2014. február 22., szombat

Az atomok, molekulák mozgási energiáját megcsapoló szerkezet felépítésének szükségességéről

Egy ilyen szerkezet megépítésére véleményem szerint azért van szükség, hogy bizonyítsuk az entrópia mibenlétét, és a kvantummechanika, továbbá a relativitáselmélet összebékítését lehetővé tevő fizikai elmélet érvényességét, továbbá az emberiség energiaproblémáinak egyik lehetséges megoldása is lehet ez. Így tehát először az entrópia mibenlétét, és a kvantummechanika, továbbá a relativitáselmélet összebékítését lehetővé tevő elméletemet kell leírnom ide, utána majd leírom a szerkezet felépítését is.
A kérdés megválaszolásához először is egy-két régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Századunkban állapították meg a fizikusok, hogy a világegyetem véges, és fokozatosan tágul. Ha pedig véges, akkor kell, hogy legyen egy határa. Ezt hívják a csillagászok vörös határnak, de vajon mi van azon kívül? Ahhoz, hogy a kérdésre választ adjak először is egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A modern fizika panteista gyökereit Fritjof Capra: A fizika taója című könyvének bemutatásával szeretném érzékeltetni. A szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.
 A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
 E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
 Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet, amely távolságot feltételez az Istenség és a világ között, erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik, ami a nyugati művészet formáin is megmutatkozik. Vonzódik a szabályos ésszerű formák iránt. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
 Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
 Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
 A panteista szemlélet tehát a modern fizikának mindkét nagy elméletében benne gyökeredzik. Így a relativitáselméletben is, de leginkább a kvantummechanikában. A modern fizika egyik legfőbb törekvése az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése. A relativitáselmélet a fizikai világ makroszintű rendszereit írja le. A bolygókat, a csillagokat, és a gravitációt, vagyis ebből következően a teret, hiszen a gravitáció a relativitáselmélet szerint nem más, mint a tér görbülete. A két elmélet pedig azért összeegyeztethetetlen, mert mint ahogy leírtam az atomi szinteken, amiket a kvantummechanika ír le állandó változás, forrongás és a fent leírt bizarr fizikai jelenségek tapasztalhatóak.
 A fizika makroszintjein, vagyis a bolygók, csillagok, galaxisok szintjén pedig elegáns, szabályos formák, lassabb, követhetőbb mozgás, akárcsak a nyugati művészet formáiban. A kettő nem egyeztethető össze. A két modern elmélet összeegyeztetésére tett legismertebb kísérlet a húrelmélet, amelynek mára már rengeteg változata alakult ki. A húrelméletről hosszan lehetne írni. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy ez az elmélet azt mondja ki, hogy világunk, vagyis a tér az idő és az anyag a mikroszinteken apró, rezgő energiahúrokból áll. Ezeket a húrokat úgy kell elképzelni, mint a gitár, vagy a hegedű húrjait, és ezeknek a húroknak a rezgései alkotják a fizikai világ jelenségeit, vagyis a teret, az időt és az anyagot.
 Ez az elmélet a fizikusok szerint azért egyesíti a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, mert a húrok rezgései az atomi világ viharos forrongásait, és változásait az atomi méreteken elkenik, és ezért mi itt a makroszinteken nem érzékeljük, hogy a világ valójában nem olyan szabályos és elegáns, mint amilyennek látjuk, hanem vadul forrongó, és káoszszerű. Ezt úgy kell elképzelni, mint a csiszolt márványlap felületét, mely nagyon kicsi mikro méreteken szabálytalan és göcsörtös, de mi mégis teljesen simának érzékeljük, mert csak nagyon kicsi méreteken szabálytalan tehát el van kenve ez a szabálytalanság. Ez egy kicsit rossz példa volt a húrelmélet szemléltetésére, de valahogy így kell elképzelni.
 Miért fontos ez az elmélet a témánk szempontjából? Azért, mert ez az elmélet a mikrovilág, vagyis a kvantummechanika dominanciáját tolja előtérbe, amely a panteisztikus szemlélethez áll közelebb. Hiszen lényegében azt mondja ki, hogy a fizika világban a makrojelenségek is egészen olyanok, mint a mikrojelenségek, csak ezt mi nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág vad forrongásait. Továbbá a mikrovilágra jellemző inkább a változás és a forrongás, amely a keleti panteista szemlélet jellemvonása, és a fizikai világ makroszintjeire jellemző a szabályosság és az elegancia, amely a világ és az Istenség között távolságot feltételező nyugati és keresztény geometrikus, térhez kötődő szemlélet jellemvonása.
 A húrelméletnek a keleti gondolkodáshoz való fokozott kötődését jelzi az is, hogy háromnál több térdimenziók, a miénkkel párhuzamos univerzumok következnek belőle. Ezek a keleti gondolkodás jellemvonásai, amely a látható válóság mögött másfajta további valóságokat akar meglátni. Ahhoz tehát, hogy végrehajtsuk a címben kitűzött feladatot, és igazoljuk a keresztény fizika létjogosultságát olyan egyesítési elméletet kell kidolgoznunk, amely megdönti a húrelméletet, ami egyébként amúgy sem bizonyított, és a makrovilág geometrikus szabályosságának és eleganciájának dominanciáját tolja előtérbe.
 Így hát a fő kérdés az, hogy igaz e egyáltalán a húrelmélet. Ezzel kapcsolatban Lee Smolin: „Mi a gubanc a fizikával?” című könyvét érdemes elolvasni. Ebben arról ír, hogy korunkra a fizika fejlődése tulajdonképpen megállt, és ezért a húrelmélet szinte teljes dominanciáját teszi felelőssé a tudományos életben. Ez az elmélet már évtizedek óta úralja az egyetemi katedrákat, pedig Smolin szerint nincs rendesen megfogalmazva, továbbá kísérletileg ellenőrizhetetlen, és egyes tudományos megfigyeléseknek is ellentmond, mint például hogy az univerzum gyorsulva tágul.
 Viszont aki ma tudósként nem ezt a kutatási irányt választja, az nem kap egyetemi katedrát, vagyis a karrierjével játszik. Hogy ez miért van így arra Smolin szerint maguk a tudósok azt a választ adják, hogy gyönyörű matematikai struktúrák rejlenek benne, de ez még nem biztosíték az elmélet helyességére, mert volt már rá példa a tudománytörténetben, hogy egy elmélet matematikailag szép volt, de nem volt helyes. Maga Smolin pedig különféle csoportszociológiai és szervezetszociológiai indokokat hoz fel ennek a magyarázatára.
 Nekem inkább az a gyanúm, hogy éppen azért ragaszkodnak a tudósok ehhez az elmélethez, mert a pogány, panteista szemléletet tolja előtérbe, hiszen a tudomány a modern korban inkább ideológia, mint az igazságkeresés objektív megnyilvánulása, de ez csak az én véleményem. Smolin sajátos szubjektív ellenérzését is kifejti az elmélettel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a húrelmélet tulajdonképpen nem is fizika, inkább csak matematika. A fizika művelőit ugyanis két részre osztja: a technikai munkásokra, és az úgynevezett látnokokra. A technikai munkások az új elképzelések matematikai ellenőrzését, a fizikához kapcsolódó új matematikai struktúrák elkészítését végzik.
Ők azok, akik az általános iskolától az egyetemig minden matematikai feladatot a leggyorsabban és a legpontosabban oldanak meg, tehát ebben nagy tehetséget mutatnak. A látnokok pedig azok az emberek, akik a fizikai jelenségek mélyére látnak, és így új összefüggéseket látnak meg, mint például hogy mi a tér, mi az idő, vagy, hogy mi az energia, és ehhez nem elég az, hogy minden matematikai feladatot meg tudjanak oldani, amit eléjük raknak, hanem elsősorban filozófiai előképzettség, és filozofikus alkat kell hozzá. A látnokok sok esetben nem is jók matematikából, mint ahogy Einstein sem volt jó belőle. Ha nem fizikusok lettek volna belőlük, akkor művészek, írok vagy teológusok.
 A húrelmélet ennek megfelelően csak matematikai elmélet, hiszen nem mond semmi újat a fizikai jelenségek természetéről, mert ahhoz például, hogy megállapítsuk, hogy a húrok rezgései bizonyos méretek alatt elkenik az atomi szinteken meglévő forrongásokat csak matematikai számolgatásokra van szükség, nem a fizikai jelenségek természetéről való filozófiai elmélkedésre. Smolin szerint ennek megfelelően vissza kellene térni a fizika régi, filozófikus szemléletű művelésére, ahogy még Einstein művelte a fizikát. Új látnokokra van szükség a fizikában, ahogy mondja, és ennek megfelelően nem kell felhagyni a húrelmélet kutatásával sem, de más nézetek vizsgálatának is teret kellene engedni a fizikában.
 Smolin szerint nem sok esély van rá, hogy a húrelmélet valaha is kísérleti igazolást nyer, és matematikai bűvészkedéssel el lehet érni ugyan, hogy az elméletet cáfolni sem lehessen egyértelműen. Viszont, ha olyan elmélet is kötelezően polgárjogot nyerhet a fizikában, amit nem igazolhatunk kísérletileg, akkor el kell törölnünk a tudomány hagyományos etikai irányelveit, miszerint csak az egyértelmű tudományos bizonyítékoknak hihetünk, és a tudomány inkább a boszorkánysághoz, vagy az okkultizmushoz válik hasonlatossá, ahol nem szükségesek a bizonyítékok csak a tétel igazságában való hit.
 Mi tehát az igazság, ha a húrelmélet nem helyes, és az igazság megegyezik e a fent megfogalmazott kritériumoknak, hogy a makrovilág tulajdonságait tolja előtérbe a fizikai világban, hogy ezzel érvényt szerezhessünk az új európai és keresztény fizikának a panteista fizikával szemben? Továbbá megfelel e annak a kritériumnak is, amit Smolin írt le, hogy ne csak matematikai struktúra legyen, hanem valami újat mondjon a fizikai jelenségek: tér, idő, energia stb. természetéről is?
 Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
 Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
 Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
 Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
 Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.
 Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
 Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
 A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.
 Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy másik régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
 Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
 Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
 Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
 Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
 Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
 Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
 Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
 Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
 Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
 Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
 A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
 Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
 1 → 2
 2 → 4
 3 → 6
 4 → 8
 5 → 10
 6 → 12
 7 → 14
 8 → 16
 és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
 2 → 1/1
 3 → 1/2
 4 → 2/1
 5 → 1/3
 6 → 3/1
 7 → 1/4
 8 → 2/3
 9 → 3/2
 10 → 4/1
 Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
 Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
 Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/ című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
 Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
 Ezt a gondolatot továbbépítve pedig már meg is van kérdésünkre a megoldás. Lee Smolin a fent említett könyvében arról is írt többek között, hogy szerinte az idő természetét kell tüzetesen megismernünk ahhoz, hogy megleljük a relitivitáselmélet és a kvantummechanika egyesítésének magyarázatát. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Ez azt jelenti, hogy az idő lényegében egy a háromdimenziós tér irányaihoz (hosszúság, szélesség, magasság) hasonló új irány. Így ha egy test a térben nem egy helyben áll, hanem mozog, akkor tulajdonképpen nem csak térben, hanem időben is jelen lesz, vagyis az idő irányába is mozogni fog, amikor pedig egy helyben áll akkor van csak jelen teljes egészében a háromdimenziós térben, mert a tér és az idő egységes inerciarendszert képeznek.
 Továbbá ahogy a tárgy egyre gyorsabban mozog annál inkább jelen lesz az időben, vagyis egyre inkább az idő irányába fog mozogni, és nem a háromdimenziós tér irányaiba. Smolin szerint ezt a tételt kellene megdönteni ahhoz, hogy az egyesített elméletet megleljük. A fent leírt gondolataimat követve mi van akkor, ha Einstein tévedett, és az idő nem a tér negyedik dimenziója, hanem a komplementere, amely a méretek csökkenésével válik egyre inkább térből idővé. Komplementer alatt itt például a színátmenetekre kell gondolni, amikor a kék szín lassan pirosba megy át, vagy a zöld sárgába ahogy a történelemben is az idő térré változik, hogy így ölelkezzen az örökkévalósággal. Mint ahogy fent már leírtam nagyon kis méreteknél nagyon nagy sebességű mozgások, forrongások tapasztalhatóak, nagy méreteknél pedig a galaxisok, csillagok világában csak lassú, komótos mozgás tapasztalható.
 Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a méretek csökkenésével az idő egyre gyorsabban telik, vagyis a színátmenetekhez hasonlóan a tér lassan idővé válik. A skolasztikusok szerint Isten végtelen, és térként gondolták el Istent, továbbá az örökkévalóságban, vagyis Isten birodalmában időtlenség van, vagyis nem múlik az idő. Így tehát ha a tér méretei végtelenné válnak, akkor megszűnik létezni az idő, ha pedig közeledünk a végtelenül kicsi méretekhez egyre inkább csak az idő lesz jelen. „A modern matematika és a keleti vallások kapcsolata” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/04/modern-matematika-es-keleti-vallasok.html című cikkemben leírtam, hogy a végtelenül kicsi méreteknél egyre inkább a kvantummechanika törvényszerűségei érvényesülnek még a matematikai struktúrák esetében is.
 Azonban az igazi egyesítéshez itt annak is teljesülnie kell, hogy a mozgás egyenlő legyen az idővel, az idő pedig az energiával, hiszen az atomi méreteken már csak óriási energiaáramlások vannak. Ezt a puszta józan ész alapján is beláthatjuk, hiszen az ókori görög filozófusok az időt mozgásként értelmezték, mozgás pedig csak energia ráhatás útján jöhet létre. Tehát az idő egyenlő a mozgással, a mozgás pedig az energiával.
 Így a méretek csökkenésével a tér egyre inkább idővé, és ezzel együtt energiává válik. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy minél gyorsabban mozog egy test, annál inkább energiává változik át az anyagból. Én sohasem értettem egészen, hogy ez miért van így, amikor az elmélet tételeit olvastam. Azt ugyan értettem, hogy ez mit jelent, csak azt nem értettem, hogy ez hogyan következik az elmélet tételeiből. Így már nyilvánvaló, hiszen ez csak azért lehet így, mert a mozgás maga energia, így mozgás közben az anyag értelemszerűen energiává válik és idővé, vagyis a tér ellentétévé. Nem véletlenül írta le Brandenstein Béla: „Bölcseleti alapvetés” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című könyvében, hogy az anyag téres objektum, vagyis az idő ellentétjéhez kapcsolódik. Ennek megfelelően az is értelemszerű, hogy ha a test mozog, akkor a többi tárgyhoz képest gyorsabban telik az idő, mert a mozgás = idő.
Az anyag véleményem szerint azért téres objektum, mert fokozottan kapcsolódik hozzá a tömeg, vagyis a tehetetlenség jelensége. A tehetetlenség pedig a mozgást fékezi, ami azonos az energiával és az idővel. Így pedig mivel a tér az idő komplementere, a tömeg fogalma értelemszerűen a térhez kapcsolódik.
 Így tehát a húrelmélettel szemben visszahelyeztük régi, jól megérdemelt helyébe a teret, vagyis a nyugati keresztény szemlélet egyetemes szimbólumát, ha igaz az elméletem. Hiszen a makrovilág ezentúl nem teljesen ugyanolyan, mint a mikrovilág, csak mi ezt nem érzékeljük, mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág forrongásait, hanem a makrovilág a mikrovilágtól függetlenül létező valóság. Csak azért létezik vele mégis egységben, mert a méretek csökkenésével fokozatos átmenet tapasztalható a makrovilág tulajdonságaitól a mikrovilág tulajdonságai felé. (Nem tudok róla, hogy ezt az elméletet bármilyen fizikai kísérlet alátámasztaná, ezt csak az én intuícióm mondja így.)
 A fizikusok szerint fekete lyukban a tér önmagába hajlik vissza, és egy ponttá zsugorodik össze így tulajdonképpen a végtelen, vagyis az örökkévalóság, és a kiterjedés nélküli pont, vagyis a maximális sebességű mozgás egyé válik. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon a fekete lyuk belső szerkezete megegyezhet e azzal, ami a vörös határon túl van. Timothy Ferris: A vörös határ című könyvében leírja, hogy a világegyetem legszélén, amin túl már nem látnak a távcsövek, úgynevezett kvazárok találhatóak, amelyek a fénysebességhez közeli sebességgel távolodnak tőlünk. Ezek egyfajta speciális fekete lyukak, amelyek erős fényt bocsátanak ki magukból, de ez most nem érdekes. A fenti elemzésben pedig kifejtettem, hogy a relativitáselmélet értelmében a mozgó anyag sebességének növekedésével minél inkább energiává, vagy fénnyé válik.
 Tehát az atomi világ kvantumjelenségeihez válik hasonlatossá. Az a jelenség pedig, hogy a világegyetem szélén a vörös határ közelében a testek sebessége növekszik, ennek értelmében arra utal, hogy ott az anyag és az energia, vagyis a teret reprezentáló örökkévalóság, és a kiterjedés nélküli pont, ami azonos az idővel, fokozatosan eggyé válik.
 Alekszej Loszev „A mítosz dialektikája” című könyvében arról ír, hogy a fénysebességgel haladó test nulla térfogatú lesz, és mozgása alatt megáll az idő, fénysebesség felett negatív méretű lesz, tehát a feje tetejére áll a világ. A végtelen sebességű test pedig mindenütt ott lesz, mert sebessége végtelen, és sehol, mert mindent rögtön maga mögött hagy sebessége miatt, tehát platoni ideává válik. A végtelen idő maximális összesűrítettsége az örökkévalóság, és a világegyetem különböző idősűrítettséggel rendelkező szférákból áll, a legkülső szférában van az örökkévalóság, ahol a testek térfogata 0, akárcsak a fénysebességgel mozgó testé is. Az egyszerre mindenhol, és egyben sehol sem levés az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a kiterjedés nélküli pont egységét jelenti, hiszen ami mindenütt ott van, az a végtelenség egészét magában foglalja, ezzel ellentétben, ami sehol sincs ott, az pedig csak a kiterjedés nélküli pontot. Tehát a végtelen sebességű test Loszev szerint egyszerre 0 kiterjedésű, vagy végtelenül kicsi és végtelen.
 A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:
„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”
Tehát a fentiekből kiolvasható, hogy az úgynevezett univerzálék is úgy épülnek fel, hogy egyszerre ott vannak mindenütt és mégis sehol. Érdekes, hogy Loszev a mindenütt, és egyben sehol sem lévő objektumokat a platoni ideákhoz hasonlította, ahogy egyébként maga Platon is a Parmenidész című dialógusában. Az evilági dolgok pedig Platon szerint az ideák tükörképei. Lehet, hogy a vörös határon kívül rejtőznek a platoni ideák? Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) című cikkemben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html leírtam Brandenstein Béla a fent megjelölt könyvében az univerzálékat „tartalmak” névre keresztelte át, és mint ilyenek a tartalmak, formák, alakulatok rendszerében a térnek és az anyagnak feleltethetőek meg.
 Tatár György: Az öröklét gyűrűje című könyvében arról ír, hogy a Nietzsche-i időfogalomban nincs linearitás. A múltbéli idő nem egymásra következések sorozata. Nem korábbi és nem későbbi. Ennek mintájára a halott azonos az ő életrajzával, életpályájával, mégpedig egyszerre az egésszel, hiszen annak egyik pillanata sincs közelebb, vagy távolabb tőle, mint a másik. A múlt minden pillanatára az örökkévalóság érvényes. A jelenhez képest semmi sem távolibb vagy korábbi. Tehát a múltbéli örökkévalóság a jelen egy pontjában sűrűsödik össze, ami szintén az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a végtelenül kicsi szintézisét jelzi.
 Fent leírtuk, hogy a végtelen tér szerkezetének úgy kell felépülnie, hogy két abszolút végtelennek kell közrefognia egy olyan térrészt, ami egyszerre véges is és végtelen is. Ennek a két abszolút végtelen térrésznek a léte meglehetősen paradox, mert elméletileg az egyszerre véges és végtelen térrésznek minden létezőt magába kell foglalnia, mert csak azt tudjuk végigjárni, így arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek a két abszolút végtelen térrésznek egyszerre kell végtelennek, és nem létezőnek lennie, ami megfelel azzal, amit az örökkévalóságot reprezentáló végtelen tér, és az időt reprezentáló végtelenül kicsi pont egységéről írtunk.
 Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól című könyvében arról ír, hogy az „Anyag és energia megmaradási elvei úgy is fejezhetők ki, hogy a valóság minden változás közepette törekszik létben maradni; ha a változást egy helyen elnyomjuk, kiüt más helyen; ha az anyagot bármennyire is taglaljuk és szétszórjuk, még sem enyészik el. Miután pedig minden való tárgy valamely közösség tagja, nem áll elszigetelten, hanem folytonos kölcsönhatásban más objectumokkal, melyektől csak elvonásban választható el”
Az anyagnak és az energiának ezt a létben maradási törekvését, amit Pauler leír, én úgy írnám át, hogy egységesülésre való törekvés. Fent már leírtam, hogy a valóság atomi szintjeire, vagyis a kvantummechnaika világára fokozottan jellemző a panteisztikus szemlélet, vagyis hogy minden mindennel egységet alkot. A makrovilágra pedig, ami pedig a tér geometrikus fogalomrendszerével írható le fokozottabban jellemző az egymástól való elkülönülés, de mivel az energia, ami megfeleltethető a mozgásnak és az időnek az anyag állandó kísérőjelensége. A relativitás értelmében pedig lényegében az anyag energiává való átalakulását, vagyis az anyagi létezőnek atomi szintek létezőhez való hasonlóvá válását érthetjük rajta az anyaggal való kapcsolatának értelmében, az anyag az energiamaradás törvénye szerint a folyamatos egységesülésre, az atomi szintek világába való belezuhanásra törekszik.
 Ez fokozottan igaz annak a jelenségnek a tükrében, amit a csillagászok nemrég állapítottak meg, miszerint a világegyetem gyorsulva tágul. Ha a világegyetem szélén található kvazárok a fénysebességhez közeli sebességgel távolodnak tőlünk, akkor a relativitáselmélet értelmében fokozottan törekednek az atomi szintek világába való belezuhanásra. Ráadásul a világegyetem gyorsulva tágul, tehát mondhatjuk, hogy a kvazárok egyre fokozottabban törekednek az atomi szintek világába való belezuhanásra, mígnem a világegyetem szét nem esik, hogy a makrovilág végleg belezuhanjon az atomi szintek világába. A világegyetem gyorsuló tágulásának a tudomány szerint végeredményben ez a következménye, hogy egyszer majd szétesik, és visszatér a teremtés előtti állapotokhoz.
 Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html című cikkemben arról írtam, hogy az emberi társadalom fejlődése lényegében analógiába állítható a világegyetem fejlődésével. Aki akarja a linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja. A 2001 Űrodüsszeia című film mondanivalója korunk számára http://ujkozepkor.blogspot.hu/2011/08/2001-urodusszeia-cimu-film.html című cikkemben pedig azt mutattam ki, hogy a 2001 Űrodüsszeia című film szerint a történelem vége a tudományban az anyaggal foglalkozó tudományoknak, amelyek ilyen értelemben a makrovilágnak feleltethetőek meg, és a számítástechnikai tudományoknak, amelyek ilyen értelemben az információnak, vagyis az atomi szintek kvantumvilágának feleltethetőek meg, a szintéziseként fog bekövetkezni. Elgondolkodtam azon, hogy ha az emberi társadalom fejlődése és a világegyetem fejlődése ilyen szinten analógiában áll egymással, akkor nem lehetne e egyszer majd a csillagászati objektumok, mondjuk a kvazárok megfigyelésével az emberi társadalom fejlődésének jövőbeli alakulására következtetni? Ez a jövő kérdése.
 A társadalom jelenségeinek és a vörös határon túl lévő világ szerkezetének összekapcsolásához még érdemes hozzátenni, hogy manapság a globalizáció világát olyan társadalmi rendszernek gondolják el, ahol összezsugorodott és megszűnt a tér, mert a közlekedés és a telekommunikáció műszaki fejlődésének köszönhetően az emberek közötti kommunikáció azonnalivá, a nagy földrajzi távolságok legyőzéséhez szükséges utazási idő pedig nagyon röviddé vált. Tehát nem kell már legyőzni a nagy földrajzi távolságokat, így a globalizált világ tere összezsugorodott, és megszűnt. Joós Ernő: Idő és történelem című könyvében pedig Heidegger filozófiáját elemezve arról ír, hogy a modern kor az egyedüli, amikor a történelem formálásában kimagasló szerepet kapott a tömeg, tehát kisember, vagyis az egyén.
 A történelem elmúlt korszakaiban ugyanis általában csak a kimagasló egyéniségek kaptak szerepet a történelemben: így az arisztokrácia, vagy a király. Korunkban, vagyis a tömegdemokrácia világában viszont minden ember szavazati jogot kapott, továbbá fogyasztási szokásaival a világgazdasági rendszert irányítja, így a tömeg történelemformáló erővé lépett elő. Joós szerint Heidegger: A lét és az idő című könyvében az emberi tömegeket az idővel azonosítja, a világot pedig, amit korunkban a tömegek formálni kezdtek a léttel. Így mondhatjuk, hogy míg a globalizáció korában a tér összezsugorodott és megszűnt, addig az idő betört a létbe, ami analógiában van azzal, amit a vörös határon túli világról írtunk, ahol elméletem szerint a tér ponttá zsugorodott, és belezuhant a pontszerű időbe. Az idő, vagyis az atomi szintek kvantumfolyamatai, pedig ahogy már leírtuk kiszámíthatatlanok, és kaotikusak akárcsak a tömegek ízlésének és gondolatvilágának váltakozásai, amellyel a világgazdaságot és a politikai életet irányítják korunkban.
 Nézzük meg, hogy hogyan is értelmezhető a modern társadalomban az idő. Johan Goudsblom: Időrezsimek című könyvében arról ír, hogy „az idő szociokultúrális tény, olyan konstrukció, melynek segítségével az emberek megpróbálnak közösen tájékozódni a világban, és összehangolni a cselekvéseiket.” Az emberek cselekvéseinek összehangolására a modern gazdaság sajátos követelményei között lett szükség, ahol megszűnt az önellátó gazdálkodás, és az emberek csak egymás szükségleteinek kielégítése által tudják kielégíteni saját szükségleteiket. Ha például valaki pizzát rendel időre, akkor a kiszállítónak pontosan tudni kell, hogy jelenleg hány óra van, hogy pontosan, időre odaérjen a pizza a megrendelőhöz.
 Így a szerző szerint „Az idő meghatározása az ember műve, az idő kategóriája csak az időmeghatározás függvényében jön létre.” Az időmeghatározás fejlődését nyomon követve pedig ír az órák szinkronizálásáról az egész világra érvényes standard időrendszer gondolatáról stb. Az idő meghatározása tehát az emberi tömegeknek, vagyis Joós értelmezésében az időnek a történelembe való betörésével vált szükségessé, amikor már az emberi tömegek szükségletei határozzák meg a világgazdaság és a politikai élet működését, és itt felüti a fejét egy sajátos jelenség. Az igaz, hogy a globalizáció világában a modern közlekedési eszközök megjelenésével a tér összeszűkült, vagy a vörös határon kívüli világgal való analógiában a pontszerű időbe zuhant bele, de ennek következményeként ezentúl a pontszerű idő hozza létre a teret, amibe a tér belezuhant.
 Ugyanis az igaz, hogy a közlekedés fejlődésével az utazási idő lerövidült, de mivel a modern gazdaságban, ahogy egyre több embernek a szükségleteit kell kielégíteni, vagy más szóval, ahogy az idő egyre inkább betör a létbe, úgy egyre többet, és egyre több helyre kell utazni a gazdaság szereplőinek, hogy ezeknek az embereknek a szükségleteit kielégítsék, hiszen egyre több embernek kell élelmiszert, ruhát stb., szállítani. Tehát a modern világgazdaságban a pontszerű idő hozza létre az új teret, amibe a tér eredeti létformája belezuhant. Lehet, hogy ez így működik a vörös határon kívül is? A modern fizika megállapítása szerint az ősrobbanás előtt, vagyis az univerzum megszületése előtt a ma ismert világegyetem összes anyaga és energiája, és így a tere is egy végtelen sűrűségű pontba volt belesűrítve. Ezt elgondolva az emberi képzelőerőt mindig próbára teszi az a kérdés, hogy mi volt ezen a végtelen sűrűségű ponton kívül.
 Talán a semmi? A végtelenül kicsi méret, amit fent magával az idővel a mozgással és az energiával azonosítottunk a kvantummechanika törvényei szerint dinamikusnak tekinthető, ahogy az a fizika taója című könyvben is le van írva. Egyszerre van több helyen is, illetve van is, meg nem is, ahogy azt már leírtuk. Ha pedig ezt a tényt rávetítjük az ősrobbanás előtti végtelen sűrűségű pontra, amely magát a teret is tartalmazza, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ezen a szingularitáson kívül nem semmi volt, hanem egyszerre ott volt maga a tér is meg egyszerre nem is volt ott a kvantummechanika törvényeinek értelmében, hiszen ez a pont dinamikus forrongásával mindenhol létre is hozta e teret meg nem is. Tehát a vörös határon kívül lét, és az ősrobbanás előtti végtelen sűrűségű pont környezetének a szerkezete nem a semmit tartalmazza, hanem kettős természetű. Egyszerre tartalmazza is a teret meg nem is, és valóban, ahogy a modern társadalomban úgy a vörös határon kívül is az idő hozza létre a teret.
 Arthur C. Clarke az imént említett 2001 Űrodüsszeia című könyv szerzőjének az utolsó könyvében, vagyis az Idő szemében is tulajdonképpen ez a jelenség érhető tetten. A könyv arról szól, hogy az emberi történelem utolsó időszakában a tér és az idő szerkezete szétszakad. A tér és az idő egyes részei előre vagy visszacsúsznak az időben és a föld különböző földrajzi részein az emberi történelem eltérő korszakaihoz tartozó embercsoportok kerülnek egymás mellé, és ezek a történeti csoportok harcolni kezdenek egymással, mint például Dzsingisz kán Nagy Sándorral.
 Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Henri Bergson: Tartam és egyidejűség című könyvét. A könyvben a szerző a speciális relativitáselméletet elemzi. A speciális relativitáselmélet szerint, ha két test közül az egyik mozog, akkor a mozgó test számára az idő lassabban telik. Ha például egy űrhajóval nagy sebességgel elutazunk az űrbe, majd később visszatérünk a földre, akkor lehet, hogy míg mi csak két évet öregedtünk a földön 20 év telt el. Ez azért van, mert az idő és a mozgás relatív, minden test mozgása csak egy másik test mozgásához vonatkoztatva értelmezhető, ezért a testek vonatkoztató rendszereknek tekinthetőek. Bergson szerint ez vitatható, mert a két vonatkoztató rendszer felcserélhető, hiszen a relativitáselmélet szerint, ahogy nincs abszolút mozgás, úgy abszolút mozdulatlanság sincs.
 Így mind a két rendszer vonatkoztató rendszernek tekinthető, és az űrhajóban lévő megfigyelőnek, továbbá a földön lévő megfigyelőnek ugyanazt a tartamot kell megélnie az utazás alatt a két rendszer felcserélhetősége miatt. Ha viszont ugyanazt a tartamot kell megélnie mind a két megfigyelőnek, akkor hogy lehet, hogy a két tartam, vagyis az űrhajóban lévő megfigyelő, és a Földön lévő megfigyelő által megélt tartam a tapasztalatok szerint nem egyidejű? Hiszen mégiscsak 20 év telt el a Földön lévő megfigyelő számára, míg az űrhajóban lévő megfigyelő számára csak 10. Ez csak úgy lehet, hogy két féle egyidejűség és egymásután van. „Az első az események belsejében van, anyagi mivoltuk része, belőlük származik.
 A másikat egyszerűen a rendszeren kívül álló megfigyelő ragasztja rájuk. Az egyik abszolút, a másik pedig relatív és függ a sebességtől.”…”Így két módom van rá, hogy itt az egyidejűséget felismerjem: az egyik intuitív, és egyetlen, pillanatnyi látási ténybe foglalja azt, ami O’-ben és A’-ben történik, a másik leszármaztatott és órák nézésével jár ; és a két rendszer megegyezik.” Ami a rendszeren belül egyidejűség az kívül egymásután. A kétféle egyidejűség és egymásután tehát elszakad egymástól, és ebben az esetben a mozdulatlan megfigyelőnek egy mozgó testet megfigyelve saját jövendőjét kellene látnia és ez paradoxon. Érdekesek a szerző gondolatai a négydimenziós téridő elméletéről is ahol az elmélet felvetése a szerző szerint az idő térisítését jelenti. Az elmélet ugyanis azt mondja, hogy az idő a tér három dimenziójához, vagyis irányához kapcsolódó negyedik irány, amelyen keresztül a háromdimenziós térben zajló események, vagyis a testek áthaladnak. Térbeli testek viszont csak téren haladhatnak át.
 A Bergson által felvázolt paradoxon tökéletesen érthetővé válik a relativitáselmélet általam kidolgozott értelmezésében. A fénysebességnél kisebb sebességgel mozgó, de mozgó test a relativitáselmélet értelmében részben energia, részben pedig anyag. Az energia, amivé a mozgó test részben átváltozik a mozgás és az energia azonossága miatt azonos az idővel, az anyag pedig a térhez kapcsolható, ami az idő ellentéte, így a mozgó test kettős természete miatt annak anyagi természete, vagy, ahogy Bergson írja: „az esemény belső része” egyidejű marad a mozdulatlan test egész természetével, mivel az teljes egészében anyagi természetű marad. Az energiává vált természete viszont, ahogy Bergson írja: egymásutánná válik, és túlhaladja a mozdulatlan testet az időben.
 A vörös határon kívül, mint ahogy már leírtuk a tér és az idő egységben van, és a tér az anyaghoz, az idő pedig energiához kapcsolható. Az anyag pedig az egyidejűséghez, az energia pedig az egymásutánhoz kapcsolható, ahogy azt Bergson leírta. Így ha a tér és az idő, vagyis az anyag és az energia egységbe kerül, akkor az egymásután egyidejűséggé, vagyis térré válik, így az idő hozza létre a teret, ahogy az Clarke utolsó könyvében is megtörtént, ahol az egymás után következő történelmi korszakok az időben egymás mellé zuhantak vissza, tehát egyidejűvé váltak. Ahogy tehát Clarke-nak a 2001 Űrodüsszeia című könyve, úgy az Idő Szeme című könyve is a vörös határon kívüli léthez kapcsolható.
 Mindebből az is kiderül, hogy a relativitáselmélet ezen új szemléletében, a vörös határon kívüli létben lehetővé válik mind az időutazás, mind pedig a fénysebességnél nagyobb sebességgel való utazás, hiszen a térnek az időbe való belezuhanásával az egymásután egyidejűséggé válik. Továbbá mivel az atomi szintek kvantumvilágában a makrovilágra jellemző távolságok nem érvényesek a panteisztikus szemléletből következően, ahol minden egységet alkot mindennel, a kvantumvilágba belezuhant tér, vagy anyagrész tetszőleges sebességgel mozoghat ebben a közegben.
 Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) című könyvében arról ír, hogy az anyagnak három alaptulajdonsága van: a kiterjedés, a forma és az energia. Kiterjedése és formája értelemszerűen minden anyagi testnek van, és energiája is, hiszen, ha egy test nem mozog, akkor is rendelkezik helyzeti energiával. A kérdés, hogy megfeleltethető e ez a szentháromság három személyének, amiről már írtam itt? A skolasztikusok, mint ahogy már leírtam Istent végtelen térként gondolták el, ami megfelel a tiszta kiterjedésnek, hiszen sem formája, sem energiája nincs. Energiája azért nincs, mert az idő, vagyis az energia tökéletes ellentéte, ahogy azt fent kifejtettem, formája pedig azért nincs, mert egy minden irányban végtelen objektumnak nincs felülete. A tiszta kiterjedés így megfeleltethető a szentháromság első személyének, vagyis az atyának.
 A szentlélek megfeleltethető a tiszta energiának, hiszen életet adó, és gyógyító szerepkörben olvashatunk róla a bibliában. Ő általa fogant meg Mária is. Az élet pedig mozgásként is felfogható, ami azonos az energiával. A fiú pedig tulajdonképpen a kettő gyermeke, vagyis köztes állapot a kettő között, ami az anyagi létre utal, hiszen a fent leírtakból egyértelműen kiderül, hogy az anyag köztes létformának tekinthető a végtelen tér, vagyis a tiszta kiterjedés, és a tiszta energia, vagyis az idő között. Energiából áll, ami az időhöz köti, viszont ez az energia tömegbe van zárva, ami lefékezi a mozgást, vagyis az idő folyását, ez pedig a térhez közelíti. Formája pedig egyedül a dinamikus energiának van, ahogy azt már leírtam "A kontinuum-hipotézis bizonyítása a geometria segítségével" http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/10/a-kontinuum-hipotezis-bizonyitasa.html című cikkemben, tehát a térnek, az anyagnak és az időnek az atyával, fiúval és szentlélekkel való analógiájában a fiú testesíti meg a forma és a tiszta kiterjedés egységét, vagyis az anyagot, hiszen egyedül az anyagnak van egyszerre kiterjedése és formája.
 Mindebből egyértelműen kiderül, hogy a mi világegyetemünknek a felépítése a szentháromság tükörképe. A katolikus dogmatika szerint a szentháromság három személye teljes egységet képez, és öröktől fogva létezik. Ez pedig magyarázatot ad arra, hogy a világegyetem keletkezése előtt miért volt egységben az idő és a tér, vagy a tiszta kiterjedés, és az energia, továbbá hogy miért lesz egységben a világegyetem megszűnése után. Hiszen Isten öröktől fogva létezik, és ő nem más, mint a szentháromság, vagyis a tér a forma, és az idő egysége. A tér forma és idő hármassága az emberi történelem folyamatában is megjelenik, mint ahogy azt részletesen kifejtettem a „Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló)” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című cikkemben.
 Az idő és az entrópia kérdésének tisztázásához Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe című könyvére kell hivatkoznom, ahol az univerzum felépítését a fizikai világ elemi részecskéitől, a biológiai rendszereken keresztül, az emberi társadalom felépítéséig egyfajta ciklusszemléletbe akarja foglalni. Ez azt jelenti, hogy ezek szintek, így az atomi méretű objektumok szintje, a csillagászati objektumok szintje, a biológiai, vagyis az élő rendszerek szintje, illetve az emberi kultúra, társadalom szintje egyfajta folyamatos ismétlődés szerint épülnek egymásra.
 Ezeknek a különböző szinteknek a folyamatait a szerző mozgásként értelmezi, az egyes szintek mozgásfolyamatai, így az atomok rezgése, a égitestek forgása, vagy a társadalmi folyamatok haladása, mintegy egymásra hatnak, rezonálnak egymással, amiből arra a következtetésre jut, hogy minden folyamatot lehet ábrázolni egy téridőképen, mert állapotukat, mint mozgást egyértelműen kifejezi a megtett térbeli távolság és az eltelt időtartam hányadosa, vagyis a sebesség.
„Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/analogia-a-vilagmindenseg-es-az-emberi-tarsadalom-szerkezete-kozott.html című cikkemben a keleti és nyugati kultúra, és a fizikai világ felépítésének szempontjából már elkülönítettem egymástól a világ makroszintű és mikroszintű (atomi) jelenségeit. A nyugati kultúrát pedig a fizikai világ makroszintű jelenségeivel hoztam analógiába, továbbá a ciklikus ismétlődés szempontjából a hármas számmal hoztam kapcsolatba. Most azt szeretném megvizsgálni, hogy a fizika makroszintű folyamatai, amit a fenti cikkemben a nyugati kultúrával hoztam kapcsolatba megismétlődnek e a nyugati kultúra ciklikus folyamataiban, tehát, hogy van e a kettő között valamilyen összefüggés.
 Ennek megfelelően Szádeczky ciklusszemléletében is elkülönítem egymástól a makroszintű, és a mikroszintű folyamatokat, és csak az univerzum makroszintű folyamataival foglalkozom, így a csillagászati objektumokkal, az élővilág rendszereivel, és az emberi társadalommal. George Kubler: Az idő formája című könyvében azt vizsgálja, hogy a művészeti stílusok fejlődésében milyen szerepet játszanak a konkrét művészeti alkotások, vagyis a tárgyak. Tehát, hogy az egyes korokban megszülető konkrét művészeti alkotások, tárgyak stílusai, hogyan hatnak az elkövetkező korok művészeti alkotásaira, tárgyaira, hogy ezek a hatások hogyan épülnek egymásra. Vizsgálataiból arra a következtetésre jut, hogy a különféle művészeti stílusok: gótika, barokk stb. fejlődése nem a biológiai rendszerek fejlődéséhez hasonlítható, ahol egyenletesen fejlődő folyamatok láthatóak, mint például születés, virágkor és hanyatlás, hanem inkább a fizika folyamatira.
 Itt példának hozza fel az áramköröket, ahol az egyes szinteken szünetek, megszakítások lépnek életbe, hullámzások észlelhetők, vagy bizonyos helyeken egyes hatások összekapcsolódnak, vagy elágaznak, mint ahogy az egyes művészeti alkotások is egyesíthetnek magukban bizonyos stílusirányzatokat, hogy aztán két külön tárgynak adják tovább. Később pedig a csillagászat területéről hoz analógiát, hogy a múltból felbukkanó tárgyak úgy hatnak ránk, mint a távolból felbukkanó csillagok, amelyeknek fénye pont most ér el hozzánk, és a csillagok elrendeződése is analógiában áll a tárgyak stílusinak egymásra épülésével. Mint ahogy a tárgyak fejlődése is megszakításokat, szüneteket tartalmaz, úgy a csillagok is galaxisokba rendeződnek, vagyis hol sűrűsödnek, hol pedig ritkulnak.
 Szántó Borisz: Teremtő technológia című könyvében a technika fejlődését a biológiai rendszerek működésével hozta összefüggésbe. Ahogy az élőlények külső hatásokra való reagálása az információfogadás – visszacsatolás alapján működik, úgy a technológia fejlődése is az információfogadás – visszacsatolás elvén fejlődik. Például ha az ember lába forró tárgyhoz ér, akkor a tárgy által keltett hőinformáció először a lábból az agyba jut az idegrendszeren keresztül, majd megtörténik a visszacsatolás, az agy információt juttat vissza a lábba, hogy a rántsa vissza a tárgytól. A technika is így fejlődik a szerző szerint.
 A technika fejlődési fokának minden egyes szintjein, mint például a szerszámok megjelenésekor, ha megjelenik egy újabb probléma, ami új technikai megoldást igényel, akkor visszacsatolás történik, és a szerszám alakja megváltozik igazodva az új technikai feltételekhez. Tehát a technológia fejlődése a biológiai rendszerek működésével van analógiában, ahogy a meleg hatására a fák levelei kinőnek, úgy a technológia a külső problémák megjelenésére reagálva tovább fejlődik.
 Ezzel már alakul az analógiánk, hiszen az emberi társadalom kulturális kora, amikor még csak a művészetek és a kultúra fejlődött a világegyetem fizikai evolúciójának korával van analógiában, amikor kialakultak a világegyetem fizikai objektumai: a csillagok, galaxisok. A világegyetemben megjelenő biológiai evolúció folyamata pedig a társadalomban megjelenő technológiai evolúcióval van kapcsolatban, ami túlnyomórészt a kulturális korszakok után következett, és Nyikolaj Bergyajev szerint háttérbe szorította a régi kulturális korszakok organikus formáit.
 A modern kort pedig a technológiai korszak után következő posztindusztriális, vagy információs társadalomként tartják számon, ahol az információs folyamatok dominálnak. Ez a világegyetem fejlődésének Szádeczky által felvázolt szintjeiben megfelel a társadalom megjelenésének, hiszen az biológiai rendszerek önmagukban még nem hordoznak jelentéseket, azaz információt, ott csak az életelv által meghatározott energiák törnek előre az élet fejlődésében. Csak a társadalom megjelenésével párhuzamosan jelenik meg a jelentést hordozó emberi kultúra, ami nélkül nincs információ.
 A világegyetem fejlődésének folyamatában tehát a fizikai, biológiai és társadalmi folyamatok egymás utáni megjelenése analógiában áll az emberi társadalom haladásának folyamatával, ahol a kulturális, technológiai és információs korok következnek egymásra. A világegyetem kibontakozásának folyamata analógiában áll a társadalmi haladás folyamatával, méghozzá hármas analógiában, ami a nyugati kultúrkörök ciklikus kibontakozásának és hanyatlásának jelzőszáma, ahogy azt a fent belinkelt cikkemben kifejtettem. Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223 című cikkemben már feltártam egy ehhez hasonló analógiát Ligeti Pál és Brandenstein Béla filozófiájának összevetésekor a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ viszonylatában. Aki akarja a fenti linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja.
 Henri Bergson: Idő és szabadság című könyvében a tér és az idő szerkezetét, és egymáshoz való viszonyukat vizsgálja. Megkülönbözteti egymástól a tartamot, és a kiterjedtséget. A tartam alatt olyan objektumot ért, amelyet nem lehet különálló részekre bontani, és nincs semmilyen kiterjedése, létét csak egyetlen összesűrített pontban, vagy pillanatban lehet értelmezni. Ezzel ellentétben a kiterjedtséget lehet egymástól különálló részekre bontani, és van a pontnál nagyobb kiterjedése. A szerző azt a kérdést teszi fel, hogy az idő és a tér tartamként, vagy kiterjedtségként értelmezhető e.
 Ezt a kérdést a számok szerkezetének szemléltetésével vizsgálja. A számok egyértelműen csak kiterjedtségként értelmezhetőek, hiszen különálló részekre bonthatóak. Azt vizsgálja, hogy amikor tudatunkban számolunk, akkor azt időben, vagy térben tesszük e. Arra a következtetésre jut, hogy ezt mindig térben tesszük, hiszen sohasem tudnánk elszámolni például 30-ig, ha számlálás közben az egymás után következő számokat nem helyeznénk el képzeletben a térben.
 Tehát ilyenkor lényegében a tér pontjait számláljuk. Ennek analógiájára az eddig velünk történt eseményeket is megszámlálhatjuk, amelyek köztudomás szerint az időben folytak le, pedig mind a térben történtek meg, és a hozzájuk fűződő emlékeinket csak a térben hagyott nyomok mintájára tudjuk elgondolni, amiből rájöhetünk, hogy ezek is kiterjedtséggel rendelkeznek.
 Mindebből arra a következtetésre jut, hogy csak a tér rendelkezik kiterjedtséggel, vagyis egymástól elkülönülő és a pontnál nagyobb kiterjedésű tulajdonságokkal. Az időnek pedig csak pontszerű kiterjedése, tehát tartama van, vagyis csak a jelen egyetlen pillanatában létezik, és mindazt, amit az idő múlásaként gondolunk el valójában nem más, mint a térbeli mozgás tudatunkban felhalmozott látképe. Tehát a szubjektumon kívül csak tér létezik, az idő pedig csak a mi tudatunk szüleménye, jobban mondva a térbeli mozgásból születő tapasztalati csalódás, ami azt is jelenti egyben, hogy az idő egyenlő a térrel.
 Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő (A történeti idők szemantikája) című könyvében a történelmi idő szerkezetét akarja feltárni. A könyv első fejezetében arról ír, hogy az újkor elején a politikai tervezésben háttérbe szorult a racionális prognosztika, vagyis a lehetséges jövőbeli történések átgondolt, tudományos eszközökkel való megjósolása. Ehelyett pedig a prófécia, vagyis az eszkatalógikus gondolkodás lépett a helyébe, amely nem tudományos módszerekkel akarja kifürkészni a jövőbeli történéseket, hanem azokat valamiféle kinyilatkoztatás, vagy erkölcsi törvény alapján előre tudottnak véli. A racionális prognosztika csak rövidtávon tud jósolni, a prófécia viszont „a természetes léptékeket meghaladó, hosszú távú prognózisokat gerjeszt. Ez pedig a történelmi idő felgyorsulásához vezet az újkorban.
 Később a történelmi idő gyorsulását a technika fejlődésével hozza kapcsolatba. A társadalmi struktúrák: technológia gazdaság stb. felgyorsulása a történelmi események felgyorsulásához vezet. Bergson filozófiájában a tér és az idő viszonya analógiában áll azzal, amit Kubler írt a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyáról. Mivel ezeket Kubler az idő formájaként jellemezte a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyát, Bergson szerint pedig az idő egyenlő a térrel. Kiterjedtség, vagyis egymástól elkülönülő részekből álló, a pontnál nagyobb kiterjedésű objektum pedig csak a térben lehet elképzelhető és Kubler szerint a művészettörténeti tárgyak stílusainak egymásra épülésére éppen a szakadozottság, vagyis az egymástól való elkülönülés a jellemző.
Továbbá Oswald Spengler szerint a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a fausti végtelen tér, ahogy azt már leírtam a fent belinkelt „Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” című cikkemben. Ez pedig jól egybevág a Kubler által mondottakkal, vagyis hogy a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyára a szakadozottság, vagyis az egymástól való elkülönülés a jellemző, ami pedig szintén egybevág a Bergson által leírtakkal, aki az elkülönülést, vagyis a kiterjedtséget a térrel hozta kapcsolatba. Koselleck az említett könyvében azt írta, hogy az idő az újkorban a technológiai fejlődés hatására gyorsul.
 A technikáról, amit fentebb a biológiai rendszerekkel hoztam analógiába tudni kell, hogy annak alkotásai már nem egymástól elkülönült tárgyi objektumok, mint a kultúra alkotásai, hanem mind a biológiai, mind pedig a technikai rendszerek önmagukban és egymással is összefüggő szerkezeteknek tekinthetőek. Roób Gusztáv írja le ezt a legjobban „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében ahol a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.
 Leírja, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épülnek fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.
 Tehát a technológiai fejlődésben a kultúra egymástól jól elkülönülő tárgyi objektumai kezdenek egymással összeolvadni, összefüggő szerkezetet, organizmust alkotni, mint ahogy a biológiai rendszerek objektumai is összefüggőbb, organikusabb szerkezetet alkotnak, mint a csillagászati objektumok szerkezete. Ez pedig egyértelműen analógiában van azzal, amit Bergson a tartamról írt, hiszen a tartamban a kiterjedtség egymástól elkülönülő objektumai összeolvadnak, majd egy pontba sűrűsödnek, ahol már nincs pontnál nagyobb kiterjedésük, és nem oszthatóak részekre. Ez pedig értelemszerűen összefügg az idő gyorsulásával, hiszen a kultúra egymástól elkülönülő objektumainak egymással való összeolvadásával a fejlődés üteme gyorsabban halad végig a különféle objektumok rendszerén.
 Így a biológia fejlődés is gyorsabb volt, mint az azt megelőző csillagászati objektumok fejlődése. Végül az információs társadalomban a technológiai fejlődés eléri maximális bonyolultságát, és a kiterjedtség végleg tartammá válik, az idő pedig megáll, a fejlődés megszűnik, vagyis eljön történelem vége, amit Francis Fukuyama a liberális kapitalizmussal azonosított, a liberális kapitalizmus világméretű uralmát pedig az információs társadalommal hozta kapcsolatba. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
 A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
 A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
 Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet.
 A kezdet és vég a világfolyamatban című könyv Schütz Antal katolikus teológus doktori disszertációja, melyben a modern fizikának a világegyetem keletkezéséről, működéséről, és várható végéről alkotott ismereteit igyekszik összhangba hozni a keresztény eszkatalógia teremtésről és világvégéről alkotott elképzeléseivel.
 A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.
 Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.
 Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.
 Érdekes, hogy a világegyetem történetének imént bemutatott szerkezete is mennyire analógiában van a társadalom történetének hármas tagozódásával. Kezdetben az ősrobbanás után anyagi világ rendje szerveződött meg, vagyis a káoszból rend lett, ez megfelel a nyugati világ kezdeti, középkori szerves rendjének. Majd elkezdődött a történelem, amit a világegyetemben az energia hajt előre, és ami megfelel a nyugati világ technológiai korszakának. Majd nyugaton az információs társadalomban, a történelem végén a társadalom működése kaotikus formákat vesz fel. Az információs társadalom az, amelyre leginkább jellemző a káosz, mint ahogy az entrópia, amit a világ végéhez kötnek is a rendezetlenség, vagyis a káosz tudománya, továbbá a világ végi a hőhalál is a fizikai világ megmerevedésével jár együtt Schütz írása szerint, ahogy a földi történelem vége is.
 A modern társadalom kaotikus jelenségeiről Plenter János írt könyvet: Gazdaság és államhatalom című könyvében, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
 Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban.
 Eljutottunk tehát az entrópia kérdéséhez, amit a társadalmi fejlődéssel hoztunk kapcsolatba, és Szádeczky könyvét olvasva olyan kép tárul elénk, hogy a világegyetem evolúciós kibontakozása mozgásként értelmezhető, amely a részecskék világától, vagyis a mikrovilágtól halad a makrovilágig, majd az emberi társadalomig, majd pedig Schütz Antal és Fukuyama gondolatait követve az entrópia által előidézett hőhalálban végződik mind az emberi társadalomban, mind pedig a világegyetemben. Ezt a gondolatmenetet követve lehet, hogy az entrópia nem más, mint a mikrovilág kaotikus forrongásának betörése a makrovilágba, vagyis a tér világába?
 Elemezzük mélyebben, hogy mit is jelent is az entrópia. Az entrópia a fizikában a rendezetlenség mértékegysége, és többféle törvényt meghatároz a fizikai világban, többek között azt is, hogy a mechanikai energia, mint például amikor a folyó vize meghajtja a vízimalom kerekét, vagy a gőzmozdonyban a gőz a fogaskerekeket, folyamatosan úgynevezett vibráló energiává alakul, mint például hővé, vagy zajjá, amit már nem lehet mechanikai munkára felhasználni. Így például a gőzmozdonyban elégetett szén hatására hő szabadul fel, amit már nem lehet a fogaskerekek meghajtására felhasználni, és ez a vibráló energia, amivé a mechanikai energia átalakul már nem alakítható vissza mechanikai energiává, csak ha plusz mechanikai energiát fektetünk be, ami viszont újra átalakul vibráló energiává. Így a világegyetem folyamatosan a hőhalál irányába halad, ahol minden mechanikai energia vibráló energiává: hővé, zajjá stb., alakul.
 Mondanom sem kell, az a tény, hogy az entrópia törvényeinek értelmében az anyagi dolgok kölcsönhatásainak útján a mechanikai energia vibráló energiává alakul pontosan erre utal, hiszen mint ahogyan már kifejtettük a mikrovilág, vagyis a részecskék világa pontosan olyan vibráló jelenségeket mutat a kvantummechanika törvényeinek értelmében, mint a vibráló energia, amivé a mechanikai energia alakul. Továbbá, mint ahogy kifejtettük a makrovilág, vagyis a tér, és a mikrovilág, vagyis az idő komplementer viszonyban van egymással, az anyag pedig köztes állapotot képvisel a tér és az idő között.
 Ezek szerint a mikrovilág, vagyis az idő az anyagon keresztül áramlik be a makrovilágba, vagyis a térbe? Több tény is erre utal a fizika tudományában. A fizika tudományában azt a tényt, hogy az entrópia folyamatosan növekszik, vagyis hogy a mechanikai energia folyamatosan vibráló energiává alakul az idő múlásának irányával hozzák kapcsolatba. Tehát az idő azért halad előre, és nem hátra, mert a világegyetem entrópiája folyamatosan nő, és nem csökken.
 Fontos kérdés a fizika tudományában, hogy a világegyetem miért volt alacsony entrópiájú, az ősrobbanás után, amikor fejlődése elkezdődött, és hogy miért nem inkább magas entrópiával kezdődött. Erre azt a választ adhatjuk, hogy azért mert a szentháromság első személye az atya, amit a tiszta kiterjedéssel, vagyis a térrel hoztunk kapcsolatba, ami a vibráló energia, tehát az idő ellentéte, és ha a világegyetem fejlődése a szentháromság mintájára halad előre, akkor az entrópiának alacsonynak kellett lennie a teremtés kezdetén. Ezen lehet vitatkozni, hogy tudományos e vagy nem, de rendszerünkben, ha az helytálló, Isten léte már tudományosan bizonyított ténynek tekinthető abból kifolyólag, hogy a világegyetem a szentháromság tükörképe.
 Felvetették még azt a kérdést is, hogy ha a világegyetemben az entrópia folyamatosan nő, akkor kezdetben miért alakult ki az ősrobbanás káoszából először ilyen göröngyös elrendezés a világegyetemben, vagyis miért alakultak ki a csillagok, galaxisok stb., hiszen ezek a tiszta vibráló energiával szemben, ami teljesen sima, egyenletes elrendezést hoz magával, amivé az entrópia növekedés törvényének értelmében mechanikai energia alakul, éppen az entrópia csökkenésére utal. Tehát a világegyetem fejlődésének kezdetén az entrópia olyan jelenségek kíséretében nőtt, amelyek normális esetben az entrópia csökkenésére utalnak. Ha az entrópiát a mikrovilág folyamatos átáramlásaként értelmezzük a makrovilágba, akkor erre egyértelmű magyarázatot kapunk, hiszen az anyag, vagyis a galaxisok, bolygók, csillagok köztes állapotként értelmezhetőek a makrovilág és a mikrovilág között, ahol a mikrovilág, vagyis a vibráló energia tömeggé szilárdul, és hasonlatossá válik a térhez.
 Így az anyag kialakulása is lényegében a vibráló energiának a térbe áramlásaként, vagyis entrópia növekedésként értelmezhető, és mivel a vibráló energia az anyagi dolgok egymással való kölcsönhatásának, tehát a mechanikai munkának a következtében áramlik a makrovilágba, az entrópia növekedés kezdetén először a göröngyös anyagi világnak kellett kialakulnia. A mai fizika tudományában már kérdéses, hogy a hőhalál valóban ki fog e alakulni. Egyrészt azért, mert felfedeztek két dolgot, egyrészt a vákuumenergiát, amely az üres térben foglal helyet. Tehát felfedezték, hogy ha a térből minden anyagi részecskét kiszivattyúzunk, akkor is marad ott valamiféle energia, ezt sötét energiának is hívják. Másrészt pedig azért, mert felfedezték, hogy a világegyetem gyorsulva tágul, ami arra utal, hogy a tágulás örökké fog tartani, és ha a tér folyamatosan tágul, az üres térben pedig energia van, akkor az energia megmaradás törvénye nem érvényes. A tér gyorsuló tágulása következtében a növekvő tér folyamatosan küzd a térbe áramló növekvő entrópiával, és senki nem tudja, hogy lesz e hőhalál.
 Vajon így van ez a társadalomban is? A fent belinkelt 2001 Űrodüsszeia mondanivalója korunk számára című cikkem erre utal. Hiszen mint ahogy abban leírtam a mai társadalomban is a kemény ipari technológia, ami az anyaghoz, vagyis a térhez kötődik, és az információ technológia, ami a szellemhez, vagyis az energiához, és az időhöz kötődik, küzd egymással, hogy a történelem végén a kettő szintézisbe kerüljön egymással.
Az entrópia tehát, a fentiekből levezetve, nem más, mint a kvantummechanikai valóság beáramlása a térbe, és ha a kvantummechanikai valóság folyamatosan áramlik a térbe, akkor ez az energia valószínűleg megcsapolható úgy, hogy az energiamegmaradás törvénye nem sérül, hiszen ez egy a természet rendje által folyamatosan teremtett és termelődő energia. A szerkezet alapgondolatát az utasszálítógépek futóművének felépítése szolgáltatta számomra, továbbá az az évszázadok óta megfigyelt fizikai tény, hogy ha a levegőt egy tartályban összenyomjuk, és nyomva tartjuk, hogy a levegő mozgó molekulái egyre erősebben csapkodják a tartály falát, akkor a nyomás által létrejött ellenhatás útján hő vagyis energia termelődik. Az utasszállító repülőgépek futóművének felépítése és működése az alábbi rajzon látható.









A futómű úgy működik, hogy van benne egy réteg folyadék, és egy réteg rugalmas gáz, továbbá egy szelep. Amikor a repülőgép földet ér, a gép súlya összetömöríti a rugalmas gázt, majd azután az így képződött rugalmas energia visszalöki a gép testét a föld feletti stabil egyensúlyi állapotba, de ahhoz, hogy ez az állapot valóban egyensúlyi legyen, és az összenyomott gáz ereje ne gumilabdaként lökje vissza a gépet a levegőbe, a folyadék csak egy szűk nyíláson át folyhat, és erre szolgál az összezáródó szelep, ami késlelteti a folyadék felfelé áramlását.
Két dolog van itt tehát, amit felhasználtam a szerkezet megtervezésénél, ez a gáz rugalmas ereje, és a késleltetés mechanizmusa.
Van még egy dolog is, amit felhasználtam a szerkezet megtervezésekor, ez pedig az új áramfejlesztési technikák, amelyek a mechanikai erőhatás által kifejtett munkát is képesek átalakítani elektromos energiává. Ma már léteznek olyan szerkezetek, amelyek képesek energiát termelni az által is, hogy például valaki megnyom rajtuk egy gombot. A gomb lenyomása által kifejtett munka a szerkezet másik oldalán elektromos energia formájában távozik.
A mechanikai munka elektromos energiává való átalakításának gyakorlata ma még azért nem elég hatékony az energiatermelés terén, mert csak a mechanikai munkát, vagyis az erőhatás által életrehívott elmozdulást lehet elektromos energiává átalakítani, és nem a mechanikai erőhatást. Így például, ha valaki lenyom egy gombot, akkor csak az alatt az idő alatt termelődik elektromos energia, amíg a lenyomást végrehajtja, ha pedig a továbbiakban nyomvatartja a gombot, akkor már nem. Így ha valaki gombnyomással folyamatosan energiát akar termelni, akkor egyfolytában nyomogatnia kell a gombot.
A szerkezetnek tehát olyannak kell lennie, ahol a mechanikus munkavégzés folyamatosan biztosítva van, és ezt a folyamatos munkavégzést a rugalmas gáz atomjainak és molekuláinak mozgási energiája kell, hogy biztosítsa, ami hosszú távon, vagy talán örökké, kiapadhatatlan energiaforrást jelent, és semmi más. A szerkezet felépítése az alábbi sematikus rajzon látható.



Van egy tartályunk, amelynek a középső részében egy dugattyú található, ahol a dugattyú alsó és felső része korong alakban teljesen hozzáilleszkedik a tartály üregének a falához, a dugattyú középső része pedig elvékonyodik. A dugattyú nem tölti ki teljesen a tartály üregét, hanem alul és fölül marad valamennyi hely, amit egy réteg folyadék, és egy réteg rugalmas gáz tölt ki, akárcsak a repülőgép futóművében. A tartály közepe táján két oldalon van egy-egy rés, ahol a dugattyú elvékonyodó része össze van kötve valamilyen rugalmas eszközzel, mint például egy nagyobbméretű rugóval, egy áram termelő és elosztó szerkezettel, amely a fent leírtak értelmében képes a mechanikai húzóerő hatására áramot termelni, és azt különböző irányokba elosztani. Van néhány szelep is beépítve a tartály falába. Ez a fenti képen még nem látható, ezekről később lesz szó. A dugattyúnak meg kell adni egy kezdőnyomást, hogy alul, vagy felül összenyomja a gázt. Ez történhet akár emberi erővel is, vagy másképp. Ennek hatására az áramfejlesztő és elosztó is elkezd áramot termelni, amivel a dugattyú össze van kötve valamilyen rugalmas eszközzel, hiszen a dugattyú elmozdulása rá is húzóerőt gyakorolt.




Ha most a dugatyút elengedjük, akkor az összenyomott gáz rugalmas lökőereje átlendíti a dugattyút  a tartály aljára, ahol az ott lévő gázréteget tömöríti össze, és természetesen az elmozdulás hatására ismét munkát fog végezni az a rugalmas eszköz is, amely az áramfejlesztő és elosztó eszközzel van összekötve, és megint áram fog termelődni. Ha pedig ez a folyamat tovább folytatódik minden beavatkozás nélkül, vagyis a dugattyú megint előre lendül, és vissza, és így tovább, akkor a fizika törvényei szerint a rugalmas erőhatások előbb-utóbb kiegyenlítődnek, és a dugattyú mozgása, vagy másképp a munkavégzés megáll, és az áramtermelő és elosztó rendszer nem fog több áramot termelni. Ennek a problémának a megoldásához van szükség a tartály falába épített szelepre, ahogy az a fenti képen már látható.
Amikor a dugatyút a kezdeti erőhatással felfelé nyomjuk áram termelődik az áramfejlesztő és elosztó szerkezetben. Ennek egy részét az áramfejlesztő és elosztó továbbíthatja egy külső áramgyűjtőnek, ami a fenti képeken is látható, egy másik részét pedig egy áramelvezetővel a tartály falába épített szelepek kioldására, és visszahúzására továbbíthatja, amelyek így egy ideig megtartják a dugatyút abban a helyzetben, ahol a fenti gázréteg össze van nyomva, vagyis késleltetik, hogy a gáz lökőereje azonnal visszalökje a dugattyút a tartály másik végébe. Egy idő után persze a termelt és elosztott áram a szelepet visszahúzza a tartály falába, és a dugattyú átlendül a tartály másik végébe.




Viszont az újonnan termelt és elosztott áram ott is kioldja, majd visszahúzza a szelepet, hogy megtartsa egy ideig a dugattyút, és késleltesse a gáz lökőerejének működésbe lépését. Ezek alatt a késleltetések alatt a gáz molekuláinak mozgási energiáját alapul véve, amelyek folyamatosan hozzácsapódnak a dugattyú korongjaihoz plusz energia termelődik, ami miatt a rugalmas erőhatások nem egyenlítődnek ki, a dugattyú mozgása nem áll le, és a munkavégzés elméletileg folyamatos maradhat. A kritikus kérdés az, hogy a kezdeti energia, amivel felnyomjuk a dugattyút a tartály felső végébe összetömörítve az ott lévő gázt, és elindítva az áramfejlesztő és elosztó szerkezetben az áramtermelést nagyobb húzóerőt fejtsen ki az áramtermelő és elosztó szerkezetre, mint amennyi energia a szelepek kioldásához és visszahúzásához szükséges, továbbá a kezdeti erőhatással a gázt is olyan mértékben kell összenyomni, hogy a szelepek visszahúzódása után a gáz lökőereje  nagyobb húzóerőt adjon át az áramtermelő és elosztó szerkezetnek, mint amennyi az alsó szelepek kioldásához és visszahúzásához szükséges, hiszen ebből adódik az az energiatöbblet, amit az áramfejlesztő és elosztó továbbít a külső energiatárolónak.
Ha ez a két feltétel teljesül, már pedig a józan ész azt mondja, hogy teljesülhet, hiszen a dugattyúnak lehet nagyobb kezdeti energiát adni, mint ami egy szelep kioldádához és visszahúzásához szükséges, és a gáz lökőereje is lehet nagyobb annál, akkor a munkavégzés, és az energiatermelés ebben az esetben folyamatos maradhat, és a gáz molekuláinak mozgási energiája elméletileg megcsapolható. A kérdés az, hogy az energiatermelés így csak addig tart, míg a gáz molekuláinak mozgási energiája teljesen át nem adódik a dugattyú korongjának, vagy az energiatermelés így örökké tart. Mert ha az energiatermelés örökké tart, akkor az energiának valamilyen külső forrásból kell hozzáadódnia a molekulákhoz, ami nyilván nem lehet más, mint a kvantummechanikai valóság, és ha ezt sikerül bebizonyítani, akkor kísérletileg is tisztázhatjuk és bizonyíthatjuk, hogy a kvantummechanika és a relativitáselmélet kibékítése megtörtént, és az entrópia nem más, mint a kvantummechanikai valóság beáramlása a térbe. Ez a kérdés azért érdekes, mert Jean Perrin írt egyik cikkében arról, hogy a gáz molekuláinak mozgási energiája zárt termikus környezetben állandó. Márpedig, ha a fenti esetben a tartály két végében lévő gázt termikusan zárt rendszernek tekintjük, akkor ott a molekulák mozgása állandó kell, hogy maradjon, és így a dugattyúk mozgása, illetve az áramtermelés is állandó kell, hogy maradjon. Ez azért van így, mert esetünkben a gáz termikusan el van szigetelve az áramfejlesztő és elosztó rendszertől.

Felhasznált Irodalom:

Jean Perrin: Brown-mozgás és molekuláris valóság http://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/olvaso/histchem/mol/perrin.html
Háy György: Amit a repülésről tudni kell, Typotex, 2005.
Áramtermelés a környezeti rezgésekből, nyomás- és hőmérséklet-különbségekből http://zoldtech.hu/cikkek/20090715-energiaaratas/
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
 Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.
 George Kubler: Az idő formája, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992.
 Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
 Szántó Borisz: A teremtő technológia, Budapest, 1990.
 Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)
 Henri Bergson: Idő és szabadság, Szeged, 1990.
 Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő (A történeti idők szemantikája), Atlantisz, 2003.
 Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
 Dr. Schütz Antal: Kezdet és vég a világfolyamatban, Budapest, 1907.
 Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
 Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
 Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
 Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
 Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
 Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
 Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával? Akkord Kiadó, 2011.
 Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
 Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
 Metzger László Csaba: A pszichohistória alapjai, Magánkiadás, 2009.
 Ajánlott további írásaim:
 Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
 Tőzsér János: Metafizika Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
 Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól, BUDAPEST. AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KÖNYVNYOMDÁJA. 1898.  99. o http://mtda.hu/books/pauler_akos_a_termeszetfilozofia_fogalmarol.pdf
 Alekszej Fedorovics Loszev: A mítosz dialektikája, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
 Timothy Ferris: A vörös határ, Gondolat Könyvkiadó, 1985.
 Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
 Platon összes művei II., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 817-820. o
 Tatár György: Az öröklét gyűrűje, Osiris, 2000.
 Joós Ernő: Idő és történelem, SYLVESTER JÁNOS KIADÓ, 2000.
 Johan Goudsblom: Időrezsimek, Typotex, 2005.
 Henri Bergson: Tartam és egyidejüség, Budapest, 1923.
 Stephen Baxter, Arthur C. Clarke: Az idő szeme, Metropolis Media, 2006.
 Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) Budapest, 1936.
 Augustinus, Aurelius (Szent Ágoston): A szentháromságról, Budapest, 1985.
 Kutrovátz Gábor: A hőhalál-fogalom szerepe a standard kozmológiai paradigmában http://hps.elte.hu/~kutrovatz/kuhn.pdf
 Sean Carrol: Most vagy mindörökké, Akadémiai Kiadó, 2010.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése