2014. október 25., szombat

Az emberi tudat fejlődésének újrakezdése a Kalevala logikáját követve

Az információtörténészek öt nagy forradalmi korszakot különböztetnek meg az információtermelés fejlődésének terén. Az első volt a beszéd forradalma, amely lehetővé tette az információ továbbadását és kicserélését két emberi személy között. A második volt az írás forradalma, amely lehetővé tette az információ írott szimbólumok segítségével való rögzítését, és így az információ nagyobb távolságokra való eljuttatását. A harmadik a nyomtatás forradalma, amely lehetővé tette az írott információ korlátlan sokszorozását és terjesztését nyomdai eljárások segítségével. A negyedik a távközlés forradalma volt, amely a televízió és a rádió segítségével lehetővé tette az információ mozgóképek és hangok formájában való továbbítását és terjesztését. Az ötödik pedig korunk számítógépes forradalma, az internet megjelenése, amely sokrétű eszközöket adott az emberek kezébe az információ írott, képi, mozgóképi és hangok formájában való termelésének, sokszorozásának és terjesztésének területén, tehát egyesítette és ötvözte a korábbi információs forradalmak eredményeit.

Az első információs forradalom, vagyis a beszéd forradalmának esetében rá kell mutatnunk, hogy az szorosan összefonódik a tűz felfedezésével az emberi társadalomban. A tűz tette lehetővé az élelmiszerek megfőzését és tartósítását, ahol a hosszabb ideig elálló élelmiszereknek köszönhetően az embereknek nem kellett állandóan az élelmiszer felkutatásával foglalkozniuk. A tűz tette lehetővé az ember számára a ragadozó állatok elkergetését aminek következtében nem kellett állandóan a ragadozó állatoktól félniük. A több szabadidő pedig lehetővé tette az ember számára a gondolkodást új technikai eszközök létrehozásán. Továbbá az ember első művészeti alkotásai és vallási hiedelmei és a tűzhöz kötődnek, hiszen a növényi festékanyagok kioldását, és így az első barlangrajzok létrehozását is a tűz felfedezése tette lehetővé. Tehát a tűz felfedezése tette az embert információtermelő lénnyé, az információ termelés pedig szorosan összefonódik a beszéd kialakulásával is, hiszen beszélni is csak ott kell, ahol van miről. Ahol vannak olyan információk, amelyeket tovább lehet adni, mint például: technikai, művészeti vagy vallási információk.

Mi az, amit az összes információs forradalom esetén megfigyelhetünk, mint közös jegyet? Ez egyértelműen az a jelenség, hogy az összes információs forradalom erősen kötődik a fához, amely minden információs forradalom esetében az információ termelő eszköz tárolásának a szerepét töltötte be valamilyen formában. A beszéd forradalmának esetében a tűz volt az információ termelő eszköz, aminek a létrehozásához és életben tartásához elengedhetetlen volt a faanyag megléte. Az írás forradalmának esetében, ha eleinte nem is, de a forradalom csúcsán már a papír volt az eszköz amin az írott szimbólumokat tárolták, ami szintén fából készül. A nyomtatás forradalmának esetében szintén ugyanez mondható el. A távközlés és az internet forradalmának esetében is egyértelműen jelen van egy faipari termék, amelyen az információ termelő eszközt tároljuk ez pedig nem más, mint a bútor. A televíziót mindenki úgy nézi, hogy közben fotelban ül, a televízió pedig egy asztalon hever. A számítógép használathoz is elengedhetetlen az íróasztal és a szék megléte. Bútorgyártás nélkül lehetetlen lett volna a távközlés, vagy az internet forradalma. Mintha valamiféle misztikus kapcsolat lenne a fa anyaga és az információ termelése között. Miben állhat ez a kapcsolat?

Ennek a megválaszolásához meg kell vizsgálnunk azokat az európai országokat, amelyeket hátrányosabban, illetve amelyeket kevésbé hátrányosan ért az utolsó információs forradalom, vagyis a számítógépek forradalma. Tudvalévő, hogy az utolsó információs forradalom nagy hatással volt a világ gazdaságára és pénzügyi rendszerére, amely hatásokat itt most nincs módomban részletesen kifejteni. Egyes országokat nagyon hátrányosan értek ezek a hatások, másokat kevésbé, vagy egyáltalán nem értek. Európában számos ország van, mint például a mediterrán országok, így: Olaszország, Spanyolország, Görögország illetve a kelet-európai térségben Oroszország vagy Észak-Nyugat-Európában Nagy-Britannia, amelyeket nagyon hátrányosan érintett gazdaságilag és társadalmilag az információs forradalom. Ezekben az országokban azt figyelhetjük meg, hogy létezik ugyan faipar, de az csak az egyik iparág a sok közül, továbbá ezek az országok túlnyomórészt katolikus, kálvinista illetve görög-keleti vallásúak. Az egyik ország, amelynek gazdasága az információs kor viszonyai között is viszonylag erős maradt, bár érték, és jelenleg is érik megrázkódtatások az Németország. Ez az ország hagyományosan lutheránus vallású és nagy múltú faipari kultúrával rendelkezik. Azok az európai országok pedig, amelyeknek gazdaságát a legkevésbé rongálta meg az információs társadalom a Skandináv országok (Svédország, Norvégia, Finnország), amelyek mind kivétel nélkül lutheránus vallásúak és gazdaságukban mindenhol vezető helyen áll a faipar.

Norvégia és Svédország gazdasága kezdetben megérezte az információs forradalom szelét, de ezeken a kisebb válságokon gyorsan túljutott, és ma már változatlanul az európai gazdaságok élvonalában vannak. Ezekben az országokban az információs forradalom előtt vezető helyen állt a faipar, de jelen volt emellett a viszonylag erős mezőgazdaság is: állattenyésztés, halászat stb. Finnországban pedig, amely egyáltalán meg sem érezte az információs forradalom szelét, az információs kor előtt szinte egyedüli ágazat volt a faipar, hiszen a rossz éghajlati körülmények miatt a mezőgazdaság is csak néhány alapvető termék megtermelésére szorítkozik, és az ország ásványi kincsekben is nagyon szegény. Ebben az országban ma is szinte csak két ágazat létezik a gazdaságban: faipar és informatikai ipar. Azt láthatjuk tehát, hogy azokban az európai országokban, amelyeket kevésbé, vagy egyáltalán nem rengetett meg a gazdasági válság, két tendencia látszik érvényesülni: egyrészt a lutheránus vallás egyre hangsúlyosabb jelenléte, másrészt a faipar egyre erőteljesebb dominanciája a gazdaságban.

A következőekben a lutheranizmus helyét kell megvizsgálnunk a vallások rendszerében. Mircea Eliade az Az örök visszatérés mítosza című könyvében, ahol a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.

  Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejöttét ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.

  Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszünteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.

  A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.

  Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.

  Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.

  Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.

  Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.

  Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.

  Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.

  Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.

  Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.

A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.

  Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet. Max Weber: Gazdaság és társadalom című könyvében leírja, hogy az iszlámban a protestantizmushoz hasonlóan az ember és az Isten távolsága az eleve elrendelésen alapul, ahol az ember sorsa teljes egészében Isten kezében van, és az ember önerejéből nem változtathat saját sorsán, csak az Isteni kegyelem által, de míg a protestantizmusban az eleve elrendelés a túlvilági üdvözülésre irányul, Isten csak azt rendeli el előre, hogy a hívő a mennybe vagy a pokolba kerül, addig az iszlámban az eleve elrendelés az evilági történelemre irányul. Isten az iszlámban az evilági élet menetét rendeli el előre. Tehát az iszlámban a történelmi mozgást burkolja be a természet, a determináció. Márpedig Weber szerint csak a túlvilágra irányuló eleve elrendelés indukálja a fokozott aktivitást, vagyis a történelmi mozgást.
A túlvilágra irányuló eleve elrendelés, vagyis a predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket, tehát életre hívta a történelmi mozgást. Az iszlámban a tiszta szellem természet által való áthatottsága tehát az evilági történelemre irányuló eleve elrendelésben, vagy más néven a fatalizmusban ölt testet, ami lefékezi a történelmi mozgást.

  A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet, vagy másként a determináció. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.

  Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.

  A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.

  Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.

… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindenáron egyesülni akar a tao-val.

  A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, részkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.

  Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
  Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A görög, és általában a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a végtelen tér, vagy a plasztikus testiség, ahogy azt Oswald Spengler leírta. Ez azért van, mert a nyugati kultúrák köztes helyet foglalnak el az ember és az Isten egységére épülő indiai, és és az Isten és az ember végletes távolságára épülő zsidó kultúrák között. A görög kultúrában van távolság az Isten és az ember között, de ez a távolság nem olyan végletes, mint a zsidó kultúrkörben.
A fentiek értelmében tehát a bibliai zsidó vallás testesíti meg a lineáris történeti szellemet, vagy másként a férfiúi dinamizmust, mozgást. Az indiai és az iszlám vallás pedig a természet passzivitását, mozdulatlanságát. Az indiai vallás áll a legközelebb a spinozai panteizmushoz, ahol a természet egyenlő Istennel, és minden része mozdulatlan, akárcsak az indiai kasztrendszer. Az iszlám viszont a zsidó valláshoz hasonlóan eszkatalógikus, történeti jellegű vallás, de ott az emberiség történelmének menete eleve el van rendelve, hiszen a korán szerint Allahban eleve meg van írva, hogy mi és hogyan fog végbemenni az emberi történelemben, ezért a történelmi mozgást mégis a természet determinációja, mozdulatlansága burkolja be, így az iszlám mégis sokban hasonlatos az indiai vallási rendszerekhez. Úgy is mondhatnánk, hogy az indiai vallásosságban a természet alárendelő jelleggel determinálja a világot, az iszlámban pedig mellérendelő jelleggel. Az indiai vallásosságban a mozdulatlan természet, vagy a panteista ősszubsztancia, vertikálisan, fentről lefelé emanálva determinálja a világot, az iszlámban pedig az előrefelé haladó lineáris történeti szellemet horizontálisan burkolja be a természet determinációja. A dinamikus, zsidó kultúrkörnek ebből kifolyólag a lineáris történeti szellem feleltethető meg, a természet által determinált indiai és iszlám kultúrkörnek pedig a ciklikus történeti szellem.
Az iszlám kultúrkörben született meg az a történelemfilozófus, aki elsőként ötvözte egymással a zsidó lineáris történelemszemléletet, ami a szabadkőművességnek az alapja, és az iszlám ciklikus történelemszemléletét, ami viszont a rózsakeresztességnek az alapja. Ibn Khaldun írja le „Bevezetés a történelembe” című könyvében, hogy a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
 A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után.
 Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul, és minden újonnan megszülető, majd elpusztuló birodalom magasabb rendű tudománnyal és kultúrával rendelkezik, mint az előző. Tehát Khaldun szerint a történelem nem mozdulatlan, és fejlődés nélküli, hanem tulajdonképpen lineárisan halad előre a fejlődés útján, de ez a lineáris fejlődés mégis a különféle birodalmak ciklikus bukása és újjászületése közepette halad előre. A történelem menete így egyszerre ciklikus és lineáris. Ha a lineáris történelemszemléletet a következő ábra szemlélteti:













 a ciklikus történelemszemléletet pedig a következő:








akkor Ibn Khaldun történelemszemléletét ez az ábra mutatja be a legjobban:








 Tehát Ibn Khaldun volt az első tudós, aki a filozófia történetében mozgást vitt a természeti szükségszerűség által determinált ciklikus történelemszemléletbe. A nyugati filozófia történetében pedig Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki kidolgozta a mondalogia elméletét. Leibniz Spinozához hasonlóan panteista volt, ő is azt vallotta, hogy a természet egységet képez Istennel, de ő azt is vallotta, hogy a természet nagy egységében további panteisztikus ősszubsztanciák, egységelemek rejtőznek, amelyek mind tükörképei az első nagy természeti egységnek, ősszubsztanciának, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különölnek attól, meg egységet is képeznek vele. Ezeket nevezte monászoknak, és azt hirdette, hogy a látható valóságban minden létező, így az emberek az állatok, vagy a tárgyak ilyen monászoknak tekinthetők, amelyek mind tükörképei a nagy egységnek, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különülnek tőle és egységet is képeznek vele.
 Tehát egyfelől meg is őrizte a természet egységét, másfelől meg tagoltságot is vitt bele, és mivel a tagoltság, a dualizmus, az egymástól való elválasztottság, ahogy azt a dualista bibliai zsidó vallás esetében is láthattuk a dinamizmus és a mozgás megtestesítője, a természet mozdulatlansága és passzivitása nála is dinamizmussal és mozgással vegyül, akárcsak Ibn Khaldunnál. Leibniz filozófiai rendszerét először Johann Friedrich Herbart német pedagógus használta fel a pedagógia területén.
 Tanítása szerint a külvilág látható objektumai nem mutatnak teljes képet arról, hogy hogyan is épül fel a valóság, hanem csak utalnak a valóság igazi természetére. A valóság igazi belső természete nem más, egyfajta mozdulatlan, és változásoktól mentes, örökkévaló létező, amit ő reálénak nevez. Az érzékeink által felfogható valóság mozgó és változó jellege pedig csak ennek mozdulatlan reálénak a belső viszonyait tükrözi. Itt már jól látható Herbart reáléinak a rokonsága Leibniz monászaival. A természet mozdulatlansága, amit mozgás és változás burkol be. Mivel Herbart szerint az érzékeinkkel felfogható valóság mutat meg mindent a valóság igazi természetéből, a valóság igazi természete nem is ismerhető meg teljes mértékben. Viszont mindig folyamatosan közelíthetünk annak megismeréséhez. Ez Herbart szerint úgy történik, hogy az emberi lélek maga sem más, mint egyfajta reálé, amelynek belső mozdulatlan részét, mint a természet által determinált panteista ősszubsztanciát, akár a Freudi tudattalannak is megfeleltethetjük, és amely más reálékkal áll kapcsolatban. Az emberi elmében megjelenő változások pedig, mint a tanulás vagy az alkotás nem mások, mint a lélekreálé kapcsolatba lépése és védekezése a tárgyi világ más reáléinak behatásaival szemben, amely arra irányul, hogy a lélekreálé fenntartsa saját létformáját.
 A lélekreálé más reálék behatásaival való kapcsolatait Herbart egyszerűen képzeteknek nevezi. Leszögezi továbbá, hogy a képzetek nem mások, mint a lélekreálé külső mozgó és változó része, a belső mozdulatlan résszel szemben, úgy ahogy a külvilág reáléinak is van mozgó és változó része a belső mozdulatlan résszel szemben. A képzetek működésének sajátosságait Herbart a hegeli dialektikából kölcsönzi. Jellemző rájuk a változás és az egyensúly vagy az egyensúlytalanság. A külvilág behatásainak köszönhetően jönnek létre a képzetek, amelyek olykor egymással ellentétesek, mint például amikor valaki nem érti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is és nem létező is, ilyenkor létrejön egyfajta egyensúlytalanság, ahol csak egy új képzet állíthatja helyre az egyensúlyt, esetünkben amikor az illető magáévá teszi a kvantummechanika matematikai apparátusának új képzetét, és megérti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is, meg nem létező is.
 A tanulás folyamán Herbart szerint így közelítünk folyamatosan a valóság mozdulatlan mélyrétegeinek a megértéséhez, hogy ellentétes képzeteink egyensúlytalanságokat hínak életre az elmében, majd az új képzetek behatásai újra helyreállítják az egyensúlyt. Leibniz mellett Herbart filozófiai nézetei is sok rokonságot mutatnak Khaldun történelemszemléletével, hiszen ott is nagy hangsúlyt kap az egyensúly fogalma. Az iszlám hitű ember számára, mivel a történelem menetét a természeti szükségszerűség determinációja burkolja be, szinte semmi lehetősége nincs arra, hogy a történelemben szabadságra leljen, vagyis hogy a történelem menetét maga alakítsa. Csak egyetlen egy, mégpedig az, hogy hozzáigazodik a történelem menetének determinált jellege által életre hívott ciklikus menetrendhez.
 Mivel a természet által determinált történelem szükségszerűen ciklikus jellegű, az iszlám hitű csak azáltal tud a jelenleginél magasabb szintre emelkedni a történelem menete során, hogy a történelmi ciklusok leszálló ágaiban megfelelően visszafogja, és ezáltal tartalékolja erőit, hogy aztán a felszálló ágban teljes erőbedobással lovagolja meg az újjászületés adta lehetőségeket, így kamatoztatva azt az erőt, amit a leszálló ágban tartalékolt, tehát egyensúlyt tart fent a leszálló és felszálló ágak időszakai között, hogy így a végén magasabb szintre kerüljön, mint előtte.
Ha jobban utánaolvasunk a szakirodalomban, akkor rájöhetünk, hogy Khaldun, Leibniz és Herbart filozófiai rendszerének gyökerei már régebb óta éltek az emberiség kultúrtörténetében mégpedig az úgynevezett hermetizmusban illetve az alkímiában. Az alkímia misztikus kémiát, vagy anyagtudományokat jelent, ahol az alkimista célja olyan elixír kifejlesztése amely által eléri a halhatatlanságot a vegyészkedés által, vagy másként a világ alsóbb szférájába tartotó anyagi természetet a magasabb rendű szellemi világba emeli, ami egyenlő a halhatatlanság elérésével. Az alkimista misztikának is alapvető eleme volt a ciklicítás, vagyis a ciklikus meghalás és újra feltámadás gondolata, akárcsak Ibn Khaldun történetfilozófiájának. Az alkimistának többször kell meghalnia, vagyis alámerülnie a naturalista természeti determinációba, majd újra feltámadnia, vagyis felszállnia a zsidó történeti misztika által uralt puritán szellemi világába, mire végleg eléri a hallhatatlanságot. Az alkimisták az embert mechanikus szervezetnek tekintették, akár csak a felvilágosodás alkimista filozófusai, amit kedvük szerint alakíthatnak, hogy létrehozzák a halhatatlan embert. Ezért is származik az alkimista gondolkodásból a homunculus legendája, ami vegyi úton előállítható embert jelent, amely létre hozható tisztán férfi spermiumból, nemzés nélkül. Az alkimisták éppen ezért Farkas Atilla Márton szerint őseinek tekinthetők a mai genetikus kísérletezőknek, akik klónozással, meg egyéb más veszélyes és sokak szerint etikátlan genetikai műveletekkel foglalkoznak. Az alkímia a hermetizmus ókori filozófiai rendszeréből ered, ami egyiptomi eredetű és szintén mágikus eszközökkel akarta elérni az ember halhatatlanságát vagy másként megszabadulását az alsóbb természeti szféráktól úgy, hogy a halálozások és újjászületések ciklikus váltakozásán átküldve a személy végül végleg kiszabaduljon ebből a körforgásból és végleg a szellemi világban ragadjon.
E hosszú kitérő után végül szeretnék rátérni a lutheri reformáció elemzésére. Luther Márton volt az európai reformáció első hírnöke, aki véglegessé tette a nyugati kereszténység szakadását. Szakított a római katolikus egyházzal, annak dogmáival és hierarchikus uralmi rendjével, és létrehozta saját egyházát, aminek teológiája magában foglalta az isteni kegyelem hangsúlyozását az emberi üdvözülés folyamatában. Az ember eszerint nem üdvözülhet sem a gyónás szentsége, sem pedig jó cselekedetek gyakorlása által, hanem csak Isten kegyelme által, viszont meghagyott annyit az embernek, hogy ha hisz Istenben és az isteni kegyelemben, akkor a hit által felismerheti Isten jövőbeni üdvözítő szándékát.

Ebben a teológiai rendszerben egyrészt megvan az ember és az Isten távolsága, ami az ószövetségi zsidó történeti szellem és ezzel együtt a szabadkőműves gondolkodás alapja is, továbbá megvan benne a hit, amit tovább kell elemeznünk, hogy minek is az alapja. Ahogy fent azt már kifejtettük az iszlám vallásra a természet által determinált, fatalista történeti szellem a jellemző, ennek egykori őse és alapja pedig a manicheizmus volt, amely szélsőségesen dualista szemléletet hirdetett. Azt mondta, hogy a világban két egymással ellentétes, és egymással folyamatosan küzdő szubsztancia létezik. Az anyag és a szellem, a fény és a sötétség, és ezek között kibékíthetetlen ellentét van. Az emberi lélek a fény világából bukott alá egykor a sötét anyagi világ rabságába és folyamatos harcot kell vívnia, hogy hogy kiszabaduljon onnan, és visszajusson a fény világába. Ez az alapja az iszlám determinált történeti szellemének. Az iszlám vallásban a manicheus fény és sötétség ellentét az igaz hitűek és a hitetlenek ellentétére lett lefordítva. Az iszlám hitűek számára a világ két részre van osztva: őrájuk az igaz hitűekre és a hitetlenekre és nekik, mint a fény képviselőinek folyamatosan harcot kell vívniuk a hitetlenekkel, vagyis a sötétség képviselőivel. Akárcsak a manicheusoknál.

Ahhoz pedig hogy ez a harc teljes erőbedobással menjen a Mohamed által megparancsolt kizárólagos hit biztosítja az alapot, mert azok számára, akik csak egy dologban hisznek a világ két részre osztódik arra amiben hisznek, és az ezen kívül álló dolgokra, amelyekben nem hisznek. Az iszlám által megparancsolt feltétlen vakhit tehát a manicheus dualizmus szemléletét eredményezi azzal, hogy két részre osztja a világot, ahol az egyik a fényt a másik pedig a sötétséget képviseli, a manicheus dualizmus pedig a determinált történeti szellemnek az alapja ahogy azt fent kifejtettük. Luther pedig pontosan azt parancsolta meg követőinek, amit Mohamed is: a hitet. A vakhitet soha sem a katolicizmus, de nem is a kálvinizmus, hanem a lutheranizmus és az iszlám parancsolta meg követőinek.Tehát a lutheranizmus teológiájában két fő elem érhető tetten, egyrészt a zsidó történeti szellemiség, aminek az ember és az Isten távolsága az alapja, másrészt pedig a természet által determinált iszlám történeti szellem, aminek pedig a feltétlen hit az alapja.

Ahogy pedig azt fent már kifejtettük a hermetizmusban is, és az alkímiában is, illetve Khaldun, Leibniz és Herbart filozófiai nézeteiben is ez a két szellemiség van összegyúrva: a zsidó történeti szellemre épülő szabadkőműves szellemiség, és az iszlám determinált történeti szelleme. Tehát a lutheranizmus teológiája tiszta hermetizmus és alkímia.

Visszatérve Finnországhoz, tehát Finnország képezi azt a világot, amelyet semmilyen formában nem rengetett meg az információs kor szele, lutheránus hitű, és az információs kor előtt gazdaságát szinte teljes egészében a faipar uralta. Viszont meg kell néznünk, hogy a mai társadalomtudományok mivel magyarázza azt, hogy Finnország kimaradt az információs kor válságából. Ezt általában a kimagasló innovációs teljesítményével magyarázzák, amit az informatika terén hajt végre. A finn innovációs rendszer érdekes területe az innováció tudományának. Finnországban van nagyipar, de egyetlen nagyvállalat uralja a Finn piacot: ez a Nokia, amely mobilkommunikációs technológiák gyártásával foglalkozik. Ugyanakkor rengeteg kisebb IT vállalkozás van Finnországban, amelyek túlnyomórészt informatikával foglalkoznak. A finn mobilkommunikációs és informatikai technológiák világhírűek. Finn találmány például a Linux, vagy a chatprogramok alapját képező protokoll az IRC. A Finn innovációs teljesítményt legtöbbször azzal magyarázzák, hogy Finnországban jól együtt tudnak működni az innovációk gyártóiként működő egyetemek és kutatóintézetek, és az innováció megrendelőiként működő vállalatok.
  Mások viszont a Finn kultúra sajátosságaival magyarázzák a Finn innovációs teljesítményt, mégpedig az úgynevezett hacker etikával. Ez a leírások szerint éppen ellentéte a Weber által leírt kálvinista munkaetikának, ahol a munka semmi mást nem jelent, mint kötelességet a haszon eléréséhez. Max Weber szerint a kapitalizmus létrejöttéért a kálvinisták predesztinációról szóló tanítása a felelős.A predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket. A predesztináció azon tanítása, hogy az ember élete teljes egészében Isten hatalmában van az ember és az Isten távolságát is jelenti egyben, tehát a kálvinizmust az ószövetségi tanokkal rokonítja ez a tanítás a fentiek értelmében.
A Finneknél éppen ellenkezőleg, a munka az ember szenvedélyét jelenti, amit nem kötelességből a haszon megszerzéséért, vagy túlvilági jutalomért csinál, hanem szenvedélyből, a munka szeretetéből, hogy önmagát fejlessze vele. A hasszon az csak másodlagos tényező, amire szükség van, de csak azért, hogy a munkához szükséges dolgokat meg tudja vásárolni belőle. A cél nem a haszon, hanem a munka által való önfejlesztés, amit az is jelez, hogy a Finn szakemberek kötelességüknek tekintik, hogy munkájuk gyümölcsét közzétegyék az emberek számára, ahogy a Linux is egy nyílt forráskódú program, amit bárki továbbfejleszthet.
Mivel a közgazdaság-tudomány mai állása szerint semmilyen számszerűsíthető közgazdasági kapcsolat nincs az informatikai ipar és a faipar között, nekünk is ezen a vonalon kell továbbhaladnunk, tehát a finn kultúrát kell szemügyre vennünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy mi kapcsolaja össze a finn kultúrában a faipart, az informatikai ipart, a lutheranizmust, a finn gazdaság sajátos helyzetét az információs korban, és ha valóban ez a felelős a finn innovációs szellem sajátosságaiért, akkor a hacker etikát.
Csernátoni Vajda Sámuel erdélyi magyar filozófus Az emberi értelemnek természeti históriája című könyvében Leibniz filozófiájának hatására arról ír, hogy az ember szellemének fejlődése két összetevőből áll az örökletes szellemi képességekből, adottságokból, amit az ember genetikailag magával hoz a szülői házból, illetve az őt körülvevő közösség és társadalom erkölcseiből, amelyek jó esetben elősegítik ezeknek a képességeknek és tulajdonságoknak a kifejlődését, és a társadalomban való objektiválódását, vagy másként kulturális, tudományos illetve művészeti produktumokká való átalakulását.
Ha a Csernátoni által említett erkölcsöket felcseréljük a társadalomban jelen lévő információval, akkor érdekes dolgokra juthatunk. Az információtermelés az emberi történelemben valóban úgy működött mindig is, hogy az emberben léteztek bizonyos alapképességek, és adottságok, amelyek genetikailag rögzítettek tehát nem megváltoztathatóak, és ezek úgy változtak át információvá, hogy az ember saját képességeit a társadalomban már jelen lévő információkkal tanulás által kombinálta, mintegy belevitte saját képességeit, adottságait a társadalomban már jelenlévő információba, tehát művészeti, tudományos vagy egyéb más alkotásokba, hogy így újabb információt hozzon létre. Majd az így létrejött újabb információ a következő nemzedékeknél szintén alapjául szolgál annak, hogy majd azok ismét belevigyék saját képességeiket adottságaikat, hogy megint újabb információ jöjjön létre, és így tovább a végtelenségig. Ezzel megint visszatértünk a leibnizi filozófiához, ahol a monászok esetében egy belső időtlen és mozdulatlan magot a mozgás és változás burkol be. Esetünkben itt a belső mozdulatlan mag az emberi képességek és adottságok, amelyek genetikusan rögzítettek, a külső mozgó és változó rész pedig a társadalomban jelen lévő információ, amely folyamatosan és az emberi generációkon átívelően ciklikusan önmagába alakítja át az emberi képességeket és adottságokat azáltal, hogy az ember önként hozzáadja őket a társadalomban már jelenlévő információhoz. Tehát a ciklicítás is jelen van ebben a folyamatban, akárcsak Khaldun történetfilozófiájában, illetve az alkímiában és a hermetizmusban és ezen keresztül a lutheránus teológiában is, ahogy azt fent már kifejtettük.

Tehát az emberi információtermelés folyamata végeredményben alkímiai folyamat és mint ilyen a lutheránus teológiához köthető. A finneknél jelen lévő heacker etika pedig éppen az emberek által megtermelt információ térítés nélküli közzétételének kötelességéről szól, vagyis arról, hogy az emberek által már megtermelt információhoz bárki szabadon hozzáadhassa saját képességeit adottságait új információt létrehozva, és hogy így ez a sajátos alkímiai folyamat, tehát az emberi képességek és adottságok ciklikusan történő információvá alakítása zavartalanul folytatódhasson a hermetizmus és a lutheránus teológia elveinek megfelelően. Tehát ha a hagyományos kapitalista etika a kálvinizmushoz köthető, akkor a hacker etika egyértelműen a lutheranizmushoz köthető, de úgy látszik hogy a hacker etika is csak abban a lutheránus országban tudott teljes valójában kifejlődni, ahol a faipar régen maximálisan uralta a gazdaságot. Vajon miért? Nem lehet erre más magyarázat, mint hogy a fa szimbolikusan az emberi információtermelés szülőatyja, hiszen minden korban az információtermelő eszköz tárolóedénye volt a tűztől egészen a számítógépekig, és ez nyilvánvalóan otthagyta a nyomát az emberi kultúrában is.

Az a kultúra, amelynek a mindennapi munkája ilyen mértékben kötődik a fához, amely elindította az embert az információtermelés útján nyilvánvalóan más munkaterületeken az információtermelés alkímiai folyamatának logikáját követi, amely a hacker etikában ölt testet. Ahogy a régi alkimisták az emberiség első információtermelő eszközének, vagyis a tűznek segítségével végezték az elemátalakításokat úgy a mai Finnek a legmodernebb információtermelő eszköz, vagyis a számítógép segítségével végzik saját képességeik és adottságaik átalakítását információvá. Az erdészetet, a faipart és a bányászatot rokon szakmáknak tartják, hiszen a régi erdészek egyszerre voltak faiparosok is, és a bányamunkákat is ők végezték, csak később vált szét ez a három szakma. A bányászat pedig, mint a különféle anyagok földből való előhozatalának tudománya mindig is erősen kötődött az alkímiához, és így közvetetten az erdészet és a faipar is.

A többi lutheránus országban is nyilván jelen van valamennyire a hacker etika, és a fokozott innovációra való hajlam, hiszen például Németország is sokak szerint annak köszönheti azt, hogy gazdaságát nem olyan mértékben rengette meg az információs kor szele, hogy sok iparágban remekel az újítások terén, mint például autógyártás, elektronikai ipar vagy vegyipar, de nem olyan mértékben van ez jelen, mint Finnországban, ahol a faipar teljes dominanciára tett szert a gazdaságban az információs kor előtt.

M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz című könyvében a skandináv Edda Dalok elemzésén keresztül próbálja bemutatni az ősi mitológiai történetek jellemzőit és főként azoknak tér-idő szerkezetét, végül ebből próbál következtetéseket levonni az emberi tudat történeti fejlődését illetően. Az Edda Dalok történetének térszerkezetét elemezve megállapítja, hogy annak nincs egységes, kompakt tere, hanem különféle térdarabok alkotják. Mint például a világ közepe, ahol az Yggdrasil nevű kőrisfa foglal helyet, és ami az Istenek lakhelye is egyben. A világ széle, ahol egy végtelennek tűnő tenger kezdődik. Az égi világ, ami hasonló a földhöz, mert a lovak ugyanúgy vágtatnak ott, mint a földön, mégis elkülönül a földtől.

Az a jelenség pedig, hogy a tér a mítoszokban nem egységes annak tudható be a szerző szerint, hogy a mitológiai korokban az emberi szubjektum, és az objektív világ, vagyis a külső természet még nem vált ketté, mert csak azok az emberek látják a teret egységesnek és kompaktnak, akik magukat különállónak tekintik az őket körülvevő természettől, hiszen akik a természettel, tehát a növényekkel, állatokkal és természeti jelenségekkel egynek tekintik magukat, azok számára ezek a természeti objektumok egy belső tudati térben foglalnak helyet, ahol eme objektumok nem válnak külön az őket körülvevő tértől, és ha egyik objektum elválik a másiktól, mint például egy hegy a növényektől az a hegy az őt körülvevő térrel együtt külön térdarabot alkot, hiszen az őt körülvevő tér is elválik a másik objektumot körülvevő tértől. Így a szerző szerint a mítoszok tere egyfajta belső tudati térnek tekinthető.

Ehhez hasonló módon elemzi a szerző a mítoszok idejét is. Szerinte a mítoszok idejében nincs egymástól elkülöníthető múlt, jelen és jövő, és nincs fejlődés, hanem csak jelen van. A történetben az Istenekkel vagy hősökkel megesett dolgokról nem állapítható meg egyértelműen, hogy időben előbb, vagy később történtek e, a hősök nem öregszenek, mintha egyfajta örök jelenben élnének. Továbbá a mítoszok egyes szófordulatai itt is arra utalnak, hogy a történetben szereplő személyek és természeti objektumok nem válnak el az őket magában foglaló időtől. Így például az Edda Dalokban a világ pusztulását világ végének nevezik, ami arra utal, mintha a világ időbeli elhalását azonosítanák a világ térbeli végpontjával, vagy mintha az idő térként foglalná magába a világ objektumait.

A szerző szerint ez is arra utal, hogy itt egyfajta belső időről van szó, ahol a természet nem vált még el az emberi szubjektumtól, és az idő, mint az emberi tudat belső ideje egy örök jelenben rögzül, mivel nem válik el az őt tartalmazó természeti objektumoktól, amelyek a tudatnak részei, hiszen maga az emberi tudat is a természet része még. Az epikus irodalmi műfajok megjelenését, ahol a történet karakterei fejlődnek és haladnak az időben, mert van egymástól elkülöníthető múlt, jelen és jövő a történetben, a szerző már az emberi szubjektum elkülönülésének tekinti a természettől, vagyis az objektív világtól, és az emberi tudat fejlődésének is tekinti egyben.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Finn népi irodalom legfontosabb műve a germánok Edda Dalához hasonlóan a Kalevala, ami viszont nem a mitológia műfajához tartozik, hanem epika, tehát van benne fejlődés, pedig valószínűleg nem kevésbé ősi, mint a germánok Edda Dala. Fent megállapítottuk, hogy az ember információtermelő lénnyé válása, vagyis az emberi tudat elválása a természettől sok tekintetben a finn kultúrához köthető, hiszen a finn kultúra belső jellegzetessége a hacker etika, vagyis az ember belső képességeinek alkímiai úton való információvá alakítása, így érdemes megvizsgálni, hogy a Kalevala történetének térszerkezete mennyiben tükrözi az emberi tudat fejlődését.

A Kalevala nyitánya a világ keletkezését és az eposz főhősének Vejnemöjnennek a születését beszéli el, ahol egy égi szűz, aki az égben nagyon egyedül érzi magát a főisten Akko mellett, leereszkedik a tengerekbe, ahol máris állapotos lesz az eposz főhősével, aki később megszületik, és megműveli a tenger körüli földeket. Közben egy kacsa fészket rak Kave térdén, akinek a tojásai a vízbe hullanak és összetörnek, de a tojások belseje csodás módon felszáll az égbe és ott létrejönnek belőle az égitestek a hold, a nap és a csillagok. A történet nyitányát szemlélve azonnal észrevehetjük a Kalevala terének hármas felosztását. Van egyrészt az égi világ, ahol az Istenek és a tündérek valamiféle nyugodt mozdulatlanságban élnek. Van a köztesnek tekinthető földi világ, ahol munka folyik, itt esetünkben Vejnemöjnen megműveli a földet, és van a földalatti világ, esetünkben a víz mélye, ahol az égből aláhulló dolgok valamiképp megtermékenyülnek, majd átalakulnak és valamiféle új megjelenési formában léteznek tovább. Kave a vízbe aláhullva terhes lesz, az összetört, vízbehulló kacsatojásokból pedig égitestek lesznek.

Ezek a motívumok végigkísérik a Kalevala történetét. A fémek például úgy születnek a Kalevalában, hogy égi tündérek melléből tej folyik a földre, ahol a vizek mélyére süllyed, majd beissza a föld, és miután újra felbukkan a földfelszínen már vassá alakul át, amit Imarinen a Kovács kalapácsával megdolgoz. Imarinen a földi világban készíti el a szampót, a pénz és gabonasokszorosító csodamalmot, aminek a gyökerei a vízbe, a földbe és a hegyekbe nyúlnak, tehát képletesen szólva onnan veszi a megtermékenyítő erőt a pénz és gabonasokszorosításhoz. Vejnemöjnen a kantelén való zenélés közben sírni kezd és könnyei a vízbe hullanak, majd miután azt onnan összeszedik gyöngyszem lesz belőlük. Miután Vejnemöjnen és Imarinen elrabolják a szampót, Louhival való harc során összetörik és a tengerbe esik, de miután a tenger Finnország partjára sodorta egyes darabjait Finnország csodás módon mégis meggazdagszik, és még sorolhatnám ezeket az újra és újra felbukkanó motívumokat az eposzban, amelyek mind-mind a Kalevala terének hármas felosztására utalnak.

Úgy gondolom, hogy az égi világ megfeleltethető az emberi tudatalattinak, amely az ember kifejletlen és mozdulatlan állati részének feleltethető meg, mint például a ki nem fejlett vagy nem használt génekben kódolt képességek. A földi világ a tudatnak feleltethető meg, ahol a munka, vagy másként a gondolkodás folyik. A föld alatti világ így: víz mélye, föld mélye pedig a külső emberi társadalomnak feleltethető meg, ahol a társadalom által létrehozott információk megvannak és áramlanak. Az eposz logikáját követve az égből, (tehát az emberi tudatalattiból) aláhulló emberi képességek először a földalatti világba (külső emberi társadalomba) hullanak, ahol megtermékenyülnek (hozzákapcsolódnak az ott már meglévő információhoz), majd visszajutnak a földi világba (emberi tudatba) ahol emberi munka (gondolkodás) során megformálódnak, vagyis a meglévő információk összekombinálódnak, és új formában élnek tovább.

Tehát a Kalevala térszerkezete és a történet motívumai pontos modelljét alkotják az emberi tudat fejlődésének, ahol az emberi tudatalatti, tehát az emberi adottságok és képességek a mozdulatlan természeti létezőt alkotják. A külső emberi társadalomban áramló információk a mozgó és változó világot alkotják az emberi tudat pedig a kettő között van, ahol a mozgás, változás illetve a természet mozdulatlansága folyamatosan vegyül egymással, létrehozva a történelem előrehaladtával a tényleges emberi tudatot. Elméletem szerint ugyanis az M. I. Sztyeblin-Kamenszkij által leírt mitológiai korokban az ember azért érezte magát egynek a természettel, mert tudatát teljes egészében a még nem használt, génekbe kódolt képességek és adottságok alkották, amelyek az ember mozdulatlan állati, tehát természeti részének, vagy másként tudatalattijának feleltethetőek meg, és mint ilyenek egynek tekinthetőek a természettel. Csak miután az ember információtermelő lénnyé vált, tehát mozdulatlan természeti lényét alkotó képességei és adottságai elkezdtek vegyülni a külső világ áramló információival, akkor kezdődött csak el az emberi tudat igazán emberivé válása, vagyis az emberi szubjektum elválása az őt körülvevő természettől. Arról, hogy az emberi tudat valójában a mozgás és a mozdulatlanság vegyüléke már írtam régebben az Isten gondolatai vagyunk avagy mi valójában a gondolkodás? http://ujkozepkor.blogspot.hu/2013/11/isten-gondolatai-vagyunk-avagy-mi.html című cikkemben.

Részben ehhez a témához kapcsolódik Douglas Rushkoff: Jelensokk című könyve, ami arról szól, hogy korunkban az információs társadalom korában, a régi mitológiai korokhoz hasonlóan, mintha ismét egyfajta örök jelen köszöntött volna ránk, mintha ismét megszűnt volna az idő lineáris jellege múltra, jelenre illetve jövőre tagolódása. Ez abban is megmutatkozik a szerző szerint, hogy a televíziókban vetített tévésorozatoknak megszűnt az epikus jellege, nincs már meg bennük a régi sorozatokban még létező jelenség, hogy egy meghatározott végkifejlet felé haladnak, hanem egymással csak homályosan összekapcsolható történetek egymásutánjai, amelyeknek nem haladnak semmilyen cél felé. Ilyen volt például már a 90-es években az X-akták című sorozat is. Abban is megmutatkozik az örök jelen előretörése, hogy az egyetemi hallgatóknál eltűnt a régi szorgalmas tanulás hagyománya, hogy már a vizsga előtt hónapokkal nekiálltak a vizsgára való készülődésnek, mindent a jelenben, vagyis a vizsga előtt egy nappal akarnak megtanulni. Az interneten szörfözők is általában sok weboldalt találnak és sok helyre regisztrálják magukat ahol mindenütt egyszerre jelen akarnak lenni, minden online közösségben egyszerre részt akarnak venni, tehát náluk is minden egyszerre a jelenben sűrűsödik össze, ami egyfajta feszítettséget jelent.

A régi mechanikus órák helyébe, ahol az óramutató mozgása jól mutatta az idő előrehaladását, a digitális óra lépett ahol csak egy számkijelzés van, ami az idő túlnyomó részében csak áll és legfeljebb csak percenként ugrik egyet, így a mechanikus órával szemben ez is az örök jelent prezentálja, mint az információs társadalom terméke. A szerző még sok példát hoz fel, hogy miben mutatkozik meg az örök jelen az információs társadalomban, és mindez azt jelenti, hogy talán korunkban megint az emberi tudat evolúciójának az újraindítására lenne szükség, hogy az örök jelenből újra átlépjünk a lineáris történeti időbe, és az emberi tudat ismét elkezdjen fejlődni. A tudomány egyik fő kérdése lesz, hogy miként segíthet minket ebben a Kalevala.

Felhasznált Irodalom:

M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz, Budapest : Kozmosz Kv., 1985.

Kalevala, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.

Rushkoff, Douglas: Jelensokk - Amikor minden most történik, HVG Kiadói Rt., 2014.

Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (tanulmány) http://www.ccg.hu/pub/szoc/tarsvalt.iii-5/Weber%20-%20Protestans%20Etika.doc

Smaragdina, Hermész, Triszmegisztosz Tabula: A titkos csodaszer - A hermetikus tan titkos műve - Esoteria Sacra, Hermit Könyvkiadó Bt., 2008.

 Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
 Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.
 Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II. Európa Könyvkiadó, 1995.
 Arnold J. Toynbee: Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1971.

Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
 Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.

Farkas Attila Márton: Filozófia előtti filozófia, Typotex Kiadó, 2003.
Farkas Attila Márton: Az alkímia eredete és misztériuma, Balassi Kiadó, 2001.

Wikipédia: Evangélikus kereszténység http://hu.wikipedia.org/wiki/Evang%C3%A9likus_kereszt%C3%A9nys%C3%A9g

A Korán, EPL KIADÓ, 2014.

Goldziher Ignác: Az iszlám, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980.

Johan Goudsblom: Tűz és civilizáció, Osiris Kiadó, 2002.

Szabadbölcsészet: Információs forradalmak http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=541&tip=0

Wikipédia: Oroszország http://hu.wikipedia.org/wiki/Oroszorsz%C3%A1g

Wikipédia: Finnország http://hu.wikipedia.org/wiki/Finnorsz%C3%A1g

Wikipédia: Svédország http://hu.wikipedia.org/wiki/Sv%C3%A9dorsz%C3%A1g

Wikipédia: Norvégia http://hu.wikipedia.org/wiki/Norv%C3%A9gia

Wikipédia: Németország http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9metorsz%C3%A1g

Wikipédia: Olaszország http://hu.wikipedia.org/wiki/Olaszorsz%C3%A1g

Keller Tamás: A HACKER-ETIKA
Gondolatok Pekka Himanen: The Hacker Ethic and the Spirit
of Information Age címû könyvérõl, Szociológiai Szemle 2006/2, 135–141. http://www.mtapti.hu/mszt/20062/008.pdf

Csernátoni Vajda Sámuel: Az emberi értelemnek természeti históriája, Kolozsvár, 1795.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése