a perzsa kultúrában a szellemet a természet szennyezi be. Ezért van a perzsa zoroasztriánus és a ráépülő iszlám művészetnek, továbbá az iszlám túlvilágképnek, olyan vadul burjánzó, érzéki jellege, míg a zsidó kultúra mindmáig erősen puritán jelleget mutat, és éppen ezért alapja lehetett a kapitalizmusnak. A természet a skandináv, illetve a mormon szellemben is jelen van, de ott nem a természet szennyezi be a szellemet, hanem a szellem rakódik rá a természetre. A skandináv kultúra a kezdetektől fogva jellegzetesen puritán volt, ugyanakkor mégis erősen dominált benne a földműves jelleg, ami a természet fokozott jelenlétére utal ebben a kultúrában.
 A skandináv országok puritán szellemiségük ellenére későn iparosodtak, még a második világháború előtti időkben is elmaradott földműves államoknak számítottak. Breivik is földműveléssel foglalkozott tette elkövetése előtt. A puritán szellem és a természethez való kötődés együttes megléte segítette elő azt a jelenséget a skandináv kultúrkörben, hogy egyszerre létezhet náluk a féktelen kapitalizmus, ami a zsidó szellemhez közelíti őket, ugyanakkor a közösségi szolidaritásra épülő jóléti állam, ami pedig az iszlámhoz közelíti őket, mert egyedül az iszlám világra jellemző a közösségi szociális gondolkodás olyan fokú megléte, hogy az iszlám országokban gyakorlatilag nincs hajléktalanság. Az iszlám országokban a szociális problémákat úgy oldják meg, hogy minden gazdag muszlimnak kötelező a közösségi adakozás, amit a mecsetekben szétosztanak, és mindenkinek jut annyi enni, hogy ne haljon éhen.
 Ugyanez jellemző az amerikai mormon közösségekre is, azok tudták a leginkább ötvözni a féktelen kapitalizmust a közösségi szociális gondoskodással. A fundamentalizmus is jellegzetesen iszlám jelenség, ezért a keresztény fundamentalizmus, vagy jobban mondva a keresztény terrorizmus, amit Breivik hozott be a politika világába, csak egy olyan keresztény, vagy inkább posztkeresztény országban üthette fel a fejét, amelynek a kereszténysége leginkább hasonlít az iszlámra. Ezekben az országokban valóban nem tud meggyökeresedni sem a hagyományos kapitalista keresztény polgári szellem, ahol a tömegből kimagasodó öntudatos vállalkozó polgárok alkotják az új keresztény polgári arisztokráciát, amiről a mi Széchenyink álmodott, sem az ipari kollektivizmusra épülő keleti szláv kommunizmus.
 Skandinávia társadalma nem polgári társadalom, közösségi szociális gondoskodásra épülő korporatív jóléti társadalma inkább az iszlám országok társadalmi szerkezetére hasonlít, pontosabban az amerikai mormon közösségek csoportosulásaira, akik a legjobban tudták ötvözni a kapitalizmust a szociális elvekkel. A cikk elején említett katolikus vallású, de puritán szellemű Ausztria sem tekinthető polgári társadalomnak, a náluk uralkodó féktelen liberalizmusra, ugyanakkor rendre, és munkafegyelemre épülő közösségi kapitalizmus, és a Habsburg uralomból megmaradt katolikus tekintélyelv ötvözete inkább a kínai társadalomra emlékeztet, ahol a legjobban sikerült ötvözni a liberális kapitalizmust a despotikus tekintélyelvvel, és a munkafegyelemre épülő társadalmi renddel.
 Ezekben az országokban egyet értve Breivikkel valóban nem képzelhető el más társadalmi rendszer a jövőben, mint egyfajta megjavított globalizmus. Ahol el kell távolítani a liberális kapitalizmusból a multikulturalizmust, ahol pedig lehet: vissza kell állítani a katolikus szokásokat és tekintélytiszteletet, továbbá a királyságot. Annak megválaszolásához, hogy ezt hogyan vihetjük véghez, meg kell válaszolnunk, hogy mi hozza felszínre a liberális kapitalista társadalmakban a multikulturalizmust.
 Alvin Troffler: A harmadik hullám című könyvében arról ír, hogy korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
 A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Troffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Troffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
 Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
 Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Troffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparisítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
 A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Troffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kiscsalád, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
 Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
 A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
 Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.
 Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
 Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Troffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
 Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Troffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.
 Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.
 Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Troffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt. Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Troffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.
 A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is, ami Drábiknak az egyik legfőbb vesszőparipája. Troffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára.
 Tehát a multikulturalizmus gyökere az információs társadalomban keresendő, annak sajátos termelési rendszerében, amely az egyénre szabott termékek gyártásával előtérbe helyezi az individualizmust, mind az életstílus, mind pedig az etnikai hovatartozás terén. Nemcsek Ernő: Világválság és technokrácia, továbbá Róbert Antal: Új világ küszöbén (A technokrácia magyar vonatkozásai) című könyvében, amelyek a XX. század elején íródtak az energiaalapú pénzrendszer bevezetésének szükségességéről írnak, ami szerintük azért vált fontossá, hogy megmentsék a modern ipari civilizációt a géprombolók dühétől, akik az akkori gazdasági világválságot a gépek szerepének tulajdonították, amiben csak részben volt igazuk. Róbert Antal szerint az akkori gazdasági válság részben annak tudható be, hogy a modern ipari gépek kifejlődésével egyre inkább nő a termelékenység, az áruk mennyisége, az iparban, amelyek így egyre kevésbé tudnak vevőre találni a piacon, és így a termelők nyakán maradnak. Már csak azért is, mert az ipari automatizálás következtében, ahol az ember munkáját a gép veszi át, egyre csökken az iparban foglalkoztatottak száma, akik az így kiesett jövedelmük miatt még kevesebb terméket tudnak megvásárolni.
 Azonban a válság oka nemcsak ebben, hanem másrészt az aranyalapú pénzrendszerben is keresendő a szerző szerint. Az aranyalapú pénzrendszert az ókorban találták ki, és akkor még megfelelt a gazdaság követelményeinek, mert a termelés menetének egyetlen energiaforrása az emberi és az állati erő volt. A modern gépek megjelenésével azonban az emberi munkát a gép vette át az iparban, a gépek pedig az embernél sokszorta több energiát igényelnek. Emellett az ipari technológia fejlesztésének óriási tőkeszükséglete volt, ami miatt a vállalatok hitelfelvételre kényszerültek. A hiteltörlesztés szükségszerűsége pedig termelékenységnövelésre, továbbá az értékesítés volumenének további növelésére sarkallta őket.
 Ezenkívül a termelési költségek csökkentésére való törekvés is ennek az irányba hat, amit szintén a hiteltörlesztés kényszere miatt alkalmaznak a vállalatok, és alkalmazottak további elbocsátásával jár, ami értelemszerűen újabb keresletcsökkenést von maga után az ipari termékeket illetően, hiszen a munka nélkül maradt emberek kevesebbet tudnak vásárolni. A szerző szerint tehát az egyetlen megoldás az ipari termelés kínálatának, és a fogyasztók keresletének összehangolása. Erre pedig csak az energiaalapú pénzrendszer az alkalmas, ami azon alapul, hogy az ipari termelés alapja általánosságban véve az energia, ami ma már sokszorosan felülmúlja a befektetett emberi munka részét a termelésben.
 Így a termelő munka során felhasznált energiát át kellene számolni az úgynevezett ergonba, ami energiaértéknek megfelelő utalványokat jelent, és a dolgozóknak nem pénzt kellene adni, hanem ergont, vagyis energia alapú utalványokat, amiért a munkájuk energiaértékének megfelelő mennyiségű szabadon választott termékeket vásárolhatnak. A munkájuk energiaértéke pedig nyilvánvalóan magas lesz, hiszen a modern automatizált iparban a dolgozók általában gépkezeléssel foglalkoznak, így a munkájuk nagy részét az általuk kezelt gép végzi nagy energiaráfordítással, és termelékenységgel, és a dolgozók az általuk kezelt gép összes munkájának energiaértékét megkapnák, amiért bőséges árumennyiséget vásárolhatnának, tehát így a kereslet és kínálat össze lenne hangolva az iparban.
 Mivel pedig kevés munkával is nagy jövedelemre lehetne szert tenni, könnyen be lehetne vezetni a részmunkaidős foglalkoztatást, mint például, hogy valaki csak két napot dolgozzon egy héten, és így több embert lehetne foglalkoztatni, aminek a következtében a munkanélküliség megszűnne, a munkaidő pedig lerövidülne, hogy az emberek szabadidejüket az alkotó művészetnek, és a tudománynak szentelhessék az egyhangú ipari munkával szemben. Tehát a korunkban is jellemző gazdasági és pénzügyi válságok nem súlytanák többé a kapitalista világot.
 A fent kifejtett közgazdasági ideológia képezi a technokrata utópia alapját. Sokan utópiának nevezik ezt a gondolatot, és mi tagadás valóban megvalósíthatatlan, mert a kommunizmushoz hasonlóan a végletekig korlátozná az emberi szabadságot, hiszen nehezen lehetne elérni, hogy a dolgozók ezekkel az utalványokkal, akármennyire vegyesen felhasználhatóak is, mindenféle terméket meg tudjanak vásárolni. Továbbá a technokrata államban, ha ezt bevezetik sem kultúrpolitikára, sem társadalompolitikára nem lehetne lehetőség, a gazdasági irányítás egyedül a termelés és fogyasztás szabályozására szűkülne le, és nagyon egysíkú, sivár jövő elé néznénk.
 Egyesek Silvo Gesellnek a helyi pénzről szóló tanításához hasonlítják a technokrata ideológiát, hiszen az is a modern pénzrendszer megszüntetésére törekszik. Ezzel azért vitatkoznék. Gesellnek az ötletét a különféle zöld mozgalmak karolták fel, akik abból a célból akartak elszakadni a pénzvilágtól, hogy visszatérjenek az önellátó földművelő életmódhoz, és ezek a mozgalmak alapvetően technikaellenesek. A technokraták pedig éppen hogy a modern technológia megmentése érdekében gondolták ki ezt az ötletet.
 A kérdés az, hogy mennyire marad utópia ez a jövőben. Arra gondolok, hogy Toffler is különféle trendeket elemez, és lovagol meg, amikor a fent leírt könyvében megjósolja a jövőt. Van azonban egy trend, amivel még nem nagyon foglalkoztak a társadalomtudósok. Ez a különféle étkezi, ajándék, vásárlási stb., utalványok terjedése a modern társadalomban, ami a 60-as években vette kezdetét. Kérdés, hogy van e ennek valamilyen jövőbe mutató irányvonala, hiszen a technokraták is az utalványokra való áttérést javasolták utópiájukban.
 Korunkat, ahogy azt Toffler leírja az egyénre szabott termelés miatt éppen a termékek hihetetlenül magas választéka jellemzi, ami miatt teljesen kivitelezhetetlen a technokraták ötlete, mert az energiaalapú utalványokkal nagyon leszűkülne azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak a köre, amelyeket a munkavállalók igénybe vehetnének. Ha viszont majd egyszer megvalósul az, amit Toffler jósolt, vagyis hogy a fogyasztóknak már nem előre legyártott termékeket, hanem a termékek legyártásához szükséges gépeket fognak eladni, amelyekkel kiszolgálhatják magukat, akkor a termékek köre le fog szűkülni, és a termelés teljesen személyre szabottá fog válni. Mivel ilyen gépeket nem lehet milliófélét gyártani, mint például ajándéktárgyakat és ételféleségeket, hiszen minden fajtából csak egyfajta kell, mind például egy olyan gép, amely elkészíti a ruhámat, vagy egy olyan autó, amely a számomra kedvenc színt, és formát veszi fel, mert az előrejelzések szerint a jövőben az autóknak változtathatóak lesz a színük, és az alakjuk.
 Továbbá a többi fogyasztási cikkből is kevesebb fajtát fogunk vásárolni, hiszen az étkezéshez sem készételeket vásárolunk majd, hanem csak az alapanyagokat, amiből mi elkészítjük a gépünkkel a számunkra legmegfelelőbb ételt. Mint ahogy a ruhákhoz is csak az alapanyagokat fogjuk megvásárolni, hogy elkészítsük a számunkra legmegfelelőbb ruhát. Egy ilyen gazdaságban lehet, hogy fontos szerepük lesz a különféle utalványoknak, és valószínűleg az energiaalapú utalványoknak, egyrészt, mert kevesebb számú termék lesz, másrészt, mert ezek a gépek nagyon drágák lesznek, és megvásárlásukhoz magas jövedelemre lesz szükség, ami csak az energiaalapú pénzrendszerben biztosítható. Lehet, hogy nem fog teljesen megszűnni a jövőben a hagyományos pénz, de valószínű egyre nagyobb szerepet kapnak majd a jövőben az energialapú utalványok. Lehet, hogy ezt jelzi előre a különféle utalványok megszaporodása a mai gazdaságban. Ennek pedig messzemenő hatása lesz a multikulturális társadalomra nézve.
 Ez megoldást jelentene a nyugati globalista társadalmakat sújtó multikulturális társadalmi rendszer problémáira, hiszen Toffler szerint ez abból állt elő, hogy a modern információs társadalomban megszűnt a tömegtermelés, és az új egyedi termékek gyártására épülő rendszernek egymástól eltérő stílusú és ízlésű individuumokra van szüksége, ami oda vezetett, hogy a multinacionális cégek idegen etnikumokat is bevonzanak az európai társadalomba. Az energiaalapú pénzrendszerben, és az önkiszolgáló fogyasztás világában viszont az összes legyártott terméket el lehetne adni az Európában őshonos dolgozó osztályoknak, sőt lényegében csak a dolgozó osztályok lennének jogosultak a fogyasztásra, ami a bevándorlókra nem igazán jellemző, mármint, hogy dolgoznának, és nem lenne szükség többé az idegen etnikumok befogadására.
 Elősegítené a Breivik által megálmodott patriarchális családrendszer újjáéledését, hiszen az energiaalapú utalványok rendszere főként a termelőszférában dolgozó munkavállalók számára biztosítana munkaalkalmakat, és magasabb jövedelmeket, és nem szolgáltatásokban dolgozók számára, a termelőszférában pedig a férfiak vannak többségben, így a nők újra a férfiakra lennének utalva, már csak azért is, mert az önkiszolgáló masinák kezeléséhez a férfiak értenek jobban. Ez hangsúlyozottan csak a liberális kapitalizmusra épülő, erősen globalizálódott országoknak jelent jövőt, ahol a globális nagyvállalatok uralkodnak, és a kultúra puritán, mint például a skandináv országoknak és Ausztriának.
 Szólnunk kell még azonban arról is, hogy vannak akik az ipari munkásság nagyarányú jövedelemnövekedését, ami a jövőben elengedhetetlen lesz az új, önkiszolgáló technológiai eszközök megvásárlásához, nem az energiaalapú utalványrendszer bevezetésével, hanem a munkásosztály kapitalista burzsuáziává való átalakításával akarják megoldani. Így péddául Péchy Henrik.
 Péchy Henrik két könyvben a „Neokapitalizmus (Új kapitalizmus) Megsemmisülés vagy új élet?” és a „Neokapitalista világrend képe” című könyveiben fejti ki gazdaságpolitikai nézeteit, amelyek szerinte megoldást kínálnak a XX. század elején, vagyis az ő korában regnáló kapitalista világrend válságára. A kapitalista világrend válságának szerinte a legfőbb oka az, hogy a gazdasági termelést működtető három tényező: az eszme, a munka és a tőke közül a tőke szerepe kezd túlburjánzani a termelésben, amely sajátos banditizmust hoz létre a kapitalista rendszerben.
 Novikov orosz közgazdász írta le ezt a három termelési tényezőt, amelyek a termelés alapjait képezik. Az eszme a termelés irányításáért felelős értelmiségi réteget jelenti így: a vállalkozót, vagy a tervezőmérnököt. A tőke a termeléshez szükséges eszközöket jelenti: a szerszámokat, gépeket stb. A munka pedig a termeléshez szükséges emberi munkaerőt jelenti. A tőke szerepe azért kezdett aránytalanul túlburjánzani a termelésben, mert a tőke tulajdonosai, tehát a tőkések a termelésből befolyó tőkét nem az emberi szükségletek minél jobb kielégítésére, és ezzel együtt a tárgyi világnak az emberi szükségletekhez való áthasonítására használják fel, ami a termelés célja, és a szükségletek kielégítésének legfőbb eszköze, hanem felhalmozzák, ráülnek, hogy saját kicsinyez fényűző igényeiket elégítsék ki vele.
 Sokan a gazdasági válságot a gépek megjelenésével magyarázzák, amelyek egyre többet tudnak termelni, és ezért túltermelés alakul ki a gazdaságban. Ezt Péchy csak részben tartja igaznak. A gazdaságban szerinte nincs túltermelés, csak árutorlódás, ami azt jelenti, hogy az áru nem oda kerül, ahol szükség lenne rá. A tőke felhalmozása tehát akadályozza a tárgyi világ áthasonítását az emberi szükségletek mintájára, mint például, hogy az arra alkalmas növényekből megfelelő ruhát készítsenek, hogy az emberek ne fázzanak, és ezt nevezi Péchy banditizmusnak. Ennek ellenére Péchy szerint nem szabad a tőkét kiiktatni a termelésből, ahogy azt a kommunisták állítják, mert tőke nélkül nincs termelés. A tőkét csak arányba kell hozni a termelésben részt vevő többi tényező: az eszme és a munka szerepével.
 A banditizmus, vagyis a tárgyi világ áthasonításának akadályozása több jelenségben is megnyilvánul a modern gazdaságban. Egyrészt a modern védvámrendszerben. Ez akadályozza az országok közti árumozgást, és az embereknek az olcsó árukhoz való hozzájutását azzal az indokkal, hogy a belföldi termelést kell védeni. Ezzel azonban a belföldi lakosságnak csak egy kis részét juttatják előnyhöz, és a többi szereplő kárt szenved, mert drágábban kapja meg ugyanazt a terméket. Ráadásul ez a tárgyi világ áthasonításának egyértelmű akadályozása.
 Az adórendszer szintén ésszerűtlen, mert a jelenlegi rendszerben az fizet több adót, aki többet termel, vagyis fokozottabb mértékben hozzájárul a közjóhoz, a tárgyi világ áthasonításához. A kereskedelemnek az lenne a feladata, hogy a termelőtől a fogyasztóhoz minél közvetlenebb módon, és minél rövidebb úton eljuttassa az árut, és hogy minél olcsóbban elossza nekik. Ehelyett viszont többfázisú közvetítőkereskedelem, lánckereskedelem, továbbá kartellek, trösztök és egyéb visszaélések jöttek létre a modern kapitalizmusban.
 A tőzsde igazi rendeltetése lenne „A környező világ áthasonításával kitermelt javak kicserélését és elosztását, nemzetközi viszonylatban a tényleges termelés és készletek reális arányában és értékében lebonyolítani. Ezzel szemben nem létező vagy csak még kitermelendő készletekkel űzött formális szerencsejáték folyik azok csarnokaiban (pl. papírosbúza!) miáltal a termékek természetszerű reális árait meghamisítják és ezzel a tömeg – még pedig úgy a termelő, mint a fogyasztótömeg – kizsákmányolását, kijátszását teszik lehetővé.”
Ez a jelenség aztán mesterséges munkanélküliséget, gazdasági válságokat és nyomorúságot okoz. A részvénytársaságok rendeltetése az lenne a világ áthasonításában, hogy mivel a termelésnek mindenképpen szüksége van a tőkére, ami az emberek szorgalma által megtakarított pénzből áll össze, de mivel egy ember sohasem tud annyit megtakarítani, amennyi elegendő lenne a nagyvállalkozás létrehozásához, sok embernek kell egyesítenie tőkéjét egy részvénytársaságban, hogy nagyobb termelési eredményt érjünk el.
 Ennek megfelelően a tőkéjüket a vállalkozásba beadó részvényeseknek feltétlenül meg kellene kapniuk a vállalat nyereségéből a vállalatba beadott tőkéjük ellenértékét, vagyis az osztalékot. Ezzel szemben nem nyújtanak méltányos osztalékot a részvényeseknek, hanem a részvénytöbbség megszerzésével és különféle fondorlatokkal, visszaélésekkel a termelésben semmilyen formában részt nem vevő vezetőség: politikusok, díszigazgatók stb. szerzik meg az osztalék túlnyomó többségét.
 A társadalombiztosítás rendszerében is sok banditisztikus elem van. Egyrészt a vállalkozó által kötelezően kifizetett társadalombiztosítási illeték megdrágítja a termelési költségeket, amit a vállalkozás a fogyasztókra hárít át. Illetve ez nagyban oka a munkanélküliség növekedésének is, hiszen a bérköltség megnövekedett terhei elbocsátásra késztetik a vállalkozókat.
 Péchy szerint a védvámrendszer problémáinak megoldásához minden olyan termékre exporttilalmat kell kiterjeszteni, amit nem tudunk nyereséggel termelni és exportálni. Ezeknek a termékeknek a termelőit rá kell kényszeríteni, hogy termékeiket belföldön hozzák forgalomba. Szabadon, vámmentesen kell importálni minden olyan terméket, ami hiánycikként szerepel az országunkban. Exportálni pedig csak olyan terméket szabad, amit nyereséggel tudunk termelni és exportra kivinni.
 Az adórendszert úgy kellene átalakítani, hogy a legkevesebbet termelő, tehát munkakerülő munkásokat és vállalkozókat intézményes munkakényszerrel kellene jobb teljesítményre kényszeríteni, de őket nem kellene adóztatni. A nagyobb mennyiségben termelő munkásokat és vállalkozókat sem kellene adóztatni, viszont a termelési normájuk, és rendes magánrendelési munkájuk feletti termelésük után prémiumot kellene fizetni. Az így keletkezett termelési többletet pedig át kellene adni a többfázisú közvetítő, és lánckereskedelem helyébe lépő állami elosztókereskedelem részére, ahol csak 10% polgári haszonszázalékkal terheli meg azt az állam. Így egyrészt a többfázisú közvetítőkereskedelem kiiktatásával, olcsóbb lesz az áru, másrészt pedig nagyarányú közvetlen haszonhoz jut általuk az állam anélkül, hogy adóterhet rótt volna a vállalkozókra, és egycsapással megoldottuk a kereskedelem modernkori problémáját is.
 A részvénytársaságoknál meg kellene szüntetni a felső vezetés részvénytöbbségét. A részvények egy részét szét kellene osztani a szellemi és testi dolgozók között, hogy ezáltal proletárból burzsullyá váljanak az értelmetlen osztályharc helyett. A részvényeket három osztályba kellene sorolni, egyik részét kapja a vezetőség, a második részét a szellemi és testi munkások, harmadik részét pedig a kisrészvényesek. A részvények után fizetendő osztalékszázalékot államilag szabályozni kellene. A részvénytársaságokat a legszigorúbb könyvviteli ellenőrzés alá kell vonni. Mivel a munkások ezentúl osztalékot is kapnának részvényeik után munkabérük mellé jövedelmük tetemesen megnövekedne, és mivel kevesebb munkával is magas jövedelemre lehetne szert tenni, lehetőség nyílna a részmunkaidő bevezetésére, vagyis a munkaidő lerövidítésére, amely által több szabadidő állna a munkások rendelkezésére, és lehetőség nyílna az önművelésre.
 A tőzsderendszerben törvényileg rögzíteni kell, hogy csak már ténylegesen kitermelt, illetve legyártott termék képezheti a tőzsdei forgalom tárgyát. A nem létező, fiktív termékekkel űzött tőzsdei szerencsejáték szigorúan bűntetendő. Az értékpapírkereskedelemben pedig csak az előbb felvázolt törvényileg három csoportba sorolt részvénytípusok képezhetik a tőzsdei kereskedelem tárgyát.
 A társadalombiztosításban vagyonlaprendszert kellene bevezetni. Minden munkást pályája kezdetén vagyonlappal kellene ellátni, méghozzá hárommal, ami közül kettő a munkást foglalkoztató vállalatnál, illetve az illetékes pénztárnál maradna. Erre a vagyonlapra rá lennének jegyezve a munkás befizetései, amelyek magas összegűek lennének abból kifolyólag, hogy a munkás osztalékot is kapna részvényei után a munkabére mellé. Az állam kamatot fizetne a munkás befizetései után, mondjuk 5%-ot, amelyet felosztanának oly módon, hogy mondjuk 1%-ot a megrokkanásakor felmerülő rokkantsági nyugdíj igénylésére használhatna fel, 1% pedig hosszan tartó betegség esetén stb. Az állampénztárba befolyó összegek belső tőkekölcsönt képeznének az állam részére, amivel kiválthatnánk a külföldi kölcsön igénybevételének kényszerét. Továbbá a munkás teljes egészében saját befizetéseit venné igénybe, és nem terhelné az államot.
„Az így összegyűlt összeg, a részvénytársaságok „B” csoport részvényeibe, továbbá a földbirtok 1/3 eszmei részére, jelzálogilag bekebelezett, állami (üzemi) tőkekölcsönökbe és a ház, valamint a telekbirtok 1/3 eszmei részére folyósítandó, állami (építő) kölcsönökbe fektetendő kamatozóan, így az előbbiekben jelenleg fennálló kölcsönök egyöntetű konvertálást és kiegyenlítést nyernének.”
Második könyvében ír arról is, hogy az aranyfedezetű pénzrendszer már nem működik a világban, mert aranyból csak korlátozott mennyiség áll rendelkezésre a földön. Ez pedig krónikus tőkehiányt okoz a gazdaságban, ezért Novikov elméletét követve az országban rendelkezésre álló összes testi és szellemi munkaerőt, és az összes állótőkét, szerszámokat, gépeket kellene a pénz fedezetéül megtenni. Ami egy folyamatosan növekvő készlet, és így a pénzügyi rendszerben is helyreállna az eszme a munka és a tőke egysége a gazdaságban, és folyamatosan megfelelő mennyiségű tőke állna rendelkezésre a gazdaság számára. Ezek tehát Péchy nézetei a gazdasági válságot illetően. Kérdés, hogy hogyan alkalmazhatóak ezek a nézetek a mai információs korban, amikor szintén válságban van a gazdaság.
„A falangizmus mozgalma, a Spanyol Falang (Falange Espanola) szindikalizmust hirdet, ez alatt a különböző társadalmi rétegeknek a hierarchia megtartásával való betagolását, érdekegyeztetését érti. "A nemzet egy teljes egység, melybe az összes egyén és osztály illeszkedik." - vallotta José Antonio Primo de Rivera, a Falange Espanola alapítója. Szerinte a nemzet egy küldetés-egység az egyetemesen belül, az államnak pedig az a kötelessége, hogy irányításával a nemzet betölthesse küldetését.
José Antonio Primo de Rivera
A falangizmus szerint a pártok természetellenes, a nemzetet mesterségesen megosztó képződmények, így el kell tűnniük. (Ez a vélemény egybevág gróf Széchenyi István azon nézetével, hogy a pártoskodás tette tönkre Európát.) A falangizmus nagy hangsúlyt fektet a szociális békére, de nem a szó bolsevisztikus értelmében szocialista. A falangizmus fontos alapja a kereszténység és a népi hagyomány. A falangizmus nem ismer fajelméletet, sem zsidókérdést. A falangizmus alapítója: José Antonio Primo de Rivera (1903. április 24., Madrid - 1936. november 20., Alicante). A falangizmus szimbóluma: a társadalom alapegységeit (egyén, család, lakóhely, foglalkozás, haza) jelképező öt nyílvessző egy, a földművelést és a munkát szimbolizáló járomban összefogva. A falangisták sötétbordó inget és fekete nadrágot viseltek. A mai falangista mozgalom több kisebb csoportból áll össze, a mozgalom elnevezése is ezt tükrözi: Falange Espanola - de las J.O.N.S. (Juntas Ofensivas Nacionalistas Sindicalistas), vagyis: Spanyol Falang - Offenzív Nemzeti Szindikalista Csoportok.  Tehát a spanyol falangizmus a neokonzervatív nézetekhez nagyon hasonló nézeteket vall. Alapvetően önellátásra épülő, földműves dominanciájú társadalmat akar, és a katolikus monarchia visszaállítását.”
Az önellátásra épülő földműves társadalom életre hívása nem valósítható meg, mert az a modern technológia visszafejlődésével lenne csak megvalósítható. Az önellátásra épülő társadalom éppen hogy a technológia további fejlesztésével lesz megvalósítható, ami a nanotechnológia fejlődésének irányába fog mutatni a jövőben, ahogy azt fent leírtuk. De vajon tényleg megvalósulhat e a nanotechnológiára épülő önellátó egyénekre épülő társadalom a jövőben? A válaszunk az, hogy nem teljesen, mert Michio Kaku is lerta, hogy a nanotechnológia fejlődésével a jövőben minden terméket korlátlan mennyiségben előállíthat majd akár egy magánszemély is, de az előállításukhoz, és a nanotechnológiai eszközök működtetéséhez szükséges energia kinyerésére a nanotechnológia sem ad választ, így az energia kinyerése, és megvásárlása a jövőben is égető problémája marad a gazdaságnak, és így a javak hozzáférhetősége a jövőben sem lesz korlátlan, tehát a közgazdaság tudománya a jövőben sem fog megszűnni teljesen.
A másik probléma pedig az, hogy ha az emberi javak korlátlanul lesznek hozzáfhetőeek a jövőben, akkor a termelőmunka, mint olyan meg fog szűnni, így az embereknek tényleg csak a tudományos kutatás, és a művészeti tevékenység marad, mint lehetséges elfoglaltság, ezeket a foglalkozásokat azonban nem mindenki tudja űzni, nem mindenki tudós zseni, vagy tehetséges művész, így kérdés, hogy akik ezt nem tudják csinálni, azok mivel foglalják el magukat.
Sós Aladár írta le „Szabadság és gazdaság” című könyvében sajátos anarchista álláspontját, miszerint az anarchista társadalmat, ami az anarchizmus sajátos értelmezésében olyan társadalmat jelent, amely minden uralmi intézmény beiktatása nélkül önmagát irányítja, úgy kell megvalósítani, hogy egy közösség területén lévő földterület teljes egészében a közösség tulajdonába kell kerülnie, amit a közösség nem tulajdonba, hanem csak bérbe ad a közösség tagjainak, akik a közösségnek fizetett bérleti díj fejében szabadon gazdálkodhatnak az adott területen. Így akik a földet bérlik, azok rá lennének kényszerítve, hogy a földjükön minőségi munkát végezzenek, mert a bérleti díjat minden időszakban be kell fizetni.
Az emberek szabadsága és egymástól való függetlensége teljes mértékben megvalósulna. A befolyó bérleti díjból pedig a közszolgáltatásokat is fizetni tudná a közösség, mint például fűtés, egészségügyi ellátás stb. Így az anarchista közösség, amely minden állami beavatkozás nélkül önmagát irányítja megvalósulna, és ez az állam megszűnését is jelentené egyben. Nyilvánvalóan az önigazgató társadalom képe utópia, mert az állam a jövőben sem fog megszűnni, még a nanotechnológiai kor társadalmában sem, amikor a javak előállíthatósága korlátlanná válna. Viszont a föld köztulajdonba vétele, és bérbe adása megfontolandó, de a földet nem egy államnélküli közösségnek kell, hanem a kormányzattal rendelkező államnak kell tulajdonba vennie, majd bérbeadnia, de csak azoknak, akik tudományos kutatással foglalkoznak.
Hiszen, ha a termelőtevékenység, mint olyan megszűnik, akkor csak nekik lesz szükségük nagyobb földterületre, ahhoz, hogy a tudományos kutatáshoz szükséges eszközöket: laboratóriumokat, csillagászati obszervatóriumokat stb. üzemeltethessék. Az államnak kell szabályoznia, hogy a minél szélesebbkörű, és minél sikeresebb kutatómunkát fejtenek ki az egyének, annál nagyobb földterületet kapjanak. Ők alkotják majd a jövő arisztokráciáját, akik irányítják a tudományos kutatást a világegyetem meghódítása érdekében, ami a jövő emberiségének küldetése lesz. Mi legyen azokkal, akik nem tudnak tudományos kutatással foglalkozni? Az államnak szabályoznia kell, hogy a tudományos kutatással foglalkozó arisztokrácia hozzon létre saját földterületén olyan nanotechnológiával foglalkozó ipari üzemeket, ahol ezek az emberek dolgozhatnak ipari gépkezelőként, ahol különféle termékeket állíthatnak elő, amiket egyébként saját maguk is előállíthatnának nanotechnológiai eszközökkel.
Nemcsak létre kell hozni ilyen üzemeket, hanem kötelezni is kell ezeket az embereket, hogy ott dolgozzanak, azáltal, hogy ha nem dolgoznak ott, akkor nem kapják meg az államtól a nanotechnológiai eszközök üzemeltetéséhez szükséges energiát. Mert őnekik nyilván nem áll az érdekükben, hogy ezekben az üzemekben dolgozzanak, hiszen maguk is elő tudják állítani a nekik szükséges javakat. Az munkájukért cserébe energia alapú utalványokat kapnának, amivel egyben azt is kötelezővé tenné nekik az állam, hogy vásároljanak az üzemekben előállított javakból, mert különben úgyszintén nem kapnának az államtól a nanotechnológiai eszközök üzemeltetéséhez szükséges energiát. Így a kutatással foglalkozni nem tudó rétegek rá lennének kényszerítve arra, hogy dolgozzanak, különben nem kapnak az államtól energiát, és így a nemzetgazdaság továbbra is működőképes maradna.
Ők alkotnák az új jobbágyréteget, akik a tudományos kutatással foglalkozó arisztokrácia földterületén dolgoznak a középkori társadalomképhez hasonlóan. Végül pedig lesz majd egy sajátos lovagi osztály is a nanotechnológiai korban, mivel a tudományos kutatás nyilván az űrkutatás irányába fog továbbhaladni, a naprendeszer, és a világegyetem meghódításának irányában, hiszen ez lesz az emberiség új küldetése, hogy meghódítsa az egész világegyetemet, továbbá itt a földön is meg kell hódítani még a föld népeit a kereszténységnek. Ezt a munkát fogja végezni a lovagi réteg. Ők lesznek a jövő űrhajósai, akik beutazzák a naprendszert és a világegyetem ismeretlen részeit, továbbá ők fogják megkeresztelni a föld még megkereszteletlen népeit is.
A jövő társadalma tehát a középkorhoz lesz hasonló, egyfajta új középkorban fogunk élni Nyikolaj Bergyajev szavaival élve. Továbbá egy új falangista társadalmi rendszer is lesz ez egyben, önellátó gazdálkodással, arisztokráciával, és monarchikus társadalmi felépítménnyel, a patriarchális családmodell újraéledésével, úgy hogy a modern technológiát sem kell visszafejleszteni, mert az önállóan gazdálkodó arisztokratikus rétegek nem földműveléssel, hanem tudományos kutatással foglalkoznak majd, a lovagi rétegek nemcsak harccal, hanem űrhajózással is foglalkoznak majd, a jobbágyság pedig a földművelés helyett nanotechnológiai eszközökkel folytatott ipari termeléssel fog majd foglalkozni. A spanyol falangizmusnak még van egy tétele is, amit fent leírtunk, hogy minden nemzet egy küldetés egység az egyetemesen belül, és az államnak elő kell segítenie ennek a küldetésnek a beteljesítését. Ez a küldetés a világegyetem meghódítása lesz a jövőbeli emberiség számára.

 Felhasznált Irodalom:

 Dr. Kovács Géza: A jövő kritikus elágazási pontjai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
 Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
 Nemcsek József: Világválság és technokrácia, Fővárosi könyvkiadó részvénytársaság. http://mtdaportal.extra.hu/books/nemcsek_jozsef_vilagvalsag_es_technokracia.pdf
 Róbert Antal: Új világ küszöbén, (A technokrácia és magyar vonatkozásai – A gépek diadala a világválság fölött), Budapest, 1934.
 Péchy Henrik: A neokapitalista világrend képe, 1932.
 Péchy Henrik: Neokapitalizmus (Új kapitalizmus) Megsemmisülés vagy új élet?, 1931.
 McDannell – Lang: A menny története, Sprinter, 2007.
 Wikipédia: Mormonism and Islam http://en.wikipedia.org/wiki/Mormonism_and_Islam
 Szmodis Jenő: Kultúra és sors Bíbor Kiadó, 2007
 Kopátsy Sándor: T.E.T.T. - A minőség társadalma, Kairosz Kiadó, 2000.
 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
 Gallai Sándor: A skandináv modell, Aula, 1998.
 Prof. Dr. BALÁZS JUDIT: Új arab világ születik?
 Anders Breivik: 2083 A European Declaration of Independence http://thepiratebay.se/torrent/6560898/2083_A_European_Declaration_of_Independence
 Kovács Károly: A technokrata utópia http://epa.oszk.hu/00400/00458/00291/pdf/EPA00458_Korunk_1934_10_697-705.pdf
Kossuth Lajos Iratai. IX. köt. (Szerk, Kossuth Ferenc) Budapest, 1902.
 Angyal Dávid: Gróf Széchenyi István történeti eszméi, Históriaantik Könyvkiadó, 2012.
 Kossuth történetfilozófiájának néhány sajátossága, Debreceni szemle, 1994. (2. évf.) 2. sz. 214. old.
 Oscar Wilde: Az emberi lélek és a szocializmus, Franklin Társulat Kiadása, Budapest.
 Michio Kaku: A jövő fizikája, AKKORD KIADÓ KFT., 2012.
 EÖTVÖS JÓZSEF: A XIX. SZÁZAD URALKODÓ ESZMÉINEK BEFOLYÁSA AZ ÁLLAMRA Magyar Helikon, 1981.
 Lick József: A személyiség és filozófia, Kossuth Könyvkiadó, 1969.
 Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi alkotásban, Budapest, 1911.
 Pongrácz Sándor: Művészet, célszerűség, technika, Természettudományi közlöny , 1934. (66. évf.) 999-1000. sz. 170-175. old.
 Lewis Mumford: A gép mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
 Alvin Toffler: Hatalomváltás, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1993.
 Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
 Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987.
 Szentkláray Jenő: A tér és idő philosophiája. Bp., 1875.
Erwin Schrödinger: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1985.
Hans Reichenbach: Atom és világegyetem, Franklin-Társulat, Budapest.
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával? Akkord Kiadó, 2011.
Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Metzger László Csaba: A pszichohistória alapjai, Magánkiadás, 2009.
Ajánlott további írásaim:
Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
Tőzsér János: Metafizika Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól, BUDAPEST. AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KÖNYVNYOMDÁJA. 1898. 99. o http://mtda.hu/books/pauler_akos_a_termeszetfilozofia_fogalmarol.pdf
Alekszej Fedorovics Loszev: A mítosz dialektikája, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Timothy Ferris: A vörös határ, Gondolat Könyvkiadó, 1985.
Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
Platon összes művei II., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 817-820. o
Tatár György: Az öröklét gyűrűje, Osiris, 2000.
Telcs Máté László: Tér, idő, jóság, k. n., 1938.
Wilhelm Bölsche: A jövő embere, Budapest, 1920.
Inapló: A mesterséges intelligencia problémái http://krono.inaplo.hu/index.php/inter/inter-halozati-jelensegek/1019-a-mesterseges-intelligencia-problemai
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Wikipédia: Kondratyjev-ciklus http://hu.wikipedia.org/wiki/Kondratyjev-ciklus
B. M. Kedrov: Forradalmak a természettudományban, Kossuth Könyvkiadó, 1983.
Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
Báró Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1935.
Paul Virilio: Az információs bomba, Mágus Design Stúdió Kft, 2002.
Kapcsolódó cikkek:
Isten célja a történelemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=room&aid=106861
A számok belső természetének tükröződése a tárgyi világban http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109696
Hegel dialektikus rendszere http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=302&tip=0
Brandenstein Béla: Technika és Erkölcs, Atheneum, 1939.
Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása, Magyar kultúra, 1933.
Joós Ernő: Idő és történelem, SYLVESTER JÁNOS KIADÓ, 2000.
Johan Goudsblom: Időrezsimek, Typotex, 2005.
a tér a képzőművészetbenHenri Bergson: Tartam és egyidejüség, Budapest, 1923.
Stephen Baxter, Arthur C. Clarke: Az idő szeme, Metropolis Media, 2006.
Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) Budapest, 1936.
Augustinus, Aurelius (Szent Ágoston): A szentháromságról, Budapest, 1985.
Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.
Matolcsy György: Amerikai birodalom - A jövő forgatókönyvei, HETI VÁLASZ KIADÓ KFT. 2004.
Mezei Ottó szerk: A tér a képzőművészetben (szöveggyűjtemény), Népművelési propaganda iroda.
G.W.F Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai: Logika, Természetfilozófia, A szellem filozófiája.
Tocqueville: Az amerikai demokrácia Európa Könyvkiadó, 1993.
Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében : tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára / szerk. Fischer Ferenc, Majoros István, Vonyó József /In: Andrássy György: Történetfilozófia és genetika: a fogalmi megismerés biológiai titka
MATOLCSY GYÖRGY: Élő emlékeink (A Széchenyi terv világa), Válasz Könyvkiadó, 2002.
Bodnár Zsigmond: Az eszmeerő magyarázata, Budapest, 1894.
Sós Aladár: Szabadság és gazdaság, Budapest, 1991.
Páris Frigyes: Uj kultura, Sopron, 1915.
Metapédia: Falangizmus http://hu.metapedia.org/wiki/Falangizmus

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése