2014. január 19., vasárnap

A gépi gondolkodás életrehívásának egy lehetséges módszere

Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk előbb egy-két régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Weissmahr Béla magyar származású jezsuita filozófus az úgynevezett transzcendentális neotomizmus leghíresebb magyar képviselője Ontológia című könyvében arra keresi a választ, hogy mi a lét. Elmélete szerint a létező fogalma minden kategóriám felül áll, hiszen a létezés tulajdonsága minden dolognak sajátja, és Aquinói Szent Tamás nyomán azt mondja, hogy mindennek a létét Isten adja. A létező dolgokon belül azonban kategóriákat kell felállítanunk, ami azt jelenti, hogy a létező dolgok különböznek egymástól, mint például a szék az asztaltól, vagy az ember az állattól.  Ezzel így önmagában még semmi újat nem mondtunk. Azonban kérdés, hogy miben áll az egyes dolgok különbsége és hasonlósága, vagy más szóval különbsége és egysége.
  Weissmahr a dolgokat minden más dologtól elválasztó egyedi mivoltát a formában véli felfedezni. Minden dolog formájában különbözik, illetve hasonlít más dolgokhoz viszonyítva. A hsonlóságot az analógia fogalmával akarja megvilágítani, ami azt jelenti, hogy bizonyos dolgok egymástól eltérő jellegükben hasonlítanak egymásra. Például, ha azt mondjuk, hogy a fizikában a fény kettős természete analógiában áll a biológiában a DNS kettős spiráljával, akkor két egymástól teljesen eltérő dolgot mondtunk egymással analógnak, tehát úgy is mondhatjuk, hogy a két említett dolog abban hasonlít egymásra, amiben különböznek egymástól. Weissmahr mindebből arra a következtetésre jut, hogy a dolgok hasonlósága és különbözősége nem zárja ki egymást, hanem a kettő egy. Sőt, mivel minden dolog másban hasonlít illetve különbözik más dolgoktól, és a hasonlóság és a különbözőség egy, úgy is mondhatjuk, hogy a hasonlóságok és a különbségek kölcsönösen átjárják egymást.
  Ezenkívül Weissmahr szerint megfigyelhetjük, hogy a világban lévő dolgok a fizikai, biológiai stb., evolúció előrehaladása során egyre differenciáltabbá válnak. Így egyre több anyagfajta, állatfaj stb., jelenik meg a fejlődés során. Ugyanakkor az egyre differenciáltabb dolgok között a differenciáltabbá válással párhuzamosan egyre több kapcsolat jön létre a hasonlóság, illetve analógia értelmében, ami azt jelenti, hogy a hasonlóság és különbözőség nemcsak, hogy egy, hanem minél inkább hasonlítanak egymásra a dolgok, annál inkább különböznek egymástól, és minél inkább különböznek egymástól, annál inkább hasonlítanak egymásra.
  Továbbá az evolúció fejlődésének értelmében ez a léthierarchiában való felfelé haladás, vagyis az isteni létszinthez való közeledés, vagyis hasonlóvá válás során következik be, hiszen Aquinói Szent Tamás tanításai szerint a létezők hierarchiába szerveződnek, ahol felfelé haladva létezik az anyagi, a növényi, az állati, az emberi, az angyali, végül az Isteni létszint és a különféle létezők a léthierarchián felfelé haladva egyre inkább hasonlítanak Istenhez. Tehát a dolgok minél inkább hasonlítanak, illetve különböznek egymáshoz viszonyítva, annál inkább hasonlítanak Istenre, és hasonlóságuk, illetve különbözőségük annál inkább egy.
  Ezzel Weissmahr szerint fel lett oldva Aquinói Szent Tamás filozófiájában az a zavaró tényező, hogy Tamás filozófus elődeihez hasonlóan a formát, vagyis a dolgok különbözését az Isteni létszinttől való távolság megtestesítőjének tekintette, vagyis tulajdonképpen léthiánynak nevezte, hiszen minden lét Istentől származik. Ezzel pedig tulajdonképpen negatív dolognak kiáltotta ki, vele pedig magát az egész isteni teremtést is. Most viszont mivel az egység és különbözőség egy, és minél nagyobb a különbség, annál nagyobb az egység, továbbá a dolgok az egység és különbözőség növekedésével is egyre inkább hasonlóvá válnak az isteni létszinthez, tulajdonképpen a különbözőség is pozitív dologgá, az isteni létszinthez való hasonlóság megtestesítőjévé vált.
  Filozófiai Istentan című könyvében a létezőkhöz hasonlóan Istennek a földi világgal való egységének és különbözőségének, immanenciájának és transzcendenciájának azonossságát hirdeti. Istennek a világtól való különbözőségét a teizmus hirdette a filozófia történetében, egységét pedig a panteizmus, amit az egyház veszélyes eretnekségként elítélt. Weissmahr ezt úgy próbálja megoldani, hogy szerinte minden létet isten ad a világnak, és nem nem tud olyan létet adni a világnak, vagyis teremteni, ami saját létformájától, létszerkezetétől markánsan különbözik, tehát ami nem hasonló őhozzá, és ennyiben egy a világgal. Viszont különbözik a világtól abban, hogy a világot, vagyis saját teremtését még hozzá való hasonlóságában is mindenkor végtelenül felülmúlja. Tehát nem létszerkezetében, hanem a teremtett világhoz viszonyított végtelen nagyságában, hatalmában, és korlátlanságában különbözik a világtól. Így Isten egyszerre egy és különböző a világtól és úgy lett egy a világgal, hogy elhárul a panteizmus veszélye Weissmahr szerint. Mennyiben igazak, és mennyiben nem ezek a tanítások?
  Erwin Schrödinger: Mi az élet? című írásában arról ír, hogy milyen különös rendszer az élővilág, ami a többi anyagi rendszerrel ellentétben nem öregszik, nem hanyatlik, nem esik szét, hanem évmillók óta fejlődik, és egyre változatosabb formákat hoz létre. Tehát nincs hatással rá a minden más anyagi rendszerre érvényes időben előrehaladó hanyatlás, vagyis az entrópia. Erre több magyarázatot is próbál adni írásában, amiből kitűnik a kérdés iránti bizonytalansága, az egyik magyarázata az, amit manapság mások is széles körben hangoztatnak a tudomány területén, hogy az élővilág nem zárt rendszer, hiszen az entrópia növekedése csak zárt rendszerekre jellemző, amelyekre kívülről nem hat semmi, az élővilág viszont kívülről negatív entrópiát kap a nap sugárzása által, ami kipótolja saját belső entrópianövekedését.
  Ez a válasz ugyan széleskörűen elfogadott a tudomány berkeiben, azonban én mégis bátorkodom egy saját válasszal előállni ezzel kapcsolatban, mivel úgy láttam, hogy maga Schrödinger is bizonytalan a kérdésben, és mivel még ha ez a válasz igaz is, akkor is egészen egyedi jelenséggel állunk szembe az anyagi rendszerek területén. Hiszen a napfény energiának tekinthető, és ha valamilyen anyagi rendszernek energiát adunk át folyamatosan, akkor ez azzal az eredménnyel fog járni, hogy az anyagi rendszer valamilyen tevékenységet fog végezni, így például mozogni fog, mint az autó, de egy idő után az autó is el fog romlani, hiába adunk neki több energiát, tehát entrópiája nem fog csökkenni, csak energiája fog növekedni. Az, hogy egy anyagi rendszer úgy vegyen fel energiát, hogy az csökkentse entrópiáját is, egészen egyedi jelenség az anyagi rendszerek területén.
  A neokonzervatívizmust, amely ma az amerikai politikai életben honos liberálkonzervatívizmusnak is hívják, mert liberális gazdaságpolitikát a zászlajukra tűzve nevezik magukat konzervatívoknak. Kérdés, hogy hogyan fejlődhetett egy eszmerendszer egyszerre konzervatívvá és liberálissá? Sok helyütt olvasható a modern tudomány fórumain, hogy az úgynevezett mesterséges intelligencia kutatás, vagyis az emberi gondolkodás mintájára életre hívható gépi intelligencia, ugyan sok új mellékeredményt produkált a számítástechnika területén, de fő célját a gépi intelligencia életre hívását régóta nem érte el, és ezen a területen gyakorlatilag egy helyben kullog. Századunkban állapították meg a fizikusok, hogy a világegyetem véges, és fokozatosan tágul. Ha pedig véges, akkor kell, hogy legyen egy határa.
  Ezt hívják a csillagászok vörös határnak, de vajon mi van azon kívül?  A modern fizika panteista gyökereit Fritjof Capra: A fizika taója című könyvének bemutatásával szeretném érzékeltetni. Az szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.
  A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
  E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
  Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet, amely távolságot feltételez az Istenség és a világ között, erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik, ami a nyugati művészet formáin is megmutatkozik. Vonzódik a szabályos ésszerű formák iránt. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
  Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
  Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
  A panteista szemlélet tehát a modern fizikának mindkét nagy elméletében benne gyökeredzik. Így a relativitáselméletben is, de leginkább a kvantummechanikában. A modern fizika egyik legfőbb törekvése az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése. A relativitáselmélet a fizikai világ makroszintű rendszereit írja le. A bolygókat, a csillagokat, és a gravitációt, vagyis ebből következően a teret, hiszen a gravitáció a relativitáselmélet szerint nem más, mint a tér görbülete. A két elmélet pedig azért összeegyeztethetetlen, mert mint ahogy leírtam az atomi szinteken, amiket a kvantummechanika ír le állandó változás, forrongás és a fent leírt bizarr fizikai jelenségek tapasztalhatóak.
  A fizika makroszintjein, vagyis a bolygók, csillagok, galaxisok szintjén pedig elegáns, szabályos formák, lassabb, követhetőbb mozgás, akárcsak a nyugati művészet formáiban. A kettő nem egyeztethető össze. A két modern elmélet összeegyeztetésére tett legismertebb kísérlet a húrelmélet, amelynek mára már rengeteg változata alakult ki. A húrelméletről hosszan lehetne írni. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy ez az elmélet azt mondja ki, hogy világunk, vagyis a tér az idő és az anyag a mikroszinteken apró, rezgő energiahúrokból áll. Ezeket a húrokat úgy kell elképzelni, mint a gitár, vagy a hegedű húrjait, és ezeknek a húroknak a rezgései alkotják a fizikai világ jelenségeit, vagyis a teret, az időt és az anyagot.
  Ez az elmélet a fizikusok szerint azért egyesíti a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, mert a húrok rezgései az atomi világ viharos forrongásait, és változásait az atomi méreteken elkenik, és ezért mi itt a makroszinteken nem érzékeljük, hogy a világ valójában nem olyan szabályos és elegáns, mint amilyennek látjuk, hanem vadul forrongó, és káoszszerű. Ezt úgy kell elképzelni, mint a csiszolt márványlap felületét, mely nagyon kicsi mikro méreteken szabálytalan és göcsörtös, de mi mégis teljesen simának érzékeljük, mert csak nagyon kicsi méreteken szabálytalan tehát el van kenve ez a szabálytalanság. Ez egy kicsit rossz példa volt a húrelmélet szemléltetésére, de valahogy így kell elképzelni.
  Miért fontos ez az elmélet a témánk szempontjából? Azért, mert ez az elmélet a mikrovilág, vagyis a kvantummechanika dominanciáját tolja előtérbe, amely a panteisztikus szemlélethez áll közelebb. Hiszen lényegében azt mondja ki, hogy a fizika világban a makrojelenségek is egészen olyanok, mint a mikrojelenségek, csak ezt mi nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág vad forrongásait. Továbbá a mikrovilágra jellemző inkább a változás és a forrongás, amely a keleti panteista szemlélet jellemvonása, és a fizikai világ makroszintjeire jellemző a szabályosság és az elegancia, amely a világ és az Istenség között távolságot feltételező nyugati és keresztény geometrikus, térhez kötődő szemlélet jellemvonása.
  A húrelméletnek a keleti gondolkodáshoz való fokozott kötődését jelzi az is, hogy háromnál több térdimenziók, a miénkkel párhuzamos univerzumok következnek belőle. Ezek a keleti gondolkodás jellemvonásai, amely a látható válóság mögött másfajta további valóságokat akar meglátni. Ahhoz tehát, hogy végrehajtsuk a címben kitűzött feladatot, és igazoljuk a keresztény fizika létjogosultságát olyan egyesítési elméletet kell kidolgoznunk, amely megdönti a húrelméletet, ami egyébként amúgy sem bizonyított, és a makrovilág geometrikus szabályosságának és eleganciájának dominanciáját tolja előtérbe.
  Így hát a fő kérdés az, hogy igaz e egyáltalán a húrelmélet. Ezzel kapcsolatban Lee Smolin: „Mi a gubanc a fizikával?” című könyvét érdemes elolvasni. Ebben arról ír, hogy korunkra a fizika fejlődése tulajdonképpen megállt, és ezért a húrelmélet szinte teljes dominanciáját teszi felelőssé a tudományos életben. Ez az elmélet már évtizedek óta úralja az egyetemi katedrákat, pedig Smolin szerint nincs rendesen megfogalmazva, továbbá kísérletileg ellenőrizhetetlen, és egyes tudományos megfigyeléseknek is ellentmond, mint például hogy az univerzum gyorsulva tágul.
  Viszont aki ma tudósként nem ezt a kutatási irányt választja, az nem kap egyetemi katedrát, vagyis a karrierjével játszik. Hogy ez miért van így arra Smolin szerint maguk a tudósok azt a választ adják, hogy gyönyörű matematikai struktúrák rejlenek benne, de ez még nem biztosíték az elmélet helyességére, mert volt már rá példa a tudománytörténetben, hogy egy elmélet matematikailag szép volt, de nem volt helyes. Maga Smolin pedig különféle csoportszociológiai és szervezetszociológiai indokokat hoz fel ennek a magyarázatára.
  Nekem inkább az a gyanúm, hogy éppen azért ragaszkodnak a tudósok ehhez az elmélethez, mert a pogány, panteista szemléletet tolja előtérbe, hiszen a tudomány a modern korban inkább ideológia, mint az igazságkeresés objektív megnyilvánulása, de ez csak az én véleményem. Smolin sajátos szubjektív ellenérzését is kifejti az elmélettel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a húrelmélet tulajdonképpen nem is fizika, inkább csak matematika. A fizika művelőit ugyanis két részre osztja: a technikai munkásokra, és az úgynevezett látnokokra. A technikai munkások az új elképzelések matematikai ellenőrzését, a fizikához kapcsolódó új matematikai struktúrák elkészítését végzik.
Ők azok, akik az általános iskolától az egyetemig minden matematikai feladatot a leggyorsabban és a legpontosabban oldanak meg, tehát ebben nagy tehetséget mutatnak. A látnokok pedig azok az emberek, akik a fizikai jelenségek mélyére látnak, és így új összefüggéseket látnak meg, mint például hogy mi a tér, mi az idő, vagy, hogy mi az energia, és ehhez nem elég az, hogy minden matematikai feladatot meg tudjanak oldani, amit eléjük raknak, hanem elsősorban filozófiai előképzettség, és filozofikus alkat kell hozzá. A látnokok sok esetben nem is jók matematikából, mint ahogy Einstein sem volt jó belőle. Ha nem fizikusok lettek volna belőlük, akkor művészek, írok vagy teológusok.
  A húrelmélet ennek megfelelően csak matematikai elmélet, hiszen nem mond semmi újat a fizikai jelenségek természetéről, mert ahhoz például, hogy megállapítsuk, hogy a húrok rezgései bizonyos méretek alatt elkenik az atomi szinteken meglévő forrongásokat csak matematikai számolgatásokra van szükség, nem a fizikai jelenségek természetéről való filozófiai elmélkedésre. Smolin szerint ennek megfelelően vissza kellene térni a fizika régi, filozófikus szemléletű művelésére, ahogy még Einstein művelte a fizikát. Új látnokokra van szükség a fizikában, ahogy mondja, és ennek megfelelően nem kell felhagyni a húrelmélet kutatásával sem, de más nézetek vizsgálatának is teret kellene engedni a fizikában.
  Smolin szerint nem sok esély van rá, hogy a húrelmélet valaha is kísérleti igazolást nyer, és matematikai bűvészkedéssel el lehet érni ugyan, hogy az elméletet cáfolni sem lehessen egyértelműen. Viszont, ha olyan elmélet is kötelezően polgárjogot nyerhet a fizikában, amit nem igazolhatunk kísérletileg, akkor el kell törölnünk a tudomány hagyományos etikai irányelveit, miszerint csak az egyértelmű tudományos bizonyítékoknak hihetünk, és a tudomány inkább a boszorkánysághoz, vagy az okkultizmushoz válik hasonlatossá, ahol nem szükségesek a bizonyítékok csak a tétel igazságában való hit.
  Mi tehát az igazság, ha a húrelmélet nem helyes, és az igazság megegyezik e a fent megfogalmazott kritériumoknak, hogy a makrovilág tulajdonságait tolja előtérbe a fizikai világban, hogy ezzel érvényt szerezhessünk az új európai és keresztény fizikának a panteista fizikával szemben? Továbbá megfelel e annak a kritériumnak is, amit Smolin írt le, hogy ne csak matematikai struktúra legyen, hanem valami újat mondjon a fizikai jelenségek: tér, idő, energia stb. természetéről is?
  Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
  Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
  Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
  Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
  Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.
  Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
  Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
  A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.
  Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy másik régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
  Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
  Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
  Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
  Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
  Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
  Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
  Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
  Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
  Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
  Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
  A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
  Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
  1 → 2
  2 → 4
  3 → 6
  4 → 8
  5 → 10
  6 → 12
  7 → 14
  8 → 16
  és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
  2 → 1/1
  3 → 1/2
  4 → 2/1
  5 → 1/3
  6 → 3/1
  7 → 1/4
  8 → 2/3
  9 → 3/2
  10 → 4/1
  Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
  Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
  Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/ című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
  Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
  Ezt a gondolatot továbbépítve pedig már meg is van kérdésünkre a megoldás. Lee Smolin a fent említett könyvében arról is írt többek között, hogy szerinte az idő természetét kell tüzetesen megismernünk ahhoz, hogy megleljük a relitivitáselmélet és a kvantummechanika egyesítésének magyarázatát. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Ez azt jelenti, hogy az idő lényegében egy a háromdimenziós tér irányaihoz (hosszúság, szélesség, magasság) hasonló új irány. Így ha egy test a térben nem egy helyben áll, hanem mozog, akkor tulajdonképpen nem csak térben, hanem időben is jelen lesz, vagyis az idő irányába is mozogni fog, amikor pedig egy helyben áll akkor van csak jelen teljes egészében a háromdimenziós térben, mert a tér és az idő egységes inerciarendszert képeznek.
  Továbbá ahogy a tárgy egyre gyorsabban mozog annál inkább jelen lesz az időben, vagyis egyre inkább az idő irányába fog mozogni, és nem a háromdimenziós tér irányaiba. Smolin szerint ezt a tételt kellene megdönteni ahhoz, hogy az egyesített elméletet megleljük. A fent leírt gondolataimat követve mi van akkor, ha Einstein tévedett, és az idő nem a tér negyedik dimenziója, hanem a komplementere, amely a méretek csökkenésével válik egyre inkább térből idővé. Komplementer alatt itt például a színátmenetekre kell gondolni, amikor a kék szín lassan pirosba megy át, vagy a zöld sárgába ahogy a történelemben is az idő térré változik, hogy így ölelkezzen az örökkévalósággal. Mint ahogy fent már leírtam nagyon kis méreteknél nagyon nagy sebességű mozgások, forrongások tapasztalhatóak, nagy méreteknél pedig a galaxisok, csillagok világában csak lassú, komótos mozgás tapasztalható
  Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a méretek csökkenésével az idő egyre gyorsabban telik, vagyis a színátmenetekhez hasonlóan a tér lassan idővé válik. A skolasztikusok szerint Isten végtelen, és térként gondolták el Istent, továbbá az örökkévalóságban, vagyis Isten birodalmában időtlenség van, vagyis nem múlik az idő. Így tehát ha a tér méretei végtelenné válnak, akkor megszűnik létezni az idő, ha pedig közeledünk a végtelenül kicsi méretekhez egyre inkább csak az idő lesz jelen. „A modern matematika és a keleti vallások kapcsolata” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/04/modern-matematika-es-keleti-vallasok.html című cikkemben leírtam, hogy a végtelenül kicsi méreteknél egyre inkább a kvantummechanika törvényszerűségei érvényesülnek még a matematikai struktúrák esetében is.
  Azonban az igazi egyesítéshez itt annak is teljesülnie kell, hogy a mozgás egyenlő legyen az idővel, az idő pedig az energiával, hiszen az atomi méreteken már csak óriási energiaáramlások vannak. Ezt a puszta józan ész alapján is beláthatjuk, hiszen az ókori görög filozófusok az időt mozgásként értelmezték, mozgás pedig csak energia ráhatás útján jöhet létre. Tehát az idő egyenlő a mozgással, a mozgás pedig az energiával.
  Így a méretek csökkenésével a tér egyre inkább idővé, és ezzel együtt energiává válik. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy minél gyorsabban mozog egy test, annál inkább energiává változik át az anyagból. Én sohasem értettem egészen, hogy ez miért van így, amikor az elmélet tételeit olvastam. Azt ugyan értettem, hogy ez mit jelent, csak azt nem értettem, hogy ez hogyan következik az elmélet tételeiből. Így már nyilvánvaló, hiszen ez csak azért lehet így, mert a mozgás maga energia, így mozgás közben az anyag értelemszerűen energiává válik és idővé, vagyis a tér ellentétévé. Nem véletlenül írta le Brandenstein Béla: „Bölcseleti alapvetés” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című könyvében, hogy az anyag téres objektum, vagyis az idő ellentétjéhez kapcsolódik. Ennek megfelelően az is értelemszerű, hogy ha a test mozog, akkor a többi tárgyhoz képest gyorsabban telik az idő, mert a mozgás = idő.
Az anyag véleményem szerint azért téres objektum, mert fokozottan kapcsolódik hozzá a tömeg, vagyis a tehetetlenség jelensége. A tehetetlenség pedig a mozgást fékezi, ami azonos az energiával és az idővel. Így pedig mivel a tér az idő komplementere, a tömeg fogalma értelemszerűen a térhez kapcsolódik.
  Így tehát a húrelmélettel szemben visszahelyeztük régi, jól megérdemelt helyébe a teret, vagyis a nyugati keresztény szemlélet egyetemes szimbólumát, ha igaz az elméletem. Hiszen a makrovilág ezentúl nem teljesen ugyanolyan, mint a mikrovilág, csak mi ezt nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág forrongásait, hanem a makrovilág a mikrovilágtól függetlenül létező valóság. Csak azért létezik vele mégis egységben, mert a méretek csökkenésével fokozatos átmenet tapasztalható a makrovilág tulajdonságaitól a mikrovilág tulajdonságai felé. (Nem tudok róla, hogy ezt az elméletet bármilyen fizikai kísérlet alátámasztaná, ezt csak az én intuícióm mondja így.)
  A fizikusok szerint fekete lyukban a tér önmagába hajlik vissza, és egy ponttá zsugorodik össze így tulajdonképpen a végtelen, vagyis az örökkévalóság, és a kiterjedés nélküli pont, vagyis a maximális sebességű mozgás egyé válik. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon a fekete lyuk belső szerkezete megegyezhet e azzal, ami a vörös határon túl van. Timothy Ferris: A vörös határ című könyvében leírja, hogy a világegyetem legszélén, amin túl már nem látnak a távcsövek, úgynevezett kvazárok találhatóak, amelyek a fénysebességhez közeli sebességgel távolodnak tőlünk. Ezek egyfajta speciális fekete lyukak, amelyek erős fényt bocsátanak ki magukból, de ez most nem érdekes. A fenti elemzésben pedig kifejtettem, hogy a relativitáselmélet értelmében a mozgó anyag sebességének növekedésével minél inkább energiává, vagy fénnyé válik.
  Tehát az atomi világ kvantumjelenségeihez válik hasonlatossá. Az a jelenség pedig, hogy a világegyetem szélén a vörös határ közelében a testek sebessége növekszik, ennek értelmében arra utal, hogy ott az anyag és az energia, vagyis a teret reprezentáló örökkévalóság, és a kiterjedés nélküli pont, ami azonos az idővel, fokozatosan eggyé válik.
  Alekszej Loszev „A mítosz dialektikája” című könyvében arról ír, hogy a fénysebességgel haladó test nulla térfogatú lesz, és mozgása alatt megáll az idő, fénysebesség felett negatív méretű lesz, tehát a feje tetejére áll a világ. A végtelen sebességű test pedig mindenütt ott lesz, mert sebessége végtelen, és sehol, mert mindent rögtön maga mögött hagy sebessége miatt, tehát platoni ideává válik. A végtelen idő maximális összesűrítettsége az örökkévalóság, és a világegyetem különböző idősűrítettséggel rendelkező szférákból áll, a legkülső szférában van az örökkévalóság, ahol a testek térfogata 0, akárcsak a fénysebességgel mozgó testé is. Az egyszerre mindenhol, és egyben sehol sem levés az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a kiterjedés nélküli pont egységét jelenti, hiszen ami mindenütt ott van, az a végtelenség egészét magában foglalja, ezzel ellentétben, ami sehol sincs ott, az pedig csak a kiterjedés nélküli pontot. Tehát a végtelen sebességű test Loszev szerint egyszerre 0 kiterjedésű, vagy végtelenül kicsi és végtelen.
  A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:
„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”
Tehát a fentiekből kiolvasható, hogy az úgynevezett univerzálék is úgy épülnek fel, hogy egyszerre ott vannak mindenütt és mégis sehol. Érdekes, hogy Loszev a mindenütt, és egyben sehol sem lévő objektumokat a platoni ideákhoz hasonlította, ahogy egyébként maga Platon is a Parmenidész című dialógusában. Az evilági dolgok pedig Platon szerint az ideák tükörképei. Lehet, hogy a vörös határon kívül rejtőznek a platoni ideák? Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) című cikkemben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html leírtam Brandenstein Béla a fent megjelölt könyvében az univerzálékat „tartalmak” névre keresztelte át, és mint ilyenek a tartalmak, formák, alakulatok rendszerében a térnek és az anyagnak feleltethetőek meg.
  Tatár György: Az öröklét gyűrűje című könyvében arról ír, hogy a Nietzsche-i időfogalomban nincs linearitás. A múltbéli idő nem egymásra következések sorozata. Nem korábbi és nem későbbi. Ennek mintájára a halott azonos az ő életrajzával, életpályájával, mégpedig egyszerre az egésszel, hiszen annak egyik pillanata sincs közelebb, vagy távolabb tőle, mint a másik. A múlt minden pillanatára az örökkévalóság érvényes. A jelenhez képest semmi sem távolibb vagy korábbi. Tehát a múltbéli örökkévalóság a jelen egy pontjában sűrűsödik össze, ami szintén az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a végtelenül kicsi szintézisét jelzi.
  Fent leírtuk, hogy a végtelen tér szerkezetének úgy kell felépülnie, hogy két abszolút végtelennek kell közrefognia egy olyan térrészt, ami egyszerre véges is és végtelen is. Ennek a két abszolút végtelen térrésznek a léte meglehetősen paradox, mert elméletileg az egyszerre véges és végtelen térrésznek minden létezőt magába kell foglalnia, mert csak azt tudjuk végigjárni, így arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek a két abszolút végtelen térrésznek egyszerre kell végtelennek, és nem létezőnek lennie, ami megfelel azzal, amit az örökkévalóságot reprezentáló végtelen tér, és az időt reprezentáló végtelenül kicsi pont egységéről írtunk.
  Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól című könyvében arról ír, hogy az „Anyag és energia megmaradási elvei úgy is fejezhetők ki, hogy a valóság minden változás közepette törekszik létben maradni; ha a változást egy helyen elnyomjuk, kiüt más helyen; ha az anyagot bármennyire is taglaljuk és szétszórjuk, még sem enyészik el. Miután pedig minden való tárgy valamely közösség tagja, nem áll elszigetelten, hanem folytonos kölcsönhatásban más objectumokkal, melyektől csak elvonásban választható el”
Az anyagnak és az energiának ezt a létben maradási törekvését, amit Pauler leír, én úgy írnám át, hogy egységesülésre való törekvés. Fent már leírtam, hogy a valóság atomi szintjeire, vagyis a kvantummechnaika világára fokozottan jellemző a panteisztikus szemlélet, vagyis hogy minden mindennel egységet alkot. A makrovilágra pedig, ami pedig a tér geometrikus fogalomrendszerével írható le fokozottabban jellemző az egymástól való elkülönülés, de mivel az energia, ami megfeleltethető a mozgásnak és az időnek az anyag állandó kísérőjelensége. A relativitás értelmében pedig lényegében az anyag energiává való átalakulását, vagyis az anyagi létezőnek atomi szintek létezőhez való hasonlóvá válását érthetjük rajta az anyaggal való kapcsolatának értelmében, az anyag az energiamaradás törvénye szerint a folyamatos egységesülésre, az atomi szintek világába való belezuhanásra törekszik.
  Ez fokozottan igaz annak a jelenségnek a tükrében, amit a csillagászok nemrég állapítottak meg, miszerint a világegyetem gyorsulva tágul. Ha a világegyetem szélén található kvazárok a fénysebességhez közeli sebességgel távolodnak tőlünk, akkor a relativitáselmélet értelmében fokozottan törekednek az atomi szintek világába való belezuhanásra. Ráadásul a világegyetem gyorsulva tágul, tehát mondhatjuk, hogy a kvazárok egyre fokozottabban törekednek az atomi szintek világába való belezuhanásra, mígnem a világegyetem szét nem esik, hogy a makrovilág végleg belezuhanjon az atomi szintek világába. A világegyetem gyorsuló tágulásának a tudomány szerint végeredményben ez a következménye, hogy egyszer majd szétesik, és visszatér a teremtés előtti állapotokhoz.
  Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html című cikkemben arról írtam, hogy az emberi társadalom fejlődése lényegében analógiába állítható a világegyetem fejlődésével. Aki akarja a linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja. A 2001 Űrodüsszeia című film mondanivalója korunk számára http://ujkozepkor.blogspot.hu/2011/08/2001-urodusszeia-cimu-film.html című cikkemben pedig azt mutattam ki, hogy a 2001 Űrodüsszeia című film szerint a történelem vége a tudományban az anyaggal foglalkozó tudományoknak, amelyek ilyen értelemben a makrovilágnak feleltethetőek meg, és a számítástechnikai tudományoknak, amelyek ilyen értelemben az információnak, vagyis az atomi szintek kvantumvilágának feleltethetőek meg, a szintéziseként fog bekövetkezni. Elgondolkodtam azon, hogy ha az emberi társadalom fejlődése és a világegyetem fejlődése ilyen szinten analógiában áll egymással, akkor nem lehetne e egyszer majd a csillagászati objektumok, mondjuk a kvazárok megfigyelésével az emberi társadalom fejlődésének jövőbeli alakulására következtetni? Ez a jövő kérdése.
  A társadalom jelenségeinek és a vörös határon túl lévő világ szerkezetének összekapcsolásához még érdemes hozzátenni, hogy manapság a globalizáció világát olyan társadalmi rendszernek gondolják el, ahol összezsugorodott és megszűnt a tér, mert a közlekedés és a telekommunikáció műszaki fejlődésének köszönhetően az emberek közötti kommunikáció azonnalivá, a nagy földrajzi távolságok legyőzéséhez szükséges utazási idő pedig nagyon röviddé vált. Tehát nem kell már legyőzni a nagy földrajzi távolságokat, így a globalizált világ tere összezsugorodott, és megszűnt. Joós Ernő: Idő és történelem című könyvében pedig Heidegger filozófiáját elemezve arról ír, hogy a modern kor az egyedüli, amikor a történelem formálásában kimagasló szerepet kapott a tömeg, tehát kisember, vagyis az egyén.
  A történelem elmúlt korszakaiban ugyanis általában csak a kimagasló egyéniségek kaptak szerepet a történelemben: így az arisztokrácia, vagy a király. Korunkban, vagyis a tömegdemokrácia világában viszont minden ember szavazati jogot kapott, továbbá fogyasztási szokásaival a világgazdasági rendszert irányítja, így a tömeg történelemformáló erővé lépett elő. Joós szerint Heidegger: A lét és az idő című könyvében az emberi tömegeket az idővel azonosítja, a világot pedig, amit korunkban a tömegek formálni kezdtek a léttel. Így mondhatjuk, hogy míg a globalizáció korában a tér összezsugorodott és megszűnt, addig az idő betört a létbe, ami analógiában van azzal, amit a vörös határon túli világról írtunk, ahol elméletem szerint a tér ponttá zsugorodott, és belezuhant a pontszerű időbe. Az idő, vagyis az atomi szintek kvantumfolyamatai, pedig ahogy már leírtuk kiszámíthatatlanok, és kaotikusak akárcsak a tömegek ízlésének és gondolatvilágának váltakozásai, amellyel a világgazdaságot és a politikai életet irányítják korunkban.
  Nézzük meg, hogy hogyan is értelmezhető a modern társadalomban az idő. Johan Goudsblom: Időrezsimek című könyvében arról ír, hogy „az idő szociokultúrális tény, olyan konstrukció, melynek segítségével az emberek megpróbálnak közösen tájékozódni a világban, és összehangolni a cselekvéseiket.” Az emberek cselekvéseinek összehangolására a modern gazdaság sajátos követelményei között lett szükség, ahol megszűnt az önellátó gazdálkodás, és az emberek csak egymás szükségleteinek kielégítése által tudják kielégíteni saját szükségleteiket. Ha például valaki pizzát rendel időre, akkor a kiszállítónak pontosan tudni kell, hogy jelenleg hány óra van, hogy pontosan, időre odaérjen a pizza a megrendelőhöz.
  Így a szerző szerint „Az idő meghatározása az ember műve, az idő kategóriája csak az időmeghatározás függvényében jön létre.” Az időmeghatározás fejlődését nyomon követve pedig ír az órák szinkronizálásáról az egész világra érvényes standard időrendszer gondolatáról stb. Az idő meghatározása tehát az emberi tömegeknek, vagyis Joós értelmezésében az időnek a történelembe való betörésével vált szükségessé, amikor már az emberi tömegek szükségletei határozzák meg a világgazdaság és a politikai élet működését, és itt felüti a fejét egy sajátos jelenség. Az igaz, hogy a globalizáció világában a modern közlekedési eszközök megjelenésével a tér összeszűkült, vagy a vörös határon kívüli világgal való analógiában a pontszerű időbe zuhant bele, de ennek következményeként ezentúl a pontszerű idő hozza létre a teret, amibe a tér belezuhant.
  Ugyanis az igaz, hogy a közlekedés fejlődésével az utazási idő lerövidült, de mivel a modern gazdaságban, ahogy egyre több embernek a szükségleteit kell kielégíteni, vagy más szóval, ahogy az idő egyre inkább betör a létbe, úgy egyre többet, és egyre több helyre kell utazni a gazdaság szereplőinek, hogy ezeknek az embereknek a szükségleteit kielégítsék, hiszen egyre több embernek kell élelmiszert, ruhát stb., szállítani. Tehát a modern világgazdaságban a pontszerű idő hozza létre az új teret, amibe a tér eredeti létformája belezuhant. Lehet, hogy ez így működik a vörös határon kívül is? A modern fizika megállapítása szerint az ősrobbanás előtt, vagyis az univerzum megszületése előtt a ma ismert világegyetem összes anyaga és energiája, és így a tere is egy végtelen sűrűségű pontba volt belesűrítve. Ezt elgondolva az emberi képzelőerőt mindig próbára teszi az a kérdés, hogy mi volt ezen a végtelen sűrűségű ponton kívül.
  Talán a semmi? A végtelenül kicsi méret, amit fent magával az idővel a mozgással és az energiával azonosítottunk a kvantummechanika törvényei szerint dinamikusnak tekinthető, ahogy az a fizika taója című könyvben is le van írva. Egyszerre van több helyen is, illetve van is, meg nem is, ahogy azt már leírtuk. Ha pedig ezt a tényt rávetítjük az ősrobbanás előtti végtelen sűrűségű pontra, amely magát a teret is tartalmazza, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ezen a szingularitáson kívül nem semmi volt, hanem egyszerre ott volt maga a tér is meg egyszerre nem is volt ott a kvantummechanika törvényeinek értelmében, hiszen ez a pont dinamikus forrongásával mindenhol létre is hozta e teret meg nem is. Tehát a vörös határon kívül lét, és az ősrobbanás előtti végtelen sűrűségű pont környezetének a szerkezete nem a semmit tartalmazza, hanem kettős természetű. Egyszerre tartalmazza is a teret meg nem is, egyszerre valami és semmi, és valóban, ahogy a modern társadalomban úgy a vörös határon kívül is az idő hozza létre a teret.
  Arthur C. Clarke az imént említett 2001 Űrodüsszeia című könyv szerzőjének az utolsó könyvében, vagyis az Idő szemében is tulajdonképpen ez a jelenség érhető tetten. A könyv arról szól, hogy az emberi történelem utolsó időszakában a tér és az idő szerkezete szétszakad. A tér és az idő egyes részei előre vagy visszacsúsznak az időben és a föld különböző földrajzi részein az emberi történelem eltérő korszakaihoz tartozó embercsoportok kerülnek egymás mellé, és ezek a történeti csoportok harcolni kezdenek egymással, mint például Dzsingisz kán Nagy Sándorral.
  Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Henri Bergson: Tartam és egyidejűség című könyvét. A könyvben a szerző a speciális relativitáselméletet elemzi. A speciális relativitáselmélet szerint, ha két test közül az egyik mozog, akkor a mozgó test számára az idő lassabban telik. Ha például egy űrhajóval nagy sebességgel elutazunk az űrbe, majd később visszatérünk a földre, akkor lehet, hogy míg mi csak két évet öregedtünk a földön 20 év telt el. Ez azért van, mert az idő és a mozgás relatív, minden test mozgása csak egy másik test mozgásához vonatkoztatva értelmezhető, ezért a testek vonatkoztató rendszereknek tekinthetőek. Bergson szerint ez vitatható, mert a két vonatkoztató rendszer felcserélhető, hiszen a relativitáselmélet szerint, ahogy nincs abszolút mozgás, úgy abszolút mozdulatlanság sincs.
  Így mind a két rendszer vonatkoztató rendszernek tekinthető, és az űrhajóban lévő megfigyelőnek, továbbá a földön lévő megfigyelőnek ugyanazt a tartamot kell megélnie az utazás alatt a két rendszer felcserélhetősége miatt. Ha viszont ugyanazt a tartamot kell megélnie mind a két megfigyelőnek, akkor hogy lehet, hogy a két tartam, vagyis az űrhajóban lévő megfigyelő, és a Földön lévő megfigyelő által megélt tartam a tapasztalatok szerint nem egyidejű? Hiszen mégiscsak 20 év telt el a Földön lévő megfigyelő számára, míg az űrhajóban lévő megfigyelő számára csak 10. Ez csak úgy lehet, hogy két féle egyidejűség és egymásután van. „Az első az események belsejében van, anyagi mivoltuk része, belőlük származik.
  A másikat egyszerűen a rendszeren kívül álló megfigyelő ragasztja rájuk. Az egyik abszolút, a másik pedig relatív és függ a sebességtől.”…”Így két módom van rá, hogy itt az egyidejűséget felismerjem: az egyik intuitív, és egyetlen, pillanatnyi látási ténybe foglalja azt, ami O’-ben és A’-ben történik, a másik leszármaztatott és órák nézésével jár ; és a két rendszer megegyezik.” Ami a rendszeren belül egyidejűség az kívül egymásután. A kétféle egyidejűség és egymásután tehát elszakad egymástól, és ebben az esetben a mozdulatlan megfigyelőnek egy mozgó testet megfigyelve saját jövendőjét kellene látnia és ez paradoxon. Érdekesek a szerző gondolatai a négydimenziós téridő elméletéről is ahol az elmélet felvetése a szerző szerint az idő térisítését jelenti. Az elmélet ugyanis azt mondja, hogy az idő a tér három dimenziójához, vagyis irányához kapcsolódó negyedik irány, amelyen keresztül a háromdimenziós térben zajló események, vagyis a testek áthaladnak. Térbeli testek viszont csak téren haladhatnak át.
  A Bergson által felvázolt paradoxon tökéletesen érthetővé válik a relativitáselmélet általam kidolgozott értelmezésében. A fénysebességnél kisebb sebességgel mozgó, de mozgó test a relativitáselmélet értelmében részben energia, részben pedig anyag. Az energia, amivé a mozgó test részben átváltozik a mozgás és az energia azonossága miatt azonos az idővel, az anyag pedig a térhez kapcsolható, ami az idő ellentéte, így a mozgó test kettős természete miatt annak anyagi természete, vagy, ahogy Bergson írja: „az esemény belső része” egyidejű marad a mozdulatlan test egész természetével, mivel az teljes egészében anyagi természetű marad. Az energiává vált természete viszont, ahogy Bergson írja: egymásutánná válik, és túlhaladja a mozdulatlan testet az időben.
  A vörös határon kívül, mint ahogy már leírtuk a tér és az idő egységben van, és a tér az anyaghoz, az idő pedig energiához kapcsolható. Az anyag pedig az egyidejűséghez, az energia pedig az egymásutánhoz kapcsolható, ahogy azt Bergson leírta. Így ha a tér és az idő, vagyis az anyag és az energia egységbe kerül, akkor az egymásután egyidejűséggé, vagyis térré válik, így az idő hozza létre a teret, ahogy az Clarke utolsó könyvében is megtörtént, ahol az egymás után következő történelmi korszakok az időben egymás mellé zuhantak vissza, tehát egyidejűvé váltak. Ahogy tehát Clarke-nak a 2001 Űrodüsszeia című könyve, úgy az Idő Szeme című könyve is a vörös határon kívüli léthez kapcsolható.
  Mindebből az is kiderül, hogy a relativitáselmélet ezen új szemléletében, a vörös határon kívüli létben lehetővé válik mind az időutazás, mind pedig a fénysebességnél nagyobb sebességgel való utazás, hiszen a térnek az időbe való belezuhanásával az egymásután egyidejűséggé válik. Továbbá mivel az atomi szintek kvantumvilágában a makrovilágra jellemző távolságok nem érvényesek a panteisztikus szemléletből következően, ahol minden egységet alkot mindennel, a kvantumvilágba belezuhant tér, vagy anyagrész tetszőleges sebességgel mozoghat ebben a közegben.
  Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) című könyvében arról ír, hogy az anyagnak három alaptulajdonsága van: a kiterjedés, a forma és az energia. Kiterjedése és formája értelemszerűen minden anyagi testnek van, és energiája is, hiszen, ha egy test nem mozog, akkor is rendelkezik helyzeti energiával. A kérdés, hogy megfeleltethető e ez a szentháromság három személyének, amiről már írtam itt? A skolasztikusok, mint ahogy már leírtam Istent végtelen térként gondolták el, ami megfelel a tiszta kiterjedésnek, hiszen sem formája, sem energiája nincs. Energiája azért nincs, mert az idő, vagyis az energia tökéletes ellentéte, ahogy azt fent kifejtettem, formája pedig azért nincs, mert egy minden irányban végtelen objektumnak nincs felülete. A tiszta kiterjedés így megfeleltethető a szentháromság első személyének, vagyis az atyának.
  A szentlélek megfeleltethető a tiszta energiának, hiszen életet adó, és gyógyító szerepkörben olvashatunk róla a bibliában. Ő általa fogant meg Mária is. Az élet pedig mozgásként is felfogható, ami azonos az energiával. A fiú pedig tulajdonképpen a kettő gyermeke, vagyis köztes állapot a kettő között, ami az anyagi létre utal, hiszen a fent leírtakból egyértelműen kiderül, hogy az anyag köztes létformának tekinthető a végtelen tér, vagyis a tiszta kiterjedés, és a tiszta energia, vagyis az idő között. Energiából áll, ami az időhöz köti, viszont ez az energia tömegbe van zárva, ami lefékezi a mozgást, vagyis az idő folyását, ez pedig a térhez közelíti. Formája pedig egyedül a dinamikus energiának van, ahogy azt már leírtam "A kontinuum-hipotézis bizonyítása a geometria segítségével" http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/10/a-kontinuum-hipotezis-bizonyitasa.html című cikkemben, tehát a térnek, az anyagnak és az időnek az atyával, fiúval és szentlélekkel való analógiájában a fiú testesíti meg a forma és a tiszta kiterjedés egységét, vagyis az anyagot, hiszen egyedül az anyagnak van egyszerre kiterjedése és formája.
  Mindebből egyértelműen kiderül, hogy a mi világegyetemünknek a felépítése a szentháromság tükörképe. A katolikus dogmatika szerint a szentháromság három személye teljes egységet képez, és öröktől fogva létezik. Ez pedig magyarázatot ad arra, hogy a világegyetem keletkezése előtt miért volt egységben az idő és a tér, vagy a tiszta kiterjedés, és az energia, továbbá hogy miért lesz egységben a világegyetem megszűnése után. Hiszen Isten öröktől fogva létezik, és ő nem más, mint a szentháromság, vagyis a tér a forma, és az idő egysége. A tér forma és idő hármassága az emberi történelem folyamatában is megjelenik, mint ahogy azt részletesen kifejtettem a „Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló)” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című cikkemben.
  Telcs Máté László: Tér, idő, jóság című könyvében sajátos történelemfilozófiájának vázlatát írja le, amit később majd részletesen ki akart fejteni, de erre általam ismeretlen okokból sohasem került sor. Telcs értelmezésében az idő nem más, mint káosz, rendezetlenség. A megszületett csecsemő számára is ilyen a világ, vagyis kaotikus, és rendezetlen, és csak később rendezi el a világot tudatában, később ad neki formát, kontúrokat. A rend, a célszerűség, és az ésszerű formák világa pedig Telcs értelmezésében nem más, mint a tér.
  A csecsemő példáján keresztül bemutatott hasonlatot átviszi az egész emberi történelemre is. Az emberi történelem szerinte nem más, mint az emberi kultúra folyamatos fejlődése, ami azt jelenti, hogy az ember a történelem során egyre inkább rendet és célszerűséget visz az őt körülvevő kaotikus és rendezetlen világba, vagyis az ember közreműködése által az időt mindinkább elnyeli a tér.
  Ezzel kapcsolatban felvet egy érdekes kérdést is, vagyis hogy az emberi gondolat, intellektus hozta e létre a kultúrát. Erre egyértelmű nemmel válaszol, hiszen az őskorban, a kultúra fejlődésének kezdetén a gondolat, az értelem még semmilyen szerepet nem játszott az emberi a kultúra létrehozásában. Az őskorban az ember első kulturális teljesítményei, mint például a pattintott kő használata, ahol a tér kezdte elnyelni az időt, lényegében az emberi idegrendszer szerkezetének kivetülései voltak a tárgyi világba, mint ahogy a hangyaállam is a hangyák idegrendszerének sajátos megjelenési formái, és ezeknek az alaptevékenységeknek a további fejlődése hozta létre aztán az emberben a gondolkodást és az értelmet. Tehát a kultúra tanította meg az embert gondolkodni, és nem a gondolkodás hozta létre a kultúrát.
  Ezzel a gondolatával lényegében az emberi idegrendszert illetve az agyat a térhez köti. Erről Wilhelm Bölsche: A jövő embere című könyve jut az eszembe. Wilhelm Bölsche ebben a könyvében arról ír, hogy az élet fejlődésének legfőbb szervezőereje a baktériumoktól az emberig az idegrendszer, illetve az agy volt. Ugyanis az élet fejlődése az ilyen irányú kutatások szerint úgy ment végbe, mintha minden fejlődési fokon a rovaroktól a gerincesekig az agy továbbfejlődése lett volna a cél, és a többi szerv mindig az agy fejlődéséhez igazodott. Ha egy fejlődési szint, mint például a rovarok szintje az idegrendszer, illetve az agy szempontjából kimerítette lehetőségeit a fejlődésben, akkor fejlődése megmerevedett, és a fejlődés egy új szinten folytatódott, mint például gerincesek.
  A középkori skolasztika, ahogy az a középkori teológiai írásokból kiderül, végtelen térként gondolta el Istent, és azt vallotta, és vallja ma is, hogy az evolúciót, és az emberi történelmet Isten irányítja. Ha Isten végtelen térként gondolható el, és az evolúció célja az emberi agy kifejlődése volt, ami a térhez köthető, hogy aztán ez az agy átalakítsa a külvilágot a tér mintájára, akkor talán nem is meglepő, hogy a történelmet Isten irányítja, hiszen Isten tervei valósulnak meg benne. Ahogy az Bölsche és Telcs írásából kiderül, ami a fizika területén a tér által fémjelzett makrovilág, és a kvantummechanika, vagy az idő által fémjelzett mikrovilág ellentétét prezentálja, az a biológia területén a a térhez köthető emberi agy, és az idővel fémjelzett Darvini evolúcióhoz köthető többi testrész viszonyát tárja elénk.
  A modern mesterséges intelligencia egyik legfőbb problémája, ami a cél elérésének útjában áll az a séma, vagy a sematikus gondolkodás gépi leképezése, ami az emberi, és az állati gondolkodás legfőbb sajátossága. A gondolkodási sémák azt jelentik, hogy az emberi és az állati gondolkodás kapcsolatokat tud létrehozni különféle dolgok között. Ha például egy gyereket egyszer már megtámadott egy oroszlán, akkor az illető akkor is menekülni kezd egy oroszlán láttán, ha az még nem támadta meg, mert tudata kapcsolatot tudott teremteni az oroszlán és a támadás lehetősége között.
  Ha viszont egy gépet arra programoznak, hogy meneküljön az oroszlán támadása esetén, akkor mindig csak a tényleges támadás esetén kezd menekülni, mert nem tud tanulni, nem tudja összekapcsolni az oroszlán, és a támadás képét. Ezért tudja minden sakkmester gond nélkül legyőzni a sakkprogramokat, ha egyszer már kiismerte őket, mert a sakkprogram csak előre beprogramozott lépéskombinációkkal tud dolgozni, a sakkmester azonban magától tud kapcsolatokat teremteni a lépéskombinációk között, hogy újabb lépéskombinációkat hozzon létre.
  Ha utána gondolunk az eddig leírtaknak, akkor rájöhetünk, hogy egymástól különálló dolgok között kapcsolatokat létesíteni csak térben lehet, hiszen csak térben vannak egymástól különálló dolgok, mint ahogy az emberi agy, vagyis az emberi gondolkodás székhelye is a térhez köthető, ahogy az Telcs és Bölsche írásaiból kiderül. A számítástechnika, pedig a matematika és a kvantummechanika tudományából nőtt ki, vagyis egyértelműen a panteista szemlélethez köthető, ahol minden egy, vagyis nincs tér, és nincsenek egymástól különálló dolgok.
  Ahogy a fizikában a tér által fémjelzett makrovilág, és a kvantummechanika, illetve az idő által fémjelzett mikrovilág is komplementer viszonyban áll egymással, tehát egymástól elkülönül, úgy a biológia területén sem törhet be a számítástechnika által fémjelzett panteista szemlélet a tér által fémjelzett emberi agy, vagy az emberi gondolkodás világába. A kettő kizárja egymást. Ezért meddő tudomány a mesterséges intelligencia tudomány. Bár vannak területek, ahol mintha úgy látszana, hogy a kvantummechanika által fémjelzett idő képes feloldódni a térben. Ilyen a zene, és a csillagászat kapcsolata. Erről írtam a „Miért a zene szerkezetének mintájára épül fel a bolygók, csillagok mozgásának szerkezete? „ http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/12/miert-zene-szerkezetenek-mintajara-epul.htmlcímű cikkemben.
  Brandenstein Béla magyar filozófus Bölcseleti alapvetés című könyvében sajátos filozófiai rendszerét az ideálrealizmust fejti ki, ahol a mindenség metafizikai felépítését három részre osztja: tartalomra, formára és alakulatra. A tartalmak nem mások, mint térbeli, vagyis jellegükben osztatlan, egynemű tulajdonságok, amelyek minden tárgyban jelen vannak, de nem tudunk rájuk külön tárgyi kategóriákat húzni, mint például az asztalra, vagy az almára. Ilyenek például a különféle színek, vagy illatok.
  A formák nem mások, mint kategóriákba sorolható, egymástól elkülöníthető tárgyi valóságok, mint például az alma, vagy az asztal. Az alakulatok pedig egymáshoz rendelhető, de egymástól elkülönülő, tehát több részből álló, és így számszerűsíthető metafizikai objektumok, mint például maguk a számok, vagy a különféle geometriai objektumok. Ebből a három tulajdonságkategóriából épül fel tehát a mindenség Brandenstein szerint.
  Erre a gondolatra építi fel az anyagi világ, az erkölcsi szféra, a művészetek, a természet stb. építményeit. Elveti a különféle panteista, és monista filozófiák elveit, miszerint a világ magából az Istenségből épülne fel, és az tárgyi világon kívül létező személyes teremtő Isten valóságát hangsúlyozza. Az Isten által teremtett világ az Isten által irányított fejlődésben a végtelen felé tart. Ebben a gondolatban erősen érződik a középkori filozófiai rendszerek, mint például a skolasztika hatása, akik Istent végtelen létezőnek fogták fel. Hivatkozik is rájuk.
  Végül, ami számomra még nagyon érdekes volt a könyvben, hogy az anyagot térbeli létezőnek gondolja el, vagyis a tér tulajdonság nélküli, csak kiterjedésében megmutatkozó létmódjához hasonlítja. Érdemes összevetni a világ metafizikai felépítéséről, vagyis a tartalmakról, formákról és alakulatokról szőtt gondolatait egy másik magyar filozófus Ligeti Pál történetbölcseletével.
  Ligeti Pál: Új pantheon felé című könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.
  Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
  A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
  Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
  Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
  Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
  Ligeti Pál szerint tehát az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Idegenek ettől a korszaktól a konkrét formák, amelyek a szobrászatban jelennek meg. Ez analógiában áll azzal, amit Brandenstein írt a tartalmakról, ahol a tartalmak nem mások, mint térbeli, vagyis jellegükben osztatlan, egynemű tulajdonságok, amelyek minden tárgyban jelen vannak, de nem tudunk rájuk külön tárgyi kategóriákat húzni, mint például az asztalra, vagy az almára. Ilyenek például a különféle színek, vagy illatok.
  A szobrászat már konkrét, kategóriákba sorolható tárgyi valóságokat ábrázol, mint például embereket, vagy állatokat. Ez is egyértelmű analógiában azzal, amit Brandenstein a formákról írt. Végül a festészet már a természeti objektumokat ábrázolja, ahol a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságokból egyszerre több is van. Ilyenek az erdők, mezők stb., tehát a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságok megsokszorozódnak, számszerűsíthető alakot öltenek a festészet esetében, ami szintén analógiában áll azzal, amit Brandenstein az alakulatokról írt.
  Érdemes még ehhez hozzávennünk azt is, hogy Brandenstein az anyagot térbeli létezőként gondolja el. „Intelligens tervezettség – evolúció – történelem – kereszténység” című cikkemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110306 részletesen írtam arról, hogy az építészeti, festészeti és szobrászati korok váltakozása korunkban is megismétlődött. A XX. század első fele az 1900-1950-ig tartó korszakot ipari korszaknak tekinthetjük. Jellemző volt rá, hogy a társadalom a XIX. századi individualizmusból, a fegyelmezett, hierarchikusan felépülő tekintélyelvű társadalmi fejlődés irányába tartott, hiszen ekkor jelentek meg a különféle kommunista és fasiszta diktatúrák, továbbá ekkor jelentek meg absztrakt formákra épülő avantgard művészeti irányzatok is.
  Ez mindig is az építészeti korok sajátja volt. Ugyanakkor ezt a korszakot a középkori építészeti korszakkal ellentétben nem annyira a tér, hanem inkább az anyag eszméje uralta, hiszen ekkor tört előre a marxi történelmi materializmus eszméje, amely materialista volt, viszont Brandenstein szerint az anyagot magát is térbeli jellegűnek tekinthetjük, tehát a középkori építészeti kor térbeli szemlélete az ipari kor materialista szemléletében folytatódott. Az 1950-1990-ig tartó időszakot átmenetnek tekinthetjük az ipari és az információs kor között, ami analógiában áll azzal, amit Ligeti a szobrászati korokról írt, hogy azok átmenetet képeznek az építészeti és festészeti korok között.
  Ahogy egyébként ez a kor külsőségeiben a reneszánszra hasonlított, amit szobrászati kornak tekinthetünk. Ez pedig analógiában áll az energia fogalmával, ami az anyag és az információ között képez átmenetet a fizikai világ háromdimenziós szemléletében, ahol a három dimenzió az anyagnak, energiának és az információnak felel meg. Napjainkban pedig eljött az információs kor, amit jellegében mindenki a számok korának tekint, hiszen maga az információ is nullákból és egyesekből épül fel. Ez pedig analógiában áll mind azzal, amit a festészeti korszakokról, mind pedig azzal, amit Brandenstein alakulatairól írtunk.
  A tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ tehát háromszor hármas analógiában áll egymással, és így ha Ligeti Pál történetbölcseletét igaznak vesszük, akkor a történelem fejlődése a mindenség fizikai és metafizikai felépítményével áll analógiában.
  Tehát lehetséges, hogy a modern korban a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat és így a tér, a tér és a felosztottság közötti átmenet, és a felosztottság ciklikus váltakozását az anyag, energia, információ, tehát az anyag és a szellem váltakozása váltja fel? Ezzel kapcsolatban érdemes tobább kutakodnunk.
  B. M. Kedrov szovjet tudományfilozófus a természettudományos forradalmakat úgy jellemzi, mint átmeneteket a közvetlen tapasztalati szemléletből az absztrakt szemléletbe. Az első tudományos forradalom esetében például, amikor felfedezték, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül, semmi más nem történt, mint hogy a tudomány túllépett azon a szemléleten, amely a közvetlen érzéki tapasztalatból ered, mert a látszat nyilvánvalóan azt mondta, hogy a Nap forog a Föld körül, és a látszat mögött meglátta az eddig láthatatlan valóságot.
  Ez nagyon hasonlít a különféle gnosztikus irányzatok gondolkodásmódjára, akik a gonosz anyagi világ látszata mögött akarják meglátni a szellemi valóságot. Sokan utaltak már előttem a modern természettudományok gnosztikus gyökereire. Visszatérve Kedrov elméletére, leírja, hogy ez az első tudományos forradalom a csillagászat rohamos fejlődését vonta maga után, ahol az új tudományos eredmények a XIX. századra a Newton-i mechanikában, vagyis a klasszikus fizikában új látszatvalósággá szilárdultak, ahol a mikrovilág, vagyis az atomok világa ugyanolyan szerkezetű, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és bolygók világa.
  Ezt az új látszatvalóságot törte meg a második tudományos forradalom, vagyis a kvantumfizika kialakulása, ahol az atomi világ már egész más szerkezetet ölt, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és a bolygók világa. Tehát Kedrov szerint a tudományos forradalmak így haladnak előre. Egyes tudósok a látszatvalóság mögött meglátják az igazi valóságot, majd az így felszínre került tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak, hogy aztán egy új tudós ezek mögött megint meglássa az igazi valóságot, és így tovább.
  Vegyük szemügyre most a technikában végbemenő forradalmakat. Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
  Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
  Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
  A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
  A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
  Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
  A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
  A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
  Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
  A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
  Tehát a technika fejlődésében az anyag és a szellem váltakozása figyelhető meg, ez láthatóan analógiában áll a Kedrov által felvázolt természettudományos forradalmakkal. Ahogy már utaltam a modern természettudományok gnosztikus gyökereire, ahol a tudományos forradalmaknál a látszat mögött meglátott valóság egybeesik a gnosztikusok azon törekvésével, hogy a gonosz anyagi világ látszata mögött meglássák a szellemi világot, és valóban az első technikai forradalom a textilipar, vagyis a szellem jegyében állt, ahogy azt más leírtam. Ezzel analógiában az első tudományos forradalom is a látszat mögött meglátott új valóságokra épült, ami analógiában áll a gnosztikusok szellemi világ utáni vágyával.
  A második tudományos forradalomban az első tudományos forradalmak csillagászati eredményei új látszatvalósággá szilárdultak a Newton-i mechanikában. A mechanikai szemlélet pedig analógiában áll a második technikai forradalom szemléletével, amely szintén a mechanikára épül, és az anyag jegyében állt, hiszen a foszilis tüzelőanyagokra épült. A kvantummechanikai forradalom pedig a fent leírt gondolatokból levezetve megint csak egyértelműen a szellem jegyében állt, ahogy a vele párhuzamosan megvalósuló információs forradalom is a technikában. A következő anyagi jellegű technikai forradalom tehát valószínűleg a nanotechnológiában fog lejátszódni.
  Ezzel párhuzamosan le kellene játszódnia egy újabb anyagi jellegű forradalomnak a természettudományokban is, ahol az eddig felhalmozódott tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak. Ez látszólag eddig nem valósult meg, mert manapság a húrelmélet divatozik a fizikában, ami extra dimenziókról, párhuzamos univerzumokról, tehát a látszatvalóság mögött meglátott új valóságokról szól. Ez azonban csak a látszat, mert a húrelmélet hitelességét egyre többen kétségbe vonják manapság a fizikában, és sokan más utakat próbálnak keresni, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok írni.
  A természettudományokból a technikába áttevődő ciklikus forradalmaknak van egy mélyebb szintje is, amely a gazdaságban ölt testet. Erről Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev írt, aki a gazdaságban fellépő szokásos 8-10 éves ciklusok, vagyis a gazdasági recesszió és növekedés ciklusai mellett hosszabb ciklusokat is megállapított a gazdaságban, amelyek 40-80 évente jelentkeznek, és ezeket a technikában fellépő új forradalmakkal hozta kapcsolatba. Az egyes technikai találmányok termelésben betöltött szerepének kimerülése gazdasági recessziót idéz elő a világban, hogy azt az újabb találmányok megjelenése új gazdasági növekedést idézzenek elő. Bár Kondratyev több ilyen gazdasági ciklust feltételez, mint amit fent a technika és a tudomány területén felvázoltunk, az általa felvázolt technikai átalakulások szerintem illeszkednek az anyag és a szellem váltakozásának általános menetébe. Tehát a modern korban az építészet – szobrászat – festészet ciklikus váltakozása az anyag, az anyag és a szellem közötti átmenet, végül a szellem ciklikus váltakozásában folytatódott. Ebben a jelenségben jól megmutatkozik Brandenstein azon nézete miszerint az anyag téres objektum.
  Matolcsy György: Amerikai birodalom – a jövő forgatókönyvei című könyvében az amerikai birodalom működésével akarja megismertetni az olvasókat, ahol első körben Amerika történelmi gyökereinek ismeretébe vezet be minket. Az amerikai kultúra alapja a protestantizmus, ami Európában a katolikus egyház hierarchikus felépítményének lerombolására tett kísérletet. Meg akarta szüntetni a katolikus papság közvetítő szerepét Isten és ember között. Ezt nevezik demokratizálódásnak, ami a társadalom hagyományos középkori közösségeinek: céhek, lovagrendek, papi és szerzetesi közösségek felbomlásával is együtt járt.
  Mivel a régi kisközösségek felbomlása miatt az egyén már nem várhat segítséget embertársaitól, arra kényszerül, hogy az államtól várja a megoldást problémáira, amivel viszont egyre több hatalommal ruházza fel az államot ez pedig hosszú távon a despotizmus kialakulásához vezet. Ezt írta Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia című könyvében, és Matolcsy szerint Amerika, amely történelmének elején még mesterséges közösségek kialakításával próbált védekezni a despotizmus kialakulása ellen, nem tudta fenntartani demokratikus rendjét, és kifejlődött társadalmában a despotizmus, vagyis az ókori Rómához hasonlóan arisztokratikus köztársasággá vált.
  Manapság Amerikában a demokrácia csupán formális Matolcsy szerint, és a tényleges hatalmat az új gazdasági és pénzügyi arisztokrácia gyakorolja Amerikában, akik a keleti despotákhoz hasonlóan uralkodnak Amerikán. Az új amerikai arisztokratikus rend legfőbb megtestesítője a politika terén a neokonzervatív réteg, amelyet a repuklikánus párt foglal magában Amerikában. Az amerikai rendszerben két váltópárt uralja a politikát: a republikánusok és a demokraták. A republikánusok, pontosabban a neokonzervatívok, a konzervatívizmus zászlaja alatt valójában liberális gazdaságpolitikát hirdetnek.
  Nem támogatják az állami beavatkozást a gazdaságba, vagyis a szociális transzferek, és pénzügyi támogatások nyújtását a gazdaság szereplőinek, és főként a szegényeknek, mert az passzivításra, és a felelősség eldobására ösztönzi őket, ami szerintük hosszú távon rombolja az erkölcsöket. Az embereknek saját erejükből kell felemelkedniük, mert csak ez tarthatja életben a társadalom felelősségérzetét, és a pozitív erkölcsiséget, ennek megfelelően azokat támogatják, akik már elértek és bizonyítottak valamit, így a középosztályt. Tehát a nekonzervatívok tulajdonképpen arisztokratikus beállítottságuk miatt nevezik magukat konzervatívoknak, hogy a középosztályt, vagyis az új arisztokráciát támogatják, amellett, hogy a gazdaságpolitikájuk az európai logikát követve valójában liberális.
  A demokraták testesítik meg a liberális osztályt Amerikában, ők a szegények, és a hátrányos helyzetű rétegek támogatásának zászlaja alatt nevezik magukat liberálisoknak, amellett, hogy gazdaságpolitikájuk az európai logikát követve tulajdonképpen konzervatív, mert ők támogatják a gazdaság működésébe való állami beavatkozást a szegény és hátrányos helyzetű rétegek megsegítése érdekében. A neokonzervatívok fokozottan kötődnek a modern pénzügyi rendszerhez, és az azt közvetítő információs társadalomhoz, ezért új protestantizmusként is aposztrofálják őket, mert a modern informatikai eszközök, így az internet, eltűntette a távolságokat országok, földrészek, tehát ember és ember között, ahogy az újkor elején az eredeti protestantizmus eltűntette az egyházi hierarchiát, vagyis a közvetítőt ember és Isten között.
  Matolcsy szerint valójában új katolicizmusról van szól, pontosabban a katolicizmus esetében is annak egy újkori ágának, a jezsuita, és az ahhoz kötődő Habsburg szellemiségnek az újjászületéséről, akik a leginkább hangsúlyozták az egyházi szerzetesrendek közül a papi tekintély, és az egyházi hierarchia szükségességét. A neokonzervatívoknál a jezsuita rend papi tekintélyelvűségének helyébe az amerikai középosztály, pontosabban a gazdasági és pénzügyi arisztokrácia tekintélyelvűsége lépett. Ők most a közvetítők ember és Isten között.
  Az amerikai birodalom kiépítése az információs társadalom előretörésével egyidejűleg ment végbe, és a neokonzervatívok nevéhez fűződik. Ők hajtották végre azt a pénzügyi deregulációt, ami lehetővé tette az amerikai hatalom kiterjesztését a világra. Az amerikai világbirodalom három pilléren nyugszik egyrészt a külföldi termékek nagyarányú importján az export visszaszorításával, ami a kereskedelmi mérleg hiányát idézi elő az amerikai gazdaságban, ezt a hiányt azonban kiegészíti a pénzügyi dereguláció által előállt állapot, ahol az Amerikába exportáló országoknak cserébe kötelezővé teszik, hogy amerikai államkötvényeket vásároljanak.
  Ezzel kiegyenlítik a kerekedelmi mérleg hiányát. A többletet pedig azzal érik el, hogy országukba csábítják a világból a szürkeállományt, vagyis a műszaki és természettudományi értelmiséget, akiknek a segítségével a kezükben tartják a technológiai fejlődést. Ezzel a hármas trükkel érik el azt, hogy lényegében többet tudnak költeni, mint amit a gazdaságban saját maguk megtermelnek. Több pénz áramlik az amerikai gazdaságba, mint amennyit az úgynevezett kemény gazdaságban, vagyis az iparban, és a mezőgazdaságban megtermelnek.
  Ahogy az ókori rómaiak annak köszönhették világuralmukat, hogy tengerük volt, és ellenőrzésük alatt tudták tartani azt, úgy az amerikaiak az információ tengerén utaznak, és hódítják meg a világot, és sokkal hatékonyabb birodalmat építettek ki, mint a rómaiak, mert míg azok a sokkal bizonytalanabb katonai erővel tartották fenn a birodalmukat, addig az amerikaiak az információ és a pénz eszközével tartják fenn azt.
  Matolcsy érdekes történetfilozófiai elméletet állít fel a két arisztokratikus állam: Amerika és az ókori Róma viszonyáról. Alvin Tofflernek a gazdaságtörténeti hullámelméletét veszi át, aki azt állította, hogy a gazdaság fejlődése hullámszerűen halad előre, ahol az egykori mezőgazdasági kort: a többezer évig tartó első hullámot, a második hullám: a pár évszázadig tartó ipari kor váltotta fel, majd korunkban a harmadik hullám: az információs kor lépett életbe, amelynek kialakulásához pár évtized kellett. Matolcsy szerint nemcsak a gazdaság fejlődése, hanem az emberi történelem is hullámszerűen halad előre, legalábbis az újkor kezdete óta.
  Európa újkori belső háborúinak története ugyanis a nagyhatalmak felemelkedéséről és bukásáról szól. Minden Európai nagyhatalom kezdeti százéves háborúiban gyűjtött erőt, mint például Spanyolország a mórok elleni háborúban, hogy aztán utána százévig uralkodjon, és egy másik országgal való háború miatt következzen számára a hanyatlás egy új nagyhatalom „a nevető harmadik” felemelkedésével, amely előtte szintúgy százévig gyűjtött erőt különféle háborúkban.
  Az újkor előtti „százéves háború” után, ahol az angolok és a franciák harcoltak egymással Spanyolország lett a nevető harmadik. A 16. században lefolyt hosszú spanyol-francia háborúja után Hollandia került ki győztesen. A 17. század Holland-Angol háborúja után Franciaország volt a nevető harmadik. A francia-orosz háború nyertese a Brit Birodalom lett. Az Európán végigsöprő második világháborúból pedig Amerika került ki nevető harmadikként.
  Tehát az Európai nagyhatalmak fejlődése és bukása hullámszerűen, százéves ciklusokban halad előre, azonban az amerikai és a római birodalmat összehasonlítva Matolcsy felteszi a kérdést, hogy nem léteznek e kétezer éves ciklusok is a történelemben? Ezt arra alapozza, hogy az amerikai és a római birodalom sokban hasonlít egymásra, mint például államszerkezetében, vagy építészetében, azonban sok különbség is van közöttük.
  A római birodalom az iparra és a kereskedelemre építette birodalmát, míg Amerika az információra, ami kiterjedés nélküli és anyagtalan. A római birodalom erőszakos háborúkkal hódította meg a világot, és a birodalom békéjét adta cserébe a népeknek, de demokráciát nem, míg Amerika az információs társadalom jelképeivel: kulturális termékekkel, pénzügyi manipulációkkal csalogatja magához a világ népeit, és demokráciát, illetve az általa értelmezett szabadságeszményt ajánlja a világnak cserébe.
  Amerika tehát a fordítottja, illetve tükörképe a római birodalomnak, akárcsak a DNS két spirálja egymásnak, ami arra utal, hogy a történelem az elmúlt kétezer év során saját tükörképébe fordult át. Ezért is beszél Matolcsy történelmi DNS-ről, ami talán nem véletlen, mert a DNS is, mint az ember örökítőanyagának, és ezáltal genetikai információjának a hordozója, az információs társadalom megtestesítője, akárcsak az Amerikai világbirodalom.
  Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Logika, Természetfilozófia és a Szellem filozófiája című könyveiben fejti ki sajátos történetfilozófiájának alapvonalait. Történetfilozófiájának lényege, hogy az emberi szubjektum az külvilág objektív valóságának, amely egymástól elkülönült objektumokból áll, saját magában való egységbe olvasztásával jut el a történelem folyamán a teljes szabadsághoz. A külvilág objektív valósága az emberi tudatban válik egységes egésszé, ez a szabadság megvalósulása, és ez a történelem végcélja is egyben.
  Az emberi szubjektum, és a külvilág objektív valósága a bibliai bűnbeesés során vált el egymástól, ekkor vesztette el az ember Isteni mivoltát, vagyis tudatának hatalmát a külvilág objektív valósága felett, Hegel értelmezésében. Mivel szerinte Isten nem más mint szubjektív szellem, aki önnön énjében, szubjektumában birtokolja a külső objektív valóságot. Az ember isteni mivoltának elvesztése miatt jött a földre Krisztus, aki Isten fia, vagyis emberi mivolta mellett Istennek is tekinthető, hogy megváltsa az embert, ami azt jelenti, hogy helyreállítsa az objektum és a szubjektum egységét, vagyis az ember isteni mivoltát.
  Ez ahogy Hegel is leírja túllépést jelent a puszta panteista szemléleten, ahol az anyagi világ, és így maga az ember is egységet képez egy személytelen őszubsztanciával, amelynek létrendileg alacsonyabbrendű megnyilvánulása, és emanációval jött létre belőle. Mivel a panteista szemléletben az ember, mint az anyagi világ része képez egységet ezzel a személytelen ősszubsztanciával, és nem mint szubjektum, nem mint tudat. Így a panteista szemléletben, ha az ember újraegyesül ezzel a személytelen ősszubsztanciával, akkor, mint az anyagi világ része az anyagi világ többi alkotórészével együtt feloldódik ebben az ős egységben.
  Hegel rendszerében viszont, ahol Isten, és az Istenné vált ember szubjektív szellemnek tekinthető, és mint szubjektum képez egységet a külső objektív valósággal, nem az újraegyesülés során neem feloldódik benne, hanem hatalmat szerez az objektív valóság felett. A Természetfilozófia című könyvében fejti ki sajátos történetszemléletének megfelelő tér és idő szemléletét. A tér az egységgel szemben az egymásonkívüliség világa, hiszen abban egymástól elkülönölt dolgok találhatók. Az idő  ezzel szemben a tér egymásonkívüli világának negációja, ami Hegel értelmezésében pontnak tekinthető, és így az egység megtestesítője. Ahogy a külső tárgyi világ az emberi tudatban egységgé olvad, úgy a tér átmegy az időbe Hegel értelmezésében.
  A külvilág egységbe olvadt állapota a szubjektumban a „magábanvaló lét”, a külvilág eredeti, egymástol elkülönült állapota az „egymásonkívüliség”. Ahhoz, hogy a szubjektum eljusson a magábanvalólét állapotáig, hosszas történelmi fejlődésre van szükség. A fejlődés pedig a hegeli dialektika: a tézis, antitézis, szintézis folyamatában megy végbe, ahol „a kifejletlen, „magábanvaló” lét (tézis), hogy eljusson önmegismeréséhez, mely csak ellentétén keresztül lehetséges, mássá lesz, „elidegenedik” önmagától (antitézis), de egy második mássá-levéssel ismét visszajut immár kifejlett, „magáértvaló” önmagához, most már a fejlődés ellentmondásainak ismeretében (szintézis).”, vagyis magasabb egységben.
  A metafizikai tradicionalizmus egy sajátos ezoterikus irányzat, aminek a létszemléleti alapja a szolipszizmus. Ez annyit jelent, hogy egyedül az emberi szubjektum, az én, vagy másként a tudat létezik, minden más, vagyis az egész tárgyi világ csak az emberi én, a szubjektum kivetülése, álma, ami a történelmi fejlődés során emanálódott, vagyis vetült ki az emberi énből.
  A tradicionalista misztikus egyetlen célja pedig csak az lehet, hogy ebből az álomból felébredjen, megszabaduljon a tárgyi világ káprázatától, hogy így visszatérjen az aranykorba, amikor a lét, vagyis az emberi szubjektum, vagy másként a tudat és a tárgyi világ még nem vált ketté, hogy ezzel mintegy hatalmat szerezzen a tárgyi világ felett és Istenné válljon. Ebből a létszemléletből fakad a tradicionalisták sajátos történetszemlélete is, amely az egész emberi történelmet „involúcióként” visszafejlődésként, alászállásként értelmezi, hiszen az nem más, mint a tárgyi világ egyre fokozottabb uralomra jutása a tudat felett, ahol az ember egyre inkább beleragad a tárgyi világ káprázatába.
  Tehát a történelem nem más, mint folyamatos tudati elhomályosulás, és szerintük ebből fakad minden szenvedés a történelemben. A szolipszizmus az, amivel egyben megkülönböztetik magukat a többi ezoterikus irányzattól. Azok ugyanis általában panteisták, akik szerint a világ nem annyira az emberi tudat, hanem inkább egyfajta személytelen ősszubsztanciának az emanációja, amit nevezhetünk Plotinosz szóhasználatával élve egynek, vagy a hinduizmus szóhasználatával élve brahmannak is.
Ők a panteizmustól határozottan elhatárolják magukat, szerintük a panteizmus ugyanúgy a tudati elhomályosulás terméke, mint a többi modern eszmerendszer, és szerintük a keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus), amelyeket a többi ezoterikus irányzathoz hasonlóan ők is favorizálnak, eredeti formájukban sohasem voltak panteisták, hanem mindig is a szolipszizmus létszemléletét vallották. Ebből a létszemléletből fakad a királyság eszméje iránti elkötelezettségük is. Az Istenkirály az ő szemükben az a személy, aki a leginkább fel tudott ébredni a tárgyi világ káprázatából, és aki így a leginkább megvalósította önmagában az aranykori egység eszméjét.
  Így a király minden korban a legalkalmasabb egy birodalom vezetésére, és az ő ellene való lázadás, a különféle európai forradalmak és szabadságharcok a legnagyobb bűnnek számítanak a szemükben, így az újkori magyarországi forradalmak és szabadságharcok is, kivéve 1956-ot, mert az ellenforradalom volt pozitív értelemben véve, hiszen a királyság eszméje ellen lázadó kommunista rendszer ellen lázadt. Magyarországon pedig a Habsburg ház az egyetlen legitim királyi család, és így az ő visszatérésükért küzdenek.
  A többi ezoterikus irányzattal ellentétben, akik számára az önmegvalósítás legfőbb eszköze a általában a meditáció vagy a vegetáriánus életmód, ők a harcos életmód mellett szálnak síkra, ezért is szimpatizálnak a középkori keresztény lovagrendekkel, különösen a templomos lovagrenddel, mert ezek szerintük a keresztény szellemiség legmagasabbrendű megnyilvánulásai voltak. Ezt leszámítva viszont a kereszténységgel úgy általában ellenséges viszonyban vannak, mert az a tárgyi világon kívüli személyes teremtő Istenség eszméjét vallja ellentétben az Istenség és az emberi tudat egységével. A metafizikai tradicionalizmus magyarországi elterjesztője Hamvas Béla volt, mai magyar vezéralakjai pedig László András és Baranyi Tibor Imre.
  Mint tudjuk, a modern kor információs társadalma, amihez a neokonzervatív politikai réteg a leginkább kötődik, leépíti a régi ipari társadalom intézményeit sok munkanélküli, és életcélját nem találó embert maga után hagyva. Érdemes ezzel kapcsolatban feleleveníteni még az egyik legismertebb magyar filozófusnak: Brandenstein Bélának két írását, amelyek még az ipari korban születtek.  Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása című cikkében. Végigelemzi Nietzsche kultúrakritikáját, majd a modern polgári liberális társadalmat elemzi, és keresztényellenességét leszámítva helyesnek találja Nietsche következtetéseit. A modern polgári társadalmat elemezve arra a megállapításra jut, hogy a modern társadalom rengeteg sok eszközt adott az ember kezébe, mind például: hihetetlenül fejlett technikát, demokráciát, szabadságjogokat.
  Célokat viszont nem adott az ember kezébe, hogy ezeket az eszközöket mire használja. Pontosabban adott, de azok olyan célok, amelyek sohasem elégíthetik ki az embert. A modern liberális ideológia szószólói szerint például a haladás egyetlen célja az emberek jólétének, és kényelmének a lehető legmagasabb szintre való növelése. A kényelem, és az anyagi javak bősége, vagyis a jólét sohasem lehet cél, csak eszköz, mert az ember, ha dúskál is az anyagi javakban, de nincs cél, amelynek az érdekében használja őket, akkor csak a csömör és az unalom lesz az osztályrésze.
  Immanuel Kant, azt írta, hogy az erkölcs gyakorlásának egyetlen értelme a kötelesség teljesítése, ami Brandenstein szerint olyan, mintha azt mondanánk, hogy a munka értelme egyedül maga a munka. Milyen cél elérésére használja tehát az ember az általa felhalmozott modern vívmányokat? Brandenstein szerint az európai ember sajátossága a végtelen felé való törekvés. A végtelen felé való törekvésnek pedig a folyamatos kultúrmunkában, a szépségnek, nagyságnak, erkölcsi erőnek folyamatos alakításában és alkotásában kell kiteljesednie.
  Tehát követi Nietzsche-nek az emberfeletti ember eljövetelére vonatkozó nézeteit, a modern kapitalista polgárság sivár és konformista életével szemben, amely az ő értelmezésében a kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelenbe törekvő ember megtestesítője. Azzal a megkötéssel, hogy elveti Nietzsche-nek azokat a nézeteit, miszerint az emberfeletti ember világát a görög emberideál életre hívásával kellene megvalósítani. Ő ehelyett a keresztény kultúra és értékteremtő eszmény talaján áll. Ennek megfelelően elutasítja mind a liberalizmust, amely az egyén túlzott szabadságát hangsúlyozza, megengedve, hogy minden emberi egyén külön utakon járjon ahelyett, hogy Európa nemzetei a közös célban egyesülnének.
  Továbbá elutasítja az európai nacionalizmusokat, és nemzetiszocializmusokat, mint például Adolf Hitler rendszerét, amelyek a nemzeti és faji kollektívum alá akarják rendelni az embert, szintén elvetve a nemzetek és egyének közös célra irányultságát, és közös célban való egyesülését. Ugyanígy elutasítja természetesen a kommunista kollektivizmust is, amely pedig a munkaközösség alá akarja rendelni az embert. A kultúra és értékteremtő ember világának megvalósítását egymás mellett élő hivatásrendek, hivatáskörök életre hívásával akarja elérni Európa és a világ területén, amelyeknek mind küldetésük van a saját területükön a kultúra és értékteremtés terén. A hivatáskörök létesítése által pedig minden nemzet és faj bevonható, és a közös célban egyesíthető, a középkori keresztény Impérium Romanum mintájára. Ebben pedig Hitler, vagy Sztálin sivár szocialista rendszerei helyett Benito Mussolini fasiszta államát tekinti mintaképnek.
  Kornis Gyula: Tudomány és társadalom című művében arról ír, hogy az olasz fasizmust gyakran egybemossák a szovjet kommunizmussal, pedig a szovjet kommunizmussal ellentétben nem volt materialista, hiszen míg a szovjet kommunizmus csak gazdasági fogalmakban tudott gondolkodni, addig az olasz fasizmust a szellem hatotta át. A heroikus erkölcsiség talaján állt, amely nem fogad el semmilyen henyélést vagy évhajhászást, hanem a magasabb rendű eszmékért való harcot és önfeláldozást hirdeti. Ezeknek a heroikus energiáknak pedig az állam erővonalain kell kiteljesedniük, hogy így éledjen újjá az ókori római állameszmény az impérium.
  Tehát így adhatnánk célt azoknak az eszközöknek, amelyeket a modern kor létrehozott, ezek közül az eszközök közül pedig Brandenstein nagyon fontos szerepet tulajdonít a technikának. Technika és erkölcs című cikkében megjegyzi, hogy manapság a technikát sokan kárhoztatják, hiszen az iparban a gépek megjelenése kiiktatta az ember alkotó tevékenységét a munkafolyamatból, amely a régi kézműves korokban még megvolt, hiszen a modern iparban lényegében a gép dolgozik az ember helyett, és a gépsor puszta alkatrészévé tette az embert, örömtelenné téve ezzel a munkát. A technikai fejlődés pártolói pedig azt hangoztatják, hogy a technika egyre kényelmesebbé teszi az életünket, és az anyagi javak bőségével halmoz el minket. Mindkét nézet azt tükrözi, hogy az ember még szellemileg nem nőtt fel ahhoz, hogy a technikát a maga teljességében tudja hasznosítani.
  Azok, akik csak a munkafolyamat elembertelenítőjét látják a technikában, nem tudják, akik meg csak a kényelmes élet elhozóját látják, a technikában nem akarják meglátni a technikában azt a szellemi erőt, amely az eljövendő új kultúrkorszakok kultúrateremtő eszközévé tehetné a technikát. Ehhez az kellene, hogy az ember szellemileg felnőjön az általa létrehozott technikához. Mivel a technika és erkölcs viszonylatában meg kell jegyezni, hogy a technika a modern munkafolyamatokban az utilitaristák nézeteivel ellentétben, akik csak a kényelemteremtés eszközét látják benne, rendkívüli fegyelmező erővel bír. A modern gépek kezelése és felügyelete, erősen igénybe veszi az ember figyelmét, és testi erejét, ami jól mutatja a technika fegyelmező erejét.
  Ez pedig arra utal, hogy a technikában meg van az a lehetőség, hogy a modern gazdag léhűtők kényelemnövelő eszköze, vagy a modern elzüllött proletariátus munkájának elembertelenítő eszköze helyett a jövendő kultúrkorszakok fegyelmezett és öntudatos kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelen felé törekvő emberének eszköze legyen. Az ipari korban tehát sokan a technikát kárhoztatták, mint a legfőbb elembertelenítő tényezőt, manapság pedig sokan az ipari társadalmat felszámoló információs társadalomban látják ugyanezt.
  Abban a korban a konzervatív filozófusok és a fasiszták egy része, köztük Brandenstein Béla azt az orvosságot javasolta erre, hogy ahelyett, hogy elembertelenítő tényezőként tekintenénk a technikára, lássuk meg benne a fegyelmező, és magasba lendítő erőt. Mussolini a heroikus erkölcsiségnek az állam erővonalain való kibontakozását, Brandenstein a technika és a kultúra erővonalain való kibontakozását javasolta. Akkor tehát manapság mi más lenne erre az orvosság, mint hogy az információ, vagyis a semmi erővonalain bontakoztassuk ki önmagunkat, hiszen az ipar leépül, a közösségek szétbomlanak, így nem marad más, mint a lecsupaszított én, amiben az ember megkapaszkodhat.
  Éppen ezt ajánlja a metafizikai tradicionalizmus, hiszen nem mást mutat kiútként számunkra, mint a tárgyi világ káprázatából való felébredést, hogy aztán a semmit meglátva hatalmat kapjunk a tárgyi világ fellett, vagyis a semmi erővonalain keresztül való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti, azután, hogy megláttuk a semmiben a felfelé lendítő erőt, ahol a semmit az információ testesíti meg. Ebben pedig valóban különbözik a többi ezoterikus irányzattól, hiszen míg azok a meditációt, a vegetáriánus életmódot, tehát a személytelen abszolútumban, a semmiben való teljes feloldódást hirdetik, addig a metafizikai tradicionalizmus a semmi erővonalain való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti. Így az ipari kor fasiszta eszméivel való analógiában akár információs fasizmusnak is nevezhetjük a metafizikai tradicionalizmust.
  Noel Mouloud: A festészet és a tér című tanulmányában arról ír, hogy a festmény és a tér viszonylatában a festmény akkor realizálódik térbeli objektumként, ha az őt alkotó grafikai elemek jelentésbeni egységbe tömörülnek. Ez pedig csak az emberi szubjektumban mehet vége, mert az emberi szubjektum, vagyis a festőművész, ad jelentést a külvilág különféle objektumainak, amikor átemeli őket a festészet terébe, vagyis lefesti őket. A festmény terében a valóságos térben helyet foglaló objektumok új jelentést nyernek az emberi szubjektuk által, és ezekkel az új jelentésükkel egységbe szerveződnek egymással, létrehozva a festmény sajátos terét.
  Andrássy György: Történetfilozófia és genetika - A fogalmi megismerés biológiai titka című könyvében arról ír, hogy a hegeli, a kanti és a marxista történetfilozófia sok párhuzamot mutat a modern genetika fogalomrendszerével. Mivel a modern genetika fogalomrendszerében a gének hordozzák mindazt az információt, ami az élőlény kifejlődéséhez szükséges, vagyis mindazt a tulajdonságot, amivé a génjei által determinált előlénynek lennie kell fejlődése során, ami tulajdonképpen ő maga, mert génjei mindezt már magukban hordozzák. Hegel is pontosan ugyanebben a fogalomrendszerben gondolkodik, amikor történetfilozófiai nézeteit fejti ki.
  Az ember a történelmi fejlődés során azzá kell válnia ami, szubjektív szellemmé, az objektív valóságot szubjektumában uraló, és így teljes szabadságban élő Istenné, hiszen fejlődésének célját kezdettől fogva magában hordozza.
  A neokonzeervatívizmusban tehát egyszerre konzervatív és liberális. A liberális szemléletben a társadalom egyneműsége, egyöntetűsége dominál, ahogy azt Hegel is leírja, hogy a történelem végén a teljes szabadság világában a külső tárgyi világ egymásonkívülisége egységbe olvad az emberi szubjektumben. Tocqueville is leírta, hogy Amerika a liberalizmus őshazája gazdasági és társadalmi rendszerében milyen egyöntetűséget mutat egyöntetű ipari társadalmával és fogyasztói kultúrájával a régi konzervatív keresztény, vagy ha úgy tetszik katolikus világgal szemben, ahol a társadalom jellege tagolt, sokszínű képet mutatott céhekkel, lovagrendekkel, papi és szerzetesi közösségekkel.
  Ahogy fent leírtuk a fizikában az atomi szintek kvantumvilága, amire a teljes egység a jellemző, és az időnek feleltethető meg, illetve a makrovilág, amire Hegel szavaival az egymásonkívüliség a jellemző és a térnek feleltethető meg komlementer viszonyban állnak egymással, és a biológia világában ez a kettősség az emberi agy és a többi alsóbbrendű testrész viszonyában folytatódik. Az emberi agy pedig Telcs Máté László szavaival élve tériesíti a kaotikus külvilágot, ami az időnek feleltethető meg. Ez eddigi szóhasználatunkkal élve azt jelenti, hogy egymásonkívülivé teszi, pedig Hegel szerint az emberi szubjektum éppen, hogy egységbe olvasztja a szubjektumban a külvilágot, tehát Telcs és Bölsche, illetve Hegel gondolatai között ellentmondás áll fent.
  Fent leírtuk Ligeti Pál elméletét arról, hogy a nyugati kultúra történetében az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakoznak egymással. Ez megfeleltethető a szentháromság tiszta kiterjedés vagy tér (atya), anyag (fiú) és energia vagy szellem (szentlélek) hármasságának, tehát nemcsak a fizikai világ, hanem az emberi kultúra fejlődése is szentháromság mintájára halad előre. A haramdik: festészeti korban pedig, ami ma az információs kornak feleltethető meg Ligeti elmélete szerint a természet széttagoltsága és burjánzása a jellemző, Hegel és Tocqueville elmélete szerint pedig a panteizmus egysége.
  Itt a festészet természetszerű széttagoltsága, és burjánzása tulajdonképpen a panteizmus egységének feleltethető meg, és Noel Mouloudnak a festészet és tér viszonyáról szóló írása szerint ennek az egységet jelképező széttagoltságnak az emberi szubjektumban való újraegyesítése szükségeltetik ahhoz, hogy a festészet objektumai újra térré áljanak össze, vagyis hogy a széttagoltság képezte egység újra egymásonkívülivé váljon.
  Tehát Hegel, amikor azt írta, hogy az egymásonkívüliségben leledző külvilág az emberi szubjektumban egységbe olvad össze, egy olyan külvilágot képzelt el, ami ténylegesen egymásonkívüliségben leledzik, de korunkban a festészeti, vagy információs korban a külvilágra a panteista egység a jellemző, és ha így veszi birtokba az emberi szubjektum, akkor nem az egymásonkívüliség válik egységgé, hanem ennek a fordítottja történik, az egység lesz egymásonkívüli. Nem a tér megy át időbe, hanem az idő megy át térbe. Pontosabban egyszerre lesz rá jellemző az egység és és az egymásonkívüliség, a tér és az idő. Ezért van az, hogy a történelem végén, a hegeli szabadság világában a mondern liberalizmus, vagyis a neokonzervativizmus egyszerre konzervatív és liberális, mert az információs társadalom panteista egységét olvasztotta magába a hegeli szubjektív szellem, ami így egyszerre egymásonkívüli és egységes. Egyszerre tér és idő. Itt a hegeli szubjektív szellem tehát nem átmenet a tér és idő vagy az atya és a szentlélek között, mint az anyag, vagy másképp a fiú, hanem egyszerre tér és idő, atya és szentlélek.
  Bölsche leírta, hogyan fejlődött ki az evolúció során az emberi agy a baktériumoktól az emlősökig, majd az emberig. Minden biológiai létszinten mutáció történt, és az adott létszint magasabb fejlődési fokra ugrott, így a rovarok gerincsekké váltak, majd a gerincesek emlősökké, és így tovább, hogy minden fejlődési fokon magasabb szintre fejlődjön a biológiai fejlődés lényegi célja az emberi agy. Ez tökéletesen megfelel a hegeli dialektika sajátos fejlődési ugrásainak, ahol az adott fejlődési létszint (tézis) mássá lesz (antitézis vagy mutáció), hogy végül visszatérjen önmagához egy magasabb létszinten szintézis. Mind a két esetben Bölsche-nél is, és Helnél is eleve benne volt a fejlődő objektumban a fejlődés végcélja. Hegelnél a történelemben a szabadság, és Bölcshe-nél a biológiai rendszerben az agy, ahogy azt Andrássy György: Történetfilozófia és genetika című írásában leírta.
  Végül pedig mind a két esetben átalakította a fejlődés végcélja a külvilágot, így Hegelnél a szubjektum egységbe olvasztotta a külvilágot, még ha az tulajdonképpen egymásonkívülivé tevést is jelent. Bölsche-nél pedig az emberi agy térré alakította a külső időt, ahogy azt Telcs Máté László leírta. Ugyanígy megfeleltethető a hegeli dialektikának Matolcsy György történelmi elmélete is az újkori európai birodalmak egymást váltó fejlődéséről, ahol két európai birodalom harcából mindig a nevető harmadik kerül ki győztesen (tézis, antitézis, szintézis). Már csak azért is, mert a történelem előre haladtával mindig egyre liberálisabb, puritánabb országok kerültek világuralmi státuszba, ahogy Hegel is leírta, hogy a szabadság, vagyis a liberalizmus mindig magasabb szinten fejlődik tovább.
  Spanyolország még a katolikus, barokk világhoz tartozik, Hollandia már a kálvinista puritán kapitalizmus világához tartozik, de még hatott rá a reneszánsz, humanizmus világa is, ami déli, és a katolikus világ terméke. Franciország még katolikus, de már emellett a liberális felvilágosodás, és a forradalmak őshazája is egyben, a Brit birodalom és Amerika pedig már teljes egészében puritán liberális kapitalizmus világához tartozik. Matolcsy írt a történelmi DNS elméletéről is, ahol Amerika és az ókori róma a tükörképei egymásnak, akárcsak a DNS két spirálja.
  Ligeti Pál leírja, hogy az egyiptomi, a görög és a nyugati kultúra egymásutáni fejlődése is az építészeti, szobrászati és festészeti korok egymást váltó fejlődéssorának mintájára ment végbe. Sőt nyugaton ez volt az első alkalom, hogy az építészeti, szobrászati és festészeti korok fejlődéssora lezajlott. Én inkább a sumér, a görög és a római kultúra fejlődéssoráról beszélnék, mert a sumér volt az első nyugati típusú kultúrkör, és a római kultúra hanyatlásával kezdődött a nyugati kultúrkör fejlődése.
  A római kultúra hanyatlásával pedig mivel az építészeti, szobrászati és festészeti korok egymásutánja már lezajlott egyszer a szentháromság mintájára, a kultúra kimerítette fejlődési lehetőségeit, és ezután már csak ennek a három kornak az újraismétlődikése figyelhető meg a nyugati kultúra további fejlődésében. A nyugati keresztény kultúra színrelépésével pedig fejlődés vonala ketté vált, és a kultúra területén csupán az építészeti, szobrászati és festészeti korok ismétlődése figyelhető meg ahogy az előbb leírtuk, a történelmi fejlődés terén pedig életre kelt az egyén, vagyis a hegeli szubjektum történelmi szerepe, ami a nagy egyéniségek által vezetett világbirodalmak egymást váltó fejlődésében figyelhető meg Spanyolországtól egészen Amerikáig. Ahol a két fejlődési vonal, így a kultúra fejlődési vonala, amely az információs társadalom panteista egységében végződött, és a hegeli szubjektív szellem fejlődésvonala, ahol a történelem végén a szubjektum magába olvasztotta a az információs társadalom panteista egységét, ily módon találkozott, és létrejött a neokonzervatívizmus, ami a tér és idő, illetve az egymásonkívüliség és egység egységének tekinthető.
Ugyanez ment végbe a társadalmon kívül a természet világában is, ahol miután a fizika világában, tehát a atomi részecskék kvantumvilágában, és a bolygók, csillagok, galaxisok alkotta makrovilágban lezajlott a hármas fejlődéssor a szentháromság mintájára, a fejlődés ketté vált azáltal, hogy létrejött a földön az élet, és a genetikai mutációk segítségével, ami megfelel a hegeli  dialektika (tézis, antitézis, szintézis) módszerében vázoltaknak, kifejlődött az emberi agy, ami megfelel a hegeli szubjektív szellemnek. Telcs Máté László gondolatait követve pedig az agy tériesítette az időt, ahogy Hegelnél a szubjektum magába olvasztotta az információs társadalom panteista egységét.
  Ezt a kettős fejlődési vonalat jelképezi tehát a DNS kettős spirálja, ami mint a természetben mind pedig az emberi történelemben megfigyelhető. Bámulatos, hogy az emberi történelem fejlődése mennyire a természet fejlődésének mintájára megy végbe, és hogy ezt a fejlődési mintát éppen az emberi DNS tükrözi a leginkább. Vajon miért, kérdezheetnénk? A metafizikai tradicionalitás is a jezsuita szellemre épülő Habsburg katolicizmust tekinti mintaképének akárcsak a neokonzervatívok, és a szubjektum, vagyis az emberi tudat szerepét hangsúlyozza a szolipszisztikus létszemléletben akárcsak Hegel. Bár ők nem akarják feloldani a külvilágot az emberi szubjektumban, mert ők a külvilágot nemlétezőnek tekintik. Ők azáltal akarnak hatalmat szerezni a külvilág felett, hogy az emberi szubjektumot ráébresztik a külvilág nem létező voltára. A két szemlélet mégis sok hasonlóságot mutat egymással, tehát feltehető a kérdés, hogy a metafizikai tradicionalizmus egyetemes igazság, ahogy magáról állítja, vagy inkább egyfajta történelmi jelenség, ami a történelmi fejlődés sajátos termékének tekinthető? Ezen érdemes tovább gondolkodni.
  Ha a fizikai világban a konzervatívizmus megtestesítője a makrovilág tere, a liberalizmusé pedig a mikrovilág kvantummechanikai ideje, akkor a konzervativizmust és a liberalizmust egyesítő neokonzervativizmus megtestesítője fény, amely a modern fizika szerint egyszerre részecske és hullám természetű, vagyis egyszerre magában foglalja a teret és az időt. A térnek és az időnek ez az egyesítése azonban kiszorítja magából a tér és idő átmenetét, vagyis az anyagot, vagy másképpen a fiút, ami Marx nyomán a kommunizmus megtestesítője, hiszen Marx volt az, aki sajátos filozófiai rendszerében a szellemet az anyagba alakította át. Nem véletlen, hogy a neokonzervatívok legnagyobb ellenfelüknek a kommunistákat, és a velük rokon ideológiát valló nemzetiszocialistákat tekintik. Erről részletesen írtam a "Kire vonatkoztatható Krisztus második eljövetele a történelemben?" http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/11/kire-vonatkoztathato-krisztus-masodik.html című cikkemben.
  Szentkláray Jenő: A tér és idő philosophiája című írásában a teret és az időt próbálja definiálni, és arra a következtetésre jut, hogy a tér és az idő a kanti szubjektivizmus tanításaival ellentétben objektív valóságnak tekinthető, viszont Szentkláray megkülönbözteti egymástól a tiszta teret, amiben nem foglal helyet semmi, és a telt teret, amiben helyet foglal valamilyen anyagi test, és a tér és az idő létezése szerinte nem értelmezhető a bennük helyet foglaló testektől függetlenül, hanem a tér lényegében a benne helyet foglaló testek egymásmellettiségének tekinthető, mint ahogy az idő a benne mozgó dolgok egymásutánja, hiszen ha az idő a mozgással és történéssel egyenlő, akkor ha nem lennének dolgok, amelyek egymásután megtörténnek az időben, idő sem létezne. Ez érdekes gondolat. Kérdés, hogy mennyire igaz az általam fent felvázolt tér és idő szemlélet tükrében.
  A fent leírtak szerint tehát a világegyetem a tér és az idő komplementerének tekinthető, az idő folyamatosan megy át térbe és a tér időbe a méretek növekedésével és csökkenésével, ahogy a színátmenetek. Ez azt jelenti, hogy a tér akármilyen nagyméretű, ha véges marad és nem végtelen, akkor mindig magában kell hordoznia valamennyi időt is, azaz mozgást is. A tiszta tér, amiről Szentkláray írt, azoban önmagában nem mozoghat, csak az anyagi testek mozoghatnak, amelyek a tér és idő szintézisének tekinthetőek, így a véges méretű tér tényleg nem létezhet a benne helyet foglaló anyagi testektől függetlenül, mert csak azok mozoghatnak, és a véges méretű térnek mindenképpen magában kell foglalnia a mozgást azaz az időt, viszont a tiszta tér önmagában nem mozoghat. Persze a végtelen térben ott más a helyzet, mivel az teljes ellentéte az időnek, nem foglalja magában a mozgást, ott létezhet a tér anyagi testektől függetlenül.
  Az entrópia is csak az anyagi rendszerekre jellemző, hiszen a tiszta térben semmilyen entrópia nem mehet végbe, az entrópia pedig az idő átáramlása a térbe, ahogy azt már leírtuk. Ezzel pedig vissza kell kanyarodnunk a biológiai rendszerekhez. Ott mint ahogy leírtuk az agy, mint a fizikában a makrovilág, azaz a tér, és a többi alacsonyabbrendű biológiai kreálmány, mint a mikrovilág azaz a panteista idő áll egymással szemben, és nincs köztes létforma, ami a fizikai világban az anyagi testeknek felelne meg. Ez azt jelenti, hogy ott a fizikai világgal való analógiában az idő, azaz az alacsonyabbrendű biológiai szervek, a tiszta térben lebegnek, ahogy azt Szentkláray írása kapcsán leírtuk. Így mivel ahogy a fizikai világban nem mehet végbe az entrópia a tiszta térben, csak a tér és idő közötti köztes létezőkben, vagyis az anyagi világban, úgy a biológiai rendszerekben sem mehet végbe az entrópia, ahol az idő, aminek ott az alacsonyabbrendű biológiai szervek felelnek meg, a tiszta térben lebeg, aminek az agy felel meg, mert a biológiai rendszerekben nincs köztes létező, amin végbe mehetne az entrópia.
  Egyébként Schrödinger írta le az elsők között, hogy az atomban az elektronok a fényhez hasonlóan egyszerre hullám és részecske természetűek, ahogy a naprendszer bolygói is egyszerre anyagi természetűek, és automatikus mozgásuk miatt energetikai természetüek is, illetve a fény is egyszerre részecske és hullám természetű. Nem véletlen, hogy ő írt először a fent említett könyvében az élet kvantummechanikai természetéről, hiszen amikor a történelmi elemzésünkben az amerikai birodalom kialakulásának történetét a DNS szerkezetével hoztuk analógiába, akkor leírtuk, hogy a DNS két spiráljának egyrészt a Hegeli szubjektum tézis, antitézis, szintézis útján való fejlődése felel meg, másrészt pedig a tér, köztes létező, panteizmus, vagy más szóval az építészeti, festészeti és szobrászati korok váltakozása felel meg. Így az egyik spirál, mivel a történelmi fejlődés analógiájában helyet foglal benne a tér, a fény vagy az elektron részecske természetének felel meg, míg a másik spirál, mivel a történelmi fejlődés analógiájában a szubjektumban megvalósuló panteista egység foglal benne helyet, teljes egészében az időnek, tehát a fény, vagy az elektron részecske természetének feleltethető meg.
  Az élőlények DNS-ének felépítése tehát teljes egészében a fény illetve az elektron kettős természetével áll analógiában, és így a belőle felépülő élővilág rendszere is, ahol az egyik spirálnak a térnek megfeleltethető agy, a másik spirálnak pedig az időnek megfeleltethető alacsonyabbrendű testrészek felelnek meg. Nem véletlen, hogy Schrödinger az élővilág mutációit, ami a fejlődésének az alapja a kvantummozgások nem folyamatos, hanem megszakítottságokkal teli, azaz diszkrét természetével hozta analógiába. Ahogy az atommagban az elektronok hirtelen ugrásokkal kerülnek egyik energiaszintről a másikra, úgy az élővilág mutációi is hirtelen ugrásokkal történnek, és nem folyamatos fejlődéssel, és ahogy láttuk: mind az elektron, mind pedig az élővilág DNS-e kettős természetű.
Nánay Bence: Elme és evolúció című könyvében az emberi elme evolúciós fejlődésének egyfajta elméletét állítja fel. Szerinte az emberi agy bonyolult felépítése úgy alakult ki a biológiai evolúció során, hogy az agy idesejtjei közötti kapcsolatok mintázatai, amelyk mind egy a tudatban megjelenő új szimbólumnak felelnek meg, fokozatosan kapcsolatba kerültek egymással, hogy így új összetettebb szimbólumokat hozzanak létre a tudatban. Majd az így létrejött összetettebb idegrendszeri mintázatok újabb kapcsolatba rendeződtek egymással, hogy még összetettebb szimbólumokat hozzanak létre a tudatban, és így tovább. Így például az elmében megjelenő sárga csíkok képzetének, és a rovar képzetének ötvözése létrehozta a darázs képzetét. Nánay szerint az evolúció fejlődése a biológiai rendszereek alsóbb szintjein is ehhez hasonlóan történt. Az egysejtűek például úgy fejlődtek többsejtűekké, hogy a szaporodó egysejtűek elkezdtek egymással versengeni, majd újabb, bonyolultabb mintázatokba álltak össze, tehát többsejtűekké váltak. Arthur Koestler: A teremtés című könyvében pedig arról ír, hogy az emberi kreativitás sem jelent mást, mint a tudatban megjelenő két, vagy több már meglévő képzet egységbe olvasztását, hogy egy új képzet jöjjön létre. A képzetek pedig, amelyek a külvilág tárgyait tükrözik vissza az elmében, mint minden tárgy formával rendelkeznek. Így annak megválaszolásához, hogy hogyan lehetne beleültetni az emberi kreativitást a gépekbe, először is tudnunk kell, hogy mi is az a forma. Ehhez pedig először is egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide.
  A kontinuum-hipotézis azt mondja ki, hogy nincs számosság a valós számok számossága, vagyis a megszámlálhatatlanul végtelen, és a természetes számok számossága, vagyis a megszámlálhatóan végtelen számosság között. Gödel és Cohen bebizonyította, hogy ez a sejtés az úgynevezett Fraenkel-Zermelo féle halmazelméleti axiómarendszeren belül nem cáfolható, és nem is bizonyítható, vagyis eldönthetetlen. Viszont egyes matematikusok szerint lehet, hogy van olyan halmazelméleti axiómarendszer, amelyen belül eldönthető ez a sejtés, viszont ilyen halmazelmélet nem még nem létezik. Ha maguk a matematikusok is azt mondják, hogy lehetséges az érvényben lévő rendszeren kívül olyan halmazelmélet, ahol bizonyítható az állítás, akkor mi miért ne próbálhatnánk meg kerülő úton, vagyis a halmazelméleten kívül a geometria eszközeivel bizonyítani ezt a sejtést?
 A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés:
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább a végtelenségig. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg:
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
és így tovább a végtelenségig. Cantor bizonyította be a matematikatudomány mai állása szerint, hogy a valós számok nagyobb számosságúak mint a természetes számok. Ezt a következő gondalatmenettel tette meg: „Vegyük a 0 és 1 közötti valós számokat, tizedesjegyekkel kifejezve (például: 0,47 936 421…) úgy, hogy a tizedesvessző után minden számnak végtelen sok számjegye van. Ha vége van a tizedesjegyeknek, akkor nullákkal folytatjuk. Tegyük fel, hogy a valós számokat sorba lehet állítani, és így kölcsönösen egyértelműen meg lehet feleltetni a természetes számokkal. Ekkor tehát minden valós számot ebben a formában lehetne leírni.
0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C2 C3 C4 …
Most próbáljunk meg új számot létrehozni Az első számjegy más lesz, mint A1, a második számjegy más lesz, mint B2, a harmadik számjegy más lesz, mint C3 és így tovább. Így egy új, 0 és 1 közötti valós számhoz jutottunk, de oly módon, hogy az különbözik a teljesnek feltételezett valós számok listájának minden egyes tagjától. Tehát ellentmondáshoz jutottunk. Mindebből az következik, hogy lehetetlen felsorolni a valós számokat. Ebből a gondolatmenetből Cantor bizonyítottnak látta, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. A természetes számok számosságát elnevezte megszámlálhatóan végtelennek, az annál nagyobb valós számok számosságát pedig megszámlálhatatlanul végtelennek.3
A pontra a matematikusok azt mondják, hogy az nem 0 méretű, hanem végtelenül kicsi. Ez érdekes gondolat, de meg is lehet cáfolni. A következőkben leírandó számoknál a (...) mindig a számjegyek végtelen ismétlődését jelentik. Pl. 1,999... azt jelent, hogy a 9-es végtelen sokáig folytatódik a tizedes jel után.
Tehát akkor vegyünk egy ilyen végtelen hosszú valós számot:
„1,9999999...
Szorozzuk meg 10-zel, az eredmény:
19,9999999....
Mivel a 9-esek a végtelenbe folytatódnak ezért a 10-zel való szorzás után is a végtelenbe fognak folytatódni.
Akkor ebből a számból vonjuk ki az eredeti számot.
Vagy ha úgy tetszik a szám 10-szereséből kivonjuk a szám 1-szeresét ezzel megkapjuk a 9-szeresét:
19,9999999.... - 1,99999999... = 18
A tizedes vessző utáni 9-esek mindkét számnál a végtelenbe folytatódnak, tehát egymásból kivonva őket 0 lesz a tizedes vessző után, tehát az eredmény a kivonás után 18.
Most a 10-szeres számból vontuk ki az egyszeres számot, tehát maradt a 9-szeres számunk. Ami nem más, mint a 18.
18/9=2
Most akkor mi is történt?
Igen, jól láthatjuk az 1, 9999.... = 2.
Bármennyire is két különböző számnak tűnik, ami az egyenlőségjel két oldalán látunk a két szám matematikailag igazolva egyenlő.
Sőt továbbmegyek.
Mivel 1,999... = 2
Ha ezt a két számot kivonom egymásból akkor a józan ész szerint 0-t kellene kapnom.
Ezzel szemben az eredmény -0,00000.....1 lesz
Vagyis egy számot önmagából kivonva negatív eredményt kapok. Igaz, hogy végtelen kicsi negatív, de negatív.
Furcsa ugye?”
Ez azt sugallja, hogy létezik is olyan, hogy végtelenül kicsi, meg nem is.4 Azonban van itt még egy probléma is. Ha egy vonalat végtelen sokáig darabolunk, akkor pont lesz belőle, vagyis: „végtelenül kicsi”. De teljesen mindegy, hogy egy húsz centiméteres, vagy egy tíz, vagy akárhány centiméteres vonalat darabolunk, azt is végtelenszer kell darabolnunk, hogy pont legyen belőle. Viszont, ha pontból, vagyis végtelenül kicsikből akarunk vonalat csinálni nyilván akkor is végtelenül sokáig kell egymás mellé raknunk a pontokat, hiszen azok végtelenül kicsik, ha ezt megtesszük, akkor hány centiméteres lesz konkrétan a vonal? 10 vagy 20? Illetve, ha 10 centiméteres vonalat darabolunk, akkor 10, ha húsz centimétereset, akkor 20? Ez lehetetlen, mert a pont mérete mindenképpen egyforma: végtelenül kicsi, és az összerakás lépéseinek száma mindenképpen végtelen marad.
Másképp megfogalmazva: itt éppen az a paradoxon, hogy a pontot, mint végtelenül kicsit, nem lehet lefordítani a véges méretű vonalak mérhető mennyiségeire, mégis létezik, és ha ilyen pontokból vonalat akarunk összerakni végtelen lépésben, akkor mégis valamilyen konkrét, mérhető mennyiségnek kell kijönnie, amelyek egymástól különbözőek lehetnek, annak ellenére, hogy a pontokból való összerakás lépéseinek száma mindig végtelen. Ez az én olvasatomban csak úgy lehetséges, hogy a végtelenül kicsiknek, a pontoknak, amelyeknek egyforma méretűeknek kellene lenniük, mégis különböző méretűek, vagyis végtelenül sok méretben léteznek végtelenül kicsik. Vagyis, a végtelenül kicsiket valahogy mégis le lehet fordítani a véges méretekre. Vagyis a kérdés az, hogy mi határozza meg a pontoknál azt, hogy ha azokból véges méretű vonalat akarunk összerakni, akkor azok a vonalak milyen méretűek lesznek.
Tehát mind a második paradoxon, amit felvetettem azt sugallja, hogy a végtelenül kicsi vagy nem létezik, vagy többfajta méretben is létezhet egyszerre. Az első paradoxon pedig inkább azt, hogy egyáltalán nem létezik, de azért ott is felvethető, egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ha pedig ez igaz, akkor lehet akár 0,00000.....111111... is, vagy még több egyest vagy más számot is hozzáadhatunk, a végtelenségig, pontosabban a végtelen közepéig, ameddig szintén végtelen út vezet. Ugye milyen furcsa, ha a végtelentől indulva elkezdjük a 0-kat behelyettesíteni 0-nál nagyobb számokkal, a számok akkor sem fogják elérni sohasem, a 0,0-át, és lényegében mindig ugyanolyan távol maradnak 0,0-tól, mint -0,00000.....1 esetében, vagyis végtelen távolra, akárcsak, ha 0,0-tól indítanánk a számok behelyettesítését a végtelen felé. Tehát ugyanúgy végtelenül kicsi marad a szám, mégis nőni fog az értéke.
A második paradoxon szerintem feloldható. Talán lehet, hogy két fajta végtelenül kicsi létezik. Megszámlálhatóan végtelenül kicsi, és megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi. A megszámlálhatóan végtelenül kicsi az 1/∞. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi az pedig a példában szereplő -0,00000.....1, hiszen az a legkisebb valós szám, és a valós számok halmazáról Georg Cantor megállapította, hogy megszámlálhatatlanul végtelen. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsinek talán éppen azért változhat a mérete, lehet egyszerre nagyobb is meg kisebb is, mert megszámlálhatatlanul kicsi, tehát ahogy a nevében is benne van, nem meghatározható egyértelműen a mérete. Ez is egy lehetőség.
Tehát a kérdés az, hogy a pontok, amelyekből a vonalak felépülnek megszámlálhatóan, vagy megszámlálhatatlanul végtelenül kicsik.
Ezek szerint viszont léteznek végtelenül kicsi számok is, és ez tulajdonképpen az első paradoxont is feloldja, hiszen ha a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi több értéket is felvehet, akkor 0-t is felvehet. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi esetében, hogy ezt el tudjuk képzelni érdemes szemügyre venni a megszámlálhatatlanság jellemzőit. Egy indiai matematikus Ranganathan ezt úgy fogalmazta meg, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám.
  Ha ezt halljuk, és megerőltetjük vizuális képességeinket, agyunkban egy olyan képzet alakulhat ki, mintha belelátnánk egy természetes szám belsejébe, és ott, ahogy egyre mélyebben nézünk bele a természetes számba, azt látnánk, hogy a valós számok folyamatosan, egymás között szaporodnak. Igen, a megszámlálhatatlan végtelenség, valójában a megszámlálható végtelenség folyamatos önosztódása, ami azt jelenti, hogy a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi mérete a folyamatos önosztódással egyenes arányban csökken a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi méretétől lefelé. Ez talán így van a végtelenül kicsik összességének fizikai megnyilvánulásának esetében is. A végtelenül nagy méretű vonal valószínűleg végtelenül nagy méretű végtelenül kicsiket, vagyis meszámlálhatóan végtelenül kicsiket tartalmaz, ha pedig a vonal kisebb, akkor vele egyenes arányban a pontok mérete is kisebb, amelyek így már a megszámlálhatatlanul kicsi kategóriájába tartoznak. Ez is érdekes lehetőség, hogy talán a valós számokat nem egységes egészként kell elképzelni, hanem olyan objektumként, amely rugalmasan és folyamatosan teremtődik. A megszámlálhatatlan végtelenség talán olyan, mint a lét folyamatos betöltése, soha nem töltődhet be teljesen, ezért mindig tovább osztódik. Vagy talán egyszerre folyamatosan teremtődő, és statikusan egységes. Milyenek azok a végtelenül kicsi számok?
A végtelenül kicsi számokat úgy képzelhetjük el, mint a valós számok felét. Mintha a valós számok tizedesvessző után kezdődő részének végtelen sorát kettévágnánk, és a tizedesvessző utáni rész azon részéből, amelynél a tizedesvessző utáni rész végtelenedik pontja felől növekednek a számok, az egyesek vagy a kettesek, most teljesen mindegy, mert valós számokról van szó, kapnánk egy új végtelent számsort, amely az eredeti végtelen számsor közepéig tart, hiszen, ha tovább tartana, akkor már nem lenne végtelenül kicsi. Az eredeti végtelen számsor közepe után, pedig csak 0-ák lehetnek az eredeti számsoron 0,0-ig. A végtelenül kicsi számok tehát olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor.
Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.5
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.6
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.7
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.8
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon.9 A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.10
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
Érdemes összevetni Capra-nak a modern fizika és a keleti vallások kapcsolatáról leírt gondolatait azzal, amit én írtam le a modern matematika alapját képező halmazelméletről, amit Cantor alkotott meg. Mint ahogy leírtam az indiai matematikus: Ranganathan úgy fogalmazta meg a valós számok lényegét, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással.11 Ez egyértelmű megfelelést mutat a keleti vallások panteisztikus szemléletével, ahol a tárgyi világ különálló létezői lényegében mind egységet képeznek a személytelen ősszubsztanciával, amit keleten brahmannak, vagy taónak neveznek.
A valós számok tehát olyan konstrukciók, amelyeknek szerkezete a keleti filozófiák tanításaival állnak analógiában, amelyeket pedig Capra a kvantummechanikával hozott kapcsolatba. Fent részletesen leírtam, hogy egy valós szám egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ez pedig szintén a Capra által leírt taoista paradoxonokkal mutat rokonságot, ahol a valóság mélyrétegeiben lejátszódó folyamatok olykor lehetnek egyszerre létezők és nem létezők is, és ezek a paradoxonok a kvantummechanika jelenségeivel is erős rokonságot mutatnak. Továbbá az a tény, hogy a valós számok egyszerre létezhetnek is, és nem is, egyértelműen dinamikus jellegükre utal, ami a keleti vallásokban, mint például a taoizmusban a lét alapját képező személytelen ősszubsztancia sajátossága.
A modern matematika alapját képező Georg Cantor által kidolgozott halmazelmélet tehát éppúgy a keleti filozófiák tanításaival mutat rokonságot, mint a modern fizika. Ebből pedig az következik, hogy a modern matematika is éppúgy a keleti vallások nyugati leképezése, mint a modern fizika.
4, A forma kérdése a geometria nézőpontjából
Telcs Máté László: Térmetszetek című cikkében a fraktálok felfedezése előtt kidolgozta a tört dimenziós terek fogalmát, bár nem ugyanazt értette rajta, mint Mandelbrot. A teret Telcs olyan objektumként gondolja el, amely semmilyen irányban nincs határolva, tehát nincs felülete. Így térnek tekinthető a vonal, amely egydimenziós, és sem előrefelé, sem hátrafelé nincs határa. A sík, amelynek előre, hátra, felfelé, lefelé, illetve a kör 360 fokának egyik irányába sincs határa. Továbbá a test, amely háromdimenziós, és a három dimenzió egyik irányában sincsen határa. A vonalat, a síkot, és a testet külön-külön térelemeknek hívja, így tehát a tér olyan térelemnek tekinthető az ő értelmezésében, amelynek az általa birtokolt irányok közül egyik felé sincs felülete, határa.
Két tér metszése alatt lényegében azt a dimenziószámot érti, amelyet a kétfajta tér találkozásakor közös pontjaik alkotnak. Ha például egy vonalat egy sík felületének irányába tájolunk a háromdimenziós térben, akkor az a pont át fog hatolni a sík felületén, és találkozásuk egy pontot, vagyis nulldimenziós teret fog alkotni. A vonal és a sík metszése tehát a pont. Ugyanígy, ha két egymással párhuzamos sík közül az egyiket 90 fokkal elforgatjuk a háromdimenziós térben, akkor az elforgatott sík oldalával metszeni fogja a másik sík felületét, és találkozásuk egy vonalat: egydimenziós teret fog alkotni. Ha pedig vonal halad át a háromdimenziós téren, akkor közös részük értelemszerűen vonal lesz.
Két egyenes csak akkor metszi egymást, ha egy síkban fekszenek. Az egyenes és a pont csak akkor metszik egymást, ha egy vonalon fekszenek. Két pont nem metszi egymást csak akkor, ha mind a kettő egy harmadik pontban fekszik stb. Telcs ebből kifolyólag megkülönbözteti a maximális és a minimális metszőteret. A minimális metszőtér az a legalacsonyabb dimenziószámú tér, ahol a két tér metszése még létrejöhet. A maximális metszőtér pedig az a legmagasabb dimenziószámú tér, ahol a két tér metszése már létrejön. A metszést (X)-el jelöli a szerző.
Két tér metszési eredményét olyan térnek tekinthetjük, melynek dimenziószáma a metszésben résztvevő terek dimenziószámának összege kivonva abból a maximális metszőterüknek dimenziószámát. Ha a metszőtér dimenziószámát a képlet elé írt q-val jelöljük, akkor képletünket a következőképpen írhatjuk fel:
q; Dm X Dn = Dm + n – q
PÉLDÁK:
Pont és pont:
0; D0 X D0 = D0 + 0 = D0
A metszet pont.
Sík és sík:
3; D2 X D2 = D2 + 2 – 3 = D1
A metszet egyenes.
Sík és pont:
2; D2 X D0 = D0 + 2 – 2 = D0
A metszet pont.
Sík és egyenes:
3; D2 X D1 = D2 + 1 – 3 = D0
A metszet pont.
Egyenes és egyenes:
2; D1 X D1 = D1 + 1 – 2 = D0
A metszet pont.
Sík és test:
3; D2 X D3 = D2 + 3 – 3 = D2
A metszet sík.
Egyenes és pont
1; D1 X D0 = D1 + 0 – 1 = D0
A metszet pont.
A minimális metszőtérnek magában kell foglalnia az egymást metsző két teret egész terjedelmükben, így dimenziószáma egyiknél sem lehet alacsonyabb. Ennek megfelelően egy vonal nem foglalhat magában egy síkot vagy egy testet, így ezeknek nem lehet metszőtere sem. Egy sík azonban magában foglalhat egy egyenest és egy síkot is, így ezeknek már lehet metszőtere. Vonal és sík maximális metszőtere a háromdimenziós tér, mert ha a vonalat a háromdimenziós térben a sík felülete felé fordítjuk, akkor már metszik egymást. Minimális metszőtere a sík, mert egy sík magában foglalhat teljes terjedelmében egy másik síkot, és egy vonalat is, ha azok párhuzamos irányúak vele, de háromdimenziós teret már nem.
Ha egy egyenes és egy sík síkban metszik egymást, vagyis ugyanabban a síkban fekszenek, akkor metszésük egyenes lesz, mert a sík az egyenest teljes terjedelmében magába foglalja.
2; D1 X D2 = D1 + 2 – 2 = D1
Ha egy sík és egy másik sík minimális metszőterükben: a síkban metszik egymást, akkor metszőterük a sík lesz, mert ha két sík egy síkban fekszik, akkor kölcsönösen magukba foglalják egymás pontjait.
2; D2 X D2 = D2 + 2 – 2 = D2
A maximális metszőtérben lefektetett tétel tehát a minimális metszőtérben is igaz. A minimális metszőtér dimenziószáma az egymást metsző két tér közül a magasabb dimenziószámú tér dimenziójának felel meg. A minimális metszőtérben létrejött metszet dimenziószáma az egymást metsző két tér közül az alacsonyabb dimenziószámú tér dimenziójának felel meg. Ha a magasabb dimenziószámú teret Dm-el, az alacsonyabb dimenziószámú teret pedig Dn-el jelöljük, akkor a minimális metszőtér (m) lesz. Képletünk pedig:
m; Dm X Dn = Dm + n – m = Dn
Ha egy egyenest egy ponttal ketté metszünk, két félegyenest kapunk, amely, amelyek egymással ellentétes irányban tekinthetők csak végtelennek. Tehát itt törtdimenziós tereket kapunk, amelyek esetünkben 0,5 dimenziós tereknek tekinthetőek. A két féldimenziós tér maximális metszőtere az egydimenziós egyenes lesz, és csak egy közös nulldimenziós pontjuk lesz, ahol ketté metszettük őket, és találkoznak egymással. Ez megfelel a már lefektetett tételünknek, és a képletnek.
1; D0,5 X D0,5 = D0,5 + 0,5 – 1 = D0



A két féldimenziós tér minimális metszőterének a félegyenest tekinthetjük és a két félegyenes metszetét úgy kapjuk meg, hogy az egyik félegyenest beleforgatjuk a másik félegyenes pontjaiba, így a két félegyenes közös félegyenesben fog feküdni, és metszetük a félegyenes lesz. Ez is megfelel a képletnek.
0,5; D0,5 X D0,5 = D0,5 + 0,5 – 0,5 = D0,5
Ha az egydimenziós teret, tehát az egyenest rá merőlegesen meghosszabbítjuk egyik irányban a végtelenbe, akkor egy félsíkot kapunk, ami több mint az egydimenziós egyenes, de kevesebb, mint a kétdimenziós sík, tehát 1,5 dimenziós teret kapunk, amit egy egydimenziós egyenes határol el. Ha ez a félsík két egyenes metszőtereként van jelen, akkor ez a két egyenes párhuzamos egymással, mert párhuzamos a félsík elhatárolóvonalával, hiszen ha ez nem így lenne, akkor a két egyenes átmetszené az elhatárolóvonalat, és a kétdimenziós sík metszőterében lenne jelen.
Két félsík metszése maximális metszőtérben azaz a háromdimenziós térben a pont, hiszen ha párhuzamosak egymással a kétdimenziós térben, akkor közös részük az egyenes lesz, ha viszont az egyiket elforgatjuk a háromdimenziós térben, akkor már csak egy pontban fognak érintkezni.
3; D1,5 X D1,5 = D1,5 + 1,5 – 3 = D0



Ennek megfelelően kétdimenziós metszőtérben az egyenes lesz a kettő metszete, ahogy minimális metszőtérben, azaz 1,5 dimenziós térben a félsík lesz a kettő metszőtere. Mindebből a féltér, vagyis a 2,5 dimenziós tér metszőterei és metszetei már kikövetkeztethetőek.
A gömbfelület nem más, mint azoknak a pontoknak az összessége, amelyek egy álló ponttól egyforma távolságra vannak. Attól függően, hogy milyen térben vesszük fel ezt a távolságot megkülönböztethetünk 0, 1, 2 és 3 dimenziós gömbfelületet. Egy egyenesen kijelölt középponttól mérve csak két pont vehető fel ettől a középponttól egyenlő távolságra (jobbra és balra). Ez a két pont képezi az egydimenziós gömbfelületet. Ehhez hasonló módon képezhető a kétdimenziós körkerület, amely kétdimenziós gömbfelületnek tekinthető, vagy a háromdimenziós gömbfelület. Ha pedig a középpont, és a felületi pontok távolságát nullára csökkentjük, akkor megkapjuk a nulldimenziós gömbfelületet.
Ha ez a félsík két egyenes metszőtereként van jelen, akkor ez a két egyenes párhuzamos egymással, mert párhuzamos a félsík elhatárolóvonalával, hiszen ha ez nem így lenne, akkor, akkor a két egyenes átmetszené az elhatárolóvonalat, és a kétdimenziós sík metszőterében lenne jelen. A Bólyai-Lobacsevszkij tétel értelmében, miszerint a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást, a két párhuzamos egyenes metszete két pont lesz a végtelen két szélső pontján, vagy előbbi definíciónk értelmében egy egydimenziós gömbfelület, vagy ha úgy tetszik egydimenziós tér. A képlet azonban ennek ellent mond.
1,5; D1 X D1 = D1 + 1 – 1,5 = D0,5
Ha 2,5 dimenziós térre alkalmazzuk ezt a képletet, akkor is a tételünknek ellentmondó eredményre jutunk. A metszőtér ugyanis nem 2 dimenziós tér, vagy gömbfelület, hanem 1,5 dimenziós tér lesz. Ez az ellentmondás a szerző szerint csak látszólagos. A paradoxont úgy oldja fel, hogy szerinte az egydimenziós gömbfelület, amely két egyenes metszésének tekinthető a 1,5 dimenziós térben több mint a nulldimenziós tér, mert egyenest alkot. Viszont kevesebb, mint az egydimenziós tér, mert a végtelenben mégis csak vannak végpontjai az abszolút végtelen egyenessel szemben, tehát mégis másfajta egyenest alkot. Így itt ténylegesen egy 0,5 dimenziós térrel van dolgunk, amely esetünkben nem félegyenes, hanem egy egydimenziós gömbfelület.
Ugyanígy az kétdimenziós gömbfelület, amely két sík metszésének tekinthető a 2,5 dimenziós térben több mint az egydimenziós tér, mert egyenest alkot. Viszont kevesebb, mint a kétdimenziós tér, mert a végtelenben mégis csak vannak végpontjai az abszolút végtelen síkkal szemben, tehát mégis másfajta síkot alkot. Így itt ténylegesen egy 1,5 dimenziós térrel van dolgunk, amely esetünkben nem félsík, hanem egy kétdimenziós gömbfelület. Így képletünk:
m + 0,5; Dm X Dm = Dm + m – (m + 0,5) = Dm – 0,5
Itt azonban m + 0,5 nem adott dimenziószámú teret, hanem m dimenziószámú gömbfelületet jelent. Mindebből pedig az következik, hogy:
3,5; D3 X D2 = D6 – 3,5 = D2,5
Ez pedig 3 dimenziós gömbfelületet jelent. Tehát ha a mi háromdimenziós terünkön kívül lenne még egy háromdimenziós tér, és az a mi háromdimenziós terünket a 3,5 dimenziós metszőtérben metszené, akkor egy végtelenül nagy sugarú gömbfelület jönne létre.
A szerző utolsó megjegyzése szerint pedig ilyen metszetnek léteznie kell. Hiszen terünk minden irányban határtalan, vagyis háromdimenziós végtelensugarú gömbnek tekinthető, ami csak két háromdimenziós tér metszeteként jöhet létre a 3,5 dimenziós térben. Ahogy pedig kép pont vonalat, két vonal síkot, két sík pedig teret alkot, két háromdimenziós térnek a négydimenziós teret kell alkotnia, így tehát léteznie kell a negyedik dimenziónak, aminek pedig ötdimenziós teret kell alkotnia a 4,5 dimenziós metszőtérben és így tovább.
A cikk célja tehát végeredményben a négydimenziós, és az annál magasabb dimenziószámú terek létezésének bizonyítása volt. Ez a végcél nem sikerült, ugyanis a cikk végén elkövetett egy logikai hibát. Ahogy fent olvashattuk annál a résznél, ahol a végtelensugarú egydimenziós gömbfelületet két egymással párhuzamos egyenes metszőtereként értelmezi a 1,5 dimenziós térben, megkülönböztette egymástól a végtelen sugarú egydimenziós gömbfelületet, és az abszolút végtelen egydimenziós egyenest. Abban a részben pedig, ahol a negyedik dimenzió létét igyekszik bizonyítani, megfeledkezik erről a megkülönböztetésről, és azt mondja, hogy mivel a mi háromdimenziós terünk mindenfelé végtelen, és határtalan, mindenképpen egy háromdimenziós gömbfelületet kell alkotnia. Pedig az ő értelmezésében a végtelensugarú háromdimenziós gömb, és az abszolút végtelen háromdimenziós tér is végtelent jelent, csak éppen egymástól különböző végteleneket, akkor pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy a végtelen tér miért éppen egy végtelensugarú háromdimenziós gömböt, és miért nem egy abszolút végtelen háromdimenziós teret alkot.12
A célját tehát nem érte el a dolgozat, azonban tett egy nagyon fontos felfedezést, megkülönböztetett egymástól két fajta végtelent, akárcsak Georg Cantor, és az egyiket a körhöz, a másikat pedig az egyeneshez kötötte. Ahhoz, hogy innen tovább tudjunk lépni meg kell vizsgálnunk ezt a két fajta végtelent. A körhöz kapcsolódó végtelent fogjuk először megvizsgálni, ehhez pedig meg kell értenünk, hogy mi is az a Bolyai-Lobacsevszkij féle nemeuklidészi geometria, amely alapján Telcs a körhöz kötődő végtelent elhatárolta az abszolút végtelentől, ahogy azt fent olvashattuk.
A Bolyai féle geometria alaptétele, hogy a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Ezt a tételt egy épeszű ember, ha meghallaná, bizonyosan őrültségnek tartaná, vagy olyan mögöttes értelmet gondolna bele, amit ő sohasem érthetne meg, ezért nem is foglalkozna vele többet. Pedig ezt szó szerint kell érteni. Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogyan lehet ez az őrültségnek hangzó állítás igaz, ismerkedjük meg először a függvényekkel. A függvényekről nyilván mindenki tanult már az iskolában. A függvény lényegében egy egyértelmű hozzárendelés a matematikában, ahol egy konstans (állandó) értékhez egy változó értéket rendelünk hozzá valamilyen matematikai művelettel, mint például összeadás, vagy kivonás, és ennek értelmében, minden esetben, ha a változó értéke megváltozik, és ha a függvényben definiált műveletet elvégezzük, akkor a kapott eredmény, vagyis a függvény kimenete is megváltozik. Így például definiálhatjuk a következő függvényt:
f(x) = x + y2
Tehát (x) a konstans érték (y) pedig változó, ami azért változik, mert folyamatosan négyzetre emeljük, és minden esetben, amikor négyzetre emeljük, és elvégezzük a függvényben definiált műveletet, vagyis hozzáadjuk az x-hez, a függvény kimenete változik. Például legyen (x = 3) és (y = 2) Ebben az esetben (3 + 2 a négyzeten = (3 + 4) = 7), a következő menetben (3 + 4 a négyzeten = (3 + 16) = 19), és így tovább. Ezekből a változó függvénykimenetekből aztán érdekes grafikonokat rajzolnak a matematikusok a koordinátarendszerben, amelyek néha különös tulajdonságokkal bírnak. Ilyen például a hiperbola. Hogy a hiperbola milyen függvény eredményeként áll elő az most témánk szempontjából nem érdekes. A lényeg az, hogy egy olyan görbéről van szó, amelynek van egy jobb szára, ami a hiperbola alját elérve elgörbül, és irányt vált, ahogy az ábrán is láthatjuk, majd így lesz egy bal szára, ami felfelé folytatódik.
A hiperbolának a legfontosabb tulajdonsága az, hogy mind a két szára felfelé irányulva folyamatosan közeledik ahhoz az állapothoz, hogy kiegyenesedjen, egyenessé váljon, de sohasem érheti el ezt az állapotot, tehát lényegében csak a végtelenben válnak egyenessé. Egyes matematikusok elgondolkodtak azon, hogy ha létezik egy olyan görbe, amelynek szárai folyamatosan közelednek ahhoz állapothoz, hogy egyenessé váljanak, de azt sohasem érhetik el, és így csak a végtelenben válnak egyenessé, akkor miért ne lehetne az egyenes olyan objektum, ami ennek a fordítottját hajtja végre, vagyis sohasem tér le az útjáról, nem válik görbévé, csak a végtelenben. Ezt bizonyította be Bolyai János, hogy az egyenes olyan objektum, ami a hiperbola tükörképe, és a végtelenben görbévé válik, elpattan eredeti útjától, és a vele párhuzamos egyenest metszi.



Ennek a résznek nem az volt a célja, hogy Bolyai bizonyítását részletes bemutatássam, csak annak a szemléltetése, hogy hogyan lehet az, hogy a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Mit kell észrevennünk a hiperbola, és vele együtt a végtelen egyenes tulajdonságaiban? Egyértelműen a dinamikus jelleget. A hiperbola szárai, mint ahogy láthatjuk folyamatosan és megszakítás nélkül, vagyis dinamikusan közelítenek ahhoz az állapothoz, hogy a végtelenben egyenessé váljanak, ha pedig az egyenes a hiperbola tükörképe, akkor a végtelen egyenes is dinamikusan közelít ahhoz az állapothoz, hogy a végtelenben görbévé váljon és metsze a vele párhuzamos egyenest. Így a pont ahol a két egyenes metszi egymást dinamikusnak tekinthető. Most pedig emlékezzünk vissza, hogy a cikk elején a Cantor által definiált két végtelen közül melyik végtelent ruháztuk fel dinamikus jelleggel a keleti vallásokra hivatkozva. Egyértelműen a megszámlálhatatlanul végtelent. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelen a két egymással párhuzamos, végtelen nagyságú térelem metszéseként létrejövő körhöz, vagy gömbhöz köthető. Míg a megszámlálhatóan végtelen az abszolút végtelen térelemekhez köthető, mint az egyenes a sík, vagy a tér.
Érdekes, hogy Cantor éppen a megszámlálhatatlanul végtelenről állapította meg, hogy az nagyobb, mint a megszámlálhatóan végtelen. Az eddig leírtakból pedig az világlik ki, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen két végtelen térelem metszéséből alakul ki, vagyis vannak végpontjai, míg a megszámlálhatóan végtelen abszolút végtelennek tekinthető, és nincsenek végpontjai, vagyis a megszámlálhatóan végtelen a nagyobb. Ez csak a csalóka látszat. Az a tény, hogy a megszámlálhatatlanul végtelennek vannak végpontjai, a végtelen természetéből adódóan nem azt reprezentálja, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen a kisebb, hanem, hogy annak van formája, míg a megszámlálhatóan végtelennek nincs.
Ahhoz ugyanis, hogy a pont dinamikus legyen formába ágyazottnak kell lennie, hiszen csak így vehet fel egyszerre két egymással ellentétes állapotot, ami a kvantummechanikának, és a keleti vallások valóságértelmezésének is a sajátossága. Ha megnézzük a kör kerületét, akkor láthatjuk, hogy ugyanúgy pontokból áll, mint bármelyik egyenes vagy görbe, és ha a középpontból sugarakat húzunk a kör kerületének pontjaihoz, akkor minden sugár más irányba fog mutatni. Tehát a kör kerületét alkotó minden pont más irányú, vagy ha úgy tetszik állapotú. Mivel pedig ezek a pontok összefüggnek, hiszen a körvonal egységet alkot, a kör kerületének egy adott pontja más állapotú a tőle jobbra lévő pont szempontjából, és megint más állapotú a tőle balra lévő pont szempontjából, másként a pont állapota a két állapot szuperpozícióját alkotja, vagyis egyszerre magában foglalja mind a két állapotot. Tehát ahhoz hogy a kör pontjai dinamikusak jelleggel bírjanak, a körnek formával kellett rendelkeznie, minden végpontjának más állapotúnak kellett lennie.
Ezzel ellentétben az egyenesnek, amely a megszámlálhatóan végtelenhez, vagy másként az abszolút végtelenhez köthető, ha két dimenzióba emeljük, akkor négyzetet kapunk, és a négyzet minden oldala egyenes, vagyis minden oldalának pontjai azonos állapotúak, és így lényegében nincs formája. Ez a tulajdonsága hívja életre azt a jelenséget, hogy végtelen nagyságban úgy tűnik nincsenek végpontjai, és nem az, hogy nagyobb, mint a megszámlálhatatlanul végtelen. Nem véletlen talán, hogy a reneszánsz korának egyik legismertebb európai panteista filozófusa: Nicolaus Cusanus, Istent, akit ő a keleti vallásokhoz hasonlóan személytelen ősszubsztanciaként, vagy egyként gondolt el14 a körhöz, illetve a gömbhöz hasonlította.15 Míg Aquinói Szent Tamás, akinek teológiája élesen szemben állt a panteizmussal a végtelenről azt állította, hogy nem lehet formája.16
 A fent levezetett gondolatmenetből a számunkra legfontosabb gondolat az, hogy a forma kvantumjelenség. A forma lényegében a test felszínének alakja, és az, hogy egy test felszínének van alakja abban mutatkozik meg, hogy a test felszínének minden pontja meghatározott kordinátákkal rendelkezik, és ezek a kordináták minden szomszédos pont szempontjából más értéket vesznek fel, az adott pont helyzete pedig ezeknek az értékeknek a szuperpozícióját veszi fel, ahogy a kvantumrészecskék állapota is két energiaállapot szuperpozíciójának tekinthető, vagyis egyszerre vannak mind a két állapotban.
  Mindez érdekes dolgokat mond el számunkra a PÍ-ről, ami egyenlő 3,14-el. A PÍ, mint tudjuk, a kör kerületének, és átmérőjének hányadosa. Mi pedig megállapítottuk, hogy a kör a megszámlálhatatlanul végtelenhez, az egyenes pedig a megszámlálhatóan végtelenhez köthető. Ezek szerint a megszámlálhatatlanul végtelen 3,14-szer nagyobb lenne, mint a megszámlálhatóan végtelen? Ez nyilvánvalóan a végtelenben annak sajátos természete miatt nem így van, ez csak egy a végtelenből a végesbe vetített mennyiség.
  Továbbmenve, mi következik mindebből a cikkben feltett fő kérdésünkhöz kapcsolódóan? Ennek megválaszolásához meg kell ismerkednünk a koordinátageometriával és a kör négyszögesítésének kérdésével. A koordinátageometriában fontos fogalom a vektor. A vektornak a koordinátarendszerben két értéke van egy (x) és egy (y), és ezek lényegében azt mutatják meg, hogy például mennyivel változik a szakasz nagysága, ha irányát megváltoztatjuk úgy, hogy végpontját vízszintesen rögzítjük ahhoz a ponthoz, ahol az irányváltozás előtt volt. Ekkor értelemszerűen a függőlegesen mért koordináta számának növekménye hozzáadódik a változatlanul maradt vízszintes koordináta számához, és ez adja a szakasz új méretét. A szakasz mérete tehát így a koordináták összegéből adódik össze.



  Ha pedig ez a szakaszt egy síkidom közepétől a kerületének egyik pontjáig mért távolságaként értelmezzük, ami a kör esetében a sugár, akkor érdekes dolgokat tudhatunk meg ezeknek a síkidomoknak a formájával kapcsolatban. Még pedig úgy, hogy felírjuk ezeknek a síkidomoknak az egyenletét, ami egy általános törvényszerűséget ír le azzal kapcsolatban, hogy hogyan változnak a síkidom közepétől a kerületéig rajzolt szakasz koordinátái, és mérete, ha a szakaszt végigmozgatjuk a középpont körül a síkidom kerületén. Ez az egyenlet a kör esetében:
  x2 + y2 = 1
  A kettesek itt hatványként értendők. A kör négyszögesítésével kapcsolatban csak annyit írnék le, hogy ősi probléma a matematikában, és állítólag megoldhatatlan. Én sem akarom itt most megoldani, csak utalok arra, hogy mivel a kör a megszámlálhatatlanul végtelenhez kötődik, az egyenes, és annak kétdimenziós változata: a négyzet pedig a megszámlálhatóan végtelenhez, ha a kettő viszonyáról megtudunk valami, akár a kör négyszögesítéséről szóló írások olvasásával, akkor megtudunk valamit a két végtelen viszonyáról is, és közelebb juthatunk a cikkben feltett kérdés megválásához. Balázsics László egy az Ufómagazinban megjelent cikkében, amit a kör négyszögesítéséről írt, a kör fenti egyenletével szemben megállapította, hogy a négyzet egyenlete:
  x∞ +y∞ = 1
  A ∞ jelek itt szintén hatványként vannak jelen. Ez csak félmegoldás a kör négyszögesítésével kapcsolatban, de ez nem érdekes a témánk szempontjából, a fő, hogy ez megmutatja, hogy a négyzet egyenletének két koordinátáját végtelen számmal kell megváltoztatni ahhoz, hogy a négyzet statikus formátlansága a kör dinamikus formájába menjen át. Itt megint ne zavarjon minket az, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen egyenlete a kisebb, és a megszámlálhatóan végtelen egyenlete a nagyobb, holott ennek fordítva kellene lennie, ez azért van, mert itt az egyenest négyzetté, vagyis második dimenzióba emeltük, a kört pedig eredeti formájában hagytuk.



  Ez egy nagyon érdekes dolgot mond el számunkra a megszámlálhatatlanul végtelen, és a megszámlálhatóan végtelen egymáshoz való viszonyával kapcsolatban. A megszámlálhatóan végtelen úgy viszonyul a megszámlálhatatlanul végtelenhez, mint a véges a végtelenhez. Ez esetben pedig lehetetlen, hogy a két végtelen között még egy számosság legyen, mert a véges és a végtelen között nem lehet több számosság. A végeshez, akármilyen nagy számú végest adok, az véges marad. A végtelenhez akárhány végest, vagy végtelent adok vagy veszek el, az végtelen marad. Ha pedig a végeshez végtelent adok, végtelenné válik, ami nem a véges és a végtelen közötti mennyiség. Tehát nem létezhet a kétfajta végtelen közötti mennyiség.
  Ez jól kitűnik „A szentháromság, mint tér, forma és idő” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/09/a-szentharomsag-mint-ter-forma-es-ido.html című cikkemből. Ahol a kvantummechanika, tehát a dinamikus panteista szemlélet törvényszerűségei által uralt mikrorészecskék világáról, ami a megszámlálhatatlanul végtelenhez köthető, és a statikus, abszolút végtelenhez, vagyis a megszámlálhatóan végtelenhez köthető makrovilágról azt írtam, hogy azok komplementer viszonyban állnak egymással, és a kettő között köztes létformaként szerepel az anyag. Így lényegében az anyag felelhetne meg a megszámlálhatóan végtelen, és a megszámlálhatatlanul végtelen közé eső végtelennek. Azonban az anyag nem annyira a köztes létforma a kettő között, inkább a kettő egysége. A dinamikus mozgás, vagyis az energia, és az azt lefékező statikus tömeg, vagyis a tér egysége. Az anyag a végtelenül kicsitől, vagyis a megszámlálhatatlanul végtelentől is végtelen távolságra van, és a végtelen tértől, vagyis a megszámlálhatóan végtelentől, is végtelenül távol van, és alapvetően véges, nem végtelen, így tehát nem tekinthető a két végtelen közötti végtelen létformának. A fent levezetett gondolatmenetből a számunkra legfontosabb gondolat az, hogy a forma kvantumjelenség.
  A forma lényegében a test felszínének alakja, és az, hogy egy test felszínének van alakja abban mutatkozik meg, hogy a test felszínének minden pontja meghatározott kordinátákkal rendelkezik, és ezek a kordináták minden szomszédos pont szempontjából más értéket vesznek fel, az adott pont helyzete pedig ezeknek az értékeknek a szuperpozícióját veszi fel, ahogy a kventumrészecskék állapota is két energiaállapot szuperpozíciójának tekinthető, vagyis egyszerre vannak mind a két állapotban.
  Ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, meg kell ismerkednünk az úgynevezett genetikus algoritmusokkal. A genetikus algoritmusok egyfajta mesterséges intelligencia alkalmazásoknak tekinthetők. Optimalizálásra használják őket. Az optimalizálás azt jelöli, amikor a célhoz vezető lehetséges utak közül a számunkra legjobbat választjuk ki. Például amikor kirándulni megyünk, akkor mindig meg kell terveznünk a számunkra legoptimálisabb útvonalat, amely függ attól, hogy mit akarunk megnézni a kirándulás alatt, melyik a legrövidebb út, ami oda vezet, gépkocsival, autóbusszal, vagy egyéb más közlekedési eszközzel akarunk eljutni oda, és így tovább. Ezeket mind figyelembe kell vennünk a számunkra legoptimálisabb útvonal kiválasztásakor, ezt nevezik optimalizálásnak.
  Optimalizálást épp úgy kell végezni a mérnöki kutatásban, mint a tőzsdei elemzésekben, és egyéb más feladatokban is. Ez pedig korunkban már elég bonyolult feladat, mert az optimalizálás során használt állapottér, vagyis a lehetséges legoptimálisabb utak közötti választék rendkívül nagy ezekben az esetekben, és ezeknek a végigvizsgálása rendkívül sok időt igényel. Erre találták ki a genetikus algoritmusokat, amelyek úgy működnek, hogy egy adott optimalizálásra felhasznált állapottérben, vagyis a célhoz vezető lehetséges legjobb útvonalak választékában véletlenszerűen kiválasztanak néhány útvonalat. Ami azt jelenti, hogy úgynevezett stringekben, vagyis különféle szám, betű stb. értékeket felvenni képes, számítógép által tárolt karakterláncokban lerögzítik az egyes útvonalak adatait. Így például az előző példánkban említett kirándulásra kijelölt útvonal hosszát, a kirándulás során fellelhető látnivalók számát stb. Az így létrehozott algoritmushoz mindig tartozik egy kiértékelőfüggvény is, amely kiértékeli, hogy a stringekben lerögzített adatok mennyire felelnek meg a legoptimálisabb útvonal szempontjainak.
  Továbbá olyan további függvények is, amelyek a stringek értékeit mutálják, vagyis véletlenszerűen módosítják, illetve az egyes stringeket egymással kombinálják két egymástól eltérő egyed esetében. Ugyanis az egyes útvonalak adatait tároló stringeket, és a hozzájuk kapcsolt függvényeket külön-külön egyedeknek nevezik az állapottérben. Ezek alkotják lényegében a genetikus algoritmusokat. A mutáció, és az egyedek stringjeinek véletlenszerű kombinálása által létrejött új egyedek közül a létrejött új adatok függvény által való kiértékelése során csak azok maradnak meg, amelyek a legoptimálisabb útvonalat képviselik, ami a célhoz vezet. A többieket törli a program. Vagyis egyfajta mesterséges szelekciót hajt végre a genetikus algoritmus, Darwin evolúciós elméletét követve, a lehetséges útvonalak között. Ezért a genetikus algoritmusokat mesterséges evolúciós alkalmazásoknak is nevezik. Ezzel a módszerrel elég jó eredményre tudnak jutni az optimalizálás során rövid idő alatt.
  Ez a módszer véleményem szerint azért alkalmazható még csak optimalizálás lefojtatására, mert az említett stringek csak számokat és betűket tudnak tárolni, és így a genetikus algoritmusok csak ezeket az adatokat tudják mutálni és kombinálni. Ahhoz, hogy a genetikus algoritmusok kreatív feladatokra is felhasználhatóak legyenek képesnek kell lenniük arra, hogy formákat is mutálni és kombinálni tudjanak az emberi elme mintájára. A forma pedig, mint ahogy fent levezettük kvantumjelenség. Így létre kell hoznunk az úgynevezett kvantumstringeket, amelyek olyan számítógépek által tárolt karakterláncok, amelyeknek a karakterei olyan értékeket tárolnak, amelyek minden szomszédos karakter által tárolt értékhez viszonyítva másnak tekinthetőek. Vagyis a két számszédos karakter értékének szuperpozícióját tárolják, és így kezelhetővé válnának a formák a genetikus algoritmus számára. Képessé válnának a különféle formák kombinálására, aminek következtében már nemcsak az optimalizálásban hanem esetleg a mérnöki tervezésben, vagy a tudományos kutatásban is felhasználhatókká válnának, akárcsak az emberi elme kreativitása.
  A fentiekből kitűnik, hogy Aquinói Szent Tamásnak igaza volt abban, hogy a forma, ami a dolgok különbözőségét jelenti, valóban a léthiány terméke. A kvantumfizikai világ panteista létformájából ered, ami ellentétes a makrovilág terével, és lényegében a kiterjedésnélküli pontnak feleltethető meg. A makrovilág és a mikrovilág között elhelyezkedő anyagi létformákban éppen a léthiány okozza a különbözőséget és a sokféleséget, továbbá abban sem volt igaza Weissmahrnak, hogy az evolúció időbeli előrehaladásával a formák egyre differenciáltabbá válnak. Valójában az evolúciós fejlődés időbeli előrehaladásában a mikrovilág, tehát a kvantummechanikai világ felett elhelyezkedő első létforma: az anyagi létforma a legdifferenciáltabb, még ha nem is olyan látványosan, mint a második szinten elhelyezkedő élővilág létformája, hiszen anyagfajtákból van a legtöbb, és a különféle anyagfajták szinte a végtelenségig konbinálhatóak egymással.
  Élőlényekből már sokkal kevesebb faj van. Az én rendszereben, ahol a tér és az idő térbeli méretek szempontjából komplementer viszonban állnak egymással a léthierarchiát nem is szemlélhetjük az időbeli evolúció fejlődésének szempontjából csak térbeli méretek növekedésének szempontjából. Ha így szemléljük, akkor az első szint az anyagi létezők szintje. Következő az állati és növényi létezők szintje, harmadik az ember szintje, negyedik a bolygók, csillagok, galaxisok stb., szintje, majd jön az angyali létezők szintje, és végül az isteni létszint. Mint ahogy írtam az anyagi létszint a legdifferenciáltabb utána következik a biológiai, majd az emberi létszint és végül az égitestek létszintje, amelyek már nagyon hasonlóak egymáshoz, ahogy azt mindenki láthatja, aki felnéz az éjszakai égboltra. Viszont igaz e Weissmahrnak az a tétele, hogy az egység és különbözőség egy?
  Térjünk vissza Szentkláray írásához, ott kifejtettük, hogy az anyagi formák nem létezhetnek az őket körülvevő tér nélkül, hacsak a tér nem végtelen, mert a véges méretű tér, mindig magában hordozza valamennyire a kvantumfizikai valóság létszerkezetét, vagyis a mozgás létformáját, még ha a méretek növekedésével csökkenő mértékben is, és mivel a tiszta tér nem tud mozogni, csak az anyagi létező, a tér nem tud létezni a benne helyet foglaló anyagi létezők nélkül, tehát az anyagi létezők lényegében egységet alkotnak az őket körülvevő térrel. Mivel pedig az anyagi létformák vannak a legközelebb a kvantumfizikai valósághoz, ahol a leginkább jelen van a mozgás is, ezek alkotják a legerősebb egységet az őket körülvevő térrel, és így a benne helyet foglaló többi anyagi létformával, hiszen mivel itt a legerősebb a mozgás, itt nem tud létezni a leginkább a tiszta tér a benne helyet foglaló anyagi létformák nélkül. Ugyanakkor itt a legnagyobb a létezők differenciáltsága is, ahogy már leírtuk éppen a kvantumfizikai valóssághoz való közelség miatt. Tehát Weissmahrnak ebben igaza volt, az egység és a különbözőség valójában egy, és minél közelebb állunk istenhez az egység annál inkább egység, ahogy a különbözőség annál inkább különbözőség és a kettő annál inkább egy.
  Itt azért írtam azt, hogy Istehez, mert abból, amit fent a szentháromságról írtunk kiderül, hogy a kvantumfizikai valóság is része a szentháromságnak, vagyis Istennek a szentlélek formájában. Az én rendszeremben a panteizmus nemcsak egy filozófiai irányzat, ami Isten egységét hirdeti a világgal, hanem a kvantumfizikai valóság formájában megtestesülő létező is egyben, ami része Istennek, és mivel a világ felépítése a szentháromság tükörképe, a világnak is. Kérdés azonban, hogy mi a helyzet a szentháromság másik irányában: tehát az atya, vagyis a végtelen tér felé haladva. Ott az égitestek foglalnak helyet. A legegységesebb, legegyformább képet mutatják a tárgyi világban, ami első látásra arra utal, hogy az atyához közeledve csak egység létezik. Viszont ez az egység valójában különbözőség, hiszen az atya, vagyis a tér a megtesítője a deista szemléletnek, ami a filozófia történetében isten és a világ különbözőségét hirdeti, de nálam ahogy a panteizmus, úgy a deizmus sem csak egy filozófiai irányzat, hanem a tér formájában megtestesülő létező, ami része a szentháromságnak, és így a világnak is. Tehát attól függően, hogy milyen szempontból nézzük, az egység és a különbözőség itt is egy, és annál inkább egy minél közelebb állunk istenhez, ami esetünkben a szentháromság első személyét: az atyát jelenti. Továbbá mivel a legtávolabb állnak a kvantumfizikai valóságtól, és környezetük a leginkább megtestesítője a tiszta térnek, így a legkevésbé képeznek egységet az őket körülvevő térrel. Tehát ilyen értelemben is igaz, hogy az egység és a különbözőség az atya irányában is egy.
  Tehát Weissmahr ezen tétele igaz, csak nem abban az értelemben, ahogy azt Weissmahr kifejtette. Lehet, hogy így már mégiscsak felül kell vizsgálnom a Szentkláray írásának elemzésénél kifejtett tételemet, miszerint a biológiai létezőknél nincs köztes létező a kvantummechanikai valóságot megtestesítő DNS és a makrovilág terét megtestesítő agy között. A biológusok manapság már azon a véleményen vannak az emberi testet felépítő szervekről, hogy azok hierarchikusan épülnek fel, és egyszerre képeznek egységet az emberi testtel, amit ők építenek fel, továbbá egyszerre őrzik meg ezzel együtt teljes önállóságukat. Ezt nevezik organikus felépítésnek, ahol a felépítmény több mint a részek puszta összessége. Ugyanis a testet felépítő szervek önmagukban is teljes, önálló létezők, a testtel pedig a köztük lévő viszonyok, relációk teszik őket egyé, ahogy például az egyes szerveket a többi szervvel a vérkeringés, vagy az izomműködés kapcsolja össze.
  Szentkláray elemzésében, ahogy az anyagi formák egységet képeznek az őket magukban foglaló térrel a tér lényegében szintén az anyagi létezők közötti viszonyokat, relációkat jelenti. Tehát ahogy a végtelen tér, vagyis az atya, és a kvantumfizikai valóság, vagyis a szentlélek között helyet foglaló anyagi létezők egységet képeznek egymással az egymás közötti viszonyaikban, relációikban, amit a tér testesít meg, ugyanakkor önmagukban is önálló létezőt képeznek, úgy a biológiai létformák esetében a tér megtestesítője, tehát az agy, és a kvantumfizikai valóság megtestesítője, vagyis a DNS között elhelyezkedő testi szervek is egységet képeznek egymásssal relációikban és viszonyaikban, ugyanakkor ők is önálló létezők önmagukban is. Ők tehát az agy és a DNS között elhelyezkedő köztes létezők.
  Ha igaznak fogadjuk el Weissmahr azon tételét is, hogy Isten nem létszerkezetében, különbözik a világtól, hanem abban, hogy azt végtelenül felülmúlja, akkor az én rendszeremet nézve az isteni teremtést úgy is szemlélhetjük, mint a szentháromság személyeinek egymástól való elválását, ahogy a teremtés könyvében is benne van, hogy Isten kezdetben teremtette az eget és a földet, amit úgy is értelmezhetünk, hogy ketté vált az és a Föld, vagyis az atya és a szentlélek a végtelen tér és a kvantumfizikai valóság. Ahogy pedig már leírtuk a vörös határon kívül a tér mintegy belezuhan a kvantumfizikai valóságba, vagyis a szentháromság újra egyesül. Ez igaz lehet az emberi társadalom fejlődésének esetében is, hiszen az is a szentháromság mintájára fejlődik és a történelem végén egyesül a tér, a kvantumfizikai valóság és az anyag. Erről részletesen írtam a „Kossuth és Széchenyi történetfilozófiájának szintézise, mint a magyar nemzeti nanotechnológiai stratégiai terv alapja” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2013/01/kossuth-es-szechenyi.html és „A 2001 Űrodüsszeia című film mondanivalója korunk számára” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2011/08/2001-urodusszeia-cimu-film.html című cikkeimben.
  Dr. Wekerle László: A szükségképpeniség bölcselete című könyvében a világ Isten által való teremtettségét akarja a filozófia eszközeivel és tudományos érvénnyel bizonyítani. Azt állítja, hogy Isten léte tudományos eszközökkel is bizonyítható, ugyanúgy ahogy az is, hogy ő teremtette a világot. Az ő korában a teológusok és a tudósok általában megegyeztek abban, hogy az anyagi világ létrejötte előtt nem létezett semmi.
  Ezt a gondolatot ő úgy módosítja, hogy a világ létrejötte előtt igenis létezett valami, ez pedig az anyagtalanság volt. Igen ám, de mit kell értenünk anyagtalanság alatt? Wekerle leírja, hogy az anyagi testek mindig határoltak, vagyis mindig van olyan felületük, ahol térbeli kiterjedésük véget ér. Ebből következően az anyagtalanságnak határ nélkülinek, vagy határtalannak kell lennie.
  A határtalan objektumok pedig csak végtelen nagyok, vagy végtelenül kicsik lehetnek. Ha egy térbeli objektumot a végtelenségi felnagyítunk akkor is megszűnik a térbeli határfelülete, ha pedig a végtelenségig lekicsinyítjük akkor is. Az anyagtalanság tehát Wekerle szerint nem más, mint határtalanság.
  Továbbá Wekerle szerint az anyagtalanság nem egyenlő a semmivel, hanem mind a két fajta határtalanságot, így a vigtelenül kicsit, és a végtelenül nagyot egyaránt magában foglalja. Igen ám, de hogyan jött létre ebből az anyagtalanságból az anyag? Mivel Wekerle szerint az anyagtalanság, ami egyenló Istennel egyaránt magában foglalja a végtelenül nagyot és a végtelenül kicsit, a kettő az anyagtalanságban feszültségbe került egymásssal.
  A végtelenül nagy, mivel végtelen kiterjedésű a széthatás erejét vitte bele az anyagtalanságba, a végtelenül kicsi pedig az ezzel ellentétes összehúzó hatás erejét vitte bele az anyagtalanságban. A kettő feszültsége, majd szétválása nyomán jött létre az első anyagi részecske a világegyetemben, ami lényegében szintézise a végtelenül kicsinek és a végtelenül nagynak, mert se nem végtelenül kicsi, se nem végtelenül nagy, hanem a kettő között van.
  Wekerle elmélete szerint az első anyagi részecske megjelenése választópontnak tekinthető két örökkévalóság között a világegyetem történetében. Volt az örökkévalóság első része, ahol még nem létezett anyag csak az anyagtalanság létezett a keztetektől, pontosabban a kezdettelenségtől, hiszen az örökkévalóságnak nincs kezdete. Ez az állapot tartott az első anyagi részecske megjelenéséig. Majd ezután következett az örökkévalóságnak az a része, amikor már létezik anyag a világegyetemben. Ez azért tekinthető örökkévalóságnak Wekerle szerint, mert az anyag léte örök, tehát ez az állapot örökké fog tartani.
  Az anyagtalanság állapota a kezdeti kezdettelenségben volt a legtökéletesebb, majd a kétféle határtalanság: a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy feszültsége nyomán az anyagtalanságban folyamatos változás, fejlődés indult meg, ami egy örökkévalóságon át, azaz végtelen ideig tartott, egészen az első anyagi részecske megjelenéséig, hogy aztán ez a fejlődés és változás az anyagi világban fojtatódjon tovább. A fejlődés és változás korunkban is tart a fejlődés csúcsán: az emberben, akiknek a fejlődése a végtelen Isten, vagyis az anyagtalanság fejlődésének a tükörképe.
  Van még egy érdekes gondolata is a szerzőnek. A kétféle hatástalanság által kiváltott széthatás és összehúzóhatás közül hol az egyik, hol a másik jut érvényre a világegyetem fejlődésének folyamatában, ami hullámjelenségként realizálódik. Ennek köszönhető az a sokak által tapasztalt jelenség a természetben és a társadalomban, hogy nagyon sok természeti és társadalmi folyamat hullámformát ölt a minket körülvevő világban.
  Térjünk vissza a cikkben egyszer már kifejtett gondolathoz, hogy az ősrobbanás előtti állapotban a tér egyszerre létezett is meg nem is, és vigyük tovább ezt a gondolatot Barabási Albert-László: Villanások című könyve alapján. A szerző ebben a könyvében azt vizsgálja, hogy megjósolható e a jövő. Teszi ezt az emberek mindennapi viselkedésének vizsgálatával, amit a modern informatika eszközeivel végez el. A modern információs társadalom eszközeinek köszönhetően az emberek már lépten-nyomon elektronikus nyomot hagynak a virtuális terekben, amikor interneteznek, mobiltelefont használnak, vagy pénzt vesznek ki az automatából, amelynek következtében mindennapi tevékenységük követhetővé válik.
  Barabási vizsgálatai így arra derítettek fényt, hogy az emberek mindennapi tevékenysége úgynevezett hatványeloszlást követ. Ez azt jelenti, hogy például az interneten az emberek többsége kedvenc oldalaikat nem egyenletes időközönként látogatják mindennapi tevékenységük során, hanem hosszú szünetek után egy adott időpontban egyszerre többször is, hogy utána újra hosszú szünetek következzenek. Tehát a kedvenc oldalak látogatásai egy-egy konkrét időpontba sűrűsödnek össze a nap folyamán. Ezeket az időpontokat nevezi a szerző villanásoknak. Ez azért lehet így, mert az emberek mindennapi tevékenységeik során prioritási sorrendet állítanak fel, hogy mit csináljanak előbb, illetve később, és mivel nem tudnak egyszerre több dolgot is csinálni, egy-egy napi feladat véghezvitele egy időpontba sűrűsödik.
  Ugyanez figyelhető meg az emberek mindennapi tevékenységének ismétlődő, vagy váltózó jellegében is. Az emberek túlnyomó többségének napjai általában egyformán telnek. Ugyanazokat a helyeket járják be a munkahelytől a hálószobáig, mert szokásaik rabjai. Így mindennapi tevékenységük a szerző mérései szerint 94%-ban, vagyis majdnem 100%-ban kiszámítható. Ezeket a személyeket nevezi alacsony entrópiájúaknak. Ezen a megfigyelésen alapul a szerzőnek az a gondolata is, hogy a jövő esetleg kiszámítható. Van viszont elég kevés magas entrópiájú személy is, akiknek a napja szinte mindig másképp telik, tehát mindennapi tevékenységük kiszámíthatatlan. Így a kiszámíthatatlan viselkedésű emberek is a többséghez képest kis számban, tehát villanásokként jelennek meg.
  Ugyanez érvényes a kibocsátott bankjegyekre is, amelyeknek túlnyomó többsége a kibocsátás után adott távolságon belül marad, és csak kevés számú bankjegy szökik nagyobb távolságra. Végül a szerző a megfigyelését kiterjeszti a történelemre és az evolúcióbiológiára is, ahol a biológiai evolúció folyamán a különféle új fajok villanásokként jelennek meg a természet színpadán, és a történelemben is villanásokként jelennek meg a kimagasló események. A könyv végén pedig elgondolkodik  a szerző, hogy megjósolható lesz e a történelem valaha a kimagasló események hatványeloszlásának felfedezésével.
  Ahogy Wekerle leírta, hogy az anyag keletkezése előtti anyagtalanságban a végtelenül nagy és a végtelenül kicsi széttartó és összetartó hatásai feszültségben voltak egymással, úgy nyilvánvalóan az én gondolatmenetemben a pontszerű kvantummechanikai idő, ami akkor még tartalmazta a teret dinamikus formában volt jelen, egyszerre ott is volt, és nem is volt ott mindenütt, tehát széttartó hatással bírt az általa tartalmazott tér összetartó hatásával szemben. Így Wekerle nagy igazságot sejtett meg több, mint egy évszázaddal előtt, amikor ezt a könyvet írta. Azonban kérdés, hogy ha a kvantummechanikai idő által magában foglalt tér helyzete abszolút értelemben az volt, hogy egyszerre mindenütt ott volt és nem is volt ott, akkor hogyan értelmezzük a fejlődést az ősrobbanás előtti állapotokban, hiszen ez egy végtelen, tehát mindent magában foglaló abszolút állapot, ami értelemszerűen nem fejlődhet tovább.
  Nyilvánvalóan az egyszerre mindenütt ottlevés, és sehol ott nem levés már önmagában ellentmondások szintézise, és így nem zárható ki a többszörös ellentmondások szintézise sem, miszerint a pontszerű idő által magába foglalt tér egyszerre ott volt mindenütt és sehol, továbbá egyszerre volt ott csak bizonyos helyeken. Tehát nem zárható ki, hogy egyszerre magában foglalt végtelenül kicsi, végtelenül nagy, és véges területeket az ősrobbanás előtti állapotok közepette, és lehet , hogy ez a véges változat, amit a végtelenül nagy és a végtelenül kicsi mellett magában foglalt fejlődött. Méghozzá a Barabás által leírt villanások törvényei szerint, hiszen a villanások mintájára halad előre az evolúció, ahogy azt fent leírtuk. Ez a véges változat végtelen hosszú ideig fejlődött, ahogy azt Wekerle leírta, míg végül meghaladta a végtelenül nagy változatot, azaz lényegében meghaladta önmagát, hogy létrejöjjön az ősrobbanás, a föld és az ég, az idő és a tér, tehát a szentháromság szétvált.
  Így a cikkben fentett kérdésre a válasz az, hogy Isten azért teremtette a világot, hogy meghaladja önmagát, és ez az önmaghaladás folytatódik teremtményeiben a természet és az ember evolúciójában. Ez súrolja a panteizmus emanációtanát, azonban mégsem azonos vele, mert itt Isten személyes létező marad, aki saját akaratából teremtette a világot, saját akaratából haladta meg önmagát, csak a teremtés célja és előtörténete került új megvilágításba. Azért sem azonos ez a panteisták emanációtanával, mert Isten nem válik azonossá teremtményeivel, hiszen ebben a rendszerben még ha az ő képére is vannak formálva, végtelenül meghaladja azokat. Tulajdonképpen az az egyház által leírt dogma sem sérült, hogy Isten a semmiből teremtette a világot, hiszen a teremtés előtt egyszerre volt valami és semmi, tehát a semmi is létezett a valami azaz Isten mellett, továbbá Isten mozdulatlan, statikus jellegének dogmája sem sérül, hiszen itt Isten egyszerre mozdulatlan és mozgó. Barabás könyvét olvasva pedig arra is választ kapunk, hogy miért van annyi hullámjelenség a természetben és a társadalomban. Azért, mert az evolúció villanások formájában, azaz szaggatott formában halad előre a vörös határon kívül, az ősrobbanás előtti állapotokban, majd ennek folytatásaként az anyagi világban, ahol egyszer a tér, másszor a kvantummechanikai idő kerül fölénybe hullámjelenségek formájában.
  Témánk kifejtése a nyelv és a káoszelmélet kapcsolatát kell megvizsgálnunk. Sztálin: Marxizmus és nyelvtudomány című könyvében elveti azt a marxista körökben terjedő nézetet, miszerint a nyelv a többi társadalmi jelenséghez hasonlóan társadaalmi felépítmény lenne a gazdasági alapon. A marxizmus szerint a társadalmi felépítmény: politikai, kulturális, jogi rendszer mibenléte a gazdasági alaptól, vagyis a termelőerők fejlettségi fokától függ. Attól függően, hogy milyen fejlettek a termelőerők, tehát a termelőeszközök technológiai színvonala, a társadalmi felépítmény lehet feudális, kapitalista vagy szocialista a társadalmi felépítményt jellemző kulturális, jogi vagy politikai rendszerrel együtt.
     A nyelv viszont nem lehet felépítmény az alapon, mert a termelőerők fejlődésével párhuzamosan nem változik a szerkezete, hiszen például az orosz nyelv szerkezete a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet után is ugyanaz maradt. Csak a szókészlet változott valamennyire. Egyes elavult szavak eltűntek a nyelvből, más szavak pedig újonnan megjelentek. Azt azonban ő sem tagadja, hogy a nyelv folyamatosan fejlődik a technológiai és tudományos fejlődéssel párhuzamosan, hiszen mindig új szavak jelennek meg, ahogy új tudományos eredmények és technikai vívmányok jelennek meg.
     Ez a fejlődés azonban nem a társadalmi felépítmények változásaihoz kapcsolódik, mint amikor például a kapitalizmus átmegy szocializmusba, hanem az egész társadalom egyetemes fejlődéséhez. A nyelv a társadalom fejlődése folyamán allandóan változik függetlenül a társadalmi felépítmények váltásaitól. Sztálin azt is tagadja, hogy a nyelv osztályokhoz kötődik, mert nincs olyan, hogy osztálynyelv, mint például a munkásosztály nyelve, vagy a burzsuázia nyelve. A nyelv nem az osztályok, hanem a nemzetek fejlődéséhez kötődik, és a nemzeten belül mindenkit kiszolgál függetlenül annak osztályhovatartozásától. Létezik ugyan olyan, hogy osztályzsargon, mint például a munkásosztály rétegnyelve, de ez semmiképpen sem tekinthető elkülönült nyelvnek.
     Tehát a nyelv nem felépítmény az alapon, hanem a társadalom egyetemes fejlődésével párhuzamosan fejlődik, és fejlődése az egyes nemzetekhez és nem az osztályokhoz kötődik. Viszont Sztálin a proletárnemzetköziség jegyében felvázolja proletariátus jövőbeni forradalma idején megvalósuló egyesülést a proletariátus részéről, amikor majd eltűnnek a nemzetek, hiszen minden proletár egyesül nemzeti hovatartozásától függetlenül, majd ezzel együtt eltűnnek a különálló nemzeti nyelvek is, hiszen a nyelvek egymást keresztezve egy egységes világnyelvvé állnak össze.
     Felmerült bennem a kérdés, hogy miért tartotta fontosnak Sztálin, hogy éppen a nyelv kérdéséről írjon értekezést, milyen politikai, ideológiai indítékok rejlenek emögött, és vajon összekapcsolható e ez a magyarországon terjedő újpogányság ragaszkodásával a magyar nyelv kérdéséhez, amit vesszőparipaként kezelnek.
     A káoszelmélet olyan egyszerű nem lineáris dinamikai rendszereket tárgyal, amelyeknek a viselkedése az őket meghatározó determinisztikus tényezők megléte ellenére nem jelezhető előre megfelelően. Ilyen az időjárás, vagy a gazdasági folyamatok, vagy bizonyos turbulens folyadékáramlások stb. Ezek a folyamatok általában a kezdőfeltételekre nagyon érzékenyek, ami azt jelenti, hogy a kezdőfeltételek kismértékű megváltozása nagy hatással van az adott folyamat jövőbeni fejlődésére. Így például jól ismert a káoszelmélet irodalmában a pillangóeffektus, amikor a pillangó szárnycsapása amerikában akár egy vihart is előidézhet a francia alpokban. A cikk arra keresi a választ, hogy hogyan helyezhető el a káoszelmélet tudománya a filozófia rendszerében, milyen filozófiai irányzathoz kötődik leginkább a káoszelmélet. A cikk megírásával nem akarok kifejezni semmiféle azonosulást, vagy egyetértést a káoszelmélet alapjául szolgáló filozófiai irányzatok iránt, a cél csak a téma elemzése a jövőbeni kiterjedtebb elemzések megalapozása céljából.
      A forma tehát kvantumjelenség, ahogy azt fent már megállapítottuk, hiszen a négyzet és a kör közül formája csak a körnek van, ami a megszámlálhatatlanul végtelennek, vagyis a kvantummechanikai valóságnak a megjelenítője, mert minden pontja más irányba mutat, és a pontok állapota a körvonalon belül a hozzájuk tartozó két szomszédos pont szuperpozíciója.
      Ahhoz, hogy megértsük miért időztünk ennyit a forma fogalmának kielemzésénél, meg kell ismerkednünk a fraktálok fogalmával. A fraktálok fogalmát a természetben jelen lévő formákra alkalmazzák, mert azok általában szabálytalan formák. A szabálytalan formák úgy kapcsolódnak össze a káoszelmálet tudományával, hogy mivel az a kevésbé előrejelezhető jelenségekkel foglalkozik, az előrejelezhetetlenség mindig összefüggésben van a szabálytalansággal, egész egyszerűen azért, mert a káosszal kapcsolatos jelenségek esetében nem tudunk előre lefektetni olyan szabályokat, amelyek alapján előre megmondható lehetne a folyamat végkimenetele.
      A fraktáloknak vagyis a szabálytalan formáknak van egy sajátos tulajdonságuk, mégpedig az, hogy a forma nyomvonala végtelen hosszúságú, annak ellenére, hogy véges nagyságú síkot, vagy térrészt fog közre. A fraktálokat, ahol végtelen nagyságú sík vagy vonal fog közre egy véges nagyságú térrészt vagy síkot más néven tört dimenziós tereknek is nevezzük. A szabálytalan formák felülete azért végtelen nagyságú, mert a szabálytalanság bármilyen kis méreteknél is megvalósulhat, ezért a szabálytalan formák hosszúsága megmérhetetlen. Vegyük példaként az európai kontinens partvonalát, amely tudvalévőleg szabálytalan alakzat.
      Ha meg akarjuk mérni, hogy milyen hosszú az európai kontinens partvonala, akkor először húzhatunk egy szabályos alakú vonalat Európa köré a térképen, és azt megmérhetjük, de ezzel semmiképpen nem kapunk pontos adatot, hiszen a pontos adathoz külön meg kellene mérnünk minden Európa partvonalából kiálló szikla kerületét is, hiszen a kiálló sziklák kerülete hozzáadódik Európa partvonalának a hosszúságához. Azonban még így sem kapnánk 100 %-ig pontos adatot, hiszen a kiálló sziklák is szabálytalan alakúak, és így lehetnek bennük megkövesedett csigák kagylók, amelyeknek a formái szintén kiállnak a sziklákból, és így ezeknek a kiálló kagyló és csigaalakzatoknak a kerületét is meg kellene mérni a pontos adathoz, és így tovább a végtelenségig. A pontos adatot így soha nem kapnánk meg, mert az csak végtelen nagyságú lehet.
      A fraktálok szemléltetésére különféle mesterséges alakzatokat találtak ki a matematikusok, mint amilyen például a Helge von Koch svéd matematikus által kitalált alakzat, „melynek szerkezeti alapja egy egységnyi oldalú háromszög. A geometriai transzformáció során mindig ugyanazt tesszük a síkidommal: minden oldalára egy egyharmad oldalhosszúságú háromszöget helyezünk, az ábrán látható módon. Ezt elméletileg a végtelenségig ismételhetjük. A végeredmény egy olyan síkidom lesz, amelynek kerülete végtelen, ám területe nem haladja meg a kezdő háromszög köré írható kör területét. Így egy végtelen vonal véges térrészben van jelen. Ez pedig – akárhonnan is nézzük – az euklideszi matematika keretei között képtelenség.”



Fent már kielemeztük, hogy a forma kvantumjelenség, és ha kvantumjelenség, akkor dinamikus, tehát a mozgás jellemzi. A fraktálok esetében pedig a forma dinamikus vonala, felülete végtelenné válik, végtelen nagyságot vesz fel, amit másként úgy is értelmezhetünk, hogy a dinamikus mozgás, tehát az idő tériesedik, térbeli jelleget vesz fel, és így a tér és az idő szoros egységbe kerül, amiből a filozófiában jártas olvasó már egyértelműen rájöhet, hogy a káoszelmélet melyik filozófiai irányzattal áll kapcsolatban. Nyilvánvalóan a Spinozizmussal. A Spinozizmus René Descartes filozófiájából eredeztethető, aki az anyag és az értelem, vagy másként a tér és az idő dualizmusát vallotta, Baruch Spinoza zsidó származású holland filozófus pedig úgy módosította Descartes nézeteit, hogy a tér és az idő egységet képez a világot alkotó panteista ősszubsztanciában, ami nem más, mint maga a természet.
      A tér és az idő egységesítése, tehát az idő tériesítése és a tér időisítése egyben azt is jelentette, hogy az így létrejött panteista ősszubsztanciában nincs mozgás, hiszen a tér a mozdulatlanságot jelképezi, az idő pedig a mozgást, és ha az idő tériesedik, akkor a mozgás lefékeződik, így a spinozai panteista ősszubsztanciát, vagyis a természetet alkotó létezők egyfajta végletes determinizmus rabjai kivétel nélkül mind, éppen a mozgás lehetőségének hiánya miatt. A fraktál felülete, tehát a véges térrészt, vagy síkot közre fogó végtelen nagyságú sík vagy vonal nem más, mint a tér és idő egysége, vagyis a spinozai panteista ősszubsztacia, másként maga a természet.
      Ez nyilvánvalóan így van, hiszen a káoszelméletet értelmezhetjük úgy is, mint a determináció tagadását, mivel éppen azt állítja, hogy a a különféle jelenségek kimenetele az őket determináló feltételek ellenére előrejelezhetetlen. Ez azonban tévedés, mert ezeket a jelenségeket, mivel kimenetelük előrejelezhetetlen, mégis determinálja valami, mégpedig a véletlen, tehát a vak természeti szükségszerűség. Azok a természeti folyamatok, amelyeknek nincs teleológikus céljuk, és működésüket csak a rájuk ható véletlenek írányítanak, azok a természeti szükségszerűség rabjai, tehát determinálva vannak. A determináció alól csak a célra irányulás által szabadulhatunk fel, amit a természetben csak az élő szervezetek esetében van jelen, azok között is a legmagasabb rendű formában az embernél, ahogy azt Jáki Szaniszló bencés szerzetes már leírta „Isten és a kozmológusok című könyvében. A természeti determináció legfőbb filozófiai reprezentánsa pedig Spinoza filozófiája, ahogy azt fent leírtuk. A káoszelmélet tudománya tehát egyértelműen a spinozai filozófiához köthető.
Heller Ágnes: Érték és történelem című könyvében kifejti, hogy Spinoza panteizmusa eltér a többi európai filozófus, mint például Giordano Bruno panteizmusától, mert Giordano is az Isten és a természet egységét vallotta Spinozához hasonlóan, de Giordano rendszerében a természet, ami egy az Istennel rendelkezik a mozgás képességével. A bolygók, a csillagok, az ember mind mozognak Giordano rendszerében.
     Spinozánál, viszont egész egyszerűen nincs jelen az idő, vagyis a mozgás. Spinoza rendszerében az ember és a társadalom is egy a természettel, nem rendelkezik szabad akarattal, amely az önálló tevékenységet, tehát a mozgást lehetővé tenné számára. Teljesen a természet szükségszerűsége alá van rendelve. Mégis jelen van nála a szabadság, de nem a szabad akarat, hanem a szabad szükségszerűség formájában, ami első hallásra paradoxonnak tűnik, és azt jelenti, hogy az ember csak annyiban lehet szabad, amennyiben aláveti magát a természet szükségszerűségének, mert csak így van lehetősége kibontakoztatni az egyéniségét, ha elfogadja azt a szerepet és életutat, amelyet a társadalom, illetve az azt magában foglaló természet kijelölt neki.
     Így az ember úgy mozog, hogy az őt magában foglaló természet mozdulatlan marad, belső szerkezete nem változik, mert az ő része, tehát az ember azt a haaladási irányt követi mozgása során, amit természet szerkezete eleve meghagy neki, és így a Spinozai panteizmusban valóban nincs idő. Tehát mivel a káoszelmélet a Spinozai filozófiához köthető a káosz determinációjában, ahogy spinoza panteizmusának szükségszerűségében is szabadság rejtőzik. A szabadság, a mozgás mintegy beleszövődik a szükségszerűségbe. Ezt a káoszelmélet kutatói is leírták, hogy a káoszban rend rejtőzik, a fraktálok kaotikus alakzataiban a formák sajátos rend alapján ismétlődnek, tehát a rendetlenségben rend van. Ezután pedig meg kell vizsgálnunk Sztálin ideológiai rendszerének sajátosságait.
     Korom Gyula: Az anyagtól Istenig című könyvében sajátos filozófiai rendszerét fejti ki, amit kvartizmusnak nevez. Filozófiai rendszerét a sztálini filozófia továbbfejlesztésének, vagy inkább kiteljesedésének tekinti. Rendszerét azért nevezi kvartizmusnak, ahol a kvart latinul négyet jelent, mert a valóságot négy elem összetételének tekinti. Így az anyag, a lélek, illetve a tér és az idő összetételének. Ezek építik fel szerinte az általunk ismert világegyetemet.
      Az anyag a marxi dialektikus materializmus tételei alapján állandó mozgásban van. Ez a mozgás lényegében fejlődést jelent, ahol az anyag egyre komplexebb formákat ölt az evolúció előrehaladtával. Így a fejlődés értelemszerűen nem jelent egyebet, mint kombinálódást, amit a lélek, vagyis a tudatosság visz az anyagba, ami korom szerint az anyag evolúciójának minden szintjén jelen van, az atomoktól az élő szervezetekig, de legfejlettebb formában az emberben.
      Az ember tudja a legmagasabb szinten kombinálni az anyagi világ létezőit a tudomány a technika, illetve a kultúra eszközeivel, és az anyagi világ kombinálásának lehetőségei határtalanok, ahol az emberi lélek kombináló képessége is határtalan. Ahhoz, hogy az anyagi világ létezőit a világegyetemben jelen lévő tudatosság kombinálni tudja szükség van még térre, amely helyet ad az anyagi világ létezőinek, hogy a kombináció megvalósulhasson, továbbá időre is, ami nagyon fontos tényező a kombináció létrejöttében. Így például nem mindegy, hogy egy óráig, vagy két óráig főz egy szakács egy ételt. Mivel mind a két esetben másképp kombinálódnak egymásssal az étel összetevői.
      Ugyanígy nem mindegy, hogy mennyi ideig gondolkodik egy feltaláló egy találmányon, mert ha hosszabb ideig gondolkodik rajta, akkor nyilván precízebben ki tudja dolgozni a találmányt. A világ létezői tehát anyagból, lélekből, térből és időből állnak. Ez a négy összetevő teszi lehetővé az anyagi világ folyamatos fejlődését, kombinálódását. Ez a fejlődés, kombinálódás pedig lényegében Isten, vagy az abszolútum felé halad, akiben a négy alkotórész a legtökéletesebb formában van jelen, és aki ebből kifolyólag végtelen, hiszen az anyag kombinációinak lehetőségei kimeríthetetlenek, ahogy a tudat kombináló képessége is kimeríthetetlen, tehát a tudat is végtelen, bár ez nem az emberi egyének tudatára vonatkozik, hiszen egy ember csak véges mennyiségű tudást sajátíthat el élete során, ez általában a világban jelen lévő tudatosságra vonatkozik.
      Tehát itt a panteizmus egy sajátos értelmezéséről van szó. Isten, vagy az abszolútum nem más, mint a lélek, anyag, tér, idő legtökéletesebb egysége, ahol az ő teremtményeiben, pontosabban emanációiban ez a négy elem tökéletlen formában van jelen, de az ő emanációi az evolóciós fejlődés végtelen folyamatában folyamatosan törekszenek arra, hogy elérjék az az abszolútum tökéletességét az anyag kombinációja által. Korom szerint az általa kidolgozott rendszernek a jövő szocialista társadalmának vallásává kell válnia. Szerinte ki kell iktatni a marxizmusból azt a tételt, hogy nincs Isten, és be kell vezetni az általa kidolgozott Istenképet, mert csak így lehet mozgósítani a tömegeket a szocializmus építésére, ha tudatosítjuk bennük, hogy a szocializmus építése valójában Isten felé való törekvés.
      Mint ahogy írtam Korom Sztálin műveire hivatkozik könyvében, mégpedig konkrétan a „Dialektikus és történelmi materializmus” című művére, ami látszólag semmiféle újszerű intellektuális teljesítményt nem tartalmaz, csak Marx és Engels gondolatainak rendszerezése. Valójában ez egyáltalán nem így van. Ebben a műben már teljes egészében benne van a Korom által felvázolt kvartista filozófiai rendszer. Korom Gyula lényegében csak nevet adott ennek a filozófiai rendszernek. A mű kezdetén Sztálin különválasztja egymástól a metafizikát és a dialektikát. Leírja, hogy míg a metafizika statikus, tehát mozdulatlan, és tagolt, tehát egymástól elkülönülő dolgokkal foglalkozik, addig a dialektikában a létezők mozgó, dinamikus formában vannak jelen, és ezeknek a létezőknek a szintjén minden összefügg minden mással.
      Ezzel elkülönítette egymástól a teret és az időt, amelyek a metafizika tárgykörébe tartoznak, illetve az anyagot és a tudatot, amelyek a marxi dialektikus materializmus meghatározása szerint a dialektika tárgykörébe tartoznak. A dialektikus materializmus elmélete szerint az anyag fejlődése egyrészt az anyag belső ellentmondásainak felszinre kerülésével, majd ezen ellentmondások magasabb szintézisben való feloldódásával (tézis, antitézis, szintézis) megy végbe. Másrészt a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásával megy végbe. Ilyen folyamatok következtében jönnek létre az evolúció folyamán például az atomokból az anyagi rendszerek, majd az anyagból az élő rendszerek.
      A dialektikus materializmus szerves folytatása a történelmi materializmus, amely a társadalom fejlődését is az anyag belső ellentmondásainak kiéleződésével, majd magasabb szintézisben való feloldódásával magyarázza. Illetve a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásával. Anyag alatt a társadalmi fejlődés esetében a termelőerőket kell értenünk, ami a termeléshez felhasznált eszközöket: szerszámokat, gépeket, földet stb. jelenti. A termelőerők változásai hozzák létre a termelési viszonyokat, amelyek azt jelölik, hogy az adott termelőerők jelenléte esetén milyen társadalmi osztályok vannak jelen a termelésben. Így például az eke, mint új termelőerő megjelenése hozta felszínre a mezőgazdasági forradalmat, ami életre hívta a feudális társadalmi rendszert, ahol a földműves és földbirtokos osztály van jelen a termelésben.
      A gépek megjelenése pedig életre hívta a kapitalista társadalmi rendszert ahol pedig a munkásosztály és a tőkés osztály áll egymással szemben. A termelési viszonyok mindig belső ellentmondásokat hordoznak magukban. Így például a feudalizmusban a földműves és a földbirtokos osztály áll egymással szemben, a kapitalizmusban pedig a tőkés osztály és a proletariátus. Ezek a belső ellentmondások hozzás létre az osztályharcot, amelyek mindig társadalmi változásokhoz vezetnek, ahol az egyik társadalmi formáció átmegy a másikba, így a például a feudalizmus a kapitalizmusba. A történelmi materializmus egyik legfőbb tétele, hogy a tudat alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben.
      Így az egyének szintjén az anyag hozza létre a tudatot és nem fordítva. Hiszen az emberi tudat az agyműködés, vagyis az anyag terméke, másrészt a társadalom szintjén a történelmi fejlődés során az anyag, vagyis a termelőerők, és az ebből következő termelési viszonyok változásai hozzák létre az új eszméket és gondolatokat, és nem fordítva. Példaként a gépek megjelenésével, amikor a történelmi fejlődés megérett arra, hogy létrejöjjön a kapitalizmus, ezzel párhuzamosan felszínre kerültek azok az eszmék és gondolatok, amelyek a kapitalizmus fejlődését segítették elő.
Azonban a marxizmus tételei szerint annak ellenére, hogy a tudat alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben az új eszmék és gondolatok szerepe nem elhanyagolható, mert a termelőerők fejlődése hozza létre ugyan az új eszméket és gondolatokat, de ezek az új eszmék és gondolatok mindig vissza is hatnak az anyagra úgy, hogy elősegítik a társadalmi változásokat és forradalmakat, amelyek átvezetnek az új társadalmi formációkba, így a tudat végeredményben maga is elősegíti az anyag fejlődését, annak ellenére, hogy alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben.
      Sztálin hangsúlyozza, hogy a történelmi fejlődés előrehaladásával mindig azokat az osztályokat kell támogatni, akik az új társadalmi formáció létrejöttének letéteményesei. Így a kapitalizmus létrejöttekor a polgári osztályokat, a szocializmus létrejöttekor pedig a proletariátust, és ezt az elvet kell érvényesíteni a szovjet politikában is. Továbbá hangsúlyozza, hogy a társadalmi fejlődésre is érvényesek a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásanak feltételei, és mivel ezek az átcsapások hirtelen mennek végbe, a változásoknak mindig gyorsaknak és forradalmiaknak kell lenniük.
      Sztálin gondolatmenetében tehát mindaz benne van, amit Korom filozófiai rendszerként definiált, egyrészt elhatárolta egymástól a metafizika tárgykörébe tartozó teret és időt, másrészt pedig a dialektika tárgykörébe tartozó anyagot és tudatot, mint a valóságot felépítő alapelemeket. Másrészt pedig az anyag dialektikus fejlődésének leírásakor hangsúlyozta, hogy a tudat ugyan alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben, mégis nagy hatással van az anyag fejlődésére, ami mint Koromnál is kombinálódásként definiálható. Tehát az anyag fejlődése, kombinálódása ahogy Koromnál úgy Sztálinnál is a tudat és a tőle elkülönített tér és idő segítségével halad előre az őket magában foglaló abszolútum felé. Így Sztálin műve nem csak a marxi gondolatok rendszerezésének, hanem sajátos filozófiai rendszernek tekinthető.
Miben áll ennek a filozófiai rendszernek az újdonsága? Ahogy láthatjuk itt is egy panteista filozófiai rendszerről van szó, ahol a spinozai gondolathoz hasonlóan az abszolútum, vagy Isten egyenlő a természettel, hiszen az abszolútum nem más, mint a természet négy alkotóelemének legtökéletesebb megjelenési formája. A természet fejlődése pedig a marxi dialektikus és történelmi materializmus törvényei szerint megy végbe, ahol a tudatnak a természet és a történelem fejlődésének minden szintjén az adott történelmi feltételeknek megfelelő feladatot, küldetést kell végrehajtania, mert csak így nyerheti el szabadságát, Mást nem is tehet, hiszen ahogy Korom kifejti az egyén tudatának megismerő képessége véges, és így csak azt a feladatot képes végrehajtani, ami egyéni élete során ki van szabva neki.
      Tehát ebben is hasonlít ez a rendszer Spinoza filozófiájára. A természet hierarchiájának minden szintjén, ahol a fejlődési szinteket az anyag dialektikus fejlődése hívja életre csak a rá osztott szerep elfogadása nyújthat a  tudat számára szabadságot. Tehát itt is előtérbe kerül a szabad akarattal szemben a szabad szükségszerűség eszméje. Ezzel megfejtettük, hogy miben áll Sztálin, illetve Korom Gyula filozófiai rendszerének újszerűsége. Abban áll, hogy ötvözték a marxizmust a spinozizmusal, vagyis a kommunista ideológia filozófiai alapvetéseit a hitleri nemzetiszocializmus filozófiai alapvetéseivel. Sztálin rendszerét nagyon gyakran Hitler rendszerével hasonlítják össze. A sztálini rendszert azzal vádolják gyakran, hogy terrorisztikus rendszer volt, ahol az alattvalók állandó félelemben éltek. Mindenki fenyegetett a veszély a szovjet rendszerben, hogy munkatáborokba, illetve börtönbe küldik, vagy kivégzik. Továbbá azzal is vádolják a sztálini rendszert, hogy félredobta a marxi proletárinternacionalizmus eszméit, és Sztálin orosz nacionalistává vált.
      Hogyan vezethetők vissza a sztálini politikai rendszer ezen jellegzetességei a sztálini filozófiai rendszerre? Ahogy Hitler rendszerénél láthattuk ő a spinozai természet hierarchiáját lényegében az élővilágra szűkítette le, ahol csupán a különféle fajok küzdenek egymással a túlélésért. A fajok rendszerében pedig azok a tulajdonságok és képességek, amelyeket a természet a különféle fajoknak adott, lényegében előre predesztinálják ezeket a fajokat, és ezzel analógiában az emberi társadalomban a nemzeteket és azon belül az egyéneket, arra a helyre és szerepre a természet és a társadalom hierarchiájában, amire a természet és a társadalom rendje kijelölte őket, és erről a helyről azok el nem mozdíthatók. Így ha valaki a hitleri Németországban nem volt zsidó, vagy idegen etnikumú, és elfogadta azt a helyet a társadalmi hierarchiában, amit a rendszer kijelölt neki, akkor nem volt kitéve további zaklatásoknak a rendszer részéről.
      A sztálini filozófiai rendszerben viszont a spinozai természeti hirarchia a dialektikus és történelmi materializmus törvényei szerint épül fel, ahol az embernek a hierarchia minden szintjén be kell teljesítenie történelmi feladatát és küldetését munkája által, ami a termelőerők fejlesztésében, új eszmék és gondolatok kitalálásában, és a társadalmi forradalmakban való részvételben ölthet testet. Így a sztálini rendszerben a spinozai természet hierarchiájába való beilleszkedés lényegében az adott történelmi kor által az emberre rótt feladat és küldetés teljesítését jelenti, aminek ő vagy megfelel, vagy nem. Tehát senki nincs előre predesztinálva arra a helyre a természet hierarchiájában ahol éppen van, ellentétben a hitleri rendszerrel. Ebből pedig egyenesen következik, hogy ha az illető nem felel meg annak a feladatnak, amit a történelem kijelölt neki, akkor el kell távolítani onnan, és ki kell iktatni a rendszerből akár úgy, hogy munkatáborba küldjük, vagy kivégezzük, ami meg is történt a sztálini rendszerben.
      Mint ahogy már leírtam sztálin hitt abban a marxi gondolatban, hogy a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapása hirtelen kell, hogy megtörténjen a társadalom fejlődésben, és ebből következően a társadalmi változásoknak gyorsaknak és forradalmiak nak kell lenniük. Ebből a filozófiai alapelvből következik a sztálini rendszer erőltetett jellege. Az erőltetett iparosítás, az erőltetett szövetkezesítés a mezőgazdaságban stb. Továbbá említettem, hogy sztálin hitt abban az eszmében is, hogy mindig a haladó osztályokat kell támogatni az idejétmúlt társadalmi rétegekkel szemben. Ebből erednek azok az intézkedések, amelyek a parasztok kulákká nyilvánításával és üldözésével állnak összefüggésben, és az erőltetett ipari proletarizációt szorgalmazzák.
      Tehát a sztálini rendszer terrorisztikus jellege egyenesen következik a sztálini filozófiai rendszer alapelveiből. Egy dologról még nem beszéltünk, mégpedig arról, hogy hogyan következik a sztálini filozófiai rendszerből az orosz nacionalista gondolat felvállalása sztálin részéről. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához el kell olvasnunk Sztálin: Marxizmus és nemzeti kérdés című művét. Ebben a művében Sztálin elsőként azt elemzi, hogy mit is kell értenünk nemzet alatt. Végig elemzi, hogy milyen tényezők tartoznak szervesen a nemzeti léthez. A faj tisztasága semmiképpen sem, mert minden nemzet különféle, egymástól eltérő fajokból áll össze. Hozzátartozik a közös nyelv, de nemcsak ez, mert nem minden azonos nyelvű népcsoport alkot nemzetet. Hozzátartozik a közös terület is, de ez sem minden, mert azonos földrajzi területen és azonos állami fennhatóság alatt is élnek külön nemzetek. Hozzátartozik a közös gazdaság megléte, de ez sem minden, mert egymástól eltérő nemzeteknek is lehet közös gazdasági rendszerük. Hozzátartozik végül a közös kultúra is, de ez sem lehet egyetlen sajátossága a nemzetnek, mert azonos kultúrájú nemzetek is élhetnek külön területen, aminek következtében már nem alkotnak egységes nemzetet.
      Csak ezeknek a jellemzőknek: így a közös nyelv, a közös terület, a közös gazdaság és a közös kultúra együttes megléte alkotja a nemzeti jelleg teljességét Sztálin szerint. Sztálinnál a nemzeti kultúra az a tényező, amely a nemzeten belül szövetségbe kovácsolja az adott nemzet munkásosztályát és tőkésosztáját. Így történt az Osztrák-Magyar Monarchia területén is Sztálin szerint, ahol az Osztrákok és a Magyarok elnyomására a többi nemzetiség vezető rétege, vagyis burzsuáziája a nemzeti kultúra ápolásával kezdett el reagálni, amiben szövetségre talált a nemzetiségek parasztságában és munkásságában. Tehát a monarchia nemzetiségei a nemzeti kultúra vonalán egységesítették tőkés és munkásosztályukat. A tőkés és munkásosztály nemzeteken belüli szövetsége pedig hátráltatja a különféle nemzetiségek munkásosztályainak nemzetközi egységesülését, vagyis a szocialista forradalom eljövetelét. Éppen ezért amellett, hogy elismeri minden nemzet egyenlőségét, elveti a nemzetek kulturális autonomiáját, mert az a tőkés és munkásosztály nemzeteken belüli szövetségét, a munkásosztály nemzetközi egyesülésének elodázását, és ezzel együtt a nemzetközi munkásosztály szétforgácsolódását vonja maga után.
      Sztálin szerint az igazi kultúra a szocialista kultúra, amely a dialektikus és történelmi materializmus törvényeiből adódóan a termelőerők fejlődése, és a termelőerők fejlődéséből létrejövő új eszmék és gondolatok fejlődése következtében jött létre, és ebből következően egyetemes és felette áll a nemzeti kultúráknak, amelyek csak úgy hasonulhatnak az egyetemes szocialista kultúrához, ha levetik és meghaladják saját nemzeti kultúrájukat. Ez az egyetemes szocialista kultúra pedig elsőként és legfejlettebb formájában Oroszországban jött létre úgy, hogy a bolsevik forradalom során maga az orosz nép is levetette saját nemzeti kultúráját. Ennek következtében egyetlen nemzetnek sem szabad kulturális autonómiát adni, hanem minden nemzetnek az egyetemes és legmagasabb rendű orosz kultúrához kell hasonulnia, nem elsősorban az orosz nép hanem saját maga érdekében, mert csak így csatlakozhat a világ egyetemes fejlődéséhez. Ebből is látszik, hogy Sztálin orosz nacionalizmusa egyáltalán nem az orosz nemzeti kultúra, vagy az orosz faj szeretetéből eredt, hanem ideológiai megfontolások vezérelték.
      Ha ugyanis úgy látta volna, hogy az egyetemes szocialista kultúra Lengyelországban, vagy Magyarországon jött létre legtisztább formájában, akkor lengyel vagy magyar nacionalistává vált volna. Ezt az is jelzi, amit a fent említett művében is leír, hogy a régi időkben még egyetlen marxista sem ellenezte volna Lengyelország függetleenedését Oroszországtól, mert Lengyelország kultúrája volt a fejlettebb. Hogy nem az orosz nemzeti kultúra iránti szimpátiájából lett orosz nacionalistává azt az is jelzi, hogy rengeteg orosz értelmiségit küldött a gulágra. A nemzeti kultúrák mind idegenek voltak a számára, mert a munkásosztály és a burzsuázia szövetségét segítették elő. Ugyanígy nem érdekelték a faji kérdések sem, mert szerinte az egyetemes szocialista kultúra világméretű elterjedésével, ami az azt magában hordozó orosz kultúrához való világméretű hasonulással fog végbe menni, és ennek folyamán a proletárnemzetköziség megvalósulásával az emberi fajok össze-vissza fognak keveredni egymással. Tehát lényegében úgy vált orosz nacionalistává, hogy egyáltalán nem adta fel a proletárnemzetköziség eszméjét.
     Végül meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan kapcsolható össze a nyelv spinoza filozófiájával, illetve a káoszelmélet tudományával. Saul Kripke: Megnevezés és szükségszerűség című könyvében azt a kérdést vizsgálja, hogy a megnevezés, vagyis a tárgyi világ tárgyainak, fogalmainak nevei szükségszerűen meghatározzák e az adott tárgy vagy fogalom tulajdonságait. Leírja, hogy a különféle megnevezések, mint például: Arisztotelész, vagy asztal nem egy tulajdonságot jelölnek, hanem egy tulajdonságnyalábot, vagyis több tulajdonságot egyszerre. Arisztotelész például egyszerre volt filozófus és Nagy Sándor tanítója.
     A következőben azt vizsgálja, hogy ezek a tulajdonságnyalábok szükségszerűen vannak e jelen minden tárgynál, személynél és fogalomnál, vagy esetlegesen. Például az a tény, hogy Nixon az Egyesült Államok elnöke lehetett volna másképp is, hogy Nixont nem választják meg az Egyesült Államok elnökévé. Arra a következtetésre jut, hogy a tárgyi világ objektumainak tulajdonságnyalábjai között, amelyeket a megnevezések jelölnek, valóban vannak szükségszerű és esetleges tulajdonságok is, így például az, hogy a 8-as szám páros szükségszerű tulajdonság, de az, hogy az Egyesült Államok egykori elnöke Nixon volt nem szükségszerű tulajdonság. Ezen a vonalon haladva tehát nem lehet bizonyítani, hogy a megnevezés szükségszerűséget visz a tárgyi világ objektumaiba.
     Továbbgondolva azonban Kripke azt mondja, hogy ez csak akkor lenne így, ha a megnevezések maguk adnák a jelentést és a tulajdonságokat a tárgyaknak, ehelyett azonban a megnevezések csak referálnak ezekre a tulajdonságokra, tehát felvilágosítanak, beszámolnak rólunk, amivel nem maguk adják nekik ezt a jelentéstartalmat, hanem csak lerögzítik azokat. Amikor megnevezünk egy dolgot nem teszünk mást Kripke szerint, mint hogy rögzítjük a referenciáját, a tulajdonságairól képzett információt, ismeretet és ezzel azok már szükségszerűvé vállnak, hiszen a megnevezésben lerögzítettük őket. A szükségszerűség és a determináció pedig ahogy fent leírtuk a spinozizmus és a káoszelmélet sajátos jellegzetessége.
     Sztálin is leírta, hogy a nyelv a tudomány és a technika fejlődésével párhuzamosan maga is folyamatosan fejlődik, úgy hogy új szavak, megvevezések jelennek meg bennük. Ezek a megnevezések pedig értelemszerűen egyre több tulajdonságból álló tulajdonságnyalábokat foglalnak magukban a fejlődés előrehaladtával, amit a káoszelmélet nyelvére lefordítva úgy is értelmezhetünk, hogy a megnevezések által jelölt gondolat formája egyre bonyolultabb és szabálytalanabb lesz, tehát egyre inkább közelíteni fog a fraktál formájához, ami a káoszelmélet és a spinozizmus szükségszerűségét, determinációját foglalja magában, és így mivel egyre több tulajdonságot foglal magában, ami egyben a szükségszerűség növekedését is magában foglalja, a tárgyi világot a nyelv egyre inkább a spinozai szükségszerűség és determináció igájába veti.
     Feltételezésem szerint ezért foglalkozot Sztálin a nyelv kérdésével, hiszen az ő ideológiája sem más, mint spinoza panteista determinációjának és a marxizmusnak az ötvözete. Ahogy fent leírtuk: Sztálin nem a felépítmény történetével, hanem a társadalom egész fejlődésének történetével hozta összefüggésbe a nyelv fejlődését, mert az ő rendszerében nyelv nem a marxi osztályharcok fejlődésének a mozgását prezentálja, hanem az azt magában foglaló természeti hierarchiát prezentálja, amely maga a spinozai panteista ősszubsztancia, vagyis a társadalom, ami egyenlő a természettel.
     Sztálin értelmezésében a nyelv maga a természet, amely a tudomány és a technika fejlődésével párhuzamosan fejlődik úgy, hogy fejlődése során az általa jelölt gondolatok egyre bonyolultabb, és szabálytalanabb formát öltenek, egyre inkább hasonlítanak a fraktál geometriájához, hogy így egyre inkább a determináció és a szükségszerűség rabigájába hajtsák a tárgyi világot, hogy végül a történelem menete eljusson a csúcsra: a proletariátus világméretű egyesüléséhez, ahol a nyelvek is egyesülnek egymással, és a nyelv, vagyis a természet teljes egészében saját determinációja alá veti a világot. A magyar újpogányság pedig nyilvánvalóan azért tekinti vesszőparipájának a magyar nyelvet, mert ők is a spinozizmus talaján állnak, hiszen a a magyar ősvallást természetvallásként definiállják, így ők is a természet szükségszerűsége alá akarják vetni a tárgyi világot.
    Pauler Ákos logikájában a fogalmaknak, amelyek a tárgyi világ objektumainak tulajdonságait Kripke megnevezéseihez hasonlóan tulajdonságnyalábként rögzítik három tulajdonsága van. Minden fogalom azonos önmagával. Minden fogalom összefügg más fogalmakkal. Továbbá minden fogalom osztályozható. Minden fogalom összefügg más fogalmakkal, hiszen minden fogalom részét képezi más fogalmaknak, és minden fogalom levezethető más fogalmakból. Így például a jó fogalmának része a becsület, mint a jóság egyik megnyilvánulási formája, az anyagi világ mozgása, mint fogalom, pedig levezethető a mechanikai okságból egyes filozófiai irányzatok szerint.
    Pauler értekezik a fogalmak állandóságának, vagy változásának kérdéséről is. A fogalmak mindennapi tapasztalataink szerint állandóak annak ellenére, hogy a tárgyi világ folyamatosan változik Arisztotelész bölcselete szerint. Pauler azzal próbálja feloldani ezt az ellentmondást, hogy a tárgyi világnak vannak részei: így a matematikai objektumok, mint például a kör, vagy a háromszög, amelyek sohasem változnak, és a mateematikai objektumok változatlanságára próbálja visszavezetni a fogalmak változatlanságát, bár ezt meegítélésem szerint nem fejtette ki megfelelően.
    A fogalmakat, mint változatlan dolgokat rendszertani helynek tekinti, hiszen ezek a csomópontok a fogalmak egyetemes összefüggésében, ahol a különféle fogalmak mind összefüggnek más fogalmakkal, és ahonnan ezeknek az összefüggéseknek a relációi kiindulnak. A fogalmak más fogalmakkal való összefüggését pedig vonatkozásnak nevezi el. Elmélete szerint minden fogalom végtelen sok más fogalommal függ össze, tehát az egyes fogalmak végtelen nagyságú fogalomrendszereknek a kiindulópontjai, és ez minden fogalomra igaz, tehát lényegében az egyes fogalomrendszerek az összes többi fogalomrendszer elemeit is tartalmazzák, mint ahogy az összes többi fogalomrendszer is tartalmazza az egyes fogalomrendszer elemeit. A fogalomrendszerek ilyenképpen felfogott egyetemességét Pauler igazságrendszernek nevezi.
    Továbbá a tiszta logika jövőbeni feladatának tekinti, hogy a halmazelmélet és a csoportelmélet segítségével feltárjuk az igazságrendszer formai sajátosságait, továbbá a különbségeit más végtelen halmazoktól.
    Mit tehet hozzá ehhez a feladathoz a káoszelmélet tudománya? Ennek megértéséhez először is meg kell vizsgálnunk Boda László: Programozott evolúció című könyvét. Boda László ebben a könyvében az emberi DNS vizsgálatán keresztül cáfolni igyekszik a Darwinizmus tételeit, miszerint az élővilág fejlődését  a természet történéseinek véletlen sorozata viszi tovább, és azt állítja, hogy az evolúció folyamata, amelynek végcélja az ember bele van programozva az emberi DNS-be, és azt Isten programozta bele. A legérdekesebb gondolata viszont az, hogy az emberi DNS-ben az evolúció folyamata sajátos információként van kódolva, akárcsak egy könyvben az írott szöveg, és az élővilág egyre magasabb rendű létformáit alkotó élőlényekben a DNS-t alkotó információ egyre inkább széttöredezik, egyes részei kiesnek az információ egészének összefüggéséből, és információ hulladékok maradnak hátra, mind amikor egy általunk megírt könyvet átdolgozunk, kiveszünk belőle részeket, és marad egy csomó irathulladék. Tehát az evolúció fejlődésének előrehaladása, és az élőlények tökéletesedése, az élet programját alkotó információ egy részének elvesztésével jár együtt, amit a szerző ahhoz hasonlít, mint amikor a szobrász kifarag egy kőtömböt, hiszen ott is a kő jó részének lefaragására van szükség, hogy egy új, tökéletesebb forma jöjjön létre. Ez arra is utal, hogy az evolúció előrehaladása valójában tökéletesedés, akárcsak a művészi alkotás.
    Kertész Gergely, Paksi Dániel: Emergens evolúció című könyvében leírja, hogy az evolúció folyamata hierarchikusan épül fel, így: az atomokból épülnek fel a molekulák, a molekulákból a szervetlen anyagok, a szervetlen anyagokból a szerves élet tartozékai, és így tovább. Az egyes evolúciós szinteken pedig a különféle formák, mint például az anyagi szinten a vas, csak az alsóbb evolúciós szintek bizonyos helyzete, együttállása alapján jöhetnek létre, mint ahogy a példánkban a vas is csak az atomok, molekulák bizonyos konstrukciója, összekapcsolódása alapján jöhet létre, de a magasabb evolúciós szinten lévő forma, esetünkben a vas tulajdonságai, sehogyan sem vezethetőek vissza az alacsonyabb evolúciós szinten lévő konstrukció, esetünkben a molekulák tulajdonságaira.
    Ez az én elméletem szerint azért van, mert a tulajdonságok minden evolúciós szinten a formák kategóriájába sorolhatóak, amelyek ahogy azt fentebb leírtuk kvantumjelenségnek tekinthetőek. A háromdimenziós formák esetében pedig, ha azok egybekapcsolódnak, akkor szükségszerűen el kell veszteniük formájuk egy részét. Így például, ha egy asztal egy asztallábban és egy asztallappal egy asztallá áll össze, akkor soha többé nem fogjuk látni az asztalláb felső felületét, mert az az asztallap alsó felületével lett összeillesztve, és így ez az asztalláb formájából elveszik, aminek következtében az asztalláb formája feloldódik az asztal formájának az egészében, és az asztal formája már nem lesz visszavezethető az őt alkotó egyes formákra, mert azok elvesztek a forma egészében, hanem csak az asztal formájának az egésze fogja alkotni az asztal formájának a lényegét.
    Ezért lehet az is, amit Boda László leírt az evolúció fejlődésével kapcsolatban, hogy az evolúció magasabb szintjein a géneket alkotó információ jó része információhulladékká alakul át, mert amikor az alacsonyabbrendű formák magasabb rendű formákká állnak össze, az alacsonyabbrendű formák egy része elveszik, mert beleolvad a magasabb rendű formák konglomerátumába, és ez a formaveszteség a gének szintják információhulladékként realizálódik. Ezzel érthetővé válik Pauler azon kísérlete is, hogy szintézisbe hozza a fogalmak változatlanságának, és a tárgyi világ változásának a tételét. Az alapformák, amelyek Pauler értelmezésében matematikai objektumoknak tekinthetőek, mint például a kör, vagy a háromszög, soha nem változnak, csak az egymással való összekapcsolódásuk folytán új formákká állnak össze, miközben ezzel formájuk egy részét elvesztik. A tárgyi világ változása tehát csupán látszat.
    Ahogy a tárgyi világban a formák új formákká állnak össze, úgy a nyelvben kialakulnak a fogalmak, hogy ezeknek az új formáknak a tulajdonságnyalábjait rögzítsék, majd az így kialakult nyelvi fogalmak is új nyelvi fogalmakká állnak össze, a fogalmak egyre több más fogalommal kerülnek összefüggésbe, és így tovább. Eközben az így kialakult fogalmak egyre inkább fraktálszerűekké vállnak, ahogy azt fent leírtuk, a fraktálok pedig nem mások, mint egy véges térrész végtelen nagyságú felülettel körülhatárolva, amit úgy is értelmezhetünk, mint átmenetet a véges és a végtelen között. Ez Pauler igazságrendszerének nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az igazságrendszer csomópontjai, vagyis a fogalmak, nem végtelenszámú más fogalmakkal vannak összefüggésbe, hanem csak a fogalmak egy részével, és a minél távolabbiak a fogalmak a csomóponttól, annál kisebb mértékben. A fogalmak fejlődésével, magasabb rendű fogalmakká való összeállásával, vagy másképp fraktálszerűvé válásával párhuzamosan azonban az egyes fogalmak egyre több más fogalommal kerülnek összefüggésbe, így például az asztallap és az asztalláb asztallá való összeállásával kapcsolatba kerül a székkel, mint bútorral, hiszen mind a kettő bútor lesz, és az egyre távolabbi fogalmakkal egyre közelebbi viszonyba kerülnek az egyes fogalmak, hiszen az asztalláb, még semmilyen viszonyban nincsen a ház fogalmával, de az asztal már igen, hiszen az asztal bútor, és a bútorok a házakba valók. Itt a fogalmak kapcsolatainak gyengeségét és erősségét természetesen a szükségszerűség határozza meg, hiszen az asztalláb fogalma erősebb kapcsolatban van az asztal fogalmával, mint az asztal a ház fogalmával, hiszen az asztalnak az asztalláb szükségszerű tartozéka, de ház már létezheet asztal nélkül is. Majd mikor már az egyes fogalmak teljes egészében fraktállá váltak, vagyis végtelen nagy számú fogalommal kerültek kapcsolatba, akkor értelemszerűen már minden más fogalommal kapcsolatban vannak, de a fogalom csomópontjától távolódva, még ebben az esetben is, egyre kisebb mértékben, és a fogalom csomópontjától végtelen nagy távolságra lévő fogalommal vannak kapcsolatban a legkevésbé. Ahogy a fraktálok is átmenetet képeznek véges és végtelen között úgy a fraktál szekezetű fogalomrendszer is végtelen sok fogalommal van kapcsolatban de a csomóponttól távolódva, az összefüggés átmenetében egyre kisebb mértékben. Ezt tudta tehát hozzátenni Pauler igazságrendsszerének belső sajátosságaihoz a káoszelmélet tudománya.
    Érdekes kérdés az is, hogy míg a tárgyi világ evolúciója a Boda szavaival az ember megjelenése felé halad, vagyis a természeti szükségszerűség egyre magasabbfokú legyőzése felé, addig a tárgyi világ reprezentálója, vagyis a nyelv fejlődése a természeti szükségszerűség egyre magasabbfokú megvalósulása felé, vagyis a fraktálszerkezet felé halad, így a két rendszer fejlődése elválik egymástól. Mi lehet ennek az oka? Tudni kell, hogy a káoszelmélet nem a teljes szükségszerűség megtestesítője, sokkal inkább a szabadság és a szükségszerűség egységének a megtestesítője, hiszen a fraktálszerkezetben is egyszerre uralkodik a véletlenszerűség és a rend, és a pillangóeffektus is egyszerre determinált és bizonytalan kimenetelű, hiszen egyrészt a pillangó szárnycsapása a kezdőfeltétel, ami determinálja a jelenséget, de aztán a jelenség szabadságra is szert tesz, hiszen meghaladja a pillangó szárnycsapása által kiváltott erőhatást.
    Tran Duc Thao: A nyelv és tudat című könyvében a nyelv fejlődését a termelőerők, pontosabban a technika fejlődésével hozza kapcsolatba. Szerinte az ember akkor kezdte használni a nyelvet, amikor elkezdte a külvilágot saját személyátől elkülönülten szemlélni, hiszen az állatok esetében a külvilág még nem különül el az éntől, ők a külvilágot még az én meghosszabbításaként szemlélik. Ekkor alakult ki az embernél az a jelenség, hogy rámutat a külvilág objektumaira. Így például vadászat esetén a menekülő vad felé mutat, mint tőle különálló objektum felé, hogy vadásztársainak mozgását a vad felé irányítsa. A mutatás volt a nyelv legősibb formája. Ebből is látszik, hogy a nyelv a közös tevékenységel, vagyis a társsadalmasulással párhuzamosan alakult ki, és a közös tevékenység és a társadalmasulás a technika fejlődésével, a szerszámkészítés megjelenésével járt együtt, ahol a szerszámkészítés és a vadászat már megkövetelte a csoport munkájának egybehangolását, ahogy a mutatás esetében is láttuk, ahol a mutatás a csoportnak a vad irányába való orientálását eszközölte ki.
    A nyelv tehát marxi értelemben a társadalmasulás és a termelőerők fejlőddésének az eredménye, a termelőerők fejlődésére, pedig egyszerre jellemző a mozgás, és a mechanikus determináció, hiszen van benne fejlődés és mozgás, de a termelőerők fejlődése mechanikusan determinálva van, mert a fejlődés minden egyes szakasza logikai szükszégszerűséggel következik a fejlődés előbbi szakaszávól. Így például a kerék megjelenésének szükségszerű előfeltétele a szerszám megjelenése, az autó megjelenésének pedig szükségszerű előfeltétele a kerék megjelenése. A szükségszerűség és a szabadság együttese pedig egyértelműen a káoszelmélet sajátossága, így nyilvánvalónak tűnik, hogy ha a nyelv fejlődése a termelőerők fejlődésével áll kapcsolatban, akkor a nyelv fejlődésének alapvető jellegzetessége kell, hogy legyen a káoszelmélet fraktálrendszere.
   Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere című művében leírja, hogy a mai lakások és használati tárgyak felépítését funkcionális egység jellemzi, vagyis a lakások és a használati tárgyak elemei, berendezései funkcióik szerint kapcsolódnak egymáshoz, így például egy ebédlőasztalhoz mindenképpen kell egy szék is, hogy ott tudjanak ebédelni. A technika fent vázolt determinisztikus fejlődése is ugyanígy funkcionálisan építkezik, így például, ha már egyszer feltalálták az autót, akkor fel kell találni mellé a benzinkutat is, hogy az autót praktikusan lehessen működtetni. Ha pedig a technika fejlődése funkcionálisan építkezik, tehát a technológiai szükségszerűség rendeli egymásmellé a technika egyes elemeit, így az autót és a benzinkutat, vagy a széket és az ebédlőasztalt, akkor érthető, hogy a nyelv fogalmait is a szükségszerűség rendeli egymás mellé gyengébben, vagy erősebben, ahogy azt fent felvázoltuk az asztalláb, az asztal és a ház esetében. A technológia fejlődésének mechanikus determinizmusát csak akkor tudjuk megtörni, ha a technológiát úgy fejlesztjük, hogy ne a funkcionális szükségszerűség domináljon benne. Így például, ha nem benzinkutat találunk fel az autóhoz, hanem neki fogunk az űrkutatás fejlesztésének, amit ma a technika területén semmilyen funkcionális szükségszerűség nem kíván meg, hiszen semmilyen technikai szükséglet nem igényli ezt. A kérdés az, hogy ha a nyelv fejlődését technika funkcionális szükségszerűsége viszi előre, akkor milyen hatással lesz a nyelv jövőbeni fejlődésére, ha a technika fejlődését már nem a funkcionális szükségszerűség fogja továbbhajtani? Ez fontos kérdés a nanotechnológiai kor jövőbeni beköszöntével kapcsolatban is. A nanotechnológia segítségével az atomi szintekről tudunk majd különféle anyagfajtákat felépíteni, és előállítani, és eljön majd az az idő, amikor bármilyen használati tárgyat, vagy akár egy házat is legyárthatunk majd úgy, hogy pár perc alatt felépítjük a mikrovilág atomjaiból és molekuláiból és akkor a technológia funkcionális fejlődése megtörik, mert az emberi szükségletek kielégétése már nem lesz többet a technológia kérdése. Hogyan fog akkor továbbfejlődni az emberi nyelv? Vajon a jövő nyelve lesz a szabadság nyelve, amely felszabadult Spinoza panteista természeti szükségszerűsége alól? Ez mindenképp a jövő nyeltudományának a kérdése.
  Fent már leírtuk, hogy a megszámlálhatóan végtelen és a megszámlálhatatlanul végtelen úgy viszonyul egymáshoz, mint a véges a végtelenhez. A fraktálok felületei nem mások mint a tér és az idő egységének reprezentálói, ahogy azt fent úgyszintén kifejtettük, és átmenetek a véges és a végtelen között. Ha a megszámlálhatatlanul végtelen nem más, mint a kvantummechanikai valóság, vagyis az idő, a megszámlálhatóan végtelen pedig nem más, mint a tér, akkor a fraktál felülete nem annyira a véges és a végtelen, hanem mindinkább az idő és a tér, vagy másként a megszámlálhatatlanul végtelen és a megszámlálhatóan végtelen közti átmenetet prezentálja. A megszámlálhatatlanul végtelen pedig 3,14-szer nagyobb, mint a megszámlálhatóan végtelen. Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy ha az 1-et elosztjuk a megszámlálhatatlanul végtelenül kiscsivel, vagyis 0, 00000...1-el, akkor 3,14-szer nagyobb számot kapunk, mint ha az 1-et osztanánk el a megszámlálhatóan végtelennel. Ha pedig a logika szintjén a fraktál, ami átmenetet képez a megszámlálhatóan végtelen és a megszámlálhatatlanul végtelen között, minden fogalmat, vagy másként formát leír azoknak más fogalmakkal, illetve formákkal való összefüggésével együtt, ahogy azt fent levezettük, akkor máris a kezünkben van a tárgyi világ formáit kezelni tudó számítógépek logikai alapelvei. Csak olyan számítógépet kell szerkesztenünk, ami nemcsak a 0-át és az 1-et, mint az igaz és a hamis logikai prezentánsát tudja kezelni, hanem az (1/1,00000...1 – 1/∞) mennyiségét is, hiszen a megszámlálhatóan végtelen és a megszámlálhatatlanul végtelen különbsége átmenet a tér és az idő között, ami maga a fraktál, és a fraktál a logika szintjén a tárgyi világ minden formáját leírja. Olyan logika már van, ami az 1 és a 0 közötti mennyiségeket kezelni tudja, ez az úgynevezett Fuzzy logika, most az a feladat, hogy olyan logikát dolgozzunk ki, ami ezeket a mennyiségeket is kezelni tudja. Ahhoz azonban, hogy ezeket a mennyiségeket kezelni tudjuk jobban meg kell ismernünk a Pi-t, hiszen csak ez adhatja meg a kulcsot ezeknek a mennyiségeknek a kezeléséhez, és a Pi-t pedig majd nyilvánvalóan kapcsolatba kell tudni hozni a fraktálok matematikájával. Tehát végeredményben lehet, hogy fent tévedtem, és van köztes mennyiség a megszámlálhatatlanul, és a megszámlálhatóan végtelen között, ez pedig nem más, mint a fraktálok mennyisége.
  Varga Béla: Bölcseleti írások című tanulmánygyűjteményében a pauleri logikát követve leírja a tárgyi világ felépítését. A platoni ideában Varga szerint a tárgyi világ objektumai, formái és az azok között Pauler által leírt viszonyok, relációk egységbe tömörülnek. A tárgyi világban az egyes formák között nem csak azonosságok, hanem eltérések is vannak, és éppen ez teszti lehetővé, hogy bizonyosfokú összefüggések és relációk legyenek közöttük, amelyek által egységgé állnak össze magasabb szinten. A relációk tehát nemcsak összekötnek, hanem el is választanak, de a platoni ideában a relációk által elválasztott létezők egységbe tömörülnek. Ez jól megfelel annak, amit fent a vörös határon kívüli dolgokról írtunk, ahol a végtelen tér egésze bele van zuhanva a pontszerű időbe, tehát a formák egésze egységben van az időbe belezuhant végtelen térben. Az evolúció előrehaladása során pedig, ahogy  az idő által a végtelen tér meghaladja önmagát a tér kiszabadul önmagából, és megjelennek a tárgyi világ objektumai, amelyek tulajdonképpen szintén tereknek tekinthetőek az időbe zárva, hiszen mint testeknek kiterjedésük van, a formáik pedig kvantumjelenségek, ami az időhöz köthető, de ezeknek a tereknek a kiterjedése már véges, és formájuk ellentétes más formákkal, tehát ezek tulajdonképpen széttöredezett téridőnek tekinthetőek.
  Ezeket nevezi Varga individumoknak, amelyek a platoni ideákból jönnek létre, formájukban időiek, de minél összetettebbek lesznek, minél több másik individummal fügnek össze, annál hasonlóbakká válnak az örökkévalósághoz, az időtlenséghez, vagy másképpen a végtelen térhez. Van egy utolsó szintje is a létnek Varga szerint. Ez az érvény, ami mind azokat a formákat, individumokat jelöli, amelyek az individumok fejlődése, tehát egymással való összefüggésbe kerülése, összerendeződése útján kialakulhatott volna, de nem alakult ki. Ez az érvény tehát egy potenciálisan létező létszint, ami még nem realizálódott.
  Az a gondolat, hogy az individumok fejlődésük során egyre hasonlóbakká válnak az örökkévalósághoz, vagyis a végtelen térhez, jól egybevág azzal, amit fent a fraktálok természetéről írtunk le, hogy a formák, amelyek kvantumjelenségek, tehát időiek az evolúció során egyre bonyolultabbak, vagyis fraktálszerűbbek lesznek, a fraktál pedig nem más, mint az idő tériesedése. Fent azt is kifejtettük már, hogy az evolúció kvantumugrásokkal halad előre, és ez lényegében azt jelenti, hogy a kvantumszféra, vagyis az idő viszi előre a fejlődést, és e fejlődés során lényegében a végtelen teret bontja ki, és szabadítja ki önmagából, amit ő teljes egészében magában foglal. Itt az idő jelenti a mozgást, tehát a szabadságot, a tér pedig, amit az idő magábal foglal, a változatlanságot, tehát a szükségszerűséget, így a kvantumugrások folyamán amikor megtörténik az ugrás, tehát az előrehaladás, akkor a mozgás, az idő és a szabadság dominál, amikor az ugrások között szünet van, akkor pedig a változatlanság, a tér, a szükségszerűség dominál, amit  úgy is megfogalmazhatunk, hogy a tér visszafogja az időt, így az evolúció lényegében a szabadság és a szükségszerűség váltakozása. Amikor pedig az evolúció során az individumok teljes egészében fraktálalakba rendeződtek, akkor eljött a fejlődés határa, amikor a tér már teljes egészében megállítja az idő mozgását, vagy másként a formák, amelyek kvantumjelenségek, tehát az idő megtestesítői teljes egészében tériesednek.
  Azonban Varga írása azt sugallja, hogy így sem teljesedik ki teljesen a fejlődés, hiszen marad egy létszint, aminek léte csak potenciális marad, és ez az érvény. Fent leírtuk már, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen, vagyis a kvantumszféra, tehát az idő 3,14-szer nagyobb, mint a megszámlálhatóan végtelen, vagyis a makroszféra, a végtelen tér. A fraktál pedig csupán átmenet a megszámlálhatatlanul végtelen, és a megszámlálhatóan végtelen között, tehát ez nem foglalja magába a megszámlálhatatlanul végtelen, vagyis a legnagyobb végtelen egészét. A fraktálok pedig nem mások, mint az evolúció, vagyis a végtelen tér, vagy másként az atya önmeghaladásának határai. Tehát itt lényegében az atya számára saját maga jelenti a határt az önmeghaladásban. Ezzel pedig egy filozófiai, vagy teológiai problémához jutottunk el. Mind az atya, tehát a végtelen tér, mind pedig a szentlélek tehát a végtelen idő a szentháromság, személyei a fiúval egyetemben, és ezek a személyek egyenrangúak a katolikus dogmatika szerint, tehát Istennek teljes egészében birtokolnia kell önmagát, nem létezhet olyan, hogy az egyik személy létében túlhaladja a másikat. Tehát ha az evolúció célja Isten önmeghaladása, akkor az atyának az evolúció végén teljes egészében birtokolnia kell a szentlelket, vagyis önmagát, hiszen az is Isten személye, és a személyeknek egyenrangúaknak kell lenniük.
  Én arra gondoltam, hogy ebben talán egyszer maga az ember, tehát Isten teremtménye, lesz Isten segítségére. Az úgynevezett nanotechnológia jövőjéről már írtam a „A spanyol falangizmus modern kori megfelelője, mint a jövő társadalmi rendszere” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2013/06/a-spanyol-falangizmus-modern-kori.html című cikkemben. A nanotechnológia lényegében arra irányul, hogy az atomi szintek nyersanyagából: atomokból, molekulákból tudjunk felépíteni különféle anyagfajtákat, majd később kész használati tárgyakat, gépeket, vagy akár egész házakat is, és a tudósok szerint eljön majd az idő amikor a nanotechnológia segítségével egy gombnyomással előállíthatunk majd bármilyen eszközt szinte a semmiből, úgy hogy felépítjük az atomi szintek nyersanyagából.
  A nanotechnológia egyik legfőbb eszköze korunkban már egyre inkább a kvantumkaológia tudománya, amely a kvantumkáosz jelenségeivel foglalkozik, vagyis a kvantummechanikai szinteken jelenlévő kaotikus jelenségekkel. Ebbe a tudományba és a nanotechnológiával való kapcsolatába én nem mélyedtem bele, de ez arra utal, hogy a nanotechnológia fejlődése egyre inkább abba az irányba mutat, hogy az ember maga maga segítse az evolúciót, vagyis Isten önmeghaladását, hiszen az evolúció kvantumugrásokkal halad előre az atomi szintek felől, a szabadság és a szükségszerűség váltakozásával, ami a káoszelmélethez köthető, továbbá az evolúció határa is faraktálokhoz, vagyis a káoszelmélethez köthető. Ha pedig a nanotechnológia a káosz segítségével próbálja az atomi, tehát a kvantumszintekről felépíteni a tárgyi világ objektumait, akkor ez már az evolúció természetes folyamatába illeszkedik bele. Az ember így tulajdonképpen az evolúció természetes folyamatait felhasználva építi tovább az evolúciót, és ha az evolúciót, vagy Isten önmeghaladását maga építi tovább, akkor lehet, hogy egykor művészi tudásával, amelyett Isten adományozott neki létrehozza azokat a formákat, amelyek Varga szavaival jelenleg csak az érvényben vannak jelen potenciálisan, és amelyek a megszámlálhatatlanul végtelennek azt a régióját forlalják magukban, amelyeket a fraktálformák nem birtokolnak. Ezzel pedig az ember, és vele együtt Isten legyőzheti a káosz, és a fraktálformák determinációját, és Isten ezzel teljes egészében birtokolja majd önmagát, és megvalósul a teljes és végleges szabadság az ember és Isten számára, amely a megszámlálhatatlanul végtelenben, vagyis a végtelent is túlhaladó végtelenben, annak birtoklásában ölt testet. Tehát az ember, mint Isten eszköze ebben az esetben megválthatja a tőle különböző Istent, amely természetesen Isten önmegváltását jelenti.
 A gondolkodást gyakran összekeverik a kreativitással, pedig a kettő két különböző dolog. A gondolkodás nem más, mint a világ dolgainak, és tényeinek kategóriákba és osztályokba sorolása. A kreativitás pedig nem más, mint már meglévő információknak, tapasztalati tényeknek, tudományos eredményeknek intuitív módon való kombinálása egymással. Jó példa erre a francia kémikus Kekule esete, aki álmában meglátott egy farkába harapó kígyót, és így jött az ötlete a benzolmolekula gyűrűs szerkezetét illetően, tehát kombinálta a molekula, és a farkába harapó kígyó formáit, és így született meg a benzolmolekula gyűrűs szerkezetének a felfedezése.
 A gondolkodás esetében akkor is a világ tényeinek kategorizálása és osztályozása történik, amikor problémákat oldunk meg a gondolkodás által. A természet evolúciójának sok elmélete alakult ki a tudomány történetében a két legrégebbi elmélet Lamarck és Darwin elmélete. Darwin azt vallotta, hogy a természetben a fajok véletlen mutációk útján változnak és a természetes szelekció során a már kialakult fajok egyedei harcolnak egymással a fennmaradásért végül csak a legerősebbek maradnak fenn.
 Lamarck pedig azt vallotta, hogy, hogy az egyes fajok tulajdonságai a környezetükkel való közvetlen kölcsönhatás útján alakulnak ki. Így például, ha az éghajlat hidegre változik az állatok bundát növeztenek, vagy például a zsiráf hosszú nyakát az a szükségszerűség alakította ki, hogy fel kellett érnie a fára a táplálékért. A kettő közül Lamarck elmélete áll közelebb a káoszelmélethez. Ahogy fent Heller Ágnes elemzésénél felvázoltuk Spinoza panteizmusában nincs szabad akarat csak szabad szükségszerűség. Tehát a mozgás, előrehaladás a természet szükségszerűségének keretei között marad. Pontosan ez mondható el Lamarck elméletéről is, nála is van fejlődés, előrehaladás, de ezt a mozgást a természet szükségszerűsége diktálja, hiszen az egyes fajok a fejlődés során környezetük körülményeihez alkalmazkodnak, így a fejlődés lényegében hozzáigazodást jelent a természet szükségszerűségéhez.
 Lamarcknál továbbá a fejlődés, mint a környezethez való hozzáigazodás lényegében az élőlények osztályokra bomlását jelenti. Mint például az állatok osztálya, vagy a gerincesek osztálya. Ami azt is jelenti egyben, hogy a természet szükségszerűségéhez való hozzáigazodás együtt jár az osztályokra bomlással.
 Az osztály általánosan elterjedt fogalma a filozófiában lényegében nem más, mint valamilyen közös tulajdonságok alapján álló objektumok összessége, mint például fák osztálya. Az osztályt a halmaztól az különbözteti meg, hogy a halmazba nem feltétlenül kerül bele a közös tulajdonságok alapján álló objektumok összessége, hanem csak egy része. Egy különálló erdő például nem a fák osztálya, hanem csak halmaza, mert nem foglalja magába az összes létező fát a világon, hanem csak egy részüket. Továbbá a halmazba belekerülhetnek eltérő tulajdonsággal rendelkező objektumok is. Az osztályok általában további alosztályokra bondhatóak, mint ahogy az épületek is lehetnek templomok, gyárak, vagy lakóházak.
 Giczi András Béla: Osztályozás és káoszelmélet című cikkében véleményem szerint megsejtett egy fontos dolgot az osztályok fogalmával kapcsolatban, de nem fejtette ki megfelelő formában. Most ezt a hiányt szeretném pótolni.
 Fent megállapítottuk, hogy a forma kvantumjelenség, a kvantumvilág tárgyi reprezentációja a kör, a fraktál pedig a kvantumvilág és a tér összeszövődése. Giczi András Béla említett cikkében van egy érdekes rajz, ahol egy kör egy fraktált foglal magában, ahol a fraktál szélei érintkeznek a kör vonalával, de nem haladják túl azt. Tehát a véges kerületű kör egy végtelelenül hosszú kerülettel rendelkező fraktált foglal magában. Ezzel Giczi azt akarta reprezentálni, hogy a különféle dokumentumok, mint például a könyvek könyvtári feldolgozásának szintjein, a feldolgozás által létrejövő új dokumentumok terjedelme elérheti az eredeti dokumentum terjedelmét, de akár meg is haladhatja azt egészen a végtelenségig, de csak úgy, hogy a feldolgozás által létrejövő új dokumentum témája így is csak az eredeti dokumentumról szólhat.



 Így például a bibliográfiai leírás alkalmával csak a dokumentum címét, szerzőjét és egy-két egyéb más fontos adatát rögzítjük. A tömörítvény már tartalmazza a dokumentum egész tartalmát csak rövidebb formában. A szemle pedig lényegében a dokumentumról szóló olyan elemzés, ami bármilyen mértékben túlhaladhatja az eredeti dokumentum terjedelmét, de tartalma mindegyiknek csak az eredeti dokumentumról szólhat. Tehát itt esetünkben a kör az eredeti dokumentumot jelképezi, a fraktál pedig a feldolgozás által létrejött új dokumentumot, aminek terjedelme végtelen is lehet, ahogy a fraktál kerülete is végtelen, de a fraktál területe mégis a kör területén belül marad, mint ahogy a feldolgozás által létrejött új dokumentumnak a tartalma is csak csak az eredeti dokumentum tartalmi kereti között maradhat.
 Véleményem szerint a körbe zárt fraktál nem csak a dokumentumok tartalmi feldolgozásának, vagyis a könyvtári osztályozásnak a szintjeiről mond el sok mindent, hanem magukról az osztályokról is. Domanovszki Endre a logika fogalma cimű könyvében leírja, hogy a különféle osztályokról, mint például a fákról, épületekről mindig valamiféle fogalmat alkotunk, és ezek a fogalmak magukban foglalják az osztály minden tulajdonságcsoportját, amelyek alapján ezek az osztályok alosztályokra bonthatók.
 Az épületek osztálya például olyan tulajdonságcsoportokat tartalmaz, mint csúnya vagy szép, nagy vagy kicsi, lakályos vagy kényelmetlen. Ezek alapján az épületek osztálya alosztályokra bontható, mint: templomok, gyárak, családi házak. Hiszen egy épület templom mivoltát dönti el az, hogy csúnya vagy szép, gyár mivoltát dönti el, hogy nagy vagy kicsi, és családi ház mivoltát dönti el, hogy lakályos vagy kényelmetlen. Ezek között a tulajdonságcsoportok között pedig átmenetek vannak. Lehet egy épület nagyobb és mégnagyobb szebb és mégszebb stb. Tehát az osztályok olyan tulajdonságcsoportokat tartalmaznak, amelyekben egymáshoz hasonlóak, de nem teljesen azonosak, és ezekben a hasonló tulajdonságaikban átmeneteket képeznek egymással.
 Így azt is mondhatjuk, hogy az osztály olyan forma, ami nem egységes, mert többféle formát is magára ölthet de csak bizonyos keretek között, mert például az épületnek meg kell öriznie bizonyos alaptulajdonságait, hogy épület maradjon, de ezek az alaptulajdonságai meghatározott keretek között változhatnak, ezeken a kereteken belül viszont általában végtelen sok kombináció lehetséges, hiszen épületből is végtelenül sok fajtát készíthetünk, annak ellenére, hogy alaptulajdonságait meg kell őriznie. A kereteket pedig, amelyeken belül a tulajdonságok változhatnak mindig térnek kell kitöltenie, de véges térnek, hiszen ha például a pókok osztályán belül az egyes pókfajokat lábuk mérete választja el egymástól, akkor a két méret közötti különbséget tér tölti ki, méghozzá véges tér.
 Fent megállapítottuk, hogy a forma téri reprezentációja a kör, továbbá, hogy a forma kvantumjelenség, a kvantumvilág alapja pedig a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi, tehát a pont. A fraktál kerületében pedig a kvantumvilágot reprezentáló körvonal, amely végtelenül kicsi pontokból áll, összeszövődik a végtelen nagyságú térrel, az osztály esetében pedig azt mondhatjuk, hogy a tiszta forma, amit a kör kerülete képvisel a véges nagyságú térrel szövődik össze, hiszen ahogy az imént leírtuk az osztály olyan forma, amelynek körvonalai bizonyos véges nagyságú keretek között változhatnak. Így a kérdés már az, hogy fraktálnak tekinthetünk olyan kerületet is, ahol a végtelenül kicsi pontokból álló körvonal nem végtelen, hanem véges nagyságú térrel szövődik össze. Nyilvánvalóan igen, mert a végtelenül kicsi ponthoz képest a véges nagyságú tér is végtelen nagyságú, amit az is jelez, hogy az osztály formájának keretein belül végtelenül sokfajta kombináció lehetséges.
 Tehát az osztály olyan fraktál, ahol a végtelenül kicsi pontokból álló körvonal véges méretű térrel szövődik össze, ezért választhatjuk jelképének a körbe zárt fraktált, ami azt jelképezi, hogy a fraktál  kerülete végtelenül nagy ugyan, de mégis a véges forma keretei között marad, mert benne a kvantumechanikai valóság nem végtelen, hanem véges méretű térrel szövődik össze, amit másképp úgy is lefordíthatunk, hogy az osztály formája véges keretek között marad ugyan, de ezeken a kereteken belül végtelenül sok fajta kombináció lehetséges. Így egyértelmű kapcsolatot teremtettünk a káoszelmélet és az osztály fogalma között.
 Azért írtam az imént, hogy a gondolkodás akkor is osztályozást és kategóriákba sorolást jelent, amikor problémákat oldunk meg általa, mert az emberi gondolkodás fejlődése lényegében a technológiai fejlődéssel kezdődött, a kőeszközök készítésével, amivel az ember először tudta megmunkálni környezetét, és az első szerszámok nem a kreativiás útján jöttek létre, hiszen akkor az embernek még nem voltak olyan tudományos eredmények a birtokában, amiket intuitív módon kombinálhatott volna. Az első kőeszközök létrejötte a természet szükségszerűségéhez való hozzáigazodás, alkalmazkodás termékei voltak.
 Az emberek minden előzetes tudás nélkül rájöttek, hogy hogyan kell éles köszerszámot pattintani, hogy jobban meg tudják munkálni környezetüket, hogy így alkalmazkodni tudjanak környezetükhöz, és azóta a technológia fejlődése a természet fejlődésének Lamarck által levezetett folyamatával analóg módon megy végbe. Hiszen egyrészt minden új technológiai eredmény a természet szükségszerűségéhez való újjabb hozzáigazodást jelent, másrészt pedig a technológia fejlődése is a természet fejlődéséhez hasonlóan osztályokra, kategóriákra bomlással megy végbe. Így például a technológiai fejlődés során létrejött a szerszámok osztálya, azonbelül az asztalosipari vagy a mezőgazdasági szerszámok alosztálya. Majd a járművek osztálya, azon belül az autók vagy a traktorok alosztálya. Az osztályokra tagozódást nyilvánvalóan mindig megelőzi a visszatükrüzés. A környezet dolgairól az érzékelés által mintegy lenyomat keletkezik az emberi tudatban, majd a gondolkodás ehhez a lenyomathoz igazítja hozzá az új találmány képét, amellyel meg tudja munkálni az adott dolgot, majd ahogy az ember a környezetnek egyre több objektumát ismeri fel, egyre több találmány keletkezik ugyanilyen módon, és a találmányok elkezdenek osztályokra bomlani aszerint, hogy a környezet melyik szegmensét kell megmunkálniuk. Tehát a technológia fejlődése nem a kreativitás útján jött létre, ami már meglévő információk kombinálását jelenti, hanem a gondolkodás útján, ami a természet szükségszerűségéhez való hozzáigazodást, és a dolgok folyamatos osztályozását, kategóriákra bomlását jelenti.
 Tehát a gondolkodás a probléma megoldás területén sem más, mint a világ dolgainak osztályokra és kategóriákra bomtása, és mindebből megállapíthatjuk, hogy a gondolkodás főként az élet gyakorlati, praktikus területén jelent csak problémamegoldó képességet, ami a technikának az alapja, az absztrakt, elvont területekhez, mint például a fizika, a filozófia, vagy a zene, már a kreativitás szükségeltetik, és nem a gondolkodás. Fent megállapítottuk, hogy az evolúció kvantumugrásokkal halad előre, ami mefelel a káoszelmélet törvényeinek, hiszen például a pillangó effektus esetében a pillangó szárnycsapásának kezdő hatása után a folyamat szintén kvantumugrásokkal haladja meg önmagát, hogy létrejöjjön a vihar. A kérdés az, hogy a természet fejlődése szintén olyan személytelen automatizmus e, mint a pillangó szárnycsapása által kiváltott vihar kifejlődése, vagy az ehhez valóban hasonlóan fejlődő természet evolúcióját irányítja is valaki, mint például a személyes Isten.
 Ha Lamarck elmélete igaz lenne, és a természet a környezettel való kölcsönhatás útján fejlődne, akkor az élőlények fejlődésében az őslénytannak olyan leleteket kellene találnia, amelyek a különböző élőlények fejlődésbeni átmeneteiről tanuskodnak, de ilyet még soha nem találtak. Tehát ezek a kvantumugrások nem az élőlények és környezetük kölcsönhatásaiból erednek, hanem valaki előidészi őket. Fent megállapítottuk azt is, hogy a természet fejlődése Istennek az időből való kiszabadulásával párhuzamosan történik, és Isten azért teremtette a világot, hogy meghaladja önmagát. Abból, hogy a technológia fejlődése a természet fejlődésével analógiában történik, és a technológia fejlődése az emberi gondolkodás eredménye. Feltételezhetjük hogy a természet és vele párhuzamosan az ember fejlődése pedig Isten gondolatainak, tehát az isteni gondolkodásnak az eredménye, és tulajdonképpen mi magunk is Isten gondolatai vagyunk.
 Mert mi valójában a gondolkodás a fentiek értelmében? Fent amikor Bölsche könyvét elemeztük, megállapítottuk, hogy a természet evolúciójának végcélja az emberi agy, amely a térrel hozható analógiába. Istent a végtelen térrel hoztuk analógiába. A gondolkodás pedig a világ dolgainak osztályozását és kategorizálását jelenti, az osztály pedig nem más, mint olyan forma, amely véges térbe van ágyazva, és ennek a véges térnek a keretein belül ez a forma változhat. Tehát ha az emberi elme és Isten tér, a gondolkodás osztályozás, az osztály pedig nem más, mint a forma véges térben való mozgása, akkor gondolkodás végeredményben nem más, mint a véges tér mozgása. Amikor gondolkodunk, akkor lényegében elménk mint a véges tér megtestesítője mozog és vibrál. Ez kicsit talán bután van ez így megfogalmazva, de jobb szavakat nem találok rá.
 Isten úgy irányítja az evolúciót, hogy gondolkodik, és mi Isten gondolatai vagyunk, ahogy a technológiai eszközeink pedig a mi gondolatainkat képezik. Mivel pedig fent megállapítottuk, hogy lehet, hogy a jövőben az ember fogja megváltani Istent a káosztól, ami Isten önmegváltását jelenti, mi sem vagyunk mások, mint Isten szerszámai, hogy megváltsa önmagát, ahogy a technológia, vagyis a mi gondolataink és szerszámaink pedig minket váltanak meg majd meg a káosztól a nanotechnológiai korban. Ezzel a gondolattal egyesek szerint talán ellentmondtam a katolikus teológiának, hiszen ha Isten gondolatai Isten mozgását jelentik, akkor Isten változik, tehát van benne idő, a katolikus teológia pedik azt mondja, hogy Istenben nincs változás, pedig ezzel nem mondtunk ellent a katolikus teológiának, hiszen én azt írtam, hogy írtam, hogy a gondolkoddás a véges tér mozgása Isten pedig végtelen. Tehát Isten végtelenül felülmúlja saját gondolatait, így Istenben továbbra sincs mozgás.
Fent leírtuk, hogy hogyan lehetne megvalósítani az emberi kreativitás képességének átvitelét a számítógépekbe. A későbbiekben pedig elválasztottuk egymástól az emberi kreativitást és az emberi gondolkodást. A kreativitás a formák, mint sajátos kvantumjelenségek intuitív módon való összekombinálása, a gondolkodás pedig az elmének, mint a véges tér megtestesítőjének a mozgása és hozzáidomulása a külvilág objektumaihoz, amit az emberi tevékenység át akar alakítani. Rigó Jázon: Az információ és a visszatükrözési folyamat kapcsolatáról című írásában felteszi a kérdést, hogy mi különbözteti meg a marxista filozófiában a kölcsönhatást a visszatükrözéstől. Majd azt a választ adja erre, hogy kölcsönhatás csak az alacsonyabbszintű létformák esetében jöhet létre, mint az élettelen anyagi tárgyak, objektumok. Ahol minden kölcsönhatás létrejöttekor a két kölcsönható objektum olyan nyomot hagy az egyik, vagy mindkét objektumban, amely által az adott objektum elveszti eredeti lényegét, belső természetét. Így például, amikor egy nehéz kő ráesik egy fából készült székre, a szék összetörik és megszűnik szék lenni, hiszen már nem tudja többé betölteni azt a funkciót, amit egy széknek be kell tölteni. Tehát a kölcsönhatás nem más, mint olyan egymásrahatás, ahol a kölcsönható objektumok állapota úgy változik meg, hogy elvesztik eredeti belső lényegüket, természetüket.
A visszatükrözés ezzel szemben csak magasabbszintű, bonyolultabb létformák, illetve tárgyi objektumok esetében jöhet létre, mint például élőlények, technikai eszközök, amikor a kölcsönható objektumok úgy változnak meg, hogy lényegüket nem vesztik el. Amikor például egy magasabb létszinten álló szervezet, mint egy sportoló súlyemelésel edzi magát, akkor izmai fejlődni kezdenek a sportoló és a súlyzó kölcsönhatásának következtében, de ettől még maga a sportoló ugyanaz a személy, ugyanaz az élőlény marad, mert belső lényegét, lénye egészének integrítását nem veszti el. Tehát a visszatükrözés nem más, mint olyan kölcsönhatás, ahol a kölcsönható objektumok nem vesztik el lényegüket, belső integritásukat. A kölcsönhatás esetében tehát főként az anyagi szubsztancia változik meg, a visszatükrüzés esetében pedig főként az információ. Esetünkben az emberi izomzat struktúrája, felépítése, aminek az anyagi szubsztancia csak a hordozója, de nem maga az anyagi szubsztancia. Ebből következően Rigó Jázon a visszatükrözést a kölcsönhatással ellentétben főként információs folyamatnak tekinti.
A káoszelmélet fraktálokkal foglalkozik, amelyek véges tereknek tekinthetőek, tehát amelyekbe beleszövődtek a kvantumechanikai valóság által meghatározott formák, és ezáltal dinamikussá, mozgóvá váltak, vagy ahogy Rigó Jázon írása sugallja: mozognak is meg nem is. Mivel pedig az emberi gondolkodás is egy fraktálnak tekinthető, hiszen nem más, mint a véges tér mozgása, amely által a tárgyi világ objektumaihoz hozzáigazodik, és a külső világ objektumai visszatükröződnek benne. Az emberi gondolkodás gépekbe való átvitelének egyetlen módja csak az lehet, ha megértjük annak logikáját, hogy a fraktálok, mint bonyolult rendszerek, így: élőlények, technikai rendszerek, emberi tudat, és a tárgyi világ objektumai közötti kölcsönhatások, és az így létrejövő visszatükrözés, által hogyan képződik az információ. Ahol az információ Rigó Jázon gondolatait követve a változás és a változatlanság egysége, hiszen a visszatükrözés az, amely egyedüliként tekinthető információs folyamatnak, mivel olyan kölcsönhatás, ahol a visszatükröző úgy változik, hogy közben mégis azonos marad önmagával.

Felhasznált Irodalom:

Rigó Jázon: Az információ és a visszatükrözési folyamat kapcsolatáról, Szeged, 1976.
 Jean-Baptiste Antoine de Lamarck: A természet fejlődése, Kriterion, 1986.
 Kekulé „álma” Ponticulus Hungaricus · VII. évfolyam 6. szám · 2003. június http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/kekule_dream.html
 Domanovszki Endre: A logika fogalma, Budapest, 1976.
  Varga Béla: Bölcseleti írások, Bukarest, 1979.
  Quantum Chaos Unveiled? http://www.nanotech-now.com/news.cgi?story_id=30254
  Wikipédia: Elmosódott halmazok logikája http://hu.wikipedia.org/wiki/Elmos%C3%B3dott_halmazok_logik%C3%A1ja
     Saul Kripke: Megnevezés és szükségszerűség, Akadémiai Kiadó, 2007.
     Sztálin: A marxizmus és a nyelvtudomány kérdései, Szikra Kiadás, 1953.
      Jáki Szaniszló: Isten és a kozmológusok, ECCLESIA SZÖVETKEZET, 1992.
      Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.
      Giczi András Béla: Az osztályozás és a káoszelmélet, Könyvtári Figyelő, 50. évfolyam, 2004. 1. szám.
      Ernst Haeckel: Világproblémák. Népszerű tanulmányok a monisztikus filozófiáról, Budapest, 1905.
      Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974.
       Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó.
       Balázsics László: A kör „négyszögesítése” Ufómagazin, 1993/3. sz. 39.
       A kör egyenlete: http://www.bethlen.hu/matek/mathist/forras/Kor_egyenlete.htm
       Telcs Máté László: Térmetszetek (A tér fogalmának bővítése tört dimenziókkal s egyuttal némely geometria fogalom új definitiója), Szeged, 1921.
       Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata, Gede Testvérek, 2002.
       Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
       Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
       Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
       Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992.
      http://hu.wikipedia.org/wiki/Hilber t_Grand_Hotel-paradoxonja
      http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01 683-1.pdf
      http://www.math.u-szeged.hu/~hajnal/courses/halmaz99/hipotezis.htm
      http://hps.elte.hu/tdk/dogak/bognarg_doga.pdf
      http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454 Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai.
       Papp Tibor: A Lagrange mechanika alapjai http://rabbot.varazslat.com/mypage/files/lagrange.pdf
      Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
     Sztálin: Marxizmus és nemzeti kérdés, Szikra Kiadás, Budapest, 1948.
      Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmus, Szikra Kiadás, 1949.
      Korom Gyula: Az anyagtól istenig, Debrecen, 1945.
    Kertész Gergely, Paksi Dániel: Emergens evolúció, L'Harmattan Kiadó, 2012.
    Boda László: Programozott evolúció és teremtés - Az ember származása és kiemelt szerepe a világban, L'Harmattan Kiadó, 2009.
    Steve Bhaerman - Bruce Lipton: Spontán evolúció, ÉDESVÍZ KIADÓ, 2012.
    Pauler Ákos: A fogalom problémája a tiszta logikában. Bp. 1915.
    Pauler Ákos: A logikai alapelvek elméletéhez. Bp. 1911.
    Tran Duc Thao: A nyelv és tudat, Budapest, 1978.
   Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat Kiadó, 1987.
  Weissmahr Béla SJ: Ontológia, Mérleg–Távlatok, 1992.
  Weissmahr Béla SJ: Filozófiai istentan, Mérleg–Távlatok, 1996.
  K. v. NEERGAARD: A 20. század feladata, Antikva, Budapest.
  Arthur Koestler: A teremtés, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.
  Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974.
  Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó.
  Balázsics László: A kör „négyszögesítése” Ufómagazin, 1993/3. sz. 39.
  A kör egyenlete: http://www.bethlen.hu/matek/mathist/forras/Kor_egyenlete.htm
  Telcs Máté László: Térmetszetek (A tér fogalmának bővítése tört dimenziókkal s egyuttal némely geometria fogalom új definitiója), Szeged, 1921.
  Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata, Gede Testvérek, 2002.
  Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
  Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
  Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
  Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hilber t_Grand_Hotel-paradoxonja
http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01 683-1.pdf
http://www.math.u-szeged.hu/~hajnal/courses/halmaz99/hipotezis.htm
http://hps.elte.hu/tdk/dogak/bognarg_doga.pdf
http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454 Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai.
  Papp Tibor: A Lagrange mechanika alapjai http://rabbot.varazslat.com/mypage/files/lagrange.pdf
  Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
  Nánay Bence: Elme és evolúció, Kávé Kiadó, 2000.
  Álmos Attila: Genetikus Algoritmusok, Typotex Kiadó, Budapest, 2002.
  Szentkláray Jenő: A tér és idő philosophiája. Bp., 1875.
  Erwin Schrödinger: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1985.
  Hans Reichenbach: Atom és világegyetem, Franklin-Társulat, Budapest.
  Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
  Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
  Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
  Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
  Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
  Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
  Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával? Akkord Kiadó, 2011.
  Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
  Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
  Metzger László Csaba: A pszichohistória alapjai, Magánkiadás, 2009.
  Ajánlott további írásaim:
  Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
  Tőzsér János: Metafizika Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
  Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól, BUDAPEST. AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KÖNYVNYOMDÁJA. 1898. 99. o http://mtda.hu/books/pauler_akos_a_termeszetfilozofia_fogalmarol.pdf
  Alekszej Fedorovics Loszev: A mítosz dialektikája, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
  Timothy Ferris: A vörös határ, Gondolat Könyvkiadó, 1985.
  Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
  Platon összes művei II., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 817-820. o
  Tatár György: Az öröklét gyűrűje, Osiris, 2000.
  Telcs Máté László: Tér, idő, jóság, k. n., 1938.
  Wilhelm Bölsche: A jövő embere, Budapest, 1920.
  Inapló: A mesterséges intelligencia problémái http://krono.inaplo.hu/index.php/inter/inter-halozati-jelensegek/1019-a-mesterseges-intelligencia-problemai
  SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
  Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
  Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
  Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
  Wikipédia: Kondratyjev-ciklus http://hu.wikipedia.org/wiki/Kondratyjev-ciklus
  B. M. Kedrov: Forradalmak a természettudományban, Kossuth Könyvkiadó, 1983.
  Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
  Báró Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1935.
  Paul Virilio: Az információs bomba, Mágus Design Stúdió Kft, 2002.
  Kapcsolódó cikkek:
  Isten célja a történelemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=room&aid=106861
  A számok belső természetének tükröződése a tárgyi világban http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109696
  Hegel dialektikus rendszere http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=302&tip=0
  Brandenstein Béla: Technika és Erkölcs, Atheneum, 1939.
  Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása, Magyar kultúra, 1933.
  Joós Ernő: Idő és történelem, SYLVESTER JÁNOS KIADÓ, 2000.
  Johan Goudsblom: Időrezsimek, Typotex, 2005.
  a tér a képzőművészetbenHenri Bergson: Tartam és egyidejüség, Budapest, 1923.
  Stephen Baxter, Arthur C. Clarke: Az idő szeme, Metropolis Media, 2006.
  Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) Budapest, 1936.
  Augustinus, Aurelius (Szent Ágoston): A szentháromságról, Budapest, 1985.
  Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.
  Matolcsy György: Amerikai birodalom - A jövő forgatókönyvei, HETI VÁLASZ KIADÓ KFT. 2004.
  Mezei Ottó szerk: A tér a képzőművészetben (szöveggyűjtemény), Népművelési propaganda iroda.
  G.W.F Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai: Logika, Természetfilozófia, A szellem filozófiája.
  Tocqueville: Az amerikai demokrácia Európa Könyvkiadó, 1993.
  Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében : tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára / szerk. Fischer Ferenc, Majoros István, Vonyó József /In: Andrássy György: Történetfilozófia és genetika: a fogalmi megismerés biológiai titka
  Barabási Albert-László: Villanások A jövő kiszámítható, Nyitott Könyvműhely Kiadó KFT, 2010.
  Dr. Wekerle László: Isten az ő teljes valóságában megismertetve (Gyakorlati metafizika), Bp, 1894.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése